A szeretetvágy tesz olyanná, amilyenek vagyunk – párbeszédes színházi esszé Hatházi Andrással


-A A+

Leginkább megismételhetetlenként írnám le azt a beszélgetést, amelyet Hatházi András színésszel, íróval, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara Magyar Intézetének oktatójával folytattam Kolozsváron. Erre csupán ürügy volt az, hogy őt január végén, a magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjjal tüntették ki. Színházról, az irodalmi szereplők valószerűségéről, a nézői elvárásokról, az őszinteség-hazugság ellentétpárjáról és más emberi dolgokról gondolkodtunk közösen egy párbeszédes színházi esszé erejéig.

Hadd áruljam el itt azt, hogy nekünk volt az interjúzásra egy előző próbálkozásunk is, amelyben ön azt kifogásolta, hogy az én kérdéseim őszintétlenek. Ezt általában is így látja, hogy a sajtó rosszul közelíti meg a művész munkáját, vagy spéci az ön tevékenységéhez nem találtam meg én az értelmezés kulcsát?

Lehetséges, hogy ez egy jelenség. Azt tapasztalom, hogy a kérdések nem annyira őszintétlenek, mint inkább nagyon általánosak. Minden bizonnyal ez csupán az én megközelítésem, és nem is jelent semmiféle követendő szabályt.

Minden pillanatot nagyon egyediként élek meg, és úgy gondolom, hogy ebből, az éppen most történő pillanatból nem lehet semmiféle következtetést levonni a jövőre vonatkozóan, és ugyanígy nem lehet semmit megállapítani a múltról. Ez a pillanat most van és meg is szűnik. Ezt szeretném tapasztalni az ilyen beszélgetésekben.

Az igaz dolgokat keresi a színházban is, ha jól értettem egy korábbi beszélgetéséből: nem szereti a hazugságokat, a hamis dolgokat ott sem. Azonban engem nagyon érdekelne, hogy mit jelent itt az őszinteség? Azért is kérdezem, mert például azt tapasztaltam – éppen a második brassói magyar színházfesztiválon –, hogy a közönség soraiból sokan kifogásolták, hogy a kortárs drámák szereplői a színpadon túl közvetlenül, néha trágárul beszélnek. Igen kevesen értették meg, hogy annak a társadalmi rétegnek, amely a színpadon látható, nem éppen shakespeare-i a nyelvezete a hétköznapokban sem. Ha ilyen elvárások vannak, akkor ebben a kontextusban hogyan értelmezhető az őszinteség a színházban?

Elég sok kérdés feltevődött itt, nagyon sok mindent kellene érintenem. De vegyük sorra. Nem tudom pontosan, hogy mi az őszinteség. Én inkább az érzelem oldaláról közelíteném meg ezt a kérdést. Ebben az értelemben nevezem hazugságnak azt, amikor valaki egy bizonyos valamit érez, és eközben valami teljesen mást állít, miszerint azt érezné. Ezért érzem hazugságnak a színpadon megjelenő úgynevezett érzelmeket, amikor a színész például azt állítja magáról, hogy ő kétségbeesetten keres, miközben nézőként tudom, hogy ő dehogy keres kétségbeesetten, hiszen a próbákon már hatvanezerszer eljátszotta azt a jelenetet, amelyben ő kétségbeesetten keres. Itt azt a módot, lehetőséget kellene keresni inkább, amelyben a hatvanezredik keresésem is éppen olyan „most” keresésnek minősül, nem pedig egy forma utánzásának. Én ilyen értelemben használom az őszintétlenség és hazugság fogalmát a színházban.

Éppen Mérő László nagyon érdekes könyvét olvasom, Az érzelmek logikája címűt, mert nagyon foglalkoztat az, hogy a színész valójában mit érez akkor és abban a pillanatban. Általában nem azt érzi, amit mond. Például megjelenik Rómeó és Júlia és azt hazudják nekem, hogy iszonyatosan szeretik egymást. De közben ez nem igaz: egyáltalán nem szeretik egymást. Én mégis azt gondolom, hogy abban pillanatban létezik egy olyan megközelítési mód, gondolatmenet, amelyen ha végigmennek, esetleg felfedezhetik, hogy ők abban a pillanatban szeretik egymást. De ők nem úgy szeretik egymást, ahogy mi azt elképzeljük, vagy, ahogy a próbák során ennek a jelenségnek egy bizonyos formája berögzült.

