Király volt! A költészet napja a kolozsvári magyar színházban


-A A+

Három költő, a 75 éves Király László és fiai, a Budapesten élő Király Farkas és a magát végérvenyesen Kolozsvár mellett elkötelezett, friss József Attila-díjas Király Zoltán voltak Tompa Gábor rendező-igazgató vendégei a Kolozsvári Állami Magyar Színház költészetnapi-rendezvényén. Számtalan kevésbé ismert családi történet , a költő-dinasztiának az irodalomhoz, a költészethez és a szülőföldhöz fűződő személyes viszonyáról való őszinte megnyilatkozás, versfelolvasás, nevetés és torokszorító szókimondás került terítékre. Tényleg király volt.

A három költőt jól ismerő, szerető emberek jöttek el az estre: értő olvasók, irodalomkedvelők, akik számára a magyar költészet napja nem csak egy a 365 nap közül. A Három Király(ok)- at így, együtt, összeülve még nem látta a közönség. Különleges alkalom, nem lehet kihagyni. Tompa Gábor egy kultikusnak számító Király László verssel indít. Címe: 1980. november 26. „Trelleborg felé fut /egy fél fekete eb./Köd zabálja a fákat/– egyre nehezebb.” A sokat idézett vers ismerős sorait a házigazda emlékezetből idézi, egyike azoknak a fontos verseknek, amelyeket betéve tud. Egyébként is, mondja Tompa Gábor, számára Király László az egyik legfontosabb kortárs erdélyi magyar költő. Miért egy dátum a cím? Mi történt akkor itt Erdélyben vagy a nagyvilágban, és egyáltalán hogyan jelenhetett meg ez a vers? Hol volt a cenzor? – kérdezi Tompa Gábor, hozzátéve, hogy  ő már a megjelenésekor gyorsan megtanulta a verset, mert attól, félt, hogy betiltják, és sose fogja viszont látni sem kötetben, sem folyóiratokban. Mindenki figyel.

Akkor volt a Szolidaritás mozgalom, akkor voltak a gdanski események, akkor már itt is mindenki tudta, hogy egy kőkeményen megszervezett diktatúra telepedett rá az életünkre – kezdi Király László a történetet, és igenis azért lett a dátumból cím, hogy láthassa az utókor is azt, hogy ő bizony, ha egy mód volt rá, mindig megírta, megmondta, amit gondolt. Utólag sok bátor ember jelentkezhet, számára azonban az volt fontos, hogy akkor mondja ki azt, amit a rendszerről gondol. Ami a cenzor elvtársakat illeti, folytatja a történetet, nem irodalomhoz értő, olvasó embereket fogtak be ennek a feladatnak az elvégzésre, tehát sokszor átcsúszhattak ilyen versek a rosta likán, miközben fennakadtak más, „ártatlan” költemények. Az egyik legaranyosabb cenzor-történet egy családi eseményhez fűződik, ugyanis kisebbik fia, Király Zoltán 5-6 éves lehetett, amikor kanárikért könyörgött szüleinek, amelyeket ők meg is vettek számára. A  frissen vásárolt kanári párt elnevezték Antoniusnak és Kleopátrának. Történt azonban, hogy a hím kanári megbetegedett, és elhunyt. Antonius halálára a költő Shakespeare címmel verset írt, azonban a cenzor elvtárs nem engedte be a lapba, mert arra gyanakodott, hogy a halott Antonius éppen a legfelsőbb pártelnököt, Ceaușescut szimbolzálja. Nem volt apelláta.  Nevet a közönség, Tompa Gábor tovább szövi a történetet.

