A könyv a legjobb kütyü – Gál Andreával beszélgettünk a gyermekkönyvek nemzetközi napján

A családi közeg nagyban befolyásolja azt, hogy a gyermek könyvszeretővé válik-e, és erre már azelőtt fény derül, hogy az iskolapadba beülne – véli Gál Andrea író, magyartanár, akit a gyermekkönyvek nemzetközi napján faggatunk a kicsik irodalom iránti affinitásáról, és a kolozsvári Koinónia Kiadónál eddig megjelent két gyermekkönyvéről. Interjúalanyunknak egészen sajátos elképzelése van arról is, hogyan kell egy pedagógusnak viszonyulnia ahhoz a gyermekhez, akinek a szülei külföldön dolgoznak, őt pedig nagyszülei gondjaira bízták…

A Fecske utca 12. című gyermekregényedben a másodikos főhősök, Huba és Fülöp egyik kalandja éppen az, hogy a legjobb gyermekeknek szánt könyvet keresik. Számodra melyik volt annyi idősen a „legjobb könyv”, és mit tekintesz alapvető különbségnek a mostani nemzedékek és a mi nemzedékünk könyvekre vonatkozó ízlésében, preferenciáiban?

Azt hiszem, már a magam nemzedékében is csodabogárnak számítottam: másodikos koromban fedeztem fel az Egri csillagokat, amit aztán tizenegyedik osztályos koromig minden évben elolvastam legalább egyszer. Annyi minden volt benne, hogy nem bírtam betelni Gárdonyi meséjével: gyereksorsok, romantika, közelről láttatott történelem, követendő vagy elítélendő embertípusok, meg persze a kalandos cselekményszövés. Minden alkalommal fel bírtam fedezni valami újat.

Én ezt az olvasmányt úgy találtam meg, hogy unalmamban levettem a polcról. Nem volt benne semmi vonzó külsőleg, de én akkor tanultam meg rendesen olvasni, és mindenhez hozzáfogtam, ami nyomtatásban elém került. Kicsit ingerszegény környezet volt az enyém, így utólag visszagondolva. Szerencsémre. A mostani gyerekeknek persze 1000 könyv áll rendelkezésükre, és ha szerencséjük van egy olyan családhoz, amely a jó olvasmányokat tesz számukra elérhetővé, akkor sokkal-sokkal könnyebben olvasókká válhatnak, mint annak idején mi. Ez szerintem a családon múlik, mert mire iskolába kerül a gyerek, már nagyjából el is dőlt, hogy könyvszerető válik-e belőle vagy sem.

Gyermekeknek talán a legnehezebb írni, mert el kell találni egy-egy korosztály „nyelvét” és érdeklődési körét. Gyermekregényed megírásában, gondolom, segített az is, hogy tanár vagy, bár valamivel nagyobb gyermekeket tanítasz. Hogyan válogattad ki azokat a történeteket, amelyek érdekelhetnek egy 6-10 éves gyermeket?

A Fecske utca 12. úgy született, hogy le akartam írni a gyerekkorom röpke történeteit, de úgy, hogy azt egy mai gyerek is értse, és esetleg megszerethesse. A tömbházak között zajló gyermekkor sokak számára ismerős Kelet- és Közép-Európában.

Én magamban proligyerekeknek nevezem magunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna fantasztikus, kucifántos, álmok, tervek és mesék között zajló életünk, mint mindenki másnak. Csak mi mindig a betontól indultunk és oda értünk vissza. Nekünk egy kismacska szenzáció volt, a közeli építkezés pedig kábé az, ami a mostani gyerekek számára például Sam tűzoltó világa. Egy érdekes univerzum. A hétvégi krumpliszedés – mert ezek az iparvárosok nagyon is közeliek maradtak azért a faluhoz – sokszor átvette a kirándulás helyét, a nagyszülőknél történő disznóvágás pedig utazás volt a múltba, akkor fedeztük fel a családjaink hagyományos szokásrendjét.

Kegyetlenebb társadalmi valóságot is érintesz első könyvedben, így például a külföldön dolgozó szülők itthon maradt, nagyszülői gondoskodásra bízott gyermekeiét. Melyek ennek a jelenségnek a hozadékai, igényel-e másfajta empátiát a pedagógus részéről az a diák, aki ebben a helyzetben van?

