A homlokzat nem magántulajdon – régi székely házat újított fel Köllő Miklós műépítész

A homlokzat nem magántulajdon – régi székely házat újított fel Köllő Miklós műépítész


-A A+

Az épületek utcai homlokzata csak jogi értelemben magántulajdon, valójában azonban a közösségé, hiszen az épített örökség része, vallja Köllő Miklós műépítész, restaurátor, aki nagyszülei házának családi házzá való átalakításáról írt könyvet Mesélem a házam címmel. A díjnyertes gyergyószentmiklósi Larix Stúdió vezetője a csíkszeredai könyvbemutató kapcsán a Maszolnak is mesélt az otthonával kapcsolatos tervezői kihívásokról. Interjúnkból kiderül, hogy mi lehet „napcsapda” a házban, miért kerülendő a műanyagok használata, de az is, hogy hogy kerül a zsindely a háztetőről a fürdőszoba falára.

Kinek szánta a Mesélem a házam című könyvet? Mennyire nevezhető szakkönyvnek? Mit tanulhatnak belőle az építész szakmán kívüliek?

A kötet legalább annyira szól azoknak, akik házat akarnak építeni, átalakítani, mint azoknak, akik számára fontos az a hagyományos falukép, a bennünket körülölelő, évszázadok alatt kialakuló markáns székely kultúrtáj, amely mára szinte egyetlen erőforrása maradt a régiónak. Tulajdonképpen egyfajta gondolatébresztőnek szántam, benne olyan példákkal, ötletekkel, tanácsokkal, amelyek mások számára is alkalmazhatóak, „lemásolhatóak”.Egy építész számára névjegy a saját háza, éppen ezért sokatmondó, hogy nem új házat épített, hanem régit, családi örökséget újított fel. Milyen elvek mentén dolgozott? Változtak-e ezek a tervezés-kivitelezés során?

Alapvető szempont volt, hogy a ház ne rombolja a hagyományos faluképet, ne váljon kirívóvá, feltűnővé, oda nem illővé. Ha nem lett volna fontos a falukép, illetve a közösség, és csak építészetileg koncentráltam volna a házra, biztos, hogy más lett volna, talán erőfitogtatóbb – de féltem, hogy nem értik meg, és másolni fogják, félreértelmezve. Inkább diszkrétebb, csendesebb jelenlétet akartam elérni. Ha végiggondolom a folyamatot, azt mondhatom, építészetileg másként is meg lehetett volna fogalmazni az épületet, ha az építész ego lett volna a fontosabb, és nem az építészet közösségi vetülete. Véleményem szerint az épületek utcai homlokzata – bár jogi értelemben természetesen az – valójában nem magántulajdon, mert a köztér felől nézve egy évszázados épített örökséget tehet tönkre. Egy építkezés során figyelembe kell tehát vennünk az épített örökség szempontjait, így az utcaképet meghatározó homlokzat esetében is. Emellett természetesen az élhetőség, a praktikusság, a funkcionalitás rendkívül fontos szempont volt.

Mennyire akadályozták a megvalósítás során a családi ház által adott keretek?

A régi székely házak nyitott rendszerek, és igény szerint hátrafelé bővíthetőek. Esetemben ez nem történhetett meg, hiszen az ezirányú bővítéssel a ház szomszédságában élő szüleim elől vettem volna el a kilátást. A magasítással ugyanez volt a helyzet, egy emelet építésével a szüleimtől vontam volna meg a természetes fény java részét. Ezért meg kellett találnom egyfajta középutat a tervezés során, a mely megfelel a kinti és a házban lakó közösségnek is.

Milyen igényekre adott választ a családi ház tervezése, alakítása során?