A szülőföldhöz való ragaszkodás és a költészet viszonya körül forog a beszélgetés következő része. Mit jelent a szülőföld, Sóvidék, Sóvárad Király László számára, mit a már tizenöt éve Budapesten élő Király Farkasnak, és hogyan viszonyul Kolozsvárhoz az itt született és itt élő Király Zoltán. Természetesen a szenior indít, és édesapjáról mesél, aki tanító volt, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végzett, és minden vágya az volt, hogy szülőfalujába visszakerülve, taníthassa a sóváradi gyermekeket. Valódi népnevelő volt az idősebb Király László, hivatásként tekintett szolgálatára. 1948-ban, amikor államosították az egyházi iskolákat, szovjet mintára „szétszórták"  az egykori rendszer „megbízhatatlan” tanerőit. Az elv az volt, hogy senki se otthon végezze a munkáját, ahol esetleg meg nem felelő kapcsolatokat ápolhatna az új rendszerhez ellenségesen viszonyuló „elemekkel". Ez volt az elvadult áthelyezések időszaka. Nyárádgálfalvára helyezték át, a gyermek Király László ott kezdett iskolába járni. Végül 1956-ban mégiscsak  sikerült visszakerülnie a családnak a szülőfaluba, de úgy, hogy  a tanítónak vállalnia kellett az orosz nyelv tanítását. Közben meg a cirill ábécét sem ismerte. Fia azonban három esztendeje tanulta már az  orosz nyelvet, szerette is, így hát a nyári szünidőben megtanította édesapjának az orosz nyelv alapjait.

„Jó és szorgalmas tanuló volt édesapám, hamar megtanult írni-olvasni.” – meséli pajkosan mosolyogva Király Laci bácsi, és a közönség roppant élvezi a történetet. „Aztán megtörtént olyasmi is, hogy feleltetett engem abból a leckéből, melyet azelőtti este tanítottam meg neki... és nem kaptam meg tőle a legnagyobb osztályzatot. Nehogy azt mondják a többiek, hogy kivételezik velem.” A későbbiekben a középiskolai orosz tanára irányítja az orosz-magyar szak felé, valahogy így: „Nagy marhának adsz enni, fiam, ha nem felvételizel az orosz szakra”. Nevetés, taps. Dimény Áron színművész olvassa fel Király László Sétalovalglás című versét („...jön majd idő, amidőn nem-mezőn nem-lovak/ nem-emberekkel ügetnek/ és a nem-arcokon nem-nevetés virul, és ez lesz az/ a nem-kor/ mely öndicsérőn mindent ledönt, kivág,/ elbont és betemet...”).

A két Király-fiú, Farkas és Zoltán szóhoz sem jutott eddig, hiszen Laci bácsiból ömlik a szó, emlékek, anekdoták sorjáznak egymás mellé: saját életéről, szüleiről, nagyszüleiről, akik elsőkként adtak könyvet a kezébe. Aztán Király Farkas is bekapcsolódik, és elmeséli, hogy számára  a  kolozsvári nagyapa meséi, amelyek álomba ringatták öt éves koráig, egyfajta szükségletet fejlesztettek ki benne. Az iskolás évekről is mesél, amikor a kéthetes karantént jelentő betegség nemcsak ágyhoz, hanem például Rejtő Jenőhöz is odakötötte. Persze, amikor a pályaválasztásra került sor, akkor egy olyan szak felé irányult a figyelme – ez a fizika-kémia volt –, amiről tudta, hogy „megy” neki. Mert a fő cél az volt, hogy lehetőleg ne vigyék el katonának másfél évre, ne kerüljön olyan körülmények közé, mint nagyon sok barátja, akiket koporsóban hozta haza. Amit eltervezett sikerült, bejutott az egyetemre, és csak rövid katonai szolgálatra hívták be. Épp 1989 ősze volt.

Laczkó Vass Róbert olvas fel egy Király Farkas verset, a Rozsdá-t, ebben is valahogy benne van a katonaság, a menekülés vágya, a bezártság.

Már a forradalomnak nevezett fordulaton túl volt az ország, meséli Farkas, amikor boríték érkezett a katonai alakulatának a címére, benne egy folyóirat, a Jelenlét, és abban három verse. Ő addig azt hitte, hogy senki a családban nem tud arról, hogy titokban verseket ír, és arról is meg volt győződve, hogy a kéziratok rejtekhelyét sem ismeri senki az otthoniak közül.

