Gyógyítható-e irodalommal a Trianon-szindróma? Vallasek Júlia irodalomtörténészt kérdeztük
  • 2019. február 21., csütörtök
    Eleonóra
  • Kolozsvár
    • -6°
      Csíkszereda
    • -4°
      Székelyudvarhely
    • -8°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -4°
      Kézdivásárhely
    • -6°
      Barót
    • -0°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -7°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -0°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.7576 LEI
    • 1 USD = 4.1938 LEI
    • 1 GBP = 5.4657 LEI
    • 100 HUF = 1.4975 LEI

Gyógyítható-e irodalommal a Trianon-szindróma? Vallasek Júlia irodalomtörténészt kérdeztük


-A A+

Mi az irodalom szerepe a Trianon-okozta trauma feldolgozásában? Hogyan lehet hitelesen írni a száz évvel ezelőtti eseményekről és mi csapódik le az irodalmi popkultúrában a Trianon-diskurzusból? A 2000-es években több olyan magyar regény is megjelent, amelyben hangsúlyosan jelen van a téma. Vallasek Júlia irodalomtörténész hat regényt elemez Gyógyítható-e a Té-szindróma? Trianon alakváltozatai a kortárs magyar prózában című tanulmányában, amelynek előadás-változata december elején hangzott el Kolozsváron az 1918. Impériumváltás, önrendelkezés, nemzetépítés című konferencián.

Irodalomtörténészként miért tartottad éppen most fontosnak a kortárs magyar prózairodalom Trianon-képével foglalkozni? Többen írnak mostanában a száz éve történt békeszerződésről és következményeiről?

Az első világháború és az azt lezáró béketárgyalások a centenárium miatt újra figyelmet kaptak. 2014 óta folyamatosan belebotlok olyan írásokba, cikkekbe, filmekbe, fotókba, amelyek a „Nagy Háborúval” és annak lezárásával foglalkoznak. Voltaképpen egy korábbi médiakutatásom kapcsán kezdett el foglalkoztatni ez a korszak, ott azt vizsgáltam, hogyan jeleníti meg a korabeli sajtó a hadirokkantakat, sebesülteket, a sérült testet általában. Valószínűleg ennek a médiatörténeti kutatásnak a hatására figyeltem fel arra, hogy a kortárs magyar irodalom néhány új, általam éppen frissen olvasott művében mennyire hangsúlyosan jelen van ez a téma, illetve hogy másként jelenik meg, mint ahogy arra korábbi (zömmel a két világháború közti korszakra fókuszáló) kutatásaimból emlékeztem.Feltűnt az is, hogy noha a magyar közbeszéden az ezredforduló óta a korábbi évtizedekhez képest ismét hangsúlyosan jelen van a nemzeti sorsfordulóként tárgyalt Trianon-téma, ha már átlépünk a művészi alkotás területére, ezt nem lehetséges önmagában megjeleníteni. Trianonról ma már nem lehet hitelesen beszélni anélkül, hogy ne egy komplex rendszer részeként esne szó róla. Nem lehet kiradírozni a képből a háborút, az azzal járó és azt követő hatalmas léptékű társadalmi változásokat, a modernizálódó társadalmat, változó szerepeket. Engem igazán ezeknek a változásoknak a megjelenítése érdekelt, az, hogy hogyan reflektálunk mi, itt és most, száz év elteltével a történtekre.

Tanulmányodban hat regényt elemzel – Szabó Magda: Für Elise (2002), Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (2013), Vida Gábor: Ahol az ő lelke (2013), Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik (2016), Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla (2017) és Térey János: Káli holtak (2018). Miért volt izgalmas számodra a hat kiválasztott szerző megközelítése? Van-e bennük valami közös, jelenség-szerű?

Legfontosabb vonásuknak ezt a kontextusba-ágyazottságot érzem, hogy soha nem egy bármily fontosnak, sorsfordítónak stb. tartott esemény megjelenítése, az arra és csak arra való reflektálás a szövegek tétje.

Közös vonásuk lehet a személyesség, a tapasztalatiság megjelenítése, többnyire egyes szám első személyű elbeszélés, vagy belső monológ formában írott szövegek ezek. Nyilván ez a megközelítésmód a leginkább alkalmas arra, hogy a tőlünk időben távoli eseményeket értelmező módon megjelenítse számunkra.A száz évvel ezelőtt történtekről ma már nem tudunk „első kézből” értesülni, sőt azok is kevesen vannak köztünk, akik a két világháború közti időszakban nőttek fel és a korszak revizionista propagandájának hangsúlyosan sérelmi alapú megközelítésében találkoztak a Trianon-szóval. Vagyis időben elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyről Jan Assman azt írja, hogy személyes emlékezet kihunyásával működésbe lép a lokális, egy adott csoportnak és értékeinek kifejezésére hivatott kulturális emlékezet. Assman modelljében a személyes emlékezet kihunyása együtt jár az adott eseményekhez kötődő érzések megcsendesülésével, egyfajta feldolgozással, lezárással. Ebben a kérdésben, (ahogy a holokauszt kapcsán sem) történt meg a szükséges mértékben ez az oldódást, továbblépést segítő feldolgozás, nem utolsó sorban azért, mert a kommunista rendszer alatt nagyjából elbeszélhetetlennek maradtak.

