JELENLÉT– nagyinterjú a kolozsvári magyar színház igazgató-rendezőjével, Tompa Gáborral


-A A+

Mindenki ismeri őt. Tompát. A Gábort hozzá sem szokták tenni. Minek? Tompa csak egy van. Van, aki nagyra tartja, és a kolozsvári magyar színház megújítóját látja benne, és van, aki szerint tönkre tette a hagyományos színházat. Egyszóval megosztó személyiség, annak ellenére, hogy a szakma egyöntetű állítása szerint az ország legjobb társulatát építette fel Kolozsváron, miközben ő többnyire máshol rendezett. Ezt sem díjazták, meg azt sem, hogy több mint egy évtizeden keresztül a kaliforniai San Diego egyetemén oktatott a rendezői szakon. Erről is beszélgettünk. Meg függőségekről, sportról, hagyományokról és neoliberalizmusról. És SZÍNHÁZRÓL. Ebben a beszélgetésben is ugyanaz a brutális őszinteség jellemzi Tompát, mint amit megszokott már a nagyérdemű. Szóval az interjút csak kemény idegzetűeknek ajánljuk.

Fotók: Biró István

Kávéval kínál, ő is iszik egyet, mondja, bár az elkövetkező két hét nyári szabadság alatt feltett szándéka, hogy az eddig engedélyezett napi egy kávét is kiiktatja. „Most, hogy a Nemzetiben zajlottak  A vihar próbái az elmúlt napokban, megittam a reggeli feketét, de holnaptól vakáció, és akkor nem lesz több kávézás” – mindezt úgy meséli, hogy közben nagy figyelemmel kavargatja a csészében az eszpresszót. Kis korty, ízlelgetés. Finom, nekem ez már a harmadik. „Minden függőség ellen harcolok”, folytatja Tompa, én meg  azonnal provokálom. – Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb függőségei. Ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. „Persze, nekem is vannak: a családom, a gyerekeim, és... a teremtőtől függünk elsősorban, ami nem is baj, mert amit nem tudok megoldani, amiatt nem szoktam stresszelni magam, azt majd megoldja az Úr.”  (Jól kezdődik, haladok a csapáson.)

Dohányzott fiatalkorában?

Dohányoztam. Nem sokat, nem hosszú ideig, megszakításokkal. Egy olyan helyen nőttem fel, amit tornakertnek neveznek Marosvásárhelyen, és ott a legfiatalabb új tagja voltam a grundnak. Ha nem cigarettáztál, akkor nem fogadtak be. Köhögtem, rosszul voltam, mert valami rettenetes dolgot szívtunk: kis naptárlapokba sodort kukoricaszakállt. Hát nagyon kemény volt. Utána minden szűrő nélküli, olcsó cigarettát is végigpróbáltam a Mărășești-től a Carpați-ig. Az Amiral már csúcs volt, luxus. Aztán elkezdtem komolyan sportolni, sportosztályba is jártam, ott végeztem, és akkor abbahagytam, csak az egyetemi évek alatt szoktam vissza. 7-8-10-nél többet azonban soha nem szívtam naponta, és aztán ‘95 decembere óta egyetlen egyet sem. Egyik napról a másikra döntöttem el. Ennek már szinte 25 éve, és most már azt is tudom, hogy többet nem is fogok rágyújtani.

Apropó szabadság, nyári vakáció. Nem tudom elképzelni, hogy Tompa Gábor pihen. Nem utazik, nem rendez, nem tanít. Hanem simán hátradől.

Hosszú évek óta ez az első szabadságom. Az ezelőtti években nem nagyon fért bele az életembe, most kihasználom azt, hogy a fiam is hazajön, mert elvégezte az első egyetemi évét a budapesti zeneakadémia karmesteri szakán, úgyhogy ezt a két rövid hetet a családdal töltöm. Ábel ugyanis immár második éve él távol tőlünk, a karmesteri tanulmányok előtt egy évig a Bartók konzervatórium zeneszerzői szakát próbálta ki, aztán következett a váltás, felvételizett, fölvették...

Honnan jön ez a zenei veleitás? Azt tudom, hogy Gábornak is van muzikális hajlama, érzéke, látom a rendezéseiben. (Nemcsak arra gondoltam, hogy az utóbbi időben operát is rendez egyre gyakrabban, hanem az előadások megkomponáltságára, egyfajta zenei struktúrára, ami gyakran tetten érhető bennük, és a szó szoros értelmében vett zenére is, ami sokszor fontos szerephez jut előadásaiban. Ezt nincs időm elmondani neki, mert máris válaszol.)

