Lomnici Zoltán a maszol.ro-nak: nem hitegettem a felvidéki magyarokat

Cáfolni kívánta Lomnici Zoltán a múlt heti nemzetpolitikai lapszemlénkben megjelent állítást, miszerint azzal hitegette a szlovák állampolgárságuk elvesztése ügyében az Európai Emberjogi Bírósághoz forduló felvidéki magyarokat, hogy Strasbourgban pert nyerhetnek. Az Emberi Méltóság Tanácsa elnökének álláspontját teljes terjedelmében közöljük.

Gondolatok a szlovákiai magyarok állampolgársági kálváriája című cikk kapcsán

A fenti címmel megjelent írásban a szerző arra utal, hogy szerénységem, mint a jog ismerője eleve tisztában volt azzal, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága másként nem dönthet, mint ahogyan döntött, akkor miért hitegette a jogban egyáltalán nem járatosokat strasbourgi részsikerekkel és biztatta a felvidéki honfitársakat Strasbourgban megnyerhető perekkel...

 Úgy vélem, a maszol.ro olvasói megérdemlik, hogy a tények ismeretében maguk dönthessenek az idézett állítás valóság tartamáról.

Az Erdélyben is köztiszteletnek örvendő 101 esztendős Ilonka néni, akit én a nemzet tanítója nénijeként tisztelek 2011. október 25-én szerezte meg a magyar állampolgárságot és erről tájékoztatta az illetékes Szlovák kerületi hivatalt és egyben kérte, hogy ne bocsássák el a Szlovák Köztársaság állami kötelékéből. Hivatkozott a Szlovák Alkotmány 5.§ (2) bekezdésére, amely kimondja, hogy akarata ellenére senki nem fosztható meg szlovák állampolgárságától, azt csak saját kérésre történő elbocsátás útján lehet elveszíteni. A rendelkezések ellenére Besztercebányai Körzeti Hivatal arról tájékoztatta, hogy állampolgárságát elvesztette, törölték a lakcímnyilvántartásból, nem szavazhat stb. A döntés ellen jogorvoslati jogot a hatóság nem biztosított.

 Annak ellenére, hogy Ilonka néni komolyan vehető ígéreteket kapott, sem az anyaországi, sem a felvidéki potentátok nem segítettek neki. Anikó nevű lánya, aki szintén elvesztette szlovák állampolgárságát a zaklatások miatt 2012. január 1. napján szívinfarktust kapott és a Besztercebányai Szívkórházban két hétig ápolták. Közölték vele, hogy szociális biztosítása is megszűnt, így várhatóan több száz EURO ápolási költséggel kell számolnia.

Ezt követően keresett meg Ilonka néni és kérte, hogy mint az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke nemzetközi fórumok előtt képviseljem az ügyét. 2012. februárjában főtitkárunkkal Rimaszombatba utaztam, és tájékoztattam Ilonka nénit és leányát a jogi lehetőségekről. Elmondtam, hogy az Európa Tanács bíróságát abban az esetben célszerű panasszal megkeresni, ha az érintett a belföldi (szlovák) jogorvoslati lehetőséget kimerítette. Erre a konkrét esetben nem nyílt mód, mert a szlovák hatóság nem biztosított jogorvoslati jogot.

 Az Európai Unió emberi jogokat védő mechanizmusairól is részletes tájékoztatást adtam. Mivel címzetes egyetemi tanárként éveken át oktattam az európai jogot és e tárgyban több könyvem is megjelent, úgy vélem, hogy az ismeretek birtokában mondtam el a tudnivalókat pl. a petíciós eljárásról.

Ilonka néni és leánya úgy döntött, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió jogorvoslati fórumait egyaránt igénybe kívánják venni. Írásban is felkértek, hogy ügyüket képviseljem.

 Budapesten konzultáltam az Emberi