Victor Rebengiuc: csak álltam és néztem, vajon hogy húzzam fel a földről Lucia Sturdza Bulandrát


-A A+

Ötven éve járt utoljára Keresztényfalván, ahol az Akasztottak erdejének egy jelenetét forgatta. Kellemes meglepetés számára a szép, rendezett település – mondta csütörtök este a román színház egyik legismertebb és legkedveltebb színésze, Victor Rebengiuc a Brassó megyei kisvárosban megszervezett hatodik Cartfest kulturális fesztiválon. A helyi kultúrházban megtartott közönségtalálkozón, a 86 éves művész fiatalos lazasággal vallott arról: nem hiszi, hogy spéci neki lenne saját közönsége, a díjak és elismerések pedig nem emelik őt a többi ember fölé. Pusztán azt jelentik, hogy sikerült jól eljátszania egy szerepet.

„Hogy micsodaaaa?!” – kérdezett vissza a Bukaresti Nemzeti Színház népszerű művésze, amikor a különböző állami kitüntetéseiről érdeklődött a közönségtalálkozó egyik résztvevője. „Elnézését kérem, de semmit sem hallok abból, amit mond. Holnap érkezik meg az a készülék, ami a hallásomat javítja, úgyhogy, ha holnap kérdezné meg ugyanezt, tökéletesen hallanám” – magyarázta színpadias fondorlattal egy rögtönzött mókázás közepette Victor Rebengiuc.

„Fogadni mernék, hogy egyszerűen nem akarja meghallani” – suttogta mellettem a közönségtalálkozó egy résztvevője. És volt valami ebben. Az Ilie Moromete filmszerepével 1986-ban országos hírnevet szerző bukaresti színész rögtön ezután ugyanis kifejtette: azt sem tudja, hol kallódnak a különböző kitüntetések, díjak, elismerések és egyéb plecsnik, amelyeket tekintélyes karrierje során kapott. Számára ezek semmi különöset nem jelentenek. „Megkaptam. Megköszöntem. Lapozzunk” – tette hozzá.

Mit mondhatna magáról egy színész?

„Nem is tudom, mit mondhatnék magamról? Nem tudok és nem is szeretek ilyesmikről beszélni. Nagyon szigorú vagyok önmagamhoz, gyakorta kételkedem a munkám eredményében” – summázott a közönségtalálkozó apropójáról már a beszélgetés legelején Victor Rebengiuc, aki szerint, ha a kultúráról kellene szólnia, leginkább azt mondaná el róla, hogy „lényeges”. Egyetlen nép sem létezhet nélküle, hiszen az identitását határozza meg. „Ezt csupán a vezetőink nem tudják, nekik halvány fogalmuk sincs a kultúráról” – vonta le a következtetést tömören a színészóriás, aki a kultúra területének újkeletű forráscsökkentéseit is szóvá tette. „Reménykedtem abban, hogy nem a kommunizmusban fogok meghalni, de most már azt hiszem, meg kell békélnem a gondolattal, hogy mégiscsak a kommunizmusban fogok meghalni” – jegyezte meg.

Színpadon egy ikonnal

Lucian Pintilie, Radu Penciulescu, Liviu Ciulei, Vlad Mugur rendezéseiben volt szerencséje játszani, és Lucia Sturdza Bulandrának, a román színház ikonikus alakjának is „alkalmazottja” volt, játszott is vele két produkcióban – mesélte. „Ez 1957-ben történt, tehát jókora időbeli távolságra a jelenünktől. Az én nemzedékemből amúgy már csak ketten-hárman maradtunk, és amikor mi is eltűnünk, akkor jönnek majd újabb és újabb színésznemzedékek. A maguk során ők is átadják majd azt, amit másoktól kaptak: a román színház kiolthatatlan lángját” – mondta Rebengiuc megejtő természetességgel, mindenféle drámai felhang nélkül, majd a közönségtalálkozó egyik résztvevőjével közösen elevenítették fel az Akasztottak erdeje című Rebreanu-regényből készült film Tordán forgatott jelenetét, amelyet az illető még középiskolásként látott szülővárosában, 1964-ben. „Ezek szerint régi ismerősök vagyunk” – fűzte hozzá Rebengiuc.

„Lucia Sturdza Bulandra fantasztikus színházigazgató volt. Amikor meghalt, mindannyian azt hittük, hogy olyan 150 év körüli lehet, de kiderült aztán, hogy csak 80 egynéhány volt. Sokkal öregebbnek tűnt. Úgy fordult meg a színpadon, mint egy tank – lassanként, apró lépésekkel, nem egyből” – mondta Victor Rebengiuc, aki szemléltette is a román színház ikonikus alakjának mulatságos mozgását.

