„Sötéten rasszista, áldott jó emberek” – Tóth Krisztinával beszélgettünk


-A A+

Ilyenek Tóth Krisztina novelláinak hősei, akikről a Párducpompa című kötet kapcsán tudhatott meg többet a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége. Szó esett a szerző korábbi köteteiről is, illetve megjelenés előtt álló munkáiról, világlátásáról, azokról az előítéletekről, amelyek cölöpökként behatárolják gondolkodásunkat. És a reményről is, amely időnként halvány, fel-feltűnő fényként fölbukkan nyomasztó, szürke hétköznapjainkban. Az Erdélyi Könyvfaló Olvasójáték szervezőinek a meghívására érkezett szerzővel beszélgettünk.

Költőként vonult be elsősorban az irodalmi köztudatba. Mikor kezdett el kitekinteni ebből a műfajból, miért döntött úgy, hogy váltásra van szükség?

Körülbelül a 2000-es évek elején kezdtem el prózát írni, és 2005-ben készültem el a Vonalkód című könyvemmel. Akkoriban nagyon fontosnak éreztem azt, hogy a gyerekkorom időszakáról, a ’70-es – ’80-as évekről írjak valamit, és lehetőleg úgy, hogy még elég élesen tudjam megfogalmazni a mondanivalómat, mert érzetem, hogy alattomosan és biztosan közelít a nosztalgia. Hogy előbb-utóbb úgy fogok gondolni a gyerekkoromra, hogy hát ez mégsem volt olyan szar, miközben az volt. És ki akartam használni azt az utolsó előtti pillanatot, amikor még nagyon elevenen élt bennem a gyerekkori indulat bizonyos helyzetekkel szemben. Mert én nagyon irtózom a nosztalgiától, ugyanis az mindent összemaszatol. Én ezt nem akartam. Abból, amit eddig mondtam, azt hihetné a Vonalkódról, hogy ez egy önéletrajzi könyv, miközben nem az. Tizenöt történetet tartalmaz ez a kötet, mindegyikben előfordul a vonal szó, és így egyfajta szervezőelvvé válva, struktúrát alkot, innen a cím. Aki a szocializmusban nőtt föl, az még emlékszik arra, hogy a vonalkódos tárgyaknak szimbolikus szerepe volt, ugyanis azok nyugatról érkeztek, és a szüleink ezeket gyűjtötték. Ezért döntöttem úgy, hogy egyfajta metaforaként ezt állítom a könyvem középpontjába. Persze, ezzel meggyűlt aztán a fordítóimnak a gondja-baja, ugyanis nagyon sok nyelven vonalkód helyett más kifejezést használnak. Szóval, elkezdtem prózát írni, és rájöttem, hogy egészen más gondolkodást igényel egy prózastruktúra. Viszont nekem óriási örömöt okozott az, hogy lehet történetet mesélni, persze, versben is lehet, csak jóval szűkebbre szabott keretek között.Ha a Vonalkódból a ’70-es – ’80-as évek Magyarországa bontakozik ki, akkor a Párducpompát olvasva a mai Magyarországról kap látleletet az olvasó, lélegzetvételnyi szövegekben. Ennyi is elég ahhoz, hogy elmondja a szerző, hogy milyen ma Magyarországon élni?

A műfajból adódóan rövidek a történetek. Ez egy tárcanovella gyűjtemény, a tárcanovella általában 4 ezer – 6 ezer karakter között mozog. Szeretem ezt a műfajt, mert én a költészet felől jövök, és szeretem a sűrítést. Én nem kibontani akarok egy történetet, hanem egy olyan pillanatot megmutatni, amelyben benne legyen a szereplő múltja, jelene és lehetséges jövője is. A tárca erre a fajta pillanatfelvételre nagyon alkalmas.

Megdöbbentett az, hogy mennyire nyitott szemmel jár a világban. Szinte semmi nem kerüli el a figyelmét. Nem is tudom, hogy ismerek-e még valakit, aki ennyire pontosan tudja rögzíteni a pillanatot, ha a kortárs magyar irodalomra gondolok.

