Schwechtje Mihály filmrendező az online zaklatásról: a „jó családokban” is előfordulhat


-A A+

A serdülőknek már online is meg kell harcolniuk a közösségükben elfoglalt helyükért, Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmjének címe, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) pedig érzékelteti, hogy meddig fajulhatnak a dolgok az internet személytelen terében. A cuki ifjúsági filmek helyett ez a thriller, amelyet ősszel a romániai mozik is műsorra tűznek, kamaszokhoz és szülőkhöz is szól, felmutatja a problémát, anélkül, hogy bármelyik felet hibáztatná. A filmrendezővel a 18. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) szervezett vetítés másnapján beszélgettünk, Kolozsváron.

A kamaszok sérülékenysége nem újdonság, ahogy az iskolai zaklatás problémája sem, az utóbbi időben viszont minden megsokszorozódott.  Több interjút készítettél tinédzserekkel, és majdnem mindegyiküknek volt valamilyen kellemetlen tapasztalata. Milyen szerepet játszik ebben az internet és az okostelefon?

Ez a kommunikáció a tinédzsereknek nagyon természetes, miközben mégis nagyon hiányos. Amikor egymással beszélgetünk, akkor hangsúlyt, mimikát is használunk, megpróbálja az emberi agy a másik tekintetéből kiolvasni az érzelmi állapotát, és ezt az összetettséget a szmájlik nem tudják pótolni. Másrészt, mivel van egy fizikai távolság az emberek között, nem kell egy térben lenni a viccelődés tárgyával, nem akkora a tét, nem is biztos, hogy végiggondolom, hogy milyen károkat okozok a másiknak. Ez az, ami más. És az, hogy miközben ezeket a platformokat, applikációkat nagyon természetesen kezelik, mégis rá vannak kényszerítve arra, hogy ott mást mutassanak önmagukról, mint ami az igazság, illetve arra, hogy folyamatosan mutassanak valamit az életükből a közösségi elvárások miatt. Miközben nincs mögöttük tapasztalat, előrébb tartanak az idősebbeknél technikai vonatkozásban: csomószor azt se tudja egy szülő, hogy mi a legújabb divatos kommunikációs platform. Tehát ha arra vetemedik a szülő, hogy megpróbálja ellenőrizni, hogy mi van a gyerek telefonjával – én nem gondolom azt, hogy az a jó megoldás –, akkor se biztos, hogy a jó felületen keresi.

Schwechtje Mihály 1978-ban született Budapesten. Diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán, és elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem filmelmélet-filmtörténet szakát is. Rövidfilmek, dokumentumfilmek és színdarabok után az HBO Terápia című sorozatának egyik rendezője volt. Első nagyjátékfilmje a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :). Következő filmtervei az emberkereskedelem, a tinédzserkori szorongás, valamint a 2008-as hitelválság témáit feszegetik. A Demokrácia folyamatban című filmtervével elnyerte a 18. TIFF szakmai programjának, a Transilvania Pitch Stopnak a fődíját. (fotó: hvg.hu)

Ami közös az újabb és újabb közösségi platformokban, az a kép szerepe. Nagyon könnyű valakiről képet készíteni… ez milyen további veszélyeket rejt?

Az is fontos kérdés, hogy a társadalom – szerintem ez a keresztény kultúrából táplálkozik – nagyon prűd a szexualitással kapcsolatban egyrészt, másrészt meg nagyon könnyen ítéli meg negatívan főleg a nőket. Ezt a saját szakmámban is látom: a színészetnek nagyon sokszor része, hogy le kell vetkőzni, egyszerűen azért, mert az emberi történetekhez ez hozzátartozik. Ha egy férfi színész vetkőzik le, az nem szenzáció, nem lesz beszéd tárgya, viszont nőknél rögtön ítélkezni kezdenek, hogy ja, mert a színésznők olyanok…

