• 2018. december 19., szerda
    Viola
  • -3°
    Kolozsvár
    • -5°
      Csíkszereda
    • -3°
      Székelyudvarhely
    • -5°
      Gyergyószentmiklós
    • -1°
      Székelykeresztúr
    • -5°
      Kovászna
    • -6°
      Kézdivásárhely
    • -5°
      Barót
    • -4°
      Sepsiszentgyörgy
    • -6°
      Arad
    • -2°
      Gyulafehérvár
    • -5°
      Nagyvárad
    • -9°
      Beszterce
    • -6°
      Déva
    • -4°
      Nagybánya
    • -1°
      Marosvásárhely
    • -3°
      Zilah
    • -3°
      Szatmár
    • -2°
      Nagyszeben
    • -6°
      Temesvár
    • -4°
      Brassó
    • -1°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6478 LEI
    • 1 USD = 4.0820 LEI
    • 1 GBP = 5.1631 LEI
    • 100 HUF = 1.4383 LEI

Szász Réka színész: megengedem magamnak, hogy lenyűgözzön a román kultúra


-A A+

Hét éve játszik román színpadon, a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann Színház művésze – mindennapjai része az, ami eleinte nem volt zökkenőmentes: a román nyelvtudás. Szász Réka csíkszeredai származású színésznő úgy véli: hasztalan féltenünk azt, ami amúgy is a miénk, amit nem vehet el senki tőlünk. Anyanyelve a magyar, de megengedi magának azt is, hogy lenyűgözze egy-egy román szokás. Az sem bátortalanította el, hogy jelenlegi munkahelyén elsőre nevettek a romántudásán. Nem rajta, hanem vele nevettek – mondta, és ez a megállapítás interjúalanyunk emberi kvalitásairól is sokat elmond: a szépsége mögötti szépségről, a nálunk még nem túl szokványos, divatos elfogadásról.

Volt-e már olyan, hogy a színpadon egy bizonyos helyzetben improvizálnia kellett és a román helyett magyarul szólalt meg? Mennyire mélyen van benne az emberben a kétnyelvűség és az, hogy gombnyomásra szólaljon meg egyik vagy másik nyelven?

Rengeteg olyan színpadi helyzetben volt részem, amelyben szövegváltoztatásra, improvizációra volt szükség, de szerencsére egyszer sem szólaltam meg más nyelven, mint ami az előadás nyelve volt. Viszont többször is álmodtam azt, hogy egy román nyelvű előadásom alatt bemegyek a színpadra és csak magyarul tudom a szöveget. Ebből a rémálomból mindig felébredek abban a pillanatban, amikor meg kellene szólalni.

A magyar előadásokban – ezekből mindeddig kevesebb jutott nekem – működik az, hogy gombnyomásra szöveget változtatok, improvizálok az adott helyzetnek megfelelően. Románul viszont ez egy picit nehezebb. Azt vettem észre, hogy ez esetben egy másodperc töredékével később érik és érkezik meg a válaszom. Valószínű, hogy románul több mindent kell nagyon gyorsan átgondolnom. Elsősorban, azt hiszem, hogy a nyelvhelyességre való törekvésem „húzza az időt”.

Talán az egyik legbiztatóbb élményem az volt, amikor a Szentivánéji álom című előadásunkban a partnerem megváltoztatta egy mondat utolsó szavát és nekem sikerült erre rímelő választ adnom.

A tapasztalatom azt mutatja, hogy ha jól is beszél az ember egy-egy nyelvet, maga az átállás mégsem olyan könnyű – nekem például magyarról románra. Ha egy román nyelvű előadásom előtt sok időt töltök kizárólag magyar környezetben, akkor többet kell próbálnom, kétszer-háromszor is átveszem a szöveget általában. Ha ezt nem tenném, akkor azt hiszem, lenne esély arra, hogy magyarul szólaljak meg a színpadon.

Csíkszeredaiként azért nem volt olyan kézenfekvő az, hogy a román színházban kezdje, alapozza meg színészi karrierjét. Ráadásul ez nem is egy olyan szakma, amelyben a nyelvtudás eltussolható lehet. Mennyire volt mélyvíz az, hogy egy román közegben találta magát, ahol – gondolom – nem sokan beszéltek magyarul…

Csíkszeredaiként valóban nem volt kézenfekvő a választásom. Mégis, harmadéves koromban, pontosan ez történt: román színházhoz szerződtem. Akkoriban majdnem minden erdélyi magyar színház kapuja zárva, telítve volt, és szóltak a román évfolyamtársaim, hogy lesz egy meghallgatás Râmnicu Vâlceán. Magam sem tudom már, hogy oda mi vezetett inkább: az, hogy el akartam kísérni valakit erre a meghallgatásra vagy az, hogy ez talán számomra is lehetőség lehet. Ami a nyelvet illeti, egyáltalán nem voltam biztos magamban, nem tudtam jól románul, nyökögtem, dadogtam, és súlyos nyelvtani hibákat ejtettem, ha szabadon kellett beszélnem.