Én azt keresem, hogy – noha ismétlődő tevékenységekről van szó – olyan legyen a viszonyunk ezekhez az ismétlésekhez, mint a dohányosnak, aki rágyújt a cigarettára, de nem egy előző cigarettát szív el, még akkor sem, ha ezt a gesztust naponta többször is megismétli ugyanolyan élvezettel.

De ugyanilyen az is, amikor a gyermekek játszanak: ugyanazt a játékot újból és újból elkezdik, pontosan tudják annak összes szabályát és kimenetelét is. A családot mintázó játékban a papa mindig hazajön, a mama mindig megfőzi az ebédet, és mégis ugyanolyan élvezettel tudják játszani újra és újra. Én egészen pontosan ebben az értelemben tartom őszintétlennek a színházi megnyilvánulásokat. Lehetséges, hogy annak tulajdonítható ez a hazugság, hogy ezt mi így szoktuk meg, a szokásaink nagyon uralkodnak felettünk. De ebbe most nem szeretnék mélyebben elmerülni…

Ami pedig a nézők megbotránkozását és megbotránkoztatását illeti, a szokások szempontjából tekintve a dolgokat, talán ugyanez van: a nézőket elszoktattuk attól, hogy az előadás tevőleges résztvevői legyenek. Ugyanakkor a néző aktivitása nélkül nem létezik színház, ezért sem hiszek ama bizonyos „negyedik fal” jelenlétében. Hogy tehetek úgy, mintha ők ott sem lennének? Ez is az őszintétlenséghez tartozik, egyébként. A színészek egy nagyon nagy hányada fél a közönségtől. Mindig olyan veszedelmes bejelentés az előadás ügyelője részéről az, hogy „figyelem, öt perc múlva beengedjük a közönséget, senki ne menjen a térbe”, és akkor mindenki ideges lesz, hogy „jaj, istenem, itt vannak a nézők, itt vannak a nézők”. Pedig éppen a fordítottjának kéne történnie: „de jó, hogy itt vannak a nézők”, mert van, akikkel együtt játszani, beszélgetni. Persze ez, amit én keresek, egy olyan színházi forma, amelyet ötvenezerszer létrehoztak már és mindig létezett, de volt, amikor hangsúlyosabban, máskor kevésbé.

A nézőt én nézőnek tekintem, nem akarom cibálni, nem akarom provokálni. De olyan nézőnek is tekintem, akiről tudom, hogy ott van, ő meg tudja, hogy én tudom, hogy ott van. És akinek, ha kell, megkérdezem a véleményét egy bizonyos darabról, helyzetről. A drámairodalmon egyébként végigvonul az a tendencia, hogy a színészek kijöttek és beszélgettek a nézőkkel. A prológban elmondták például, hogy „kedves nézők, ez és ez lesz ebben az előadásban” és a történet során többször is kiszóltak hozzájuk, monológokat mondtak. Ezek az emberek nem voltak hülyék, hogy egyedül beszélgessenek. Ha ön most nem ülne itt, én sem beszélgetnék itt egyedül, de ha van közönségem, beszélek vele, párbeszédet folytatok. Tehát, oda akarok kilyukadni, hogy a nézők elszoktak ettől és, nyilván, megbotránkoznak, hogy a színház nem szórakoztat, pedig ők elsőként ahhoz szoktak.

Ehhez kapcsolódik az elvárás kérdése is, a szokásainkhoz, meg ahhoz, hogy saját magunk szabunk gátakat önmagunknak. Vannak elvárásaink, azok nem teljesülnek, így azt mondjuk, hogy ami történik, az rossz. De minek alapján jó vagy rossz? Tévedés ne essék: amikor én az őszintétlen színházról beszélek, nem azt mondom, hogy az egy rossz színház, van annak is létjogosultsága. Sőt, egymást díjazzák és rangsorolják is az őszintétlen színházak, hogy melyik sikeresebb az őszintétlenségben. De ez most egy gúnyos megjegyzés volt…

Elvárásaikkal a nézők saját maguknak állítanak csapdát: beülnek, azt hiszik, hogy olyan lesz, mint amilyenre számítanák, aztán meg „jaj, de hát az nem is egy olyan Othello és Desdemona sem volt szőke”… De hol írja azt, hogy nekik milyeneknek kell lenniük? A kíváncsiságot, a felfedezés vágyát nemcsak innen hiányolom, hanem a hétköznapjainkból is. Arra tanítjuk a gyermekeinket is, hogy ilyenek legyenek. Akkor miért csodálkozunk, hogy a felnőttek ilyenek?