Nekem nagyon nagy vágyam volt, hogy zenélhessek, de nem jött össze. Nem akarom azt mondani, hogy nem engedték, de tulajdonképpen így történt. Édesapám nagyon akarta, édesanyám nem. Apai ági nagyanyám (Tompa Lászlónak, a költőnek a felesége – szerk. megj.) zongoratanárnő volt. Nagyszüleim egész életüket Székelyudvarhelyen töltötték, és nagyanyám volt az, akit mindig felkértek – ha híresebb operaénekes fordult meg a városban szólóestet tartani –, hogy kísérje zongorán a vendégművészt. Nem emlékszem igazán rá, mert alig voltam 2 éves, amikor eltávozott, de emléke föntmaradt a családban, ismerem a hozzá kapcsolódó történeteket. Ő volt az egyetlen zenész az egyesített Tompa-Mende családból, sem apai, sem anyai ágról nem ismerek mást. Én nagyon-nagyon szerettem volna zongorát tanulni, de választás elé állítottak, hogy vagy zongoraóra, vagy angoltanulás. Nem emlékszem pontosan, hogy miért volt ez a vagy-vagy, a lényeg az, hogy anyám erőszakosabb volt, és elmaradtak a zongoraórák, viszont megtanultam angolul. Később megtanultam gitározni, játsztam is a Bolyai-lici (Marosvásárhelyen – szerk. megj.) rockegyüttesében, sőt DJ is voltam a Bolyai kantinjában tartott diszkókon, és az Apollónak nevezett klubba is meghívtak tizenkettedikes koromban, hogy levezessek 1-2 bulit. Az együttesben későbbi színészek is megfordultak: Dukász Péter, Fülöp Zoli vagy Füles, ahogy mi neveztük, Balogh Gyurika. Sokat zenéltünk. A nagylányom, Eszter nem zenélt gyerekkorában, bár az ő édesanyjának a családjában is voltak tehetséges zenészek. Ő a nyelvekre állt rá, és azt hiszem, hogy most már 2-3 nyelvvel többet tud, mint én.

Emlékszem arra, hogy az Interferenciák fesztivál első kiadásai valamelyikén tolmácsként tevékenykedett. Aztán színész lett. Filmben is láttam.

Igen. Elvégzett egy évet az itteni bölcsészkar magyar-francia szakán, aztán eldöntötte, hogy színész akar lenni, és jó messzire ment el innen. (Nevet. Egyértelműen büszke a lányára, de olyan gyanúsan párás a szeme...  eszembe jut, hogy láttam a Facebookon egy  hármas fotót: Gábor, Eszter lánya és a legkisebb Tompa, az unoka...)

Innen, Tompa Gábortól...

Igen, Németországig meg sem állt, de nem találta el, mert az ottani színészeket, tanárokat jól ismertem. Sokukkal dolgoztam együtt. Ő persze ezt nem tudta. És akkor Eszter is  megtanult énekelni és bizonyos hangszereken játszani is. A kicsik, Ábel és Sára esetében úgy döntöttem, hogy ha van tehetségük, akkor mindenképpen a zeneiskolába íratom őket. Ábel négy évet ott is végzett a zongoraszakon. Aztán megszakították tanulmányaikat, és átjöttek hozzám San Diegóba, ott voltak négy évet, amíg én tanszékvezető voltam a rendezői szakon. Ez nagyon jó volt sok szempontból, viszont a zenei  karrierjükben nagy kiesést jelentett, mert ott nincs olyan szintű zenei oktatás, mint nálunk. Emiatt döntöttünk úgy, hogy vissza kell jönniük Kolozsvárra. Elég sokat kellett bepótolniuk, nehéz munkával. A tanárok is megkövetelték tőlük – hála istennek – a rendszeres munkát.  Szigorúak voltak, komoly követelményrendszert állítottak fel a diákok számára. Papp Tibor volt az egyik, akinek hirtelen halálát Ábel nagyon megszenvedte. Akkor még hangszert is váltott egy ideig.

Úgy látom, hogy ez a szigorúság  nagyon megnyerte tetszését. Ennek a keményvonalas pedagógiának a híve?