A figyelem a vizualitással függ össze. Én gyerekkoromban szobrásznak készültem, és a rajzolásban a krokit szerettem a legjobban, amikor az alakot vagy eseményt csak néhány vonallal kellett a papírlapon rögzíteni. Volt néhány év, amikor hosszú időt töltöttem az állatkertben, és állatokat krokiztam. És amikor negyedikes gimnazista koromban egy hozzám közel álló személyt kellett megmintáznom vizsgamunkaként, akkor én egy majmot örökítettem meg. Mert volt egy csimpánz, akivel nagyon jóban voltam az állatkertben, és úgy éreztem, hogy a mellszobrában sikerült a személyiségét megmutatnom. Nagyon mélyen bennem élő figurák voltak azok az állatok, akiket ott megismertem. Szóval ez a figyelem egyfajta vizuális figyelem. Szeretek például fényképeket nézegetni. Én magam nem fotózom, de érdekel és érzékeny vagyok rá.

A világban is úgy járok el, hogy fölfigyelek egy falfirkára vagy jelentéktelennek tűnő bigyókra. A zsebemben gyakran vannak ilyen izék, amiket a földön találok, és fölveszem őket, mert valahogy azt gondolom, hogy a részletekben mutatkozik meg valami lényeges: nem a nagy történetekben, hanem a kis részletekben. Mondok erre egy példát. Mikor kislányommal cirkuszban voltunk, akkor egy orosz cirkuszi csoport előadását láttuk, és egészen elképesztő artista-mutatványokat hajtottak végre. Mindig egészen a porond közepére ment a fény, amikor valami lényeges történt. Dobpergés, fókusz. Egyszer csak kinéztem oldalra, és egy nagyon veszélyes szám előtt láttam a bajuszos porondmestert a sötétben, amint beakasztotta a karabinereket, majd szláv módra keresztet vetett, és megcsókolta az ujját, és ez sokkal többet elárult arról, hogy tényleg veszélyes mutatvány következik, mint a dobpergés vagy az imbolygó fénycsóva középen. És azt gondolom, hogy ha az ember félrenéz, akkor ott van az egész történet. A Párducpompa is, mint cím, talált tárgy. Egy falfirka formájában pillantottam meg. Arra gondoltam, hogy de jó kötetcím volna. És így is lett.

Ilyen fantasztikus apró részletekből, amelyekkel tele van a Párducpompa, kiderül, hogy milyen figyelemmel fordul egy-egy ismeretlen ember felé, legyen az öregasszony, aki 20 éves bizsukat árul az aluljáróban, szatyros néni vagy fiatal lány, akinek 25 lépcsőn kell fölmennie a Blaha Lujza téri metró-aluljáróból, hogy elérje a villamost, amelynek a vezetője csak azért is becsukja előtte az ajtókat. Első olvasásra jelentéktelennek tűnnek bizonyos részletek, aztán a végére kiderül, hogy mégsem véletlenül került bele a szövegbe a lépcsők száma.

Aki gyerekkel közlekedik az állandóan számol. Hány piros tábla van a bolt vagy a ház között. Hány madarat látunk a villanydróton, stb. Huszonéve már a Blaha Lujza téren járok keresztül, és volt alkalmam megszámolni a lépcsőfokokat. A pontosság-mániám kapcsán azonban elmesélek egy olyan történetet, ahol nem sikerült mindent a helyére tenni. Amikor a Pixel című könyvemet írtam, annak vannak olyan fejezetei, amelyek Kolozsváron játszódnak le, és mivel nem tudtam mindent ellenőrizni, akkor a Google Earth-szel sétálgattam virtuálisan a városban, hogy lássam, minden helyrajzi adat a helyén van-e. Annyira jól sikerült a leírás, hogy miután megjelent a könyv, akkor fölhívott egy nagyon kedves agysebész, aki kolozsvári származású, és azt mondta, hogy földrajzilag pontosan stimmel minden, ezért ő azt hitte, hogy ez a szabály a könyvben, viszont az agytörzsi daganatnak a tünetei nem éppen azok, amiket leírtam, az inkább egy homloklebenyi daganatnak néz ki, és javasolta, hogy javítsuk ki. Viszont az nekem nem felelt meg, mert én mindenképpen meg akartam halasztani a szereplőmet, úgyhogy ragaszkodtam az agytörzsi daganathoz, ezért kiegyeztünk abban, hogy átírjuk a tüneteteket. Aztán hozzátette, hogy ha már itt tartunk, akkor történet boncolási jegyzőkönyvében is korrigálna ezt-azt. Mondtam, hogy jaj, de szuper, ez az ideális olvasó. A második kiadásnál tehát már tökéletes volt az agytörzsi daganat tünetegyüttesének a leírása és a boncolási jegyzőkönyv is. Én végtelenül hálás voltam neki, hiszen ha azt a szabályt állítjuk fel, hogy fontosak a pontos részletek, akkor figyeljünk erre oda.