Elmesélte azt is, hogy együtt játszottak Jean Giraudoux Chaillot bolondja című drámájának előadásában, amelyben Bulandra egy hajléktalan asszonyt, ő maga meg egy fiatalembert alakított. „A második felvonásban egy sezlongon ült valami hosszú, bársonyos ruhában és félálomban kellett beszélgetnie velem, a fiatalemberrel, akit fiatalkori szerelemével téveszt össze. Rövid beszélgetésünket követően magához kellett térnie és fel kellett állnia, nekem meg kezet nyújtanom, hogy könnyebben felemelkedjen. És akkor az egyik előadáson nyújtom neki a szokásos módon kezem, de látom, csak nem került szemmagasságba. Nézem: hát elesett, ott feküdt a földön. Gondolom, ráléphetett a ruhája szegélyére, és az valahogy lerántotta. Rémülten tekintett rám a földől, és mindegyre azt hajtogatta, hogy „egy pillanat, egy pillanat, egy pillanat!” Én néhány hónapja végeztem el a színiakadémiát, azt sem tudtam, mit kezdjek valakivel, aki véletlenszerűen elterült a színpadon, hiszen erre nem tanítottak meg. Attól tartottam, hogy kihúzom a karját a helyéből, ezért megragadtam a hóna alatt, erre gyorsan felpattant és szédületesen folytatta a játékot. Amikor legördült a függöny, odaszólt nekem: azt hitte, már soha nem fogom felemelni” – mesélte nevetve Rebengiuc a hatvan évvel korábban történt esetet.

„Anyámat sem hívtam színházba!”

„Ha jó rendezőkkel találkozom, nagyszerű dolgok jöhetnek létre, hiszen egy ilyen alkotó arra késztet, hogy túlszárnyaljam önmagam, hogy elváráson felül teljesítsek” – tette hozzá a keresztényfalvi beszélgetésen. Victor Rebengiuc azt is elmondta: nem gondolja azt, hogy neki lenne saját közönsége, mert az csupán partnere a színésznek, akivel közösen hozza létre a színpadi produkciót úgy, hogy az általa javasolt szöveget meghallgatja, értékeli és levonja a következtetéseket.

„Anyámat sem hívtam meg az előadásaimra, és általában így vagyok az ismerősökkel is: nem szeretem őket meghívni, mert aztán mind azon gondolkodom, hogy vajon jó volt-e ez vagy az a végszavam, vajon mit szól ehhez az illető, aki ott ül a terem sötétjében. Anyám meg azt mondta, hogy ő bizony nem jön megnézni engem, mert mindig olyan darabokban játszom, amelyekben meghalok” – mesélte Rebengiuc hallgatóságából hangos nevetést kiváltva.  

Moromete nem volt szerepálma

„Ilie Moromete olyan szerep volt, amelyről soha nem hittem, hogy el tudom játszani. Két-háromszor is elolvastam a regényt és eszméletlenül tetszett. De most gondolják el: én Bukarestben születtem, szabályszerűen ki sem tettem a lábam onnan, tudtommal nem is voltak vidéki rokonaim, a vakációkban sem hagytam el Bukarestet, mint ahogy azt az osztálytársaim tették. A szomszéd gyermekekkel háborúsdit játszottunk, amelyben hol Moszkvát, hol meg Berlint rohantuk le, de mindig mi nyertünk” – mesélte az alakításhoz szükséges személyes élményanyag hiányáról Victor Rebengiuc.

Azt is elárulta: Stere Gulea rendező eredetileg Gheorghe Dinicának szánta Ilie Moromete szerepét, aki azonban egy másik filmen is dolgozott akkoriban, és nem tudott részt venni mindkét forgatáson, így lett végül övé a szerep. „Nekem a faluhelyről olyan képzeteim voltak, hogy az valami nagy mező kevés házzal, úgyhogy a forgatás alatt figyeltem meg, hogy milyen is a vidéki élet, de végül sikerült kiismernem magam” – mesélte. Azt sem titkolta, hogy azért nem volt számára szerepálom ez, mert Marin Preda regényét olvasva soha nem képzelte, hogy bármelyik szerepet el tudná belőle játszani. Aztán ezzel a szereppel tett szert országos ismertségre.