Mi az, hogy keményvonalas? Tudni kell azt, hogy mit szeretnénk elérni. A célt pedig a diákkal is közölni kell. aki vagy elfogadja vagy nem. De tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ehelyett azt látom, hogy manapság a legfőbb gondja a szülőnek meg a tanárnak egyaránt az, hogy nehogy megbántódjon, megsértődjön a gyerek. Holott neki is használ, ha tisztában van azzal, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie. Azt látom, hogy rendszertelenség van az oktatásban, nincsenek átfogó elképzelések. Irodalomból feladnak egy verselemzést, de csak úgy, hogy az első és utolsó szakaszát kell elolvasni a versnek, és a költőt nem is muszáj ismerni. És ez egy globális tendencia. Mintha lenne egy szándékosan kieszelt terv arra, hogy felkészületlenül engedjék az érettségire és azon túl a diákokat, általános műveltség híján. Alig tudnak valamit, és a gyakorlati érzékük is sokkal kisebb, mert függővé váltak a digitális eszközöktől, internetes applikációktól; a közvetlen, egymásközti kommunikáció is kiveszőben van. Én azt hiszem, hogy egy orvosnak is épp úgy szüksége van a költészetre, mint egy költőnek az anatómiára vagy egy rendezőnek a kémiára vagy földrajzra. Hiszen a rendezés sem arról szól, hogy színpadra teszünk egy szöveget, hanem egy világról szól, amelyet megteremtünk, amely a mi világnézetünket tükrözi, ahol logikusan építkezve minden mindennel összefügg. A fizika, a történelem, az irodalom egy egészet képez.

Gábor, én azt hiszem, hogy  utópisztikus azt hinni, hogy ez a helyzet visszaforgatható egy olyan állapotba, amelyben az "érett" diákok megfelelő ismeretekkel rendelkeznek a humán és reál tudományokból egyaránt, nyelveket beszélnek, sportolnak stb.

Amikor én diák voltam, még tanították a latint a sportosztályban is. És állítom, hogy nem volt fölösleges. De mesélek egyebet. Annak idején úgy kezdtem el Kolozsvárra járni, hogy összebarátkoztam a Gaál Gábor-körösökkel: Egyed Péterrel,  Szőcs Gézával, Tamás Gazsival, Balla Zsófiával. Elképesztő műveltség volt bennük, holott nagyon fiatalok voltak egytől-egyig. Tamás Gáspár Miklós folyékonyan olvasott ógörögül. Nem értem, hogy ma ez miért nem lehetséges. Illetve értem én, minél  inkább teret hódítanak az új korszak istenségei, a profit és a kamat, mindent tönkretesznek. Az oktatást, a sportot, a környező világunkat.

Akkor itt el is érkeztünk A velencei kalmár mondanivalójához. (Tompa Gábor UNITER-díjas előadása a Kolozsvári Magyar Színházban – szerk. megj.). Erről jut eszembe a Messi mezébe öltöztetett Sinkó Ferenc az előadásból.  Meg az, hogy Gábor szenvedélyes teniszrajongó, és játszik is rendszeresen.

És dühöngök is rendszeresen. Ma már a sport nem a sport szeretetéről szól, hanem a profitról. Ezért megváltoztatnak játékszabályokat, lerövidítik a játékidőt, hogy a tévéműsorokba végig közvetíthető legyen – például a tenisznél.  Többet sose lesz a történelemben olyan játszma, mint volt valamikor (néhány évvel ezelőtt volt, de mintha egy másik életet emlegetne Tompa!) az Isner-Mahut wimbledoni mérkőzése, minden idők leghosszabb meccse, ami 11 órán keresztül, három napon át tartott. Ma már ezt nem lehet megcsinálni. Az a fajta hit, az a fajta ösztönzés, hogy  megéri megpróbálni túllépni azokon a korlátokon, amelyeket valamikor valaki elért, azt most lehozták a tévétársaságok, a sportklubok érdekeinek a szintjére. Az amatőr sport, a sport szenvedélyes szeretete kiveszett. Van a profit, és a fotelrajongó.  Valamikor hús-vér, normális emberek mérték össze tehetségüket, akiknek volt egy civil szakmájuk is, például Fenyvesi orvos volt volt, és vívott. Vagy Kulcsár Győző, akinek mérnöki diplomája volt, és csak a nemtudomhányadik olimpiai érme után kérték fel arra, hogy a magyar párbajtőröző-csapat edzője legyen. Ma már  a profi sportolókat nem a sport szeretete hajtja, hanem a klub, a profitorientált háttérerők. Mert úgy látszik, hogy nem elég. Semmi nem elég. Holott van néhány olyan vagyon a világon, amelyből megoldható volna, hogy ne legyen többé éhhalál, ami ma sokkal nagyobb bűn, mint a középkorban, amikor járványok pusztítottak, amikor az élelmiszer beszerzése nem abból állt, hogy betértek a bevásárlóközpontba az emberek. Ma, amikor a Európában és Észak-Amerikában annyi élelmiszer kerül a kukába, hogy két másik kontinenst el lehetne látni vele, sokkalta nagyobb bűn tétlenül nézni éhező embertársainkat.

