Döntéskényszerben – három erdélyi magyar biológus életútja és dilemmái


-A A+

Három különböző életút, sors, de a biológia iránti szerelem révén mégis nagyon hasonló. Imreh István rákkutató genetikus, Wilhelm Sándor ichtiológus, valamint Rab János etnobotanikus 1945-ben születtek, 1968-ban diplomáztak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Mindhárman kutatói pályára készültek, viszont itthon egyikükre sem várt felkészültségüknek megfelelő állás. A körülmények ellenére hogyan sikerült megvalósítaniuk önmagukat? Mit jelentett számukra az elmenni-maradni dilemmája? Ezekről és még sok más kérdésről is szó esett csütörtök délután az irodalomtörténész, szociográfus Cseke Péter könyvének bemutatóján Kolozsváron.

Kisebbségi létük miatt hátrányos helyzetből indultak – derült ki Farkas Balázs filmjéből, amelyben a kortárs-barát Cseke Péter faggatta a három kutatót. Imreh István „vallomása” a kisfilmben nemcsak hármójuk, de akár a mai tehetséges fiatalok helyzetét is jellemezheti. Azt ugyanis, hogy diploma után nem maradtak az egyetemen, egyéni „trükkökkel”, túlélési technikákkal kellett mégiscsak értelmiségiként megmaradniuk, saját szellemi komfortjukat nem adni fel. Az egyetlen megoldás az lehetett számukra, ha magyarként azzal foglalkoznak, amit még senki sem próbált, amiben nincs konkurencia. A kivándorlás sem megoldás minderre – folytatta Imreh István ‒ a váltások ugyanis mindig újratermelik hátrányos helyzeteket.

„Azt már tudjuk, mi van ebben a kötetben, de vajon mi hiányzik belőle?” – tette fel a kérdést Cseke Péter Wilhelm Sándornak és Imreh Istvánnak – sajnos Rab János már nem lehetett jelen. „Nem más, mint maga a szerző” – válaszolta Imreh István, róla, önmagáról ugyanis kevés szó esik a könyvben. Cseke elárulta, nemcsak az kötötte össze őket, hogy mind a négyen 1945-ben születtek, egy évfolyamon végeztek az egyetemen, hanem az is, hogy harmincéves korukig el akarták határozni, mit akarnak csinálni az életben úgy, hogy ennek nyoma is maradjon. Saját tehetségükben való hit, és az ezért való felelősség tehát.

Wilhelm Sándor ennek kapcsán a fiatalok szerepét emelte ki, ti. hogy hiányzik a folytonosság: „továbbvinni, amit mi elkezdtünk.” Ő az itthon maradással a könnyebb (vagy nehezebb?) utat választotta, azonban a körülmények hiányával kellett megküzdenie. „Mikor kikerültem halbiológusnak Székelyhídra még egy mikroszkópom sem volt, és akkoriban még pályázni sem lehetett”. Viszont időm is volt könyveket írni, ez volt a szerencsém” – tette hozzá.

„Hármunk között ő volt a legkomolyabb”

A beszélgetés természetesen az időközben elhunyt Rab Jánost is megidézte. Cseke Péter Szabó T. Attila Rab János temetésekor elmondott versét olvasta fel a kötetből, majd emlékeikről faggatta a két kutatót. Wilhelm Sándor elárulta, ők Imreh Istvánnal szerették, ha zajlik körülöttük az élet, nem maradtak volna ki semmilyen „buliból”, János viszont komolyabb, felnőttebb volt e tekintetben.

„Mivel kutatók akartunk lenni, irányítókat kerestünk – Rab János Orbán Balázshoz csatlakozott – így csakhamar mindent tudott a Székelyföldről. Viszont hármunk közül a legnagyobb áldozatot is ő hozta azzal, hogy itthagyta a »nagy laboratóriumot«, a Hargitát, és elment a Duna mentére, az ócsai síkságra” – emelte ki Wilhelm Sándor. Imreh István hozzátette: János intellektusa felnőttebb volt náluk, képességei is jobbak voltak – például vizsgára elég volt egyszer átolvasnia az anyagot. Cseke Péter Rab János szintézisteremtő képességét emelte ki, hozzátéve, hogy a Falvak Dolgozó Népe számára hetente küldött írásait soha nem kellett javítani.

„De mi van a rákkutatással?”

A kérdés megkerülhetetlen, emelte ki Cseke Péter, Imreh István ugyanis a rákkutatás fellegvárának, a stockholmi Karolinska Intézet munkatársa – és ahogy később a moderátor, Uray Zoltán hozzászólásából megtudtuk, a legutóbbi Nobel-díjra felterjesztettek között Imreh István vezető professzora is ott volt. Továbbá két tudós kapott is Nobel-díjat 2018-ban a rákkutatásban elért eredményeikért.

 Imreh István sietve megjegyezte, az orvosi Nobel-díj még egyáltalán nem azt jelenti, hogy legyőztük a rákot. A legutóbbi Nobel-díjban az a jelentős, hogy a kutatók elméletileg foglalkoztak azzal, hogy az immunrendszer szerepét, hogyan állítja le a rák. A rákos sejt ugyanis egy olyan fékező rendszert indít be, amitől a fehérvérsejt nem tud működni – magyarázta. Erre találták meg az első ellenanyagot, amit aztán laboratóriumban emberi sejten is tanulmányoztak, aztán átvitték kilátástalan helyzetű betegekre, amikor is egy 23 éves nőt sikerült meggyógyítani – viszont két másik társát már nem. Imreh István ezt annak példájaként emelte ki, hogy szerencsés esetben az alapkutatás át tud menni gyakorlatba, de illúzió lenne a tudománytól gyors megoldásokat várnunk.

„Rengeteg értékes fiatalunk van”

A zsúfolásig megtelt EME-székház terméből kérdések, hozzászólások is bőven érkeztek. T. Veress Éva Cseke Péter már megjelent mezőgazdasági témájú riportkönyveit emelte ki, amelyek kordokumentumoknak is számítanak. Bartók Júlia Rab János kollégájaként személyes emlékekkel gazdagította emlékét.

Kiemelte, Rab János példát adott arról, mit jelent vidéken értelmiséginek lenni. De a mai fiatalok döntéskényszeréről is szó esett, azokról a fiatalokról, akik külföldön tanulva már elértek egy olyan szintet, amit otthagyva visszaesnének. Uray Zoltán kiemelte: azért, rengeteg értékes fiatalunk van, akik habár külföldre kapnak ösztöndíjakat, de itthon maradnak, példa erre a BBTE Biológia Kara. „Nincs tehát okunk elkeseredésre, a mai biológia erős lábakon áll” – tette hozzá.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X