Erről hirtelen rövidprózája, a Daniló jutott eszembe, amelyet Brassóból Kolozsvárra utazva a Látó szépirodalmi folyóirat honlapján olvastam. Őt én egy újra- és átírható figuraként láttam azokban a nagyon rövid flashekben, akihez viszont nagyon intenzív érzelmekkel viszonyul a szerzője, kitalálója, aki szereplőként szintén megjelenik a szövegben. Ezzel így vagyunk mind? Lehet ez egy társadalmi viszonyrendszer leképezése? Valaki kitalál egy képet a másikról és elvárja, hogy abból a képből ne lógjon ki, illetve ha elfordul tőle, akkor az a kép és vele együtt az ember is megszűnjön?

Lehetséges. Nem tudom. Daniló nem kitalált ember, és azt tapasztalom, hogy az irodalmi művekben megjelenő emberek amennyire valóban nem létezőek – mert még a legdokumentaristább regényben is van valamiféle fikció – ugyanolyan valóságosak is. Daniló is, bármennyire fikció, létező ember is, aki lehet, hogy egy kicsit másképp gondolkodik, mint ami szokványos, kimondja azt, amit abban a pillanatban gondol. Mindannyian rengeteg mindenre gondolunk pillanatonként, de ezeket nagyon sok esetben nem mondjuk ki. Ugyanakkor rengeteg mást is el tudnánk képzelni a különböző cselekvéseink helyett, mint ahogy mi ketten is e beszélgetés helyett például…

Rengeteg agresszió, elfojtott szexualitás, félelem dolgozik mindenkiben, Daniló pedig mindezeket kimondja. Most, így utólag tekintve az is lehet, hogy csak érinti, ő is fél attól, hogy teljességgel kimondja a dolgokat… És itt most nagyon bele tudnék bonyolódni abba, ami az utóbbi időben nagyon foglalkoztat: az ítéletalkotás és a döntéseink alapjait képező érvekbe. Mert ugye éppen ön mondta, hogy lehetséges az, hogy elfordulunk a másiktól és így ő már számunkra nem is létezik. Én azonban visszakérdeznék arra: mi alapján képzelem el az illetőt olyannak, amilyen? Ennél is tovább megyek: mi alapján képzelem el magam olyannak, amilyennek elképzelem?

Pont ma reggel gondolkodtam el azon ismét, hogy vajon hol csúszunk el? Mert amikor megszületünk, bármi lehetnénk, minden lehetőségünk megvan arra, hogy bármit megvalósítsunk. Nyilván, a genetikánk is meghatározza ezt, mert ha például hosszú lábam van és magas vagyok, akkor elképzelhető, hogy a kosárlabdában jobban fogok teljesíteni, mint egy olyan sportban, amelyben a súlypontomnak lennebb kéne lennie. De ezeket leszámítva, mondjuk, hogy minden megvan bennem, mégis ezek közül egy valamilyenné válok. Mi az oka annak, hogy én olyanná válok, és miért hiszem el azt magamról, hogy én éppen az vagyok? Ennek megfejtésben ott tartok, hogy a szeretet iránti vágy tesz engem olyanná, amilyen vagyok. A környezetem elvárásaira válaszolok azért, hogy szeretetet kapjak vissza tőle azáltal, hogy én ezt vagy azt csinálom. És emiatt indul be az a folyamat is, hogy kezdem elhinni, hogy én az a bizonyos valaki vagyok.

Ha azt mondják rólam, hogy táncoslábú vagyok, akkor elhiszem magamról, hogy tudok táncolni, de egyáltalán nem biztos, hogy tudok is. Persze, nem arra gondolok itt, hogy Nizsinszkijnek kell lenni… Felnövök és – feltételezésemben – ugyanezt vetítem ki a többiekre is, hogy nekik ilyennek és ilyennek kell lenniük. Van egy felületes ismeretségünk, ami erre engem feljogosít. De ha éveket élünk is le egymás mellett, akkor is kiderülhet, hogy az illető egyáltalán nem olyan, amilyennek mi gondoljuk.