Ez állandó vitatéma. És minden mindennel összefügg. Az éhezés a klímaváltozással, a migránsválsággal (most ezt nem boncolom tovább, bocsánat)... és mindenkinek van egy bombabiztos elképzelése arról, hogyan lehet mindezt megoldani. Érdekes lehetett ezt az Egyesült Államokban megélni, mert ott talán még kiéleződöttebb a két tábor közötti vita ezekről a jelenségekről, mint itt, Európában.

A 12 és fél év alatt, amíg ott tanítottam, rohamosan felgyorsult minden. 180 fokosat változott a világ. És megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy bár az elveim nem változtak, most már a világnézetem alapján senki nem nevezne engem liberálisnak az Államokban. De nem is akarok abba a táborba tartozni. Mert létrejött egyfajta fundamentalista liberalizmus, aminek a klasszikus liberalizmushoz semmi köze nincs, és ehhez a radikalizálódáshoz hozzájárultak a mindenféle aktivizmusok, a különböző médiaplatformokon létrejövő „rögtönítélő bíróságok”, gondolok itt elsősorban a Facebookra. Eljutottam oda, hogy ugyanazokat a diskurzusokat hallom, mint a kommunista rezsim alatt, sőt, ha a történelmet egy kicsit ismerjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a 20-as évek bolsevik rendszeréhez is hasonlítható ez az aktivista mozgalom. Én minden izmust, ami a világot felosztja ellenségekre és szövetségesekre, gyanakodva szemlélek. Az egész diskurzus ideologizálódik, már nincs párbeszéd, hanem párhuzamos narratívák vannak, és a táborok úgy ítélik meg, hogy ha az egyén hozzájuk tartozik, akkor minden bűne bocsánatos, és minden „eredménye” felértékelődik, sokszor hatványozottan. Már régen nem a valódi teljesítményekről, nem az igazi képességekről van szó, hanem szekértáborokról, amelyek között nincs átjárás.  Minden autentikus művésznek vannak józan baloldali érzelmei. Ami azt jelenti, hogy az emberi jogokért,  értékekért, a szólás szabadságárét, a humanizmusért,  a nagy társadalmi egyenlőtlenségek feloldásáért száll síkra. Viszont az, ami ma egyre inkább felerősödik, annak semmi köze nincs a liberalizmushoz. A baloldal önmagát kezdi felszámolni azzal, hogy radikalizálódott, és egyfajta bolsevista extrémizmusra emlékeztető formát kezd ölteni.

A szélsőségesség felerősödése szerintem mindkét nagy irányzatra jellemző. A fájdalmas az, hogy  „az arany középút” egyre keskenyebb.

A San Diego-i egyetemen az egyik diákomnak megtiltották, hogy A szecsuáni jólélek című Brecht-darabot rendezze meg vizsgaelőadásként, mert kiderítették, hogy sértő az, hogy fehér színészek játszák a kínai szereplőket. Ezt fanatikusan hitték is. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a színház fikció, hogy itt nem az a lényeg, hogy igazi kínaiak játszák-e vagy sem. Senki nem gondolt arra, hogy a darab szerzője egy európai, aki  éppen a kínai kultúra iránti rajongása miatt helyezte a darab cselekményét abba a környezetbe, mert egyébként a mondanivalója univerzális, bármelyik pontján a világnak történhetne. Épp úgy, ahogy a másik Brecht-darabnak, az Arturo Ui-nak, amely Chicagóban játszódik – bár mindegyik szereplőnek a neve áthallásos, ás egyértelmű, hogy a hitleri Németország legfontosabb figurái rejtőzködnek mögöttük –, egyetemes érvényű üzenete a diktatúra, a szélsőségek elleni kiállás. Akkor ezt az előadást kik játszhatják? De mi legyen azzal az elefántcsontparti társulattal, akik egytől egyig színesbőrűek lévén Médeiát adták elő? Láttam őket, meg is akartam hívni az Interferenciákra. Jómagam pedig Danton halálát rendeztem Szöulban, és senki nem tiltakozott, hogy ázsiai színészekkel játszatok el fehér emberekre írt szerepeket. De mi lesz Csehovval, akit Japánban is színre visznek?

