Kettős könyvbemutató: visszaemlékezések háborúról, hivatásról, rendszerváltásról


-A A+

Hajszálvékony, mégis különleges tér választja el az író személyes prezentációját a mások által elemzett alkotás bemutatásától – bizonyosodtunk meg szerda este a kolozsvári Vallásszabadság Házában tartott kettős könyvbemutatón, ahol Cseke Péter Őrtüzeink parazsa című alkotását, valamint Szőke Zoltán és Székely Gyula Magyar hadifoglyok Szibériában című könyvét is megismerhettük. A beszélgetés moderátora Kozma Csaba volt, a könyveket pedig Szabó Zsolt professzor és Benkő Levente történész is méltatta, a kötetek a Polis Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. 

Míg Cseke Péter professzor maga mutathatta be a könyvét, reagálva a méltányoló szavakra, addig az első világháborús hadifoglyok, Szőke Zoltán és Székely Gyula nem érhették meg visszaemlékezéseik könyvvé alakulását, s talán soha nem is gondolták, hogy a naplójuk, lejegyzett gondolataik egykoron közösségformáló példázatokká válnak. A két könyv bemutatása tehát teljes mértékben különbözött egymástól, témájukat és mondanivalójukat tekintve azonban számos síkon összefonódtak: önéletrajzokként személyes élményekre és helykeresésre alapulnak. 

Mintha világ körüli utat tett volna meg, annyiszor járta be Erdélyt

Szabó Zsolt professzor kiemelte Cseke Péter író mérhetetlen étvágyát, amellyel elindul felfedezni a nagyvilágot, és egy „bulldog kutya kitartásával akarja ezt az egészet megragadni”. Hozzátette, ez a kitartás eredményezte a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar kolozsvári székhelyén az Újságírás Intézet megalapítását. Az akkor még csak újságíró Cseke Péter hamar ráébredt ugyanis, hogy szükséges az utánpótlás az újságírás terén is, így addig feszegette a határokat, míg a közösség megszervezésében hatalmas előrelépést ért el.

Az író könnyedén és humorosan reagált az őt dicsérő szavakra: „versekkel indultam, de költő nem lettem. Újságíró lettem” –hangsúlyozta, majd beismerte, a rendszerváltás előtt, alatt és után fő feladataként a hiteles újságírói magatartás megtartására törekedett annak érdekében, hogy ne hozzon szégyent édesapjára, aki kezdetektől fogva tanárt szeretett volna faragni belőle. A hitelességről úgy vélekedett: legkönnyebben úgy tudta leellenőrizni, hogy riporterként nem csapták be az emberek, ha még aznap összeült a kollégáival, és elemezni kezdte a hallottakat. Nem is lehetett alkalmasabb hely erre a tevékenységre, mint a kocsma, ahol általában a cimborák is a legőszintébben nyilvánultak meg. Így aztán – tette hozzá – nem hozott szégyent az édesapjára.

Kiemelte, a kilencvenes években tévesen azt gondolták, övék a világ, és csakhamar ráébredtek, valótlan elgondolásokkal kecsegtették magukat: az Őrtüzeink parazsa című alkotásával összefoglalja a századot, ugyanúgy, mint előző könyvével, a Láthatatlan emlékművekkel, amely voltaképpen az első része a most megjelent szerzeménynek. Bár a több mint harminc könyve közül ez a kettő egymással szorosan összekapcsolódik, időközben a műfaj változik bennük: míg ’90 előtt újságíróként az élményszerzésre fókuszál, ’90 után inkább felfedezőként jár a világban. Ahhoz, hogy az írásának hatása legyen, „olyan műfajt választott, amellyel könnyedén tudott hatást elérni”, így a továbbiakban az esszéírás terén teljesedett ki.

Rejtőzködő kéziratok, amelyek a háború teljes valóságát tartogatták

Az első világháborús hadifoglyok történetével már csak másodkézből ismerkedhettünk meg: Szőke Zoltán és Székely Gyula Magyar Hadifoglyok Szibériában című visszaemlékezései teljes valójában adják vissza a háború néhol szelídebb, máskor pedig gyötrelmes bugyrait. Benkő Levente történész kiemelte, ez a két alkotás joggal kerülhet a magyar tényirodalom legszebb munkái közé, mert nem az egykori tisztek, ezredesek és vezetők visszaemlékezéseit tartalmazzák, hanem olyan egyszerű katonákét, akik átélték a tűzvonal, a hadikórházak, fogolytáborok és lövészárkok megpróbáltatásait. A történész rávilágított, a katonákat csupán igazgató személyek visszaemlékezései „legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, mert egyszerűen nem kellett megélniük mindazt, amit a katonáknak kötelességükben állt”.

Benkő Levente bevallotta, ezelőtt három évvel vette magához a kéziratokat, az azt követő időszakban pedig a kemény munkának köszönhetően nemcsak a szépirodalmias Székely Gyula-visszaemlékezést és a klasszikus Szőke Zoltán-féle memoárdarabot sikerült könyvként megjeleníteni, hanem az akkori időszakhoz kapcsolódó fényképeket is összegyűjthette. Szőke Zoltán családja ugyanis készségesen segítette a munkát a családi fényképalbummal és információkkal, Székely Gyuláról viszont semmit sem sikerült megtudniuk, így rokonok és ismerősök híján a kolozsvári egyetemi könyvtár első világháborús gyűjteményéből választottak illusztrációkat a leírtakhoz.

A két hadifogoly történetéből kiderül, az orosz-magyar kapcsolat az egyszerű emberek szintjén nem tartalmazott ellenségeskedést, hanem ellenkezőleg: segítették, pártfogolták egymást, míg a fogolytáborban voltak, ahol munkához és pénzhez juthattak, és még az orosz lányokat is megismerhették, ha kedvük tartotta. A fogolytábor a két katona számára tehát nem a véget, hanem az új esélyt jelentette, ugyanis a harctéren rövid időn belül elpusztultak volna, így viszont lehetőségük adódott tapasztalni, a hazabocsátás után pedig lejegyezni a történteket.

Kozma Csaba, az esemény moderátora zárásképpen elmondta, valóban időutazás volt a két könyv egyedi világába merülni, mert azok a különböző sorsok személyes hangvételű bemutatásával igazi embereket jelenítettek meg, igaz életeseményekkel együtt.

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X