Fehér éjszakák – Tompa Gábor Jónása a kolozsvári magyar színházban


-A A+

Milyen lehet egy bálna gyomrában élni? Minden sötét? Nem, Tompa Gábor szerint minden fehér. És a reményhal? Jónás hisz benne az utolsó pillanatig. Mert Istenben is hisz. És a küldetésében. Tompa Gábor legújabb rendezését, a Jónást néztük meg.

Ha azt mondjuk Jónás, akkor minden bizonnyal a bibliai történet és Babits Mihály epikus költeménye azonnal felbukkan referenciaként. Marin Sorescu drámája, mivel érettségi tétel is, a fiatal generációk számára mindenképpen ismert. A Kolozsvári Állami Magyar Színház utolsó premierjét ebben az évadban vasárnap láthatta a közönség. Az említett monodrámát (bár két szereplő volt, én monodrámának nevezném) Tompa Gábor rendezte, díszlet- és jelemeztervező Carmencita Brojboiu volt, a zenét Ada Milea szerezte, Jónást pedig Gabriel Răuță alakította; Cristina Juncut a Visszhang szerepében láthattuk.

Marin Sorescu Jónása egy trilógia (A Sóhegy szomjúsága) első darabja, amelyben az író a szabadságra vágyó ember drámáját írja meg. A bibliai háttértörténetre nem tér ki, hiszen azt úgymond mindenki ismeri. Jónást Ninivébe küldi az Úr, prédikálni, hirdetni az igét, fölhívni a figyelmet arra, hogy emberek bűnei az égig érnek. Jónás vállalja is, nem is a feladatot, egy Tarsisba tartó hajó fedélzetén próbál elbújni, sikertelenül. Az Úr meglátja, vihart küld a tengerre, és a matrózok rájönnek, hogy Jónás miatt lett ítéletidő, ezért kidobják a hajóról. Jónást elnyeli egy cethal. A bibliai Jónással ellentétben Sorescu magányos halásza nem hordoz semmilyen bűnt, semmilyen vétket. Már a történet elején elnyeli egy hatalmas hal, és ahányszor sikerül megszöknie a hal gyomrából, mindig egy nagyobb gyomorba kerül, egyik börtönből a másikba – ami végtére is az emberi lét sajátossága...

Marin Sorescu Jónásával így találkozunk, a beszédre, térítésre ítéltetett ember már a cethal gyomrában van. De ott van a gyomorban sok minden más is. Amit lenyelhet az óriáshal. Sok-sok műanyag is, hiszen ez a bálna mai óceánokban úszik, és tonnányi plasztikot is lenyel. Meg széket, ablakot, embert. Jónást. Valamikor hasznos tárgyak voltak ezek a bálnagyomorban kavargó dolgok, de most már csak kacat, szemét. Itt él Jónás. És nagyon él. Folyamatosan kommunikál. Velünk, akik ott ülünk a nézőtéren, és egy drámára, egy tragédiára vagyunk berendezkedve lelkileg. De ez nem az a Jónás. Tompa Gábor Jónása vidám. Fehérbe van öltözve és maximális önbizalommal, vidámsággal beszélget velünk. Legalábbis kezdetben.

Az előadást beharangozó ismertetőben a rendező elejtett egy nevet, kulcsot kínált az előadáshoz. Azt mondta Tompa Gábor, hogy őt Jónás egyrészt a hit, másrészt a kortárs kultúra szempontjából érdekli. Jónás alakja, sőt a színész Gabriel Răuță alakja is gyakran emlékezteti őt Brâncuși-ra, az anyaggal küzdő művészre. „Semmi jót nem tett életében, csak ezt a fapadot csinálta,  s köréje rakja a tengert” – hangzik el a szövegben, és ez az a mondat, amely a rendezőt is a művész-lét kérdőjelei felé vitte. A fapadot Brâncuși munkáival asszociálta, a csend asztalával például. Brâncuși párizsi műhelye, amelyet most már bárki látotgathat, a Centre Pompidou-ban, ugyanazzal a fehérséggel köszön vissza, mint amilyennel ebben az előadásban találkozunk.

Egy zárt fehér tér, absztrakt szobrokkal. Ha megnézzük a korabeli fotókat, amikor Brâncuși is ott volt, ott élt, ott dolgozott, akkor láthatjuk, hogy Tompa Gábor előadása egyfajta újragondolása ennek a száműzött művész létnek. (Kicsit őróla is szólna ez az előadás?) És ez a tér maga a világ. Minden, ami volt, van és lehetne. Itt kell létrehozni azt, amire Jónás elhivattatott. És Jónás próbálkozik. Sokszor. Sokat. Remél. Hisz. Újrapróbálkozik. A fennvalóval is beszélget, de a közönséggel is kommunikál, egyfajta élő híd a transzcendens és a halandók között. Mert bár ugyanolyannak néz ki, mint mi vagyunk, azért az nyilvánvaló, hogy ő kiválasztott. Bármennyire is panaszkodik időnként, tudjuk, hogy neki sokkal több lehetősége van, mint nekünk.

Ezt az univerzumot modellezi a hangvilága az előadásnak. Az Ada Milea által létrehozott komplex hangeffektusok, zenék annyira szervesen kapcsolódnak az előadáshoz, hogy rájuk sem csodálkozik a publikum, hiszen minden ott van, ahol lennie kell. A művész kapcsolatáról Istennel szól az árnyékszereplő jelenléte is az előadásban. A Cristina Juncu által játszott szereplő egyfajta kommentátor, a kísértő hangok megszemélyesítője. Ő személyesíti meg a kommunikáció hiányát a mai világban, amikor a túlfejlett kommunikáció korszakát éljük. Ebben a túlfejlettségben azonban nem biztos, hogy minden üzenet célba ér. Ezt érzi a főszereplő is, aki kézzel-lábbal, folyamatosan kommunikál velünk is, és a transzcendenciával is.

Răuță tökéletes a szerepben. Egy óra húsz percen keresztül kell fönntartania a közönség figyelmét, és sikerül neki. Annyi energia sugárzik belőle, olyan közvetlen, úgy tudja előadni ezt a mélyen filozófikus szöveget, hogy mindenki talál benne valamit, amit saját életútjára vonatkoztathat. „Az első életem nem nagyon sikerült” – mondja Jónás, és mintha magunkat hallanánk, amikor folytatja, „de hátha a második vagy harmadik életem jobban sikerül majd.”

A metaforikus térben, amelyről már szó volt, a brâncuși-i „tojások” (az újjászületés szimbólumai) mellett halcsontvázak is megjelennek. A halál, az újjászületés, a kereszténység szimbolisztikája jelenik meg mindegyik képben. A súlyos, elgondolkodtató szöveg ellenére Tompa Gábor Jónása reményt csillant föl. És Brâncuși meg Babits, meg a Biblia mellett én valahol valamiért Hemingwayt is ott éreztem.

Egy olyan előadás, amelyet többször meg kell nézni. Mert sokrétegű jelentésvilágát egyszeri és első vizionálásra nehéz megfogni. A művész kapcsolat az istenséggel, ihlettel, reménnyel és reménytelenséggel, a mi kapcsolatunk a transzcendenciával, mind benne van. Tompa Gábornak ez már a sokadik rendezése, amikor ilyen témát boncol. Értőn, érzőn teszi.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X