Hallottam hírét ennek a jelenségnek, van egy „terminus technicus” is erre, amit még itt Európában nem használnak nagyon gyakran, viszon az Államokban egyre inkább. Cultural appropriaton-nak nevezik és kulturális kisajátításnak magyarították. Arról szól, amit Gábor színházi példákkal illusztrált, hogy nem szabad „lopni” egy másik kultúrától. Fehér ember ne viseljen rasta frizurát, mexikói sombrerót stb.

Van egy tendencia, ami az európai, keresztény kultúra és identitás felszámolására törekszik. Az oktatási rendszer is megpróbál elszakítani a gyökerektől.Van nemzeti kultúra, nemzet is van, és van nemzetköziség, ami a nemzetek kultúrájának párbeszéde, az egymás felé közeledés. Ez a  neoliberális kulturális kisajátítás diskurzus azért is kártékony, mert nem hisz abban, hogy kultúrát lehet csinálni, csak fogyasztani. Persze, nekem ez ismerős azokból az évtizedekből, amikor itt is megpróbálták előírni, hogy mit  és hogyan kell megjeleníteni a színpadon.  Európát az Egyesült Államokká szeretnék átformálni – egyetlen akadály a sok ezer éves írott történelem, amit el szeretne törölni a pénzhatalmi világelit.

Az "átkos" időkben is létezett egy ideológiai bizottság, amely megnézte az előadást még a premier előtt, és nyilatkozott arról, hogy mi az, ami kivágandó belőle. Olyan gyöngyszemeket hallottunk a szabólegényből ideológiai cenzorrá avanzsált elvtársaktól, hogy nem hittünk a fülünknek. De akkor legalább működött egyfajta titkos humor, egymásra kacsintás, ami átsegített ezeken a nehéz pillanatokon. Én a Manole mester és a Hamlet előadásaim próbáin végigéltem mindezt. Jött Chirteș elvtárs, aki esztergályosból lett a kultúrbizottség elnöke – most  ismét olyan időket élünk, hogy egyre több esztergályosból lesz fontos ember, akár miniszter is –, és számon kérte tőlem, hogy hol van Manole mester feleségének kezéből a kosár, és fejéről a piros kendő, amire azonnal megvolt a replikám, hogy ez nem "Piroska és a farkas". Ebből óriási botrány lett.

Emiatt fejezte be az együttműködését a San Diego-i egyetemmel? Mert ez a két dolog összeért? Bezárult a kör?

Nem tagadom, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyre beszűkültebbnek érezzem ottani mozgásteremet. Meg a család is hiányzott. Tanszékvezetői tisztségemről lemondtam három évvel ezelőtt, és az idei volt az utolsó év, amikor előadtam a rendezői szakon. Jövőre még lesz egy filmtörténeti kurzusom, amelyben olyan rendezőket elemzek, mint Jim Jarmusch vagy Spike Lee, és ennyi. Hosszú évekig egyedül válogattam a diákokat a szakra. Néhány évvel ezelőtt egy filippínó lány került be az évfolyamra. Ekkor történt, hogy megkeresett a hangzatos „Equity, Diversity and Inclusion Office” (Méltányosság, Sokszínűség és Befogadás Irodája) kancellárja, hogy gratuláljon a választásomhoz. Az EDI-alkalmazott sehogy se bírta megérteni, hogy  nem azért vettem fel a lányt, mert fillippínó, hanem azért, mert ő  volt a legjobb a jelentkezők közül. És ha mind filippínók lettek volna jók, akkor velük telt volna fel a csoport, de ha csak feketék vagy fehérek ütötték volna meg a mércét, akkor ugyanúgy lelkiismeretfurdalás nélkül fölvettem volna őket. Azt gondolom, hogy megalázó akárkire nézve, hogy azért vegyék föl egyetemre vagy alkalmazzák egy munkahelyen, mert filippínó vagy kínai vagy ilyen-amolyan bőrszínnel rendelkezik. A történet egyébként engem igazol, mert ez a lány azóta elvégezte az egyetemet, nagyon sikeres rendező lett, aki nemcsak az Államokban, hanem Ázsiában is nagyon sok előadást visz színpadra, Julie Taymor ösztöndíjat is kapott, sőt tanári állást egy fontos egyetemen. Ő maga mondta székfoglalójában, hogy reméli, a tudása volt a mérce, nem a származása. Nem elég csak ennek vagy annak lenni. Nem elég csak magyarnak lenni, például. Vagy melegnek. Szakmailag kell jónak lenni, ha a szakmáról van szó.

