A színész gondolkodó fogaskerék legyen – Sebestyén Aba POSZT-díjas rendezővel beszélgettünk


-A A+

A bukás akkor hasznos, ha tanul belőle az elszenvedője. Ez azért lehet fontos, mert a színházi alkotás egyben kockázat is, soha nincs egyértelmű garancia a sikerre – véli Sebestyén Aba színész, rendező, aki az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) a legjobb rendezésnek járó díjat vehette át a budapesti Radnóti Miklós Színházban színre vitt 10 című előadásáért, amelynek színpadi szövegét Székely Csaba írta. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját, a Yorick Stúdió alapítóját, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem docensét arról kérdeztük: milyen egyszerre két, netán három különböző oldalról is látni a színházi alkotás folyamatait, van-e olyan, hogy egyik legyűri a másikat.  

Mit erősít meg benned ez az elismerés? Van-e egy amolyan rendezői vezérelv-együttes, amelyről úgy gondolod, hogy itt most befutó lett?

Úgy gondolom, hogy az eddigi rendezői tevékenységem is nyert itt, meg mindaz, amit ebben a minőségemben gondolok a színházról. Évek óta hozok létre független produkciókat az általam alapított marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, ezt követően kezdtem dolgozni rendezőként kőszínházakban is. Gondolok itt elsőként a hét évvel ezelőtti Bányavirág-előadásra, amelynek hihetetlen közönség-és szakmai sikere volt, így megerősített ezen az úton.

Igyekszem kíváncsian és érzékenyen reagálni mindarra, ami körülvesz bennünket. Ez mindenképp nagyon fontos: akkor is, ha az ember klasszikus szöveggel dolgozik, és akkor is, amikor kortárs szöveggel. Nemrég a Szabadkai Népszínházban Szép Ernő Lila akác című színművét vittem színre, és nyilván, ott is kerestem a mához kapcsolódó áthallásokat, igyekeztem ilyen igénnyel hozzáállni a rendezéshez. A POSZT-díj mindenképp megerősítés volt, visszajelzés, amely pont jókor jött, de ez a visszajelzés kötelez is ugyanakkor.

Nem először rendezel Székely Csaba-drámát. Marosvásárhelyen a Bánya-trilógia két drámájával – a Bányavirág mellett a Bányavaksággal – is a te rendezésedben ismerkedhetett meg a marosvásárhelyi közönség, ugyanakkor zenés produkciót is rendeztél – a szilveszteri Hogyne, drágám címűt –, amelyben nemcsak Székely Csaba volt alkotótársad, hanem Cári Tibor zeneszerző is, akit szintén díjaztak most a POSZT-on annak az előadásnak a zenéjéért, amelyet te rendeztél. Kialakulóban van egy nyerő erdélyi alkotói triász, amely bárhol dolgozhat, siker lesz belőle?

Nem merném ezt így kijelenteni, de jó, hogy ezt így fogalmaztad meg. Nyilván, azon vagyunk, hogy egymást alkotóként megerősítsük, és ahogy Székely Csaba is utalt rá: itt adott volt egy finoman, patikamérlegen kimért szöveg – mert a tíz parancsolat egyben tíz kis történetet is jelent ebben az előadásban, mindenki főszereplő a saját történetében és ezek a szereplők kapcsolódnak egymáshoz –, ehhez viszont jelentékenyen hozzájárult a rendezői elképzelés és a produkció zenei világa. És hadd tegyük hozzá mindehhez a színpadképet: Bartha József díszlettervező munkáját és Bianca Imelda Jeremias jelmezeit. Hiszen a díszlettervező számomra nagyon inspirálóan, egyben nagyon provokatív módon járult hozzá látványhoz, ami szintén „megdobta” ezt a produkciót, ahogy a jelmezek is nagyon érzékenyen, finoman és szervesen idomultak az elképzelésemhez. És hát, igen: a felsorolásból is kiderül, hogy mi mind erdélyi alkotók vagyunk, amire én külön büszke vagyok. És ha jobban belegondolok, akkor ez a díj a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem sikere is, hiszen Bartha József, Bianca Imelda Jeremias és Székely Csaba is tanárkollégám ott.

De visszatérve az általad említett hármasra: valóban nagyon szeretünk együtt dolgozni Székely Csabával meg Cári Tiborral. Az első közös munkánk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál rendezett Hogyne, drágám című zenés produkció volt. Azóta Csabával és Tiborral is volt már munkám külön-külön. Tiborral egy régóta dédelgetett közös álmunkat valósítottuk meg, a Kór-társak című verses-zenés előadást, amelyről akkor kezdtünk beszélgetni, amikor a Hogyne, drágámon dolgoztunk. Arra is számtalan pozitív visszajelzés érkezett a közönségtől, így szeretnénk továbbvinni.

Téged azonban színészként ismertelek meg, láttalak először 22 éve, a Fiatalember szerepében, a Farkas Ibolyával együtt játszott Találkozás című Nádas Péter-dráma előadásában, a brassói kortárs drámafesztiválon.