Egyik nap megtudtam, hogy lesz ez a válogatás, és másnap már ott is találtam magam a színpadon, ahol azzal a kérdéssel szembesültem, hogy van-e olyan szöveg, amivel készültem. Nem tudtam egyetlen monológot és verset sem románul, ha jól emlékszem… Mégis azt mondtam, hogy persze, van szövegem.

Tisztán emlékszem, hogy fogtam egy széket, leültem, és egy harmadéves monológomat kezdtem helyben románra fordítani. Nagyon érdekes színpadi helyzet alakult ki, odaadással fordítottam a monológom, rengeteget hibáztam, a zsűritagok nevettek, és hirtelen átkerült a hangsúly arról, amit mondok, arra, ahogyan mondom. Sikerült beletörődnöm ebbe a teljes nyelvi bizonytalanságba, és ekkor már csak az adott helyzetre figyeltem: csak mondom, hibásan, akcentussal és ők nevetnek. De nem rajtam, hanem velem. Talán a stand-up műfajához áll a legközelebb az, ami ott történt. Egy hétre rá kiderült, hogy felvettek. Azt a komikus jelenetet, ami ott és akkor született most lenne igazán érdekes eljátszanom…

Ahogy elkezdtük a színpadi munkát, kiderült, hogy valóban mélyvíz a teljes román közeg, és egy darabig azt is gondoltam, hogy vakmerőség volt mindezt így bevállalni. Ezt ma, hét év színpadon töltött idő után, már nem így gondolom.

Le tudná-e írni két, ilyen szempontból releváns történetben a fejlődési ívét, hogy honnan kezdte úgymond a román színházi létezését, és hol tart most?

Az első két-három évben rengeteget kellett foglalkoznom a nyelvvel, a színészi munkán kívül is csak a munka, a munka és a munka volt. Viszont fokozatosan jöttek az eredmények is: az első években már több főszerepen voltam túl – egy kezdő színész számára létfontosságú az, hogy játsszon. Ma már Bukarestben is játszom: nemrég az Ahogy tetsziket mutattuk be a Nottara Színházban, és már utalás sincs arra a szakmabeliektől, hogy problémám lenne a román nyelvvel. Azt gondolom, hogy az már önmagában is releváns, hogy jól megtanultam egy nyelvet, amely által a szakmámban is érvényesülni tudok.

A konkrét színpadi munkámban is sokat adott ez a kezdeti nyelvi nehézség, váltás: például eleinte minden mondatom mögött ott kellett lennie a pontos gondolatnak, hiszen nem hibázhattam. Ez egyfajta éles figyelmet, erős koncentrációt igényelt, amelyet tanultam és fejlesztettem néhány év során, és amelyet színészként ma is használni tudok, bár azóta magára, a nyelvre már nem kell annyira odafigyelnem. Megtanultam azt, hogy hogyan él a szöveg, hogy minden szónak helye és fontossága van, még akkor is, ha nem egy hangsúlyos szövegrészről van szó. Egy egyszerű „hogy vagy” sem elhanyagolandó a színpadon, főként, ha egy jó szövegről beszélünk. Így az előadások során elkezdtem arra figyelni, ami épp van, és nem egy betanult szöveget felmondani. Ez utóbbi – azt hiszem –  az egyik legfontosabb alapja a színjátszásnak. 

Magyar előadásokban is vállal szerepet, így például a marosvásárhelyi 3G Színház Székely Csaba által írt Öröm és boldogság című előadásában. Természetes magyarul játszani, vagy kihívást jelent az, hogy ezúttal a „magyar gombot” kellett benyomnia a gépezeten?

Nagyon örültem, amikor Székely Csaba azzal az ajánlattal keresett meg, hogy a legújabb szövegétAndi Gherghe viszi színpadra és szeretnék, ha én is játszanék benne.

Nagyon érdekes tapasztalat volt. A Marosvásárhely felé vezető úton mondhatni egyetlen dolog járt a fejemben: vajon milyen lesz az első olvasópróba? Túlzásnak tűnhet, de nagyon izgultam, hiszen én akkor már legalább négy éve csak románul játszottam. A felfedezés megmosolyogtatott: minden egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt, ami a szöveget illeti. „Hát igen, ez az anyanyelvem!” – gondoltam az első olvasópróbán. Külön öröm volt, hogy az egyik kis jelenetben székely akcentussal kellett beszélnem. Persze, ez egy székelyföldön játszó színész számára nem akkora ügy, nekem viszont otthonos, szívmelengető érzés volt. Remélem, még számtalan alkalmam lesz magyarul játszani.