Olyan hátborzongatóan furcsa, hogy Gábor, akit a kolozsvári közvélemény gyakran elítélt túlságosan modernista elképzelései miatt, és az interkulturális párbeszéd – sokak szerint – túlzott támogatása miatt, nem találja helyét ebben a „szép új világban”.

Én most is a kultúrák közötti párbeszédnek vagyok a híve. Ezért léptünk be az Európai Színházi Unióba, ezért vállaltam el az elnökségét az uniónak, ezért szervezem az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált, ahol Ausztrália kivételével már minden kontinensről megfordultak itt alkotók, előadások.  A teljes spektruma az emberiségnek megfordult Kolozsváron, ami nagy szó, mert 2007 előtt nem járt errefelé nemzetközi színházi társulat, leszámítva esetleg a szomszédos országokból érkezőket. Ma már természetes az, hogy két évente tizenvalahány országból érkeznek Kolozsvárra társulatok, világhírű rendezők produkcióit játsszák el itt. És jó az, hogy természetessé vált. Én azonban emlékszem a kezdetekre, a harcokra, amiket meg kellett vívnom, a folyamatos lobbizásra, amire a mai napig szükség van, elsősorban a finanszírozás miatt, amit mindig lefaragnak, mindig az utolsó pillanatban utalnak. Szóval én meggyőződéssel képviselem ma is a kultúrák közötti párbeszédet. De a valósat. És teljesen elhatárolódom azoktól az extrém, kisajátító gesztusoktól, értelmezésktől, amelyekre már felsoroltam néhány példát.

Megéri, megérte ezt a harcot végigharcolni? A szakma elismerte, de színházba nem járnak többen. A világot nem lehet megváltoztani.

Kockázatvállalás nélkül nincs színházi tett. Nincsenek receptek. Az elmúlt évadban volt 28 ezer nézőnk. Egy kisvárosnyi ember jött el a színházba. Néhány évvel ezelőtt volt egy vitám egy kolozsvári plébánossal arról, hogy milyen borzalmas, hogy a színház elüldözi a nézőket, nincs elég néző a színházban. Azt kérdeztem tőle, hogy  – A plébános úr hány gyereket keresztelt az idén?  –  Hármat – mondta. – Tényleg? Miért? Mindenki egy kis önvizsgálattal kellene kezdje. A legtöbben, akik kitámadták annak idején a színházat, el sem jöttek megnézni az előadásokat. Persze azóta a körülöttünk lévő világ is óriásit változott. Amikor idejöttem Kolozsvárra 25 százalék közül lehetett a magyarok aránya. Most nem hiszem, hogy több 15 százaléknál. Mi az oka, csak nem a kolozsvári magyar színház repertoárja?

A mi színházunk az ország szakmailag legdíjazottabb színháza, és nemcsak a romániai szakma díjazza, hanem a nemzetközi is, és sok fontos állami magyar kitüntetést is kaptunk. Két évvel ezelőtt beszélgettem egy kiváló színész-rendező társammal Magyarországról, és elmondta nekem, hogy fél megrendezni egy bizonyos előadást. Ne félj! – mondtam neki – ha ki akarnak rúgni, akkor így is, úgy is kirúgnak. Legalább ne félj! –  Én nem félek. Már rég nem félek. Viszont a magam útjához, elképzeléseimhez, önazonosságomhoz ragaszkodom. Nem vagyok, és nem leszek dobozolható.

Azt látom, hogy mindazok a dolgok, amelyek foglalkoztatják, legyen az politika, globális tendenciák, a pénz uralma, háborúk, éhezés – lecsapódnak az előadásaiban. A velencei kalmár is egy teljesen újszerű megközelítése volt a darabnak. Most mi foglalkoztatja?