Ez egyfajta olvasói visszajelzés volt. Biztos vannak másfélék is, amelyek nem akarják átírni a történetet. Egyébként, amikor ír, mennyire gondol az olvasóra, a befogadóra?

Nekem nem szokott az járni a fejemben, hogy mit fog ehhez az olvasó szólni. Én inkább megpróbálok saját magam számára egy hiteles struktúrát felállítani, ami jóesetben majd leképződik az olvasóban, de azzal a céllal nem lehet írni, hogy valamit elérjek az olvasónál. Egyébként is ki az olvasó? Nagyon sokféle emberhez eljut a szöveg, a nagyon lelkestől a nagyon elutasítóig, aki már az első oldalaknál leteszi a könyvet, mert neki nem jön be. Én egy dolgot tehetek: tiszta erőmből ragaszkodom ahhoz, amit én meg akarok írni, amit én fontosnak tartok közölni a külvilággal.Többször említette, hogy folyamatos harcban áll az idővel, mert szeretné tudni azt, hogy mindaz, amit eltervezett, amit meg szeretne írni, megvalósul. Ez mennyire nyomasztó, vagy épp ellenkezőleg, mennyire működik motorként?

Ez annyira nyomasztó, hogy még csak azt sem tudom, hogy mit szeretnék megcsinálni. Csak annyit tudok, hogy sietni kéne. Tehát az idő az nagyon szorít, merthogy sokkal több elképzelésem és ötletem van, mint amennyit tisztességgel meg lehet valósítani belátható időn belül. És ahogy mindenki, én is azzal küzdök, hogy próbálom a saját dolgomat írni, miközben folyamatosan érkeznek a felkérések mindenféle alkalmazott dolog elvégzésére: fülszöveg megírása, kiállításmegnyitó, stb., ami természetesen csak részben teher, mert sokszor nagyon érdekes dolgokkal találkozom az ilyen felkérések kapcsán, ugyanakkor viszont nagyon nehéz koncentráltan haladni azzal, ami az én saját munkám. Most befejeztem egy színdarabot, ami a júliusi Jelenkor folyóirat mellékleteként jelenik meg. Ott például egy novellát kezdtem el írni, de gyanúsan sok volt a párbeszéd, és aztán rájöttem, hogy ez más formát akar találni magának. A könyvhétre pedig kijön az új novelláskötetem Fehér Farkas címmel.

A Párducpompát olvasva megfigyeltem, hogy a nagyon sötét tónusokkal indító kötet a közepe táján szinte észrevétlenül kicsit fellazul, és egy-egy történetben fölcsillanak a lágyabb ecsetvonások is, hogy maradjunk a képzőművészeti hasonlatoknál. Gondolom, ez egy tudatos szerkesztés következménye, hogy megadja az olvasónak a reményt, hogy van kiút az alagútból.

Az az igazság, hogy az elején épp ellenkező sorrendbe rendeztem a tárcákat, az akkori vízióm szerint egy sokkal zártabb és sötétebb könyvet akartam csinálni, és a könnyedébb hangvételű írásoktól haladni befelé a susnyásba. És a szerkesztőm volt az, aki meggyőzőtt arról, hogy ilyet nem lehet csinálni az olvasóval. Ennek köszönhetően szinte megfordult a könyv szerkezete. Ez, ha tulajdonképpen teljesen őszinte vagyok, akkor nem rímelt arra sötét antropológiai vízióra, ami az én fejemben volt. A mostani könyv, ami megjelenik, a Fehér Farkas egy pesszimistább válogatás lesz, annak ellenére, hogy abban is ott van a remény és a bizalom.