Színház a cenzúra nyomása alatt

Victor Rebengiucnál rákérdeztünk arra: hogyan élte meg a színházban tapasztalt cenzúrát a kommunizmus idején? „A legnagyobb szerencsétlenség, amit a cenzúra művelt akkoriban, az a Revizor című, Lucian Pintilie által rendezett előadásunk betiltása volt 1972-ben. Az egy nagyszerű előadás volt sok-sok rejtett utalással, amelyben a bemutatott elnyomó rendszer nyilvánvalóan Ceaușescu diktatúrája volt. Csupán három előadást tarthattunk meg, és be is tiltották. Megjelent a Scânteiában a kormány közleménye, miszerint nézői kérésre felfüggesztik, betiltják a produkciót, a rendező pedig többé nem dolgozhat az országban. El kellett mennie, és akkor kezdődött az igazi szerencsétlenség” – válaszolta a Maszol kérdésére Rebengiuc, aki szerint attól a pillanattól már nem volt bátorsága a színházi világnak, hogy igazán jó darabokat vigyen színre, a rendezők közül – David Esrigtől Liviu Ciuleien át Radu Penciulescuig – nagyon sokan külföldre települtek.

A színészóriás azt is hangsúlyozta: a cenzúrát nem érdekelte az előadás minősége, csupán a szövegre figyeltek. „Emlékszem, D.R. Popescu egyik színművében, Az avar lovas sírhantja (Mormântul călărețului avar) címűben egy szekust alakítottam, és még a kulturális miniszter asszony, Tamara Dobrin és a Kommunista Párt teljes központi bizottsága is eljött az előadást megtekinteni. Végül huszonvalahány előzetes megtekintése volt, mert ugye a földművesekről szólt, kellett tudniuk, mi áll a szövegben. Rengeteg részletet meg kellett változtatnunk, végül mondtuk is nekik, hogy játsszák el ők az előadást, ha már tudják kívülről a teljes szöveget” – elevenítette fel Victor Rebengiuc a színháztörténet ama időszakát.

Ki kell állni!

Félhangos és általános méltatlankodás kerekedett a közönség soraiban arra vonatkozóan, hogy a fiatalok nem nagyon foglalnak állást a közéletben. De még azelőtt többen is gratuláltak Victor Rebengiucnak, hogy évtizedek óta kiáll a széles nyilvánosság elé, ismerteti politikai nézeteit. Mindez a megbolydulás közönségtalálkozón abból, a Maszol által feltett kérdésből kerekedett ki, hogy: fontos-e az, hogy a művésznek legyen egy határozott közéleti álláspontja?

„Nem művészként fontos ez, hanem polgárként. És én első sorban polgár vagyok, akinek a művészet a mestersége. Miért csak az orvosoknak és mérnököknek lehet beleszólásuk abba, hogy merre halad az ország?! Nekem miért lenne ez megtiltva?! Ha még a papok is azt mondhatják az oltár mellől, hogy mindenki szavazzon a PSD-re, akkor én miért ne mondhatnám el a saját véleményem? Ráadásul én még nem is a színpadról prédikálom ezt, nem onnan mondogatom, hogy kire kell szavazni” – summázott érdeklődésünkre a közéleti történéseket is markánsan véleményező színész.

„Majd meglátja!”

A keresztényfalvi kultúrotthonban bemutatott felolvasószínházi előadásról, Az inkvizítor legendájáról (Legenda marelui inchizitor) Victor Rebengiuc csupán annyit árult el, hogy „mély szöveg”. Amikor rákérdeztünk arra, hogy mi ennek a regényrészletnek a jelentősége számára, csupán annyit mondott: „Majd meglátja!”

És valóban: meg is néztem, „meg is láttam” az előadást, amely ebben a kontextusban egy fajsúlyos színházi személyiség fajsúlyos mondandója volt egy olyan világban, amelyben a Dosztojevszkij-féle értékrendet és gondolkodást nem túl gyakran lehet fellelni. Főleg a hit kérdéseiről nem, és főként nem a hívő emberek részéről…

A sűrű filozófiai okfejtések egymásutánján alapuló szöveget hallgatva az ötlött fel bennem: a hitnek manapság sincs sok köze a kritikai gondolkodáshoz, a valláshoz már lehetne, de bátorság ehhez sajnos nem sok van. Talán ezért is választotta Victor Rebengiuc a Karamazov testvérek című regény részét képező önálló elbeszélést, hogy megismertesse azzal a közönséggel, amely részéről azt is elfogadja, ha nem éppen felhőtlen szórakozásra invitálja őt csütörtök este, egy hosszú munkanap után…

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X