Az ölés lélektana: Székely Csaba-darabot mutattak be Szatmáron


-A A+



Alapvető lélektani igazságokat mutat meg Székely Csaba Semmit se bánok című drámája, például azt, hogy a kínzás is lehet rutin, de azt is, hogy a legvérmesebb gyilkos is érezhet szeretetet. A színdarab szatmári ősbemutatóját Lendvai Zoltán rendezte, és péntek este mutatta be az Északi Színház Harag György Társulata.

A „hatékony” kínzómódszereiről híres, magányosan élő nyugdíjas securitatés ezredes, Dominik (Rappert-Vencz Gábor) növekvő aggodalommal figyeli, hogy volt munkatársait sorra lecsukják. Betoppan hozzá egykori beosztottja, Alex (Nagy Csongor Zsolt), aki a rendszerváltás óta az új román hírszerző szervnek, a SRI-nek dolgozik. Minél inkább érzi a volt kínzótiszt, hogy változtak a régi erőviszonyok, annál jobban próbálja fenntartani a kifogástalan múltú hazafi imidzsét. Dominik hozzáállásán azonban egy újabb betoppanó változtat: Liza (Keresztes Ágnes), aki éppen annyira őszinte, ártatlan és kiszolgáltatott, mint egy kiskutya, így rég nem tapasztalt érzelmeket vált ki a gyanakvó öregúrból.A kölcsönös bizalmatlanság és hatalmi játszma teszi érdekessé a férfi karakterpárost, amelyet Lendvai Zoltán már akkor a két szatmári színészre képzelt el, amikor először olvasta Székely Csaba szövegét. A darabot a rendező ajánlotta a Harag György Társulat művészeti igazgatójának, Bessenyei Gedő Istvánnak, aki rögtön felkarolta az ötletet, annál is inkább, hogy így Lendvai Zoltán korábbi szatmári rendezése, Spiró György Helló, doktor Mengele című náci háborús bűnösökkel foglalkozó darabja a másik huszadik századi diktatúrát boncolgató előadással egészült ki.

„Nagyon jó ilyen darabokkal foglalkozni, nem csak azért, mert még nem játszották őket és nincs semmi előzményük, hanem mert mindkettőben izgalmas problematika és nagyon jó szerepek vannak” – mondta a Maszolnak Lendvai Zoltán. A rendező szerint a jól megírt szövegeket, helyzeteket is izgalmas kihívás színpadra állítani, egyrészt, mert a szöveg bizonyos színészek szájából „vagy jól áll vagy nem áll jól”, másrészt nem könnyű úgy felépíteni az előadást, hogy olyan evidensen egyszerűen hasson, mint amikor először olvassuk a drámát.

Dominik a kispénzű nyugdíjasok ’90-es éveket idéző tárgyvilágában él: tréningnadrághoz mintás pulóvert visel, szobájában főhelyet foglal el a képcsöves tévé, szekrénye a kommunista ipar terméke, lakása kopott barnás árnyalatokban játszik. Az egy térre korlátozott jeleneteket filmszerű „vágás” választja el egymástól, ilyenkor elsötétedik a színpad, és zene csendül fel, amely tovább erősíti a rendszerváltás-körüli hangulatot, még Ceaușescuról szóló kesergőt is beválogattak az alkotók. A zeneválogatáshoz a színészek gyerekkori élményeit is figyelembe vették, tudtuk meg Lendvai Zoltántól, aki azt is elárulta, hogy a díszlettervező már a próbafolyamat elkezdése után kapcsolódott be a munkába, ami hasznos volt, mert „kiderült, hogy mi kell, és mi az, ami fölösleges.”A köztünk élő, emberiesség elleni bűncselekményeket elkövetők pszichológiáját feldolgozó kamaradráma ugyanakkor nem a történet részleteiben kíván realista lenni, hanem a lélektani viszonyokban. A három karakter így hamarosan bejárja a világot: bemutatják Budapesten és Bukarestben is, de olyan országokból is érdeklődtek iránta, ahol a nézők más történelmi háttércsomaggal érkeznek a színházba, mint Romániában. Két olasz fordítása is készült, az egyiket felolvasószínházi előadáson mutatták be Torinóban, a másikból a Milánói Színművészeti Egyetem diákjának vizsgaelőadása készül a közeljövőben, emellett egy katalán változat is tervben van, tudtuk meg Székely Csabától.