„Hát megkérdezték tőlem – vallja be Laci bácsi, cinkosan kikacsintva a közönség felé –, hogy írsz-e, és ha igen, akkor mit, mutassam meg. S én mondtam, hogy körülnézek otthon, hadd lám, hova tetted a verseidet.  Elővettem őket (pontosan tudta, hogy hova vannak elrejtve!), bevittem, elolvasták, tetszett nekik.Így történt.”  Természetesen óriási nevetés, taps fogadja a beismerést.

Hogy mit jelent a város számára? A szülőföld? A transzilván életérzés? – Király Farkas csak verssel tud válaszolni Tompa Gábor kérdésére. Az Exit című költemény így végződik: „A város sír, elmosódik színtelen arcán a festék. /Kolozsvár markát kitárja, s éveim visszaadja: tessék.”  Ő Erdélyt írja most is, és mindig Erdélyt fogja írni, fejezi be be Király Farkas a gondolatát.

Király Zoltán története következik, aki azzal a gyerekkori emlékkel indít, hogy házukban folyamatosan kopogott az írógép, hogy mindenhol indigópapír volt, ami akkoriban igazi kincsnek számított, és a padlótól a mennyezetig érő könyvespolcok közé édesapja időnként beállított egy-egy újabb könyvrakománnyal, saját köteteivel, amelyek közül egyet mindig legkisebb fiának dedikált. Ennek a gesztusnak  pedig nagyon örült. Felnőttesnek, megtisztelőnek érezte. Amikor írni kezdett azonban nem édesapjának, hanem Bréda Ferencnek mutatta meg zsengéit, aki arra biztatta, hogy írjon tovább. Király Zoltán versei  a szerző és Marosán Csaba tolmácsolásában szólalnak meg (Transsylvanicum. Hungaricum : "derék erdélyi költők és írók/ jelentéseik megírták./hóban-fagyban, télen-nyáron/besúgták legjobb barátaikat, bajtársaikat./lassan épültek be,/virágzó rendszerbe és köztudatba./Istent, embert és terjedelmet nem kímélve/tudósítottak hálószobatitkokról,/pszichiátriai kezelésekről/és helytelen politikai nézetekről./tanácsokkal szolgáltak megbízóiknak/a hogyan továbbról,/ötletekkel járultak hozzá/ a hálózat fejlesztéséhez.”). Tompa Gábor megállapítja, hogy a szókimondás, az egyenesség minhárom Királynak a szövegeire jellemző. És nemcsak a lírai szövegekre – érzékeli a közönség –, hiszen Zoltán amikor a szülőföldről és a transzilvanizmusról beszél, elmondja, hogy ő azt reméli, hogy valamikor erdélyi személyigazolványa lesz.

És mi a helyzet a költészettel? A költővel? Hol a helye manapság a szerzőnek és szövegének? Ez az utolsó körkérdés. A család mindegyik tagja másként látja a heyzetet. Király Lászlónak meggyőződése, hogy a költészet eredetét az emberi logikán túl kell keresni, hiszen, hogy van az, hogy pár milliárdan élünk a földön, de abból csak pár ezer, pár tízezer ember érzi úgy, hogy verset kell írnia. Ő maga sem úgy ül le a géphez, hogy „van két órám, na, gyorsan összedobok egy verset”. Király Farkas szerint a versnek az ereje megroppant az elmúlt évtizedekben, azonban itt, a diktatúra miatti elszigeltségben, ezt nem érzékelte az erdélyi magyarság, de most már nálunk is nyilvánvaló, hogy verseskötetet eljuttatni az olvasóhoz nagyon nehéz. Király Zoltán azonban egy igazi „optimista” történettel fejezi be. Günter Grass példáját emlegeti fel, aki Izraelt bíráló verseivel valóságos kataklizmát idézett elő néhány évvel ezelőtt nemcsak az irodalomban, hanem a világpolitikában is.

„Ilyen erejű verseket kellene írni!” – mondja Király Farkas. Ebben megegyeznek. Taps. Vége. A  három Király meghajol.  Igazi, őszinte, kibeszélős este volt. Mert a költészetről (is) csak így érdemes.

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X