Szabó K. István rendező: nincsenek tabutémák, legfeljebb titkaink, amelyekről félünk beszélni

A román színházi nyelvre jellemző nagyvonalúság és a magyar színházi gondolkodást meghatározó fegyelmezettség szerinte nagyszerűen kiegészítik egymást, ő pedig mindkét színházi kultúrában otthon van. Szabó K. István szilágysági származású rendező a debreceni Csokonai Színházban rendezett előadását a második legrangosabb díjjal jutalmazta a Brassóban nemrégiben megszervezett Nemzetközi kortárs drámafesztivál román szaktekintélyekből álló zsűrije. Ennek apropóján faggattuk a rendezőt, aki több különböző nyelvterületen dolgozott már.

Érdekesen zsugorítod a képzeletbeli  földrajz távolságait a szereplők színpadi közlésmódjában Örkény Macskajátékában, amelyet a debreceni Csokonai Színházban rendeztél. Ezt a színpadi koncepciódat a legjobb rendezésért járó díjjal jutalmazták nemrég Brassóban. Számítottál-e arra, hogy értelmezésed még a román feliratozás „mankójával” is teljes értékűnek bizonyul?

Egyetlen játéktérben tömörítettem az összes teret, így folyamatos az átjárás, viszonylagossá válik a tér-idő viszony is, hiszen minden, ami történik, már rég lejátszott. A Macskajáték az elszámolás drámája, a múlt feldolgozásának keserédes aktusa. Ebben a szerkesztésben magát az időn kívüliséget próbáltam megragadni, s ezáltal az egész előadás gellert kap, megemelkedik, kiszakad a realitás kötelékeiből, és egy expresszionista fogantatású költői valóságban mozog, melyben a belső lelkiállapotok rajzolják-színezik újra a külvilágot. Külön öröm számomra, hogy ez az előadás-változat, amely szerkezetét illetően eltér a kánontól, és alaposan igénybe veszi a szöveget értő nézők figyelmét is, elnyerte a román színházi szakemberekből álló zsűri tetszését.

Amúgy mi a véleményed a feliratozásról vagy bármely más fordítási módszer használatáról? Nem dobja-e le magáról a színház abban a tekintetben is, hogy tulajdonképpen nem teszik könnyebbé a befogadást? Úgy értem ezt, hogy a nézőnek kettős erőfeszítést kell tennie, hogy a színpadi játékra és a szövegből kihámozható jelentésekre egyszerre figyeljen…

Előadása válogatja, hogy a feliratozásnak mekkora szerep jut. Jól jön a szövegértés, ha a verbális konfliktusra épít a színpadi játék. Ráadásul, ha ügyesen illeszkedik a színpadképbe, nem zavaró a feliratozás, a szinkronfordítás már annál inkább – legalábbis számomra.

Azt, hogy hány különféle nyelven feliratozták az előadásaimat, nehezen tudnám megmondani, mert a szokványos román, angol vagy németen kívül, volt még kínai, spanyol, lengyel fesztivál is, amelyen szerepelt általam rendezett produkció.

Idegen nyelvű közegben is rendeztél Németországban, Amerikában, ez a fajta munka pedig a színházi nyelv univerzális jellegén túl is hordoz épp elég kommunikációs buktatót. Emlékszel-e olyan helyzetekre, amikor jobban szeretted volna, ha mégis anyanyelveden tudtál volna rendezői utasításokat megfogalmazni a színészeknek, vagy itt nem is annyira fontos tulajdonképpen a kommunikáció nyelve?

Voltak olyan helyzetek, amikor az intenzív munkatempó közepette csakis anyanyelvemen tudtam megszólalni. Fura érzés: olyan, mint amikor az ember teljesen magára marad a tömegben, és nem találja az irányt. A munkatársaim többnyire értették a tehetetlenségemet, és türelmesen kivárták még újra rátalálok az idegen szókincsemre. De alapvetően gyorsan ráhangolódom bármilyen nyelvközegre, legyen az német, angol vagy bármi más. Megtalálom azt az értekezési eszköztárat, amivel a leghatékonyabban tudom kifejezni szándékaimat. Másrészt meg azt kell mondanom, hogy egy nyelvileg sokszínű környezetben, mint például az Egyesült Államok, az emberek kifinomultabb empátiával viszonyulnak a kommunikációhoz, figyelmük, segítőkészségük mindenképpen ösztönző és nyugtató.

A román színház látványközpontú, a magyar színházra pedig alapjáraton a szöveg szemléltetése, szemléletesítése jellemző inkább, te viszont mindkét színházi nyelvet „beszéled”. Mennyire engedélyezi az átjárásokat ez a két különböző személetmód, és hol helyeznéd el ezen a spektrumon a saját rendezői világod? Oké, ennek eldöntése inkább a színházesztéták dolga, de nehezen tudom elképzelni azt, hogy ne gondolkodtál volna el ezen egy alkalmas pillanatban…

Román mesterektől tanultam a szakmám alapjait, ezáltal a sajátos román színházi fogalmazást is elsajátítottam. A képiség, a látvány felől közelítek a színpadhoz, előkészületeim során előbb a tér fogalmazódik meg bennem, a dinamikát érzékelem, s csak azután foglalkozom a verbalitással. Számos román színházi rendezésemet követően, néhány éve rendszeresebben magyar színházakban dolgozom, s úgy érzem, hogy a magyar színházi gyakorlat szelídített a formális szemléletemen.