Te azt már láttad? De jó…

Igen, még középiskolásként láttam a produkciót… De érdekelne, hogy mikor érezted úgy, hogy a színpad ebből a perspektívából már nem elegendő, rendezőként is kipróbálnád magad?

Soha nem éreztem azt, hogy ne lenne elegendő. Én itt fordítva fogalmaznék: maga a rendezés szándéka mindig ott volt bennem. Már színinövendékként is rendeztem a kollégákkal játszott közös jeleneteinket. Emlékszem, a tanárom, Kovács Levente is észrevette akkor ezt az affinitásomat és ajánlotta, hogy foglalkozzam a diákszínjátszókkal a Bolyai Farkas Középiskolában. Tehát, engem ez mindig is érdekelt. Aztán 1996-ban elvégeztem a színit Marosvásárhelyen és, szerencsémre, nagyon erőteljesen indult a színészi pályám, ráadásul rendezői szak sem volt még, így nem volt semmiféle hiányérzetem, hiszen egyik szerepet a másik után kaptam.

Az általad említett brassói fesztiválon nyertem az első szakmai díjamat legjobb pályakezdő színészként – de amúgy Farkas Ibolya alakítását és magát az előadást is díjazták akkor. Ezt követően a Romániai Színházi Szövetség (UNITER) is elismerésre jelölt, amelyet – emlékeim szerint – Tompa Gábor rendező után a második magyarként kaptam meg. Ez nagyot lendített a pályámon.

Ezt követően Szatmárnémetibe kerültem, a Harag György Társulathoz, ahol jobbnál jobb szerepeket kaptam, és Debrecenbe is meghívtak vendégművészként, ahol szintén gyönyörű szerepeket játszhattam. Aztán egyszercsak úgy éreztem, hogy eljött az idő arra, hogy továbblépjek egy kicsit: 2002-ben felhívott Béres András, aki akkoriban a marosvásárhelyi színművészeti egyetem dékánja volt és a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója, hogy szükség van rám ifjú tanárként és társulati tagként is. Akkor indult egy másik irányba a pályám: egyfelől ott volt a pedagógusi munka az egyetemen, amit továbbra is nagyon szeretek, másfelől meg átszerződtem a marosvásárhelyi társulathoz, ahol szintén nagyon jó színészi feladatokat bíztak rám.

2004-ben alapítottam meg a Yorick Stúdiót arra a felismerésre alapozva, hogy ugyan vannak jó feladataim, de ezeknél valamivel többet szeretnék csinálni, el kell indulnom a kísérletezés útján, mert a színházban folyamatosan meg kell újulni. Azt is éreztem, hogy már nem elégít ki az azokkal a rendezőkkel való munka, akikkel abban az időszakban találkoztam. El kellett indulnom egy csapattal közösen a saját utunkon. Így született meg a Yorick Stúdió, ahol igazából először kezdtem komolyabban kísérletezni a rendezéssel. Ezzel párhuzamosan, 2004-ben beiratkoztam a rendezői szakra mesterizni, amit el is végeztem, és folyattam a doktori cím megszerzésével, 2010-ben.

Egy idő után párhuzamosan haladt a színészi és rendezői munkád. Segített vagy hátráltatott a színpadi szerepépítésben az, hogy időközben kialakult a rendezői látásmódod? Volt-e már olyan reflexed, hogy „átrendeznéd” azt a produkciót, amelyben éppen játszottál, vagy simán át szoktad adni magad a rendezői koncepciónak, és annak, hogy csak egy vagy a fogaskerekek közül?

Ez érdekes… Én inkább azt mondanám, hogy rendezőként volt nagy segítségemre a gazdag színészi múltam, és a sok-sok nagyon jó rendezővel való találkozásom. De olyasmit nem nagyon szoktam csinálni, hogy „átrendezzek” valamit: ha színészként működöm a színpadon, akkor – gondolkodóként és kételkedőként ugyan, de – együttműködőként vagyok jelen.

Fontos, hogy a színész fogaskerék legyen, de gondolkodó fogaskerék, így idomuljon a koncepcióhoz. Persze, ha van ilyen. Ha meg nincs, akkor kötelessége szólni. De én nem szoktam kötekedni, mert fontosnak tartom azt, hogy ez a fajta alázat meglegyen a színészben. Nem szoktak előítéleteim lenni színészként a rendezői elképzelésről, ilyenkor el kell felejteni azt, hogy az ember rendező is.

De sajnos van olyan, hogy egyes rendezők, amikor eljönnek dolgozni a marosvásárhelyi társulathoz, kikötik, hogy színész-rendezőkkel nem dolgoznak. Ezzel a jelenséggel néhányszor találkoztam már, hogy esetenként vannak, akik nem szeretnek olyannal együtt dolgozni, aki maga is rendez.