Az épületet mindenekelőtt közösségi térnek, családi háznak terveztük. A legalapvetőbb szempont az volt, hogy oly módon szerveződjön a belső tér, hogy összehozza a családot, sok időt lehessen együtt tölteni. Klasszikus értelemben nincsenek külön szobák. Bár a megfelelő kialakítással elértem, hogy mindenkinek lehetősége legyen elhúzódni, a terek egybenyithatósága mégis inkább az együtt töltött idő megnövelését szorgalmazza. Ezt az újonnan kialakított tetőtér esetében könnyebb volt megvalósítani, hiszen az épület alsó részében adott volt a tagolás. Ez utóbbinál is sikerült azonban elérni, hogy az épület belső határai részben elmosódjanak. Nincs kifejezetten vendégszoba a házban, a nappali kihúzható kanapéja szolgál erre a célra, illetve a másik földszinti szobában nagyanyám 1928-as hozományágya. A hálószoba sem egy szigorúan zárt világ, persze, megfelelő módon teret enged az intimitásnak is, lehatárolható, zárható. A kamaszodó lányom egy alkalommal ajtócsapkodással vonult el. Végig kellett gondolnom, hibát követtem-e el akkor, amikor nem alakítottam ki mindenki számára külön szobát. Arra jutottam, hogy az ajtócsapkodás, az elvonulás, a magunkba fordulás semmiképpen nem lehet megoldás a konfliktusmegoldásra. Hogyan építhetünk közösséget a családon belül, ha mindenki a ház egy sarkában van begubózva? Továbbgondolva, hogyan építhetünk közösséget a házon kívül, a lakóhelyünkön, településünkön, ha otthon nem tesszük ezt meg? Ha bent létezik közösség a házakban, akkor odakint is létezni fog.Változtak a higiéniai igények, és napfényes lakásra vágyik mindenki, a régi parasztházak pedig kisebb ablakokkal rendelkeznek. Hol a határ az örökségvédelem és a modern igények kiszolgálása között?

A két dolog nem zárja ki egymást, vannak erre különböző építészeti megoldások. A saját házam esetében az épület köztes tereit használtam ki: az eleve adott beüvegezett verandát alakítottam át úgy, hogy a lehető legtöbb fény jusson általa a ház belsejébe is. A veranda üvege nyáron árnyékolható, ugyanakkor bent a földig érő ablak melletti padló kapott egy téglaborítást, ami napcsapdaként működik, elraktározza a ráirányuló nap fényét. Így kortárs megoldásokkal is alakítható az udvarral való kapcsolódás, kapcsolat. Megjegyzem, hogy ez az átalakítás nem befolyásolja az utcaképet, hiszen a veranda oldalirányban található, egyébként déli elhelyezkedésű. A régi építkezések során nagy hangsúlyt kapott a megfelelő tájolás, amely által a kisebb ablakokon is megfelelő mennyiségű fény juthatott az épületekbe.

Milyen anyagokat használt? Lehet-e például műanyagot használni egy régi ház felújításakor?

A műanyag csúnyán öregszik, ráadásul nem lehet felújítani. Igyekeztem a lehető legtöbb természetes anyagot használni és nagyon fontos szempont, hogy helyi mestereket is tudjak támogatni a felhasznált anyagok által. Ez egy nagyon fontos alapelv nálam. Lehetőleg olyan anyagokat igyekszem használni, amelyek helyben előállíthatóak. Hagyományos mesterségeket is életben tarthatunk ezáltal. Például megtaláltam a módját, hogyan használjak zsindelyt a fürdőszoba burkolatának elkészítése során- falicsempe helyett. A zsindely olyan anyag, ami a kiszellőztetett tetőkön bírja a nedvességet, így bent használva megfelelő szellőztetéssel szintén tartós. Ezáltal megrendeléshez juttattam egy környékbéli mesterembert, biztosítottam számára a folytonosságot. Ha nem rendelek zsindelyt most, akkor később, mondjuk egy ház befedésekor már lehet, hogy nem lesz kitől megrendelni.

Mennyire jelent többletköltséget a természetes anyagok használata?

Bizonyos esetekben a természetes, helyi mesterek által készített anyagok drágábbak, de hosszú távon jövőt biztosíthatunk a használatuk által az embereknek, a közösségnek, a műemlékvédelemnek/örökségvédelemnek. Ahogy a könyvbemutatón is megfogalmaztam, azzal, hogy én zsindelyt használtam a fürdőszobában, nem egy csempegyár távoli tulajdonosát gazdagítottam, hanem helyben tartottam a pénzt. Hozzájárulhattam akár a mester gyermekének oktatásához, sportolásához. A szigetelések tervezésekor természetesen figyelembe kell venni azt, mennyit tartózkodunk egy adott helyiségben. Ennek megfelelően használtam fagyapotot, kálcium-szilikátot, de elérhető anyag a kendergyapot is – onnan nézve, hogy az egészség megfizethetetlen. Legalább azokban a terekben, ahol huzamosabb ideig tartózkodunk, legalább ott törekedjünk természetes anyagok használatára, a fal teljes szerkezetében. A fürdőszobába persze gipszkarton került (nem tartózkodunk sokat ott, olcsóbb), de leginkább azt vallom, használjunk helyi, természetes, hagyományos anyagokat kortárs módon.Ha organikus, folyamatosan változó egységként tekintünk a lakókörnyezetünkre, mit kell figyelembe vennünk az átalakítások megtervezése során?