És, hogy a kérdésére is válaszoljak: természetes volt számomra magyar a színpadon játszani, mert a „magyar gomb” önmagától megnyomódik, a román gombot meg-meg kell nyomnom. Talán csak szerencse, hogy e kettőt könnyen tudom váltogatni. Egyik nap így, másik nap úgy játszom – sok példa volt már erre.

Milyen előítéletekkel szembesült az eddigiekben? Volt-e olyan, hogy azt mondták az ismerősei, eltékozolja a tehetségét a román színpadon, vagy román közegben azt, hogy nem is értik, hogy egy magyar lány miért nem az egyszerűbb utat, a magyar színházat választotta magának a kibontakozásra…

Ez érdekes, mert az akkori kontextusban pont hogy a magyar színházban való érvényesülés lett volna a nehezebb. Két kezünkön meg tudjuk számolni, hány magyar színház van Romániában, és ezekben is kevés a hely. Az, hogy többet kellet – és talán továbbra is kell – dolgoznom a nyelv miatt a román színházban, az soha nem zavart.

Előítéletekkel, ha kevéssel is, de találkoztam, és – őszintén – inkább magyar részről. Azonban senki nem akart meggyőzni arról, hogy esetleg eltékozolnám a tehetségem csak azért, mert románul is játszom. Felfogásomban ez a két dolog kettévált: a színház és az, hogy milyen nyelven játszódik. Mindkettő nagyon fontos. De én elsősorban a színjátszást választottam, és igen, ez most prioritást élvez. Lenne néhány külföldi színház és külföldi rendező is, ahol és akivel szívesen dolgoznék, de sajnos ehhez nincs elégséges nyelvtudásom.

Az ön nemzedéke már nem találja átjárhatatlannak az utat magyar és román kultúra között. Tapasztalatira alapozva, hol kezdené a két közösség egymással szemben még mindig létező ellentéteinek felszámolását? Mennyire különbözik ennek a helyzetnek a politikai-társadalmi vonatkozása a művészetben tapasztalttól?

Nem tudom. Én 1989-ben születtem, az én nemzedékem nem élt át annyi szerencsétlen esetet eddigi történelme során. Az én generációm problémái – úgy érzem – ilyen szempontból már nem olyan pregnánsak. És igen, van átjárás a román és magyar közösség között, van kellemes együttélés. De lehet, hogy csak azért gondolom ezt így, mert nagyrészt színházi emberekkel vagyok együtt naponta, és az a tapasztalatom, hogy a művészetek általában lazábban kezelik az ilyen ellentéteket – igazából nem is szeretem ezt a kifejezést –, akár fel is használják ezt a maguk javára.

Hogy hol kezdeném az ellentétek felszámolását? Csakis magammal, magunkkal. Ez az egyetlen „terepe” a változtatásnak, a változásnak. Meggyőződésem, hogy a másik felet megváltoztatni, vagy legalábbis ezzel kezdeni ezt a folyamatot, értelmetlen törekvés. Talán, ha nem féltenénk annyira mindazt, amink van – a hagyományt, a kultúrát –, hanem éppen ellenkezőleg, biztosak lennénk ezekben, akkor sok minden másképp lenne. Az anyanyelvemet például senki nem veheti el tőlem, mert az az enyém.

Ostobaság folyamatosan attól félni, hogy valakinek egyetlen célja ártani nekünk. És ha valóban tisztelni tudnánk azt, ami nem a miénk. Én megengedem magamnak, hogy lenyűgözzön egy-egy román szokás, ahogy őket is lenyűgözi a gulyásunk, például. Folyamatosan adni és elfogadni, nem gyökeresen megváltozni és elfelejteni, csupán adni, örömmel és érdeklődéssel – ez nagyon fontos lenne. Nem kizárni, hanem kíváncsinak lenni, egyáltalán kérdezni. Na, de ezek csak szép szavak, a gyakorlat az, ami igazi kihívást jelenti…

Szeretnék játszani például kétnyelvű előadásban is – mint amilyen például a marosvásárhelyi MaRó. De bármilyen nyelvű is legyen, nagyon sok még a kiaknázatlan történet a magyar-román témában, és talán ez a legfőbb dolog, amit én színészként konkrétan tenni tudok a nyitás, a fejlődés érdekében.

Szász Réka: Csíkszereda, 1989. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színházi és Televízió Karának magyar nyelvű színész szakán diplomázott 2011-ben. Ugyanitt mesterizett és doktorált. Jelenleg Râmnicu Vâlceán színész, az Anton Pann Színházban. Játszott már a Krajovai Nemzeti Színház és a bukaresti Nottara Színház színpadán is. 2014-ben a Cosinești-i fiatal színházi alkotónak szervezett HOP Gálán megnyerte a kolozsvári TIFF nemzetközi filmfesztiválra szóló, Tízen a filmért (10 pentru film) díjat.

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X