Ez sajnos még mindig tabutémának számít, főként azok körében, akik nem részesei egy ilyen, szétszakadt családnak. Éppen ezért hoztam be a Fecske utcába, ahol az egyik főszereplőt a nagymamája neveli. Annak a gyereknek, akinek anyja, apja otthon van, egészen hétköznapi eset az, hogy a barátja viszont a nagyi gondjaira van bízva.

Nagyon szomorú jelenség, de a gyerekekben van egyfajta könnyedség, lendület, amivel még a családi viszonyok megváltozását is kezelni tudják. Ők a túlélésre születtek. Pedagógusként azt tapasztalom, hogy jobb nem nagy ügyet csinálni abból, ha valakinek a szülei külföldön dolgoznak, csak csendben figyelni oda, nem terhelni még a kiemelkedő figyelemmel is a gyermeket.

A Hátamon a zsákom vidéki kalandozás, a Fecske utca 12. „a blokkos gyermek” életét mutatja be. Magam is voltam mindkettő, így személyesen is érdekelne, hogy világszemléletben hol találkoznak, és hol válnak szét a vidéki és a városi gyermekek?  Hogy látod a két könyved szereplőit ebből a megközelítésből?

Második, a Koinónia Kiadónál megjelent gyermekkönyvem búcsú a tömbháznegyedtől. Itt az ideje, hogy én is, szereplőim is részesei legyünk annak a nyugisabb, békésebb, természetközelibb világnak, amit csak így írunk le: falu. Nem feltétlenül felszabadulás ez és nem beszabadulás egy édenkertbe, hanem olyan változás, amelyet a veszteség éppúgy jellemez, mint a tanácstalanság, az idegenség. A falu persze kedves, megnyílik, és befogadja Pintyőkét, könyvem kislány főszereplőjét. Innen már más kalandok várnak rá, mint az aszfalton.

Második könyved a három-négy éveseknek szól, kisfiad is ilyen korú. Ezek mennyiben a kisfiad tapasztalásai és mennyiben a te személyes élményeid? Hogyan találkoznak ezek a fikcióban?

A könyvet elsősorban a fiamnak, Jónásnak írtam, amikor Brassóból egy közeli faluba költöztünk. A mese által neki akartam megkönnyíteni ezt a drasztikus váltást. Aztán mire a könyv megíródott és a költözés megtörtént, kiderült, hogy nem is neki volt szüksége a mesére, hanem nekem. Számomra drasztikus a váltás, neki inkább izgalmas. Ettől eltekintve remélem, hogy sok, falun vagy városon élő gyereknek mondanak valamit Pintyőke kalandozásai arról, hogy a hely, ahol élünk, hogyan alakítja életünket. Egy kicsit nyilván a szülőkhöz is akartam szólni, öniróniával igyekeztem leírni, min mentünk át. Humorral esetleg még a költözési hisztériát is lehet oldani.

Több pedagógust is hallottam már arról sopánkodni, hogy a modern kütyük miatt lassanként kivesz a gyermekek könyv iránti érdeklődése. Csatlakozol-e ehhez a pesszimizmushoz?

Mit mondhatnék? Szerintem a könyv a legjobb kütyü, mert mindig előkapható, elektromos energiát nem igényel, el nem romlik, s nehezebben avul el. Úgy látom, a gyerekek elsősorban a történetekre, az izgalmas univerzumokra kíváncsiak, nem arra, milyen eszköz közvetíti ezt nekik. Ha jó a fantáziája, ugyanaz a kölök egyforma lelkesedéssel néz rajzfilmet és olvastat mesét, játszik a számítógépen és legózza el, mi történt vele aznap. Ezt persze nagyon sok gyakorlással lehet beindítani, és a képzelőerőt inkább a könyv dolgoztatja, mint a képernyő. Tehát ez is a szülőn múlik, meg persze az óvodán, iskolán. De nem lehet napi egy-két órányi tanintézményi tevékenységgel behozni, amit egy gyermek első 3-4-5 évében nem kapott meg.

Kapcsolódók

Kimaradt?