„A történelmi művek nagyon gyakran a máról szólnak, vagy arról, hogy hogyan működik az ember. A történelmi brutalitásokról szóló előadások befogadásához nem feltétlenül szükséges háttértudás: azokat a szélsőséges eseteket mutatják be, amikor az ember kizökken az életből, valami más történik, mint az életnek a normális lefolyása. Például egyszer csak valakik elkezdik összegyűjteni az olyanokat, mint te és marhavagonokra teszik. Nem kell holokauszt-túlélőnek lenni ahhoz, hogy az ember ezekből a művekből ki tudja érezni a lényeget. Ugyanúgy itt is, ha más országba, más kultúrába visszük ezeket a történelmi alapú dolgokat, a történelmi részére tudnak következtetni, de arra koncentrálnak inkább, hogy emberek különböző helyzetekben hogyan viselkedtek, és miket követtek el egymással szemben” – mondta a szerző, aki szerint a filmekből ismerős szekvenciák, dramaturgiai elemek is megkönnyíthetik az értelmezést.Székely Csaba felidézte, hogy néhány évvel ezelőtt találkozott Alexandru Vișinescu volt kínzótiszt ügyével, akit a Gândul újságírója leplezett le. Ekkor döbbent rá, hogy a kommunista diktatúra idején emberhalált okozók leleplezésére nem volt olyan szervezett keret, mint a Wiesenthal Központ a náci háborús bűnösök esetében, az egykori kínzótisztek pedig gyakran a későbbi titkosszolgálatok kötelékében kamatoztatták tovább a tapasztalataikat. A drámaírót elkezdte foglalkoztatni az, hogy miért lehet, hogy egyesek megússzák, mások meg nem, és innen jutott el ahhoz a kérdéshez, hogy vajon az elkövetők bánják-e, amit tettek.

Az emberiesség elleni bűncslekmények elkövetőinek alapvető jellemzője a meggyőződés, a hit a rendszer igazában, véli Székely Csaba. Mint mondta, ezt akkor értette meg, amikor megnézte Joshua Oppenheimer Az ölés aktusa (The Act of Killing) című dokumentumfilmjét, amelyben indonéz kínzótiszteket kér meg arra a rendező, hogy az eredeti helyszíneken játsszák újra az általuk elkövetett gyilkosságokat. A szerző elárulta, hogy a Semmit se bánok zárómonológja is ebből a felismerésből született.Székely Csaba ugyanakkor biztos abban, hogy az, aki megöl egy embert, tudja, hogy rossz dolgot cselekszik, még akkor is, ha ezt nem vallja be. A Semmit se bánok cím értelmezhető úgy is, mint az ártatlanság makacsul hajtogatott illúziója, amelyen már az előadás elején repedések keletkeznek, hiszen Dominik retteg és rejteget. Végül szerencséje lesz, mert a szeretet érzése segít neki abban, hogy szembenézzen bűnösségével. Addig azonban már nem jut el, hogy a felismerésre ne olyan módszerrel válaszoljon, amihez a legjobban ért: kínzással.

A Székely Csaba-Lendvai Zoltán előadás zárómozzanata a kínzótiszt hidegvérű, hátborzongató monológja, igazi színházi horror, egy csepp művér nélkül, csak szavakkal. Kérdésünkre, hogy a monológot, amely éppen a látvány hiánya miatt hat, hogyan írná át filmre Székely Csaba – aki a darab forgatókönyvesítésére egyébként már kapott felkérést –, annyit mondott: „jó lenne nem megmutatni, mert a legjobb kamera az bent van a fejekben.”

A Semmit se bánok című előadást vasárnap négy, illetve este hét órától is játssza a Harag György társulat, emellett március 26-án és 27-én este héttől a Nagykárolyi Városi Színházban is előadják. A dráma Székely Csaba Idegenek és más színdarabok című kötetében (Selinunte kiadó, 2017) jelent meg.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X