Az Arturo Ui-t rendezemTemesváron, II. Richárdot a Pesti Színházban Vecsei Miklóssal és ifj. Vidnyánszky Attilával. És A vihart a kolozsvári nemzeti színházban. Azt hiszem, hogy ez utóbbi a legnagyobb kihívás. Shakespeare utolsó munkája. Bár a drámaíró még öt évet élt utána, többé nem írt semmit. Egy tanúságtétel arról, hogy milyen korlátai vannak a művészetnek. Mit lehet, és mit nem lehet elérni vele. Sokféle csodára képes a művészet, de a valóságban nem tudja megváltoztatni az embereket. Prosperónak a kísérlete, hogy helyreállítsa a káosz és rend közötti egyensúlyt, kudarcot vall.

Mindig kerültem a túlzottan politizáló színházat, mert ma is úgy érzem, hogy a legfelelőtlenebb dolog, hogy ujjal mutassunk valakire, és kinevezzük minden rossz okozójának. Ez a direkt politizálás a legfelelőtlenebb módja a színházcsinálásnak. Ehelyett azt kellene megnéznünk, hogy mi a mi szerepünk ebben a rendszerben, aminek mi is részei vagyunk. Én ezt próbálom meg  A viharban is. Az előadás a végső kérdéseket teszi fel az ember sorsáról, a történelem ellentmondásairól, költészetről és színházról. A színházról, mint az élethez minden másnál közelebb álló parafrázisról. A vihar egyre inkább úgy jelenik meg számomra – túl minden más értelmezésén (politika, történelem, művészet, színház), mint a tudat útja, mint Prospero útja a „valóság meghódítása” felé, tehát mint a tudat fáradságos útja, a mi tudatunk – játszók és nézők – fáradságos útja elfogadni a végső igazságokat.

Ennyire sötét lesz az előadás? Nincsen remény?

Pilinszky Jánostól is azt kérdezték egyik interjúban, hogy miben reménykedik. Abban – válaszolta a költő –,  hogy meg fogok halni, mert ez eddig mindenkinek sikerült. Nagyon fontos az a fajta megbékélés, ami a Beckett-i művekben is benne van, és ez a végső dolgok elfogadásával függ össze. Ezt pedig maximális jelenléttel, odafigyeléssel kell megélni. Akárcsak egy színházi előadást, amely csak akkor kezd el működni, ha mindnyájan jelen vagyunk benne, teljesen. Színészek, rendező, színpadi munkások, nézők, mind. Erre is jó a színház, hogy ezt a maximális jelenlétet gyakoroljuk mindaddig, amíg végső dolgainkat is épp olyan nyitott szívvel tudjuk el- és befogadni, mint egy jó előadást.

Tompa Gábor 1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen. Nagyapja Tompa László költő, édesapja Tompa Miklós rendező és színházigazgató. Bukarestben szerzett rendezői diplomát a Színház és Filmművészeti Akadémián. Már korai rendezéseivel sajátos, újszerű színházi nyelvezetet alakított ki, emlékezetesek maradnak A buszmegálló és Hamlet előadásai. A nemzetközi áttörést az 1992-ben rendezett A kopasz énekesnő hozta meg.  Legjelentősebb itthoni rendezései: Bulgakov: Képmutatók cselszövése (1995), Gombrowicz: Operett (1997), Shakespeare: Troilus és Cressida (1998), Molière: A mizantróp (2000), Ionesco: Jacques vagy a behódolás (2003), Beckett: Godot-ra várva, Visky András: Tanítványok (2005), I.L. Caragiale: Az elveszett levél (2005), Shakespeare: III. Richárd (2008), Csehov: Három nővér (2008), Büchner: Leonce és Léna (2010), Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (2013), Shakepeare: Velencei kalmár (2018). Az év legjobb rendezőjének járó elismerést 1984-ben, 1987-ben, 1993-ban, 1997-ben, 2008-ban, az év legjobb előadásáért járó díjat 1989-ben, 1992-ben,2008-ban és 2019-ben kapta meg. A Román Színházi Szövetség Kiváló művész elismerését (UNITER) 2002-ben ítélték neki. Ugyanebben az évben átvehette a Magyarország Érdemes Művésze díjat is. 2009-ben New Yorkban vette át a Magyar Kultúra Követe kitüntetést.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X