Figyelembe kell vennünk a faluképet, az utcaképet, a kultúrtájat, ami körülvesz, a helyi hagyományokat, a szomszédok és a család érdekeit is. Ha megnézzük az újonnan épülő nagy házakat, láthatjuk, hogy nem, vagy kevésbé lakják be az emberek. Sok esetben nem az életszerűség, hanem egyfajta bizonyítási vágy kerül előtérbe. Véleményem szerint leginkább azt kell továbbgondolnunk, amit megörököltünk, hogyan lehet azt értéktöbblet-hozzáadással rendbe tenni. Régen az átalakítások, változások hosszú folyamat eredményeként születtek meg. Az embereknek volt idejük kikísérletezni, kipróbálni dolgokat, ezáltal alakítgatták, csiszolgatták lakókörnyezetüket, házukat. A felgyorsult világban erre nincs idő és a megtapasztalás hiánya tévedésekhez vezethet. Egy építkezés nagy beruházást jelent, éppen ezért nagy tévedéseket is magában rejthet. Ezek a tévedések pedig a mai állapotokhoz vezettek, a faluképek, a táj megváltozásához.

Mit tehet az, aki egy műemléki védettség alatt álló házat szeretne lakhatóvá tenni mai igények szerint?

A legfontosabb, hogy a tulajdonos forduljon megfelelő szakemberhez. Ahogy minden más szakmában is megvannak az egyes szakterületek specialistái, építészetben is igaz ez. Tehát mindenképpen olyan építészt kell keresni, aki kifejezetten műemlékekre szakosodott. Sokan elvállalnak olyan munkákat, amelyek nem tartoznak a szakterületükhöz. Azt is tudnunk kell, hogy a műemléképületeket a piac még nem árazta be, csak az anyagi, lepusztult állapotát nézik az emberek, s gyorsan akarnak látványos felújítást. Nem figyelnek oda a történeti anyag szubsztanciájára, az épület eszmei, történeti, érzelmi stb. értékeire, rendszerint ezek egy gyors, hozzá nem értő beavatkozás során elillannak.

Milyen intézkedésekre lenne szükség a többször említett kultúrtáj megőrzéséhez?

Az elmúlt 20-30 év során egyszerűen nem létezett semmiféle szakmai kontroll, ennek látszik is az eredménye, hiszen ennek hatására a felügyelet nélküli építkezések rontották, rontják a faluképet. A Ceaușescu-rendszer idején erőltetetten kockaházak és kocka - tömbházak épültek, amelyek sok helyen lényegesen megváltoztatták a települések képét. A folyamat sajnos nem állt meg, ezeknek az épületeknek a manzárdosítása például szintén minden esztétikumot nélkülözve tett tönkre falu- és utcaképeket. Visszatérve a Ceaușescu-rendszerre: egyszerűen kevés szakembert képeztek, évente mindössze ötven építész került ki az egyetemekről. Persze, a kockaházak építéséhez nem is volt szükség nagy tudású tervezőkre. Aztán a ’89 utáni demokráciában ki mit tudott, úgy épített, hisz úgy tartotta, az ő házába – a demokráciánál fogva – más ne szóljon bele. Így, ha látott valahol egy épületet, ami megtetszett neki, a környezeti kontextusokat teljesen figyelmen kívül hagyva megépítette. Egy adott épület lehet, hogy jól mutat egy bizonyos környezetben, de onnan kiemelve, máshol tájidegenné válhat. Összefoglalva tehát szakemberképzésre van szükség.

Hasonló a helyzet a kultúrtáj természeti vonatkozásában is. Ez is sajnos alakul, lepusztul. Ilyen értelemben nagy feladat hárul a csírájában jelenlevő, erdélyi tájépítész képzésre.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X