Igazából ezek a „reményt” sugárzó történetek is, amelyekről beszélek, az egyének intim tereiben zajlanak, viszont ha társadalomkritikáról van szó, ott sokkal kíméletlenebb a szerző. Ennyire elvesztett minden reményt? Ez a társadalom már nem képes megváltozni?

El kell választanai az egyént az írótól. Tóth Krisztina, mint személy köszöni szépen, jól megvan, íróként azonban megvan a véleményem erről a világról, és az a feladatom, hogy ezeket megírjam, rögzítsem. Nagyon különös dolog ez egyébként.

Mondok egy példát, ami a Holland sütik című tárcához kapcsolódik. Nekünk van egy falusi házunk, és az év egy részét ott szoktam tölteni, amikor már jó idő van. Részt veszünk a falu életében. És azok az emberek, akikről a Holland sütik sötéten rasszista és xenofób alakjait mintáztam, a hétköznapi életben áldott jó emberek. Tehát a világ nem fehér és nem fekete. Ez a néni meg ez a bácsi sokat segítenek a szegény gyerekeknek a faluban, miközben folyamatosan rettegnek a migránsoktól. Persze, egy élő migránst még senki sem látott ott, viszont a falu kocsmájában állandó téma, hogy milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni arra az eshetőségre, ha megjelennek. Egy ideig ez rendkívül mulattató, aztán már nem az, amikor végiggondoljuk, hogy jószándékú embereket a propaganda teljesen megbolondít.

Én egyébként már réges-régen letettem arról, hogy bárkit is meggyőzzek a saját nézőpontom helyességéről. Nem tudom azt mondani, hogy ezek korlátolt emberek. Az élet rendkívül sok területén segítőkészen, empátiával viszonyulnak embertársaikhoz, miközben olyan szlogeneket is képesek ismételgetni, amelyek szerintem nem a keresztényi szeretetről szólnak. És nekem nagyon nehéz volt ezt megérteni. Sokkal egyszerűbb volna azt látni, hogy vannak a jók meg a gonoszok. Az agymosás nagyon sok mindenkit érint, azt hiszem. És nagyon nehéz megőrizni az autonóm gondolkodást, mert annyiféle információs támadás éri a személyiséget, hogy előbb-utóbb felbomlik az integritása, és szerintem ez nagyon veszélyes.

Nem esik nehezére ez a fajta távolságtartás, hogy meghallgatom, látom, tudom, hol tévednek, látleletet veszek, és továbbmegyek, nem próbálok hatni a véleményük alakulására? Legalábbis nem közvetlenül?

Azt hiszem, hogy az egy nagyon rossz szereposztás volna, hogy egy középkorú neurotikus nő leáll a tejpultnál, miközben a háta mögött kígyózik a sor, és elkezdi győzködni a tejpultos lányt, hogy gondolkodásának sarkalatos pontjain micsoda téveszmékből építkezik. Ennek semmi értelme nincs, szerintem. Nem akarok senkit se meggyőzni már. Annyira nem, hogy még azoknak sem válaszolok, akik eljönnek egy kötetbemutatóra, végigállják a sort, majd amikor szemtől szembe kerülnek velem, akkor elmondják, hogy ez miért szar. És akkor én mosolyogva megköszönöm a véleményét, elmondom, hogy nagyon hasznos volt... Én egy dolgot tehetek, hogy amit meg kell írni, azt megírom. Nekem nem feladatom az, hogy nyílt vitában bárkit meggyőzzek, mert az emberek kétségbeesetten ragaszkodnak a fixa ideáikhoz, és úgyse tudom átállítani a gondolkodásukat, csak maximum elvesztik azokat a biztos kapaszkodókat, amelyek segítik őket tájékozódni a világban. Ha elveszem tőlük, hogy mitől kell félni, akkor rettenetes helyzetbe kerülnek, mert továbbra is szorongani fognak, csak már azt sem fogják tudni, hogy miért, hogy mitől félnek. Azt gondolom, hogy az irodalom kezdeményezhet párbeszédet, de a mentalitásváltás nagyon lassan következik be.Sokféle előítéletről esik szó a könyvben. Nemcsak a migránsgyűlöletről, hanem a romaellenességről, az antiszemitizmusról is, sőt arról a mélyen gyökerező, a nőket a perifériára kiszorítani igyekvő patriarchális viszonyrendszerről is, amely itt Közép-Kelet-Európában még nagyon erősen működik.