Azt hiszem az irodalomnak, tágabban a művészetnek ezen a ponton válik nagyon fontossá a szerepe.

A sorból kissé kilóg Bauer Barbara popkultúrához tartozó, történelmi „chick lit”-je. Miért volt tanulságos ezt is elemezni?

A populáris irodalomról a szakma hajlamos elfeledkezni, afféle mellékvágányként kezelni, holott ezek a művek sokszor egyáltalán nem elhanyagolható szerepet játszanak a múltról való tudásunk formálásában. Gyakran olvasottságuk, ismertségük is nagyobb „komoly irodalmi” társaiknál.A „chic lit” terminus az angolszász kritikában a kilencvenes évek második felétől jelenik meg olyan szövegek definíciójaként, amelyet többnyire nők írnak, többnyire női olvasók számára, amelyeknek a hősnő önmegvalósítása a fő témája, ami természetesen magába foglalja az életben való érvényesülést és a nagy Ő megtalálását. A Bauer-regény is ebbe a műfajba illeszkedik, s mivel a fókusz itt az önérvényesítő hősnőre irányul, a háttér felvázolásában gyönyörűen kirajzolódnak mindazok a sztereotípiák, amelyek a kortárs Trianonnal kapcsolatos közbeszédben vagy akár az Erdélyt „Tündérkertként”, afféle ősi értékeket őrző vidékként megjelenítő (egyébként hosszú évtizedek óta létező) diskurzusban megtalálunk. Azt is megjeleníti, milyen az, amikor valaki a saját „információs buborékából” figyeli a világot, például könnyen érezheti azt, hogy Kolozsváron több magyar szót hall, mint Pesten a belvárosban. Ahogy a gyarmati birodalom angol világutazói is rácsodálkoztak arra, hogy a világon mindenhol öt órakor teáznak, holott csak annyi történt, hogy az Angol Misszió szalonjában üldögéltek.

Mi lehet az oka annak, hogy kevés művészi színvonalú és egyben népszerű magyar regény született az első világháborúról és főleg az ezt lezáró békeszerződésről, míg az 1848-’49-es szabadságharcról (Jókai) vagy az egri vár ostromáról (Gárdonyi Géza) igen?

Nem merném ezt így kijelenteni, hogy kevés és hogy nem megfelelő művészi színvonalú. Az események sodrában talán valóban kevesebb, mint mondjuk a német vagy az angol irodalomban (főleg annál kevesebb, amennyinek mi, utókor örülnénk), de utóbb azért születtek fontos művek. 

Érdekes, hogy a már a maga korában nemzetközi sikernek örvendő Markovits Rodion-regény, a Szibériai garnizon voltaképpen nem a háború „aktív”, lövészárkokban, csataterekben zajló eseményeiről, hanem a hadifogság végtelenül lassan telő idejéről szól. Ahogy ugyancsak „fogság-regény” Kuncz Aladár máig ismert, forgatott Fekete kolostora is. Kuncz egyébként szinte tíz évvel a háború után, 1928-ban arról beszél, hogy a háborús élmények, (többnyire traumák) megírásához elengedhetetlen a történtekre való objektív rálátás, a csupán az idő telésével megvalósuló „távlat”. Ugyanekkor Kuncz össze is köti az első világháború és az új fennhatóság alá került erdélyi magyarság helyzetének megjelenítését, hiszen arról beszél, hogy a „mai Erdély” művészi ábrázolása csak a háborúval összefüggésben lehetséges.

Hogyan fogadta a média a közelmúltban megjelent Trianont érintő regényeket?

Szabó Magda Für Elise című regényének az a fejezete, amelyben ez a téma hangsúlyosan megjelenik, (amelyik egyébként a regény egyik legjobb, a szereplők közti viszonyokat, a hátteret felvázoló fejezete, a Trianoni árva) 2002-ben a Holmiban jelent meg. Ez a kiváló folyóirat, mint tudjuk, a magas esztétikai igényű szövegközléseiről volt híres. Az egy évvel később megjelenő könyv recepciójában azonban nem játszott szerepet a Trianon-szál, inkább az önéletírás felől olvasta a kortárs kritika.