A román színházi nyelvre jellemző nagyvonalúság és a magyar színházi gondolkodást meghatározó fegyelmezettség, azt hiszem, nagyszerűen kiegészítik egymást, és így, együtt, tulajdonképpen egy jelentéstartalmában gazdagabb színpadi játékot ígérnek, s erre számos erdélyi példát látunk az utóbbi évtizedekben, hogy a román iskolára is figyelmes magyar rendezői szemlélet milyen gazdagon, érzékenyen tud megnyilvánulni.

Hogyan találnak rád azok a színpadi szövegek, amelyek rendezőként megihletnek? Volt-e már olyan, hogy azt mondta neked egy színidirektor: „ezt szeretnénk megcsinálni és jó lenne, ha megkoncipiálnád”?

Volt olyan is, hogy konkrét feladatra, úgymond darabra, kértek fel. De nem ez a jellemző. Többnyire magam választom meg azt, hogy milyen előadást rendezek, természetesen egyeztetve elképzeléseimet a felkérő intézményvezető szándékaival.

Ami a színpadi szövegekkel való találkozást illeti, az nagyon egyszerű: érdeklődőm az új anyagok iránt, sokat olvasok, és abból a szöveghalmazból néha fennakad egy-egy, azokat félreteszem, s előbb-utóbb előadás formáját öltik, ha úgy hozza a szerencsénk.

Miről kell szólnia a jelen hatásos színházának? Kell-e kapargatni a tabukat vagy kell-e kerülni azokat a társadalmi jelenségeket, amelyeket nem szívesen néznek, látnak színpadon például a romániai magyar nézők: a homoszexualitástól az egyházellenességen át egészen a nemzeti jelleg kifigurázásáig?

Közhely, de mennyire igaz, hogy a színház az életünk tükre. A tükör nem csak azt mutatja, amit mi látni szeretnénk, hanem azt is, amit a legszívesebben elhazudnánk, de attól még ott van az arcunkon, a tekintetünkben. Azt gondolom, hogy a színháznak lelkiismeretnek kell lennie, a társadalom mélyebb öntudatának, és igen, kritikai magatartással kell viszonyulnia saját testéhez, hiszen ebben áll az önszabályozás, a megtisztulás lehetősége. Tabutémák nincsenek, legfeljebb olyan titkaink vannak, melyekről félünk beszélni. Hogy miként közvetítjük ezeket… az már egy másik probléma.

Van-e olyan előadásod, amelyre azt mondanád, hogy szinte kimerítően mutattad meg benne azt, ahogy látod a világot? Itt amolyan egy produkcióba sűrített rendezői credóra, ars poeticára gondolok…

Nincs olyan produkció, amelyre így tekintenék. Előadásaim csak töredékek, mint ahogy magam sem vagyok képes arra, hogy világlátásomról kimerítően valljak, hiszen ez egy folyton átalakuló nézet. Ars poeticám az emberi dolgok megértésére korlátozódik, és ez igencsak nagy terítés.

Szabó K. István: Zsibó, 1977. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakát végezte 2000-ben, majd a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház főrendezője, művészeti vezetője lett, 2004-től pedig igazgatója. 2005-től a temesvári Csiky Gergely Színház főrendezője. 2007-től az ARCA független színház vezetője Bukarestben. 2009 - 2011 között, a Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színház főrendezője. 2011-től 2015-ig a nagyváradi Szigligeti Színház főrendezője, művészeti igazgatója. 2015-től Budapesten él, szabadúszóként folytatja pályáját. Számos romániai és magyarországi színházban rendezett már, de Németországban és az Egyesült Államokban is dolgozott színházi rendezőként. Díjai: a legjobb rendezés díja a Menyegző című előadásért; Nemzetközi Látványszínházi Fesztivál, Marosvásárhely (2002), Pro Urbe-díj; Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának díszoklevele „kiemelkedő rendezői tevékenységért, színházteremtő munkájáért” (2003), a legjobb rendezés díja a Vásott kölykök című előadásért; TOPFEST – Nemzeti Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (2004), a Fesztivál Trófeája a Godot-ra várva című előadásért; Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál, Segesvár (2005), az Erdélyi Riport különdíja a Teibale démona rendezéséért; Interetnikai Színházi Fesztivál, Arad (2010), Földes Kati-díj (2011), a Szilágy Megyei Kulturális Igazgatóság Nívó-díja az Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan hangzik rendezéséért (2012), a legjobb rendezés díja, XIX. Magyar Drámaíró Verseny, Békéscsaba (2014), a legjobb rendezésért járó díj, Nemzetközi kortársdráma fesztivál, Brassó (2018).

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?