Nagyon tanulságos volt megnézni a #metoo mozgalom kapcsán, hogy milyen történetek kerültek napvilágra, és a közölt írások alatt, ki milyen gondolatokat osztott meg. Ebből szerintem hátborzongató dolgok derültek ki. Viszont több évvel ezelőtt még jóval a #metoo előtt volt egy hasonlóan drámai történet, Damu Roland megverte a feleségét, a későbbi Vajna Tímeát. Esztergályos Cecíliát kérdezték meg fő műsoridőben, hogy mi a véleménye erről. Ő egy nagyon ismert személyiség, aki sokak véleményét befolyásolja, és ő azt találta mondani, hogy ha Tímea tudta, hogy Rolandnak ingerlékeny természete van, akkor miért nem hagyta békén. Én azt gondolom, hogy ha ezt fő műsoridőben lenyomjuk, akkor a nézők zöme azzal marad, hogy ezt lehet, szabad csinálni. Mert „ha ideges típus a Roland”, akkor meg kell érteni azt, hogy időnként kilendül a karja, vagy csöndben kell maradni és nem ingerelni, mert akkor lesz kapsz utána. Elképesztő, hogy milyen lassan változnak a társadalmi normák, és milyen erős az áldozathibáztatás. Számtalan cikket említhetnék, a legelképesztőbb számomra Szőnyi Szilárd miniszoknyás cikke volt. Viszont hogyha szembesítem ezeket az embereket egyenként azzal, amit beszélnek, akkor kiderül, hogy át sem gondolják, miket hordanak össze, annyira benne van a közgondolkodásban az, hogy lehet nőkön poénkodni, vagy szexista vicceket mondani.

Emlékszem, hogy egyik évben a szilvesztert egy baráti társaságban töltöttem, ahol csak és kizárólag egyetemi tanárok voltak feleségeikkel, és az Áder János beszédét Weisz Fanni tolmácsolta a képernyő aljában, és azt találta mondani az egyik jelenlévő úriember, hogy ilyen az ideális nő, szőke, fiatal és siketnéma. Harsány kacarászás volt a válasz a többi diplomás úriember részéről. Lesütöttem a szemem, hogy most kezdjünk el vitatkozni erről? Ez egy vicc. És ez nem a kocsmában volt a faluban, ahol szerintem ritkább ez effajta élcelődés. Biztos, hogy ezek az emberek, ha szexistának nevezném őket, akkor tiltakoznának, és nem engednének meg maguknak egy zsidó viccet vagy másfajta durva tréfát, viszont akkor és ott úgy gondolták, hogy ez belefér. Hátborzongató tapasztalat volt. Ugyanakkor azt is hátborzongató volt felismerni, hogy ha én minden alkalommal ezt szóvá teszem, akkor én vagyok a kekec, hisztérika, akire rápirítanak, hogy jaj, már viccelődni sem lehet, ne legyél már ennyire humortalan. Az én humorérzékem köszöni, jól van, de ez nem az a kategória, amin én föl tudok önfeledten kacagni.

Ez az irodalmi életben is érzékelhető? Vagy már nem annyira? Az írók nyitottabbak, mint az egyetemi tanárok?

Mondok erre is példát: Réz Pál a Holmi főszerkesztője volt, és engem a pályám elejétől nagyon komolyan támogatott. Az egyik első publikációm a kilencvenes évek elején a Holmiban volt, és mindig kifejezésre juttatta, hogy sokra tart, szereti, amit csinálok. Parti Nagy Lajos készített vele egy hosszú beszélgetést, amely megjelent kötetben is, és ebben olvasható, hogy „minden jelentős magyar író lakásában jártam, és udvaroltam a feleségeiknek”. Mi következik ebből? Hogy a jelentős magyar írók egytől egyig heteroszexuális férfiak. Teljesen evidens, alapértelmezett módon, föl sem merül, hogy ez másként volna. Ha életében ezzel szembesítettem volna Réz Pált, akkor fölháborodottan hárított volna. Pedig a gondolkodásában ott voltak ezek a cölöpök, hogy az író az férfi. A Krisztina az más, publikál a Holmiban, nagyon ügyes, stb. Szóval ezek a dolgok sokak fejében nem érnek össze. Az előítéletek külön fájlokban tárolódnak.