Tíz évvel később, a 2010 után a Trianont retorikai eszközként gyakran használó Jobbik parlamenti megjelenésével, az emléknap-törvény beiktatásával megnőtt a Trianon-szó jelenléte a magyar közbeszédben, és erősödött a fogalmat a nemzeti szenvedéstörténetbe integráló, sérelmi interpretáció is. Ennek lenyomata lehet, hogy Tompa Andrea vagy Vida Gábor regényét a média már inkább „Trianon-témájú” regényként tárgyalta. Fontos megjegyezni azonban, hogy nem a professzionális kritikára, a szakmai recepcióra gondolok, hanem az aktualitás-érzékeny és nem ritkán „kattintásvadász” címekkel dolgozó napisajtóra anyagaira, pl. hírekre, tudósításokra stb.A „Trianon-regény” megnevezés nem mindegyik szerzőnek tetszett. Mi a gond ezzel a megnevezéssel?

Jogos és indokolt ez a tiltakozás, hiszen roppant leegyszerűsítő „Trianon-regényként” beskatulyázni ezeket a műveket.

Bizonyos értelemben minden kategorizálás leegyszerűsítése egy komplex viszonyrendszernek, mégis inkább eligazítónak, mint korlátozónak érezzük pl. a „amerikai polgárháborús regény” vagy a „második világháborús történelmi regény” kifejezéseket. A Trianon-szónak sem kellene másként működnie, jó volna, ha csupán annyit jelezne a virtuális könyvesboltba betévedt olvasó számára, hogy itt egy olyan történettel fog találkozni, amelyben száz évvel korábbi események kapnak szerepet. A Trianon-szó szemantikai terheltsége, a vele járó értelmezés-csomag miatt egyelőre ez nem így van. Mivel ezek a regények már pusztán azáltal is, hogy komplex világképeket rajzolnak fel az alapvetően egy pontra, a veszteség-tudatra fókuszáló, közbeszédben elterjedt Trianon-értelmezéssel szemben, nyilván leszűkítővé válik számukra a kategória.

Természetesen a végső döntés mindig az olvasó kezében, (fejében) van, ő dönti el, hogyan akarja olvasni ezeket a regényeket.

A politikai retorikában, a közbeszédben, a popkultúrában Trianon a veszteség, a sérelem metaforája. A történészek Trianon-szindrómáról beszélnek – ez Szakály István szerkesztő és Ablonczy Balázs történész 2006-os dokumentumfilm-sorozatának címe is. Mennyire töltenek be gyógyító szerepet az elemzett kortárs regények?

Nem hiszek abban, hogy az irodalom olyan értelemben gyógyító szerepet játszhat, hogy pl. egy regény vagy akár több regény elolvasása majd csodaszerűen megoldja a problémáinkat, feloldja a sérelmeket, frusztrációkat, megold etnikai feszültségeket stb. Az olvasás szerepe inkább az, hogy rávesz a gondolkodásra, felteszi a színeket, a perspektívát a csupán elnagyolt kontűröket tartalmazó képre. Több perspektívát ismerünk meg, látjuk, ahogy ezek nemcsak ütközni tudnak, hanem együttműködni is, egyszóval lebontódik az adott történelmi esemény monolitikus értelmezése, amit önmagában felszabadító érzésként lehet megélni. Az egyes szereplők sorsán keresztül megteremtődik a személyes bevonódás is, lehet azonosulni vagy elutasítani helyzeteket, döntéseket, netán ráismerni saját helyzetünk, döntéseink egy-egy változatára.

Ebben a megközelítésben viszont rendkívül hasznosnak tartom ezeket a regényeket: az olvasót ráveszik arra, hogy gondolkodjon, amitől máris kevesebb sztereotípia marad működőképes. 

Vallasek Júlia irodalomtörténész, irodalomkritikus, műfordító, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem docense. Magyar-angol szakot végzett 1998-ban, a Debreceni Egyetemen megvédett doktori disszertációjában a második bécsi döntést követően végbement irodalmi-kulturális változásokkal foglalkozott. Főbb kutatási területei: 20. századi sajtó- és irodalomtörténet, alteritás- és identitás kérdések a kortárs kultúrában. Többek között Jack Holland Nőgyűlölet című kultúrtörténeti kötetét (Csíkszereda, 2011), Jane Austen leveleit (Kolozsvár, 2014) és Mircea Eliade Maitreyi. Bengáli éjszaka című regényét (Budapest, 2015) fordította magyarra.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X