A tinédzserkornak a szexuális érdeklődés is része, így aztán ki korábban, ki később eljut oda, hogy levetkőzik egy másik ember előtt. Most a készülékeiket erre is használják a fiatalok. Kialakul bennük egy bizonyos gátlástalanság, sőt az Instagram és a hasonló felületek mintha arra biztatnák őket, hogy minél inkább mutassák magukat szexinek. Ha megnézzük, hogy teljesen átlagos tini lányoknak milyen Instagram-profilja van, miközben maguk sem tudják, hogy kiszolgáltatják, és – nyilván társadalmi nyomásra – szexuális vágy tárgyává teszik magukat, nem meglepő, hogy valaki egy kamera előtt úgy dönt, hogy megmutatja magát, vagy készít magáról egy fényképet, és elküldi. Nem gondolja végig, hogy az internet nem felejt, valami, ami kikerül az online térbe, az onnantól sokszorosítható, másolható, lementhető, újra felbukkan, idegenek gépén köt ki.

Azzal kellene leszámoljanak ezek a közösségek, hogy vádakkal illessék ezeket az embereket, miközben a háttérben nagyon sokszor valódi szerelem van, ami felhasználja a technikát. Ne azt ítéljük el, aki ebbe a hibába beleesett, a nagyobb bűnt az követi el, aki közzéteszi, aki gúnyolódik azon a képen, amit általában egyik ember a másiknak készít, olyannak, akihez bizalma van. A bűn a bizalommal való visszaélés és nem az, hogy valaki megmutatta magát félmeztelenül.A film főszereplője, a gimnazista Eszter anime rajongó, a szobája tele van a japán rajzfilmekből származó mély dekoltázsú, kihívó pózokba meredt műanyagfigurákkal. Miért tartottad fontosnak ezt a vonatkozást?

A tinédzserlány ma egy szexuális vágytárgy, a pornónak kifejezetten vannak ilyen témakörei, és azért használom pont az anime kultúrát, mert abban sokszor van az, hogy mindenféle szexualitást nélkülöző történetekben lassítva megjelenik, hogy hogyan ring egy tinédzserlány dekoltázsa, hogyan fújja fel a szél a szoknyáját, és dülled ki a fiú szeme, miközben a cselekmény nem erről szól. Az is hazugság, ha nem nézünk azzal szembe, hogy a tinédzserkor a szexuális robbanásról szól, nyilvánvaló, hogy ez az emberi természet része, csak ha ilyen nyíltan és öncélúan mutatják meg, akkor a lányok azt tanulják meg, hogy ez egy érték, amivel állandóan operálni kell, és így viszont áldozattá is válhatnak, mert ez olyan vágyakat ébreszthet valakiben, ami messze túl van az egészséges gondolkodáson.

Az Esztert alakító Herr Szilvia hogyan birkózott meg 16 évesen a „kényesebb” kamera előtti jelenetekkel?

Amikor már nagyon közel voltunk ahhoz, hogy őt fogom választani a szerepre, akkor elmondtam neki, hogy le kell vetkőzni, mert a történetnek ez van a középpontjában, ez az egyik drámai gyújtópontja, és ezt nem szabad elkenni azzal, ha úgy csinálunk, mintha megtörténne. Azt is elmondtam neki, hogy erős célom, hogy a néző, amikor ennél a jelenetnél ül a moziban, akkor kellemetlenül érezze magát, egyszerűen azért, mert azon gondolkozik, hogy úristen, ezt én is megcsináltam, vagy eszembe jutott megcsinálni, vagy mi van, ha a gyerekem ezt csinálja… vagy úristen, én most tényleg egy 16 éves lánynak nézem a melleit? Tehát, hogy vészcsengő induljon be a nézőben, hogy ez milyen nehéz és bonyolult helyzet.

Herr Szilvia egyébként színésznek készül, drámaiskolába jár, pontosan tudta, hogy mi ennek az alkotói háttere, és felmérte, hogy fontos, hogy ezt a történetet elmeséljük. Azt is rögtön megbeszéltük, hogy azzal számolnia kell, hogy előbb-utóbb megtörténik pont az a jelenség, amire a film felhívja a figyelmet: a filmből kiszedett képek felkerülnek az internetre, mert azokat az embereket, akik nap mint nap vágnak ki jeleneteket filmekből, hogy szexuális tartalomként szolgáljanak, nem fogjuk tudni leszoktatni. Átbeszéltük vele, hogy ezeket vegye számba és úgy hozza meg a döntést.