Érdekes, hogy a női írók például idősödő korban kezdenek el jelentősebb eredményeket felmutatni. Ez nem azért van, mert akkorra érnek be, hanem azért, mert akkor van idejük többet foglalkozni az írással: fölnevelték már a gyerekeiket, és meg tudják engedni azt maguknak, amit a férfi kollegáik bármikor meg tudnak tenni. Juhász Anna mesélte egyszer, hogy gyerekkorukban az volt délutánonként a feladatuk, hogy szolgálatot teljesítettek az előszobában a telefon mellett. Mert a papa, Juhász Ferenc dolgozott, és zavarta volna a telefoncsörgés, így hát a lányok az első hangfoszlányra már kapták is fel a telefonkagylót, hogy ne csöngjön ki hosszasan a hívás, nehogy bármi is megzavarja a papát. És akkor én ezt elképzeltem fordítva, hogy a kislányomat kiültetem az előszobába, nehogy valaki megzavarjon, amíg én alkotok. Abszurd, ugye? Nos, ezt nevezem én mélyen patriarchális gondolkodásmódnak: egy női alkotónak nincs meg feltétlenül a „munkaideje”, hanem  a többféle feladat között, ha éppen úgy adódik, hogy van egy kis szabadideje, akkor ír is. De nagyon ritka az, hogy ez legyen a fő „műsorszám”.

Nem beszélve arról, hogy ha egy nyilvános beszélgetésen megjelenik három női szerző, akkor a műsorvezető rögtön megjegyzi, hogy nicsak, de érdekes, három hölggyel beszélgetek. Ha csupa férfiakból áll össze a társaság, soha senkinek meg nem fordulna a fejében ilyesfajta megjegyzést tenni, hogy „milyen érdekes, három férfi ül az asztalnál”.  Ugye, hogy nem?Nagyon sok története egyes szám első személyben íródik, és az olvasónak ilyenkor az az érzése, hogy a szerző közvetlen élményeit, tapasztalatait meséli el. Ha nem tudnánk, hogy Tóth Krisztina mennyire „rejtőzködő” író, akkor akár abba a csapdába eshetnénk, hogy sok mindent életrajzi adatként kezelnénk.

Valóban sok írásomban használom az elbeszélői ént, azonban én konstruálni szeretem a történeteimet, sok különböző eseményből, személyből próbálok összerakni valami újat. Ha ezek valódi, megélt történetekként hatnak, akkor azt jelenti, hogy működik az általam felépített világ. Saját életemet nem szívesen teszem bele az írásaimba. Ha lehetne, teljesen elbújnék.  Valószínű, hogy sokan emlékeznek a néhány évvel ezelőtt zajlott olasz szerzőnő szenzációs történetére: Elena Ferranteról sokáig nem lehetett tudni, hogy kicsoda. Az író tudatosan eltitkolta kilétét, éppen azért, hogy könyveit ne lehessen egy banális életrajzhoz kötni. Aztán persze akadt egy újságíró, aki leleplezte, az olvasók teljes felháborodására. Nekem nagyon szimpatikus az ilyesfajta rejtőzködés. Viszont ha ellenpólust kell említenem, akkor nem hallgathatom el, hogy számomra óriási tanulság a szintén nemzetközi bestsellerré vált norvég regényfolyam szerzőjének, Karl Ove Knausgardnak a viszonyulása a biográfiájához, hiszen a Harcom a kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása, az író élettörténetének egy olyan mélységekig menő megírása, amely szinte elképzelhetetlen volt eddig.  Az én esetem különbözik mindkettőtől, én a megfigyelt, ellesett, összegyűjtött anyagból építkezem, de az ember kívülállóként is nagyon bele tud gabalyodni a mások életébe. Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ott van benne egy idegen sorsban. Teljesen összekeverednek bennünk az utcán hallott, a mások által mesélt, az elképzelt és a valós élmények, szétszálazhatatlan elegy lesz belőlük, már magunk se tudjuk, mi az, ami tényleg velünk történt meg. Ami mindezt egy egésszé teszi, az az érzelmi töltet, az emberi kapcsolatok alapsémája, ami mindannyiunkban közös.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X