Mi alapján hisszük ezt? És egyáltalán: mit higgyünk el róla? Itt kéne bejönnie a képbe a kíváncsiságnak, annak, hogy minden pillanatban felfedezzük magunk, a másikat. Mert ezek is vagyunk, meg azok is. Lehet, hogy másmilyenek is, de nem kerültünk még olyan helyzetbe, hogy saját rendszerünkből kibillenjünk. De ha valami probléma van, akkor már ki kell mozdulnunk abból a rendszerből egy másik szintre, mert ez a probléma egyáltalán nem oldható meg azon a szinten, amelyen létrehoztuk.  

A gyermeknevelésben ugyanezt a hibát követhetjük el, azt hiszem, hogy megpróbáljuk a kicsit egy valamilyen skatulyába behelyezni, pedig lehet, hogy ő abba egyáltalán nem is talál bele. Egyáltalán el lehet kerülni azt, hogy szülőként is ezt tegyük, annyira belelendüljünk, ne is legyünk már kíváncsiak arra, ki is az a gyermek?

Azt sem tudom, hogy mikor kezdjük el ezt: már a kezdetekben vagy csak később. Azon gondolkodom, hogy számított volna-e, ha már akkor is így gondolkodom ezekről a dolgokról, amikor még kicsik voltak a gyermekeim? Nem mintha különösebben befolyásolta volna őket, de régebb voltak bizonyos elvárásaim, amiből rengeteg konfliktus is adódott, mert a gyermek eközben a saját elképzelését akarta megvalósítani. Nagyon sokat tanultam tőlük, sokat segített az, hogy amikor egy-egy ilyen konfliktus beállt, akkor azt visszavetítettem magamra: „miért is akarom én tőle, hogy ezt vagy azt csinálja?!” Azon is elgondolkodtam, hogy miben állhat az én szülőségem, és azt hiszem, hogy a támaszban. Ha problémája van és szüksége van rám, akkor legyek ott, de ne oldjak meg helyette semmit, ne mondjam meg neki, hogy mit csináljon. Ezt nagyon nehéz megállni, mert folyton mondanám, hogy „fiam, ezt kéne meg azt kéne, elmegyek helyetted, kifizetem, megcsinálom helyetted” …  Rengeteget kísérleteztek azzal, hogy lehet-e ezt tökéletesen csinálni, én most sem tudom, hogy tényleg lehet-e.

A főiskolai tanítás sok mindenben hasonlíthat ehhez, mert ugye ott van egy „karakteres nyersanyag”, amelyet az ember aztán ilyen vagy olyan módon formál, elképzeli azt, hogy mivé kellene válnia. Miben áll végül is a színészmesterség oktatása?

Én az utóbbi időben megpróbálom minél távolabb tartani magam ettől az oktatási rendszertől, és megmondom őszintén: nem is vállalok részt osztályvezetésben vagy felvételiztetésben. Persze, ki sem vonhatom magam teljesen ezek alól, és az az érzésem, hogy emiatt némiképp zavart is keltek a diákokban. Mert a felvételin még a nagyon kirívó esetekben is azt szoktam mondani: ha van lehetősége javítani például egy-egy feltűnő beszédhibán, vagy olyan testi hibán, amely nem esztétikai szempontból, hanem a teherbírás tekintetében akadályozná az illetőt a szakma művelésében, akkor azt tegye is meg. Mert én mindenkit felvennék az egyetemre éppen ama előzetes elvárás miatt, amit folyton próbálok magamban is leépíteni. Én nem tudom, hogy milyen lesz a színház évek múlva. Ezért nem is tudom őket felkészíteni arra a színházra. Már csak azért sem, mert az, amit én tudok, már holnapután sem érvényes. Tehát csak annyit tudok tenni, hogy elmondom nekik, meddig jutottam én el, hol tartok ebben a pillanatban, és elkezdünk közösen keresni. Nem tudom, hogy milyen lesz a színház, tehát azt sem tudom, hogy milyennek kell lennie a színésztanoncnak. Igyekszem nem az elvárások mentén vezetni a diákokkal való különböző foglalkozásokat.