Hallom, olvasom, hogy mennyire elmozdult a színházi alkotói folyamat a rendező irányába, és hogy a színész ebben a történetben lassanként lecserélhető fogyóanyag. Te hogyan látod ezt, és mennyire lehet más a perspektívája annak, aki nem csak karrierje első éveiben játszott el néhány szerepet, hanem úgy rendező, hogy közben van a tarsolyában jó néhány jelentős alakítás is?

Én ezt teljesen másképp látom: a színész a színházcsinálás legfontosabb eleme. Valóban volt egy periódus, amikor a legszigorúbban eszközként használták a színészt, de én már akkor sem szerettem – még a legnagyobb rendezőknél sem – azt a fajta színházi felfogást. A színész számomra mindig a legfontosabb színházi közvetítő, aki a nézőre hatni tud, minden egyéb csak utána következik, a zenétől a látványig. Persze, minden összetevőnek szerves egységgé kell összeállnia, de a színész – az ő lelke, személyisége, gondolatai és közvetítő ereje – az, ami leginkább meg tudja ragadni a közönséget. És ha mindez társul egy szerves és jól átgondolt látványtervvel, muzsikával, jelmezzel, akkor valóban csodákat lehet véghezvinni. De az első mindig a színész.

Amire a színházi szakma is felfigyelt a budapesti Radnóti Színházban rendezett, díjazott produkció kapcsán – és ez nagyon jól esett –, hogy az előadásnak tényleg nagy erénye az, hogy az összetevők úgyszólván nagyon klappoltak: tíz színész nyújt itt nagyon erős teljesítményt, amihez hozzáadódik a látvány – a díszlet, a jelmez és a videorészletek –, és mindez együtt alkot szerves egységet. Az a szerencse történt meg velünk vagy éppenséggel az a kegyelmi állapot jött létre a 10 című előadása kapcsán, hogy egy olyan társulattal sikerült ezt a szöveget színre vinni, amely ilyen csodákra képes, és ezt köszönöm is valamennyi színésznek.

Számít-e a darabválasztásodban a téma, ránézel-e a színpadi szövegre egy szélesebb perspektívából, hogy miről szól, és az mennyire közvetlenül érinti ma az embereket?

Amikor én választom a szöveget, akkor nyilván, elsőrendű ez a megközelítés. De gyakran van másképp is: az illető színház választja a darabot. Ebben az esetben is meg szoktam keresni a kapcsolódási pontokat. Konkrétan ilyen volt például, amikor a Szabadkai Népszínházban megrendeztem előbb a Bolondok táncát, majd a Lila akácot.

Szerintem mindig meg kell keresni, hogyan tud a szöveg kapcsolódni a mához, melyek lehetnek azok a pontok akár a gondolatiság, akár más tekintetben. A nem kortárs szövegek értelmezésekor az a kérdés is fel szokott merülni: hogyan lehet ezeket megszólaltatni úgy, hogy ne vicceskedés és mórikálás legyen belőle – a Lila akác esetében például ne egy nosztalgiázás a hajdani Budapest iránt –, hanem inkább nézzük meg, milyen jellegű aktuális társadalmi áthallásokat tesz lehetővé, amelyek a mában is érvényessé teszik a szöveget.

Végül egy kérdés, ami inkább engem személyesen foglalkoztat: látok egy olyan kialakuló tendenciát a hazai színházban, hogy ifjú titánok, szárnybontogató rendezők alkalmasint túl korán kerülnek nagy színpadok birtokába, amelyekkel egyszersmind nagy társulatok is kerülnek a kezük alá. És itt a „túl koránt” a rövid idő alatt megszerezhető tapasztalatmennyiségre értem, nem pedig az életkorukra. Nyilván, vitatható a megállapításom, de azért megkérdezném: mit gondolsz te erről a jelenségről?

Szerencsések azok az ifjú titán rendezők, akik ezt a lehetőséget megkapják, amivel persze lehet élni vagy nem. Mert, ahogy a színészmesterség, a rendezői mesterség is a kockázatról szól. Az, hogy velem vagy bárkivel megtörténik egy siker, az nem jelent garanciát arra, hogy majd a következő produkcióm is hatalmas sikert arat.

Ezért én azt gondolom, hogy az ifjú titánoknak is szükségük van a bukásra, mert ha van kellő erejük, önkritikájuk és ebből tudnak tanulni, akkor nagyon jó, mert ez a szakma mindenképp folyamatos tanulás. Az én szerencsés helyzetem az volt, hogy mindig magam kellett kikaparnom a gesztenyét – lentről indultam és csak utána kaptam egyre nagyobb lehetőséget. De ez az út lehetett volna másmilyen is, persze…

Minden azon áll, hogy az ember mennyire tudja megőrizni magában a gyermeki kíváncsiságot, az önkritikai érzéket, mennyire nyitott a világra, és nem utolsó sorban, hogy szakmailag mennyire felkészült. Szerintem azonban nemcsak tudni kell, hanem folyamatosan tanulni is, a kíváncsiság és az érdeklődés folyamatos fenntartása pedig – tapasztaltmennyiségtől függetlenül – nagyon fontos.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X