Több szülő-típust látunk a filmben: az agresszívet, a munkamániást, aki elvárja a gyerekétől, hogy felnőttként viselkedjen, és azt, aki saját példájával hozakodik folyton elő („én a te korodban”, stb.). Melyik a követendő példa?

Nyilván az agresszív szülő nem jó példa, de egy nagyon jellemző fajta, aki önmagát múltbéli dolgokra, saját teljesítményére fölépítve különbnek tekinti, és így aztán a gyerekeket is arra próbálja nevelni, szeretne valamifajta morális példát mutatni, és közben nem veszi észre, hogy az ehhez használt eszközei megnyomorítják a gyermeket, nem csak a fizikai, hanem a verbális agresszióval is.

Szerettem volna azt is felmutatni, hogy a korban, amiben élünk, a szülőknek is nagyon nehéz, és a tinikben is van ellenállás a szülővel kapcsolatban, hogy hagyjon már békén, ne mondja már meg, vagyok én olyan okos, el tudom dönteni. Nekem olyan családokat kellett kitalálnom, amelyek valamilyen módon diszfunkcionálisak, mert ha ilyen súlyos helyzetig jut el egy zaklatás, valami biztosan nem működik jól egy családban. Erre próbáltam olyan példákat találni, amelyek nem a klasszikus huszadik századi szociális problémákból táplálkoznak, mint az alkoholizmus, abúzus, szegénység, nem mintha ezek nem tudnának kitermelni hasonló helyzeteket, de az a furcsa, hogy simán megjelenhetnek a felső középosztályban, az ún. „jó családokban” is. A szülő szétdolgozza magát napi 16 órában, vagy elsajátít valamilyen vezetői stílust, mert az kell a munkahelyén, és utána ezt próbálja a családi életbe is átfordítani, utasítja a gyerekeit és igazából nem hallgatja meg őket, például a fiú családjánál ezt lehet látni az anya részéről.

Az is egy természetes szülői viselkedés, hogy pont azért, mert én végigtapasztaltam valamit már, megpróbálok levonni következtetéseket, és hosszútávon megtervezni a gyerekem életét. Arra gondolok, hogy a gyereknek akkor voltam jó szülője, ha egy normális egzisztenciát, egy diplomát adok a kezébe. Ezek egyébként szerintem is értékek, csak nagyon sokszor van az, hogy mivel a szülő három lépéssel előre gondolkodik, és abba az irányba löki a gyermeket, azt nem veszi észre, hogy épp mi történik a gyerekkel. Nem biztos, hogy baj, ha kap két kettest, és nem biztos, hogy baj, ha nem minden pillanatban a tanuláson jár az esze, mert ennek az életkornak más is része. Hadd legyen szerelmes, hadd dolgozza föl, hogy milyen az, ha valaki visszautasította.

Lehet-e valamiben segíteni a kamaszoknak? Meg lehet-e védeni őket?

Már nagyon komoly tragédiák történtek a világban, és ezekből le kell vonni a tanulságot, tehát amit mostanra megértettünk abból, hogy a civilizáció miféle új típusú kommunikációt termelt ki, és annak milyen hátulütői vannak a számtalan pozitívuma mellett, azokról, amiket már megtapasztaltunk, nyilván kell beszélni, az a jó, ha erről hallanak az iskolában, otthon, mert abból értenek meg dolgokat, és talán kerülnek el tragédiákat. De azt nem látjuk, hogy mi van még előttünk. Most jön még csak az a korszak, amikor VR-maszkokban mászkálunk és új világokat teremtünk magunk köré. Hogy ez milyen veszélyeket rejt, abból bizonyos dolgokat már sejthetünk, más dolgokat még nem. De amit sejtünk, arról nyíltan meg kell próbálni kommunikálni. Ez az egyetlen, amit tehetünk. Ez mostantól velünk élő jelenség, és mindig lesznek olyan emberek, akik bizony nincsenek elég információ birtokában, olyan helyről jönnek, ahol nem elég erős a védelmi háló, és bele fognak esni ilyen csapdákba, akár zaklatóként, akár áldozatként.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X