Azt is el kell mondanom: a színészet nem egy misztikus valami, még annak ellenére sem, hogy amolyan szent és misztikus elhivatottságként szokás beállítani. Persze, ez az én problémám, hiszen az sem biztos, hogy én magam egyáltalán színész akartam lenni. Ez megint a környezet hatása: annyit mondták nekem, hogy végül megpróbáltam…

Idealista a világszemlélete, ami ugyan közel áll az enyémhez, de közben azt is látom, hogy világunk meg pont nem ezeken az értékeken nyugszik, pont nem afelé tendál, hogy az elvárásokat ledolgozza, éppen ezeket erősíti meg. Mit lehet neki mutatni a színházban, nyújtani emberileg, ami ezen a szemléletén változtathat?

Mielőtt kiejtette az „idealista” szót, éppen azon gondolkodtam, hogy milyen jól is hangzik mindez elméletben, de vajon a gyakorlatban működik-e?! Hát, nem tudom, hogy működik-e… Lehet, hogy éppen azzal ellentétes, ami a valóságban történik. Viszont én úgy gondolom, hogy épp a nézőkkel való, korábban már említett kapcsolat folytán kell felismernem, hogy a világnak nem nyújthatok semmit, annál is inkább, hogy ez a világ nem az emberek összessége. Mert ha ekként is képzeljük el, az általam ismert néhány száz emberen kívül több mint hét milliárd van még a bolygónkon. Mit kezdhetek ezzel a ténnyel? Hát, például azt, hogy a közvetlen környezetemben lévő emberekkel tartok kapcsolatot akár a színházon keresztül is. És ha az embereknek megadatik a lehetőségük arra, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy személyesen találkozzanak, akkor – bár nem ez a cél – változni fognak. Másfelől meg azt is tudatosítanunk kell magunkban, hogy az ember egy folyamat, nem egy kész valami. Így talán sikerülne elmondani azt, vagy hatni egymásra ezért, hogy belássuk: nem az van, amit szeretnénk. De az is lehet, hogy az van… Nem az elvárásaink szerint történnek a dolgok. De lehet, hogy azok szerint is…  

És talán még azt is elmondanám a környezetemnek, hogy jobban kéne figyelni egymásra. Szóval, ilyen banális dolgokat.

A diákokkal is leginkább a „nem” színjáték felé haladunk. Persze, úgyis az lesz belőle, mármint színház, mert aki beül, úgyis színházat nézni jön, és bármit csinálok a színpadon, úgyis csak a saját elvárásai és hite szerint fogja nézni, elfogadni vagy sem mindazt, amit lát. De én meg pont azt mondom, hogy semmit sem kell „csinálni”, mert attól a pillanattól már hazugsággá válik.  

Hatházi András: Brassó, 1967. Jászai Mari-díjas színész, egyetemi oktató, író. 1992-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja volt 2001-ig, 1998-tól pedig néhány hónapig művészeti igazgatója. 2003-ban a Szabad Művészetek Doktora fokozatot szerezte meg a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Jelenleg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kar Magyar Intézetének oktatója. 2011-től az eszéki Művészeti Akadémia által szervezett Dyoniz Nemzetközi Fesztivál előadója, műhelymunkáinak vezetője. Több hazai és magyarországi játékfilmben játszott, fontosabb díjai: ígéretes pályakezdőnek járó díj a Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján (1992), az ERDRAMIL drámapályázatának nagydíja A dilis Resner című drámájért (2002), az EMKE Kovács György-díja színészi, drámaírói és pedagógusi tevékenységéért (2003), a Látó szépirodalmi folyóirat nívódíja (2004), a Román Írószövetség debüt-díja a Daniló című rövidprózájáért (2005), a legjobb férfi színésznek járó UNITER-díj (2008), a Szeffedin Sefket Filmklub nagydíja A kapu című filmforgatókönyvért, a Thesszaloniki Filmfesztivál legjobb férfi szereplőnek járó díja (2010), Jászai Mari-díj, Gábor Miklós-díj (2011), Bánffy Miklós Vándordíj (2012), a legjobb férfi mellékszereplőnek járó UNITER-díj (2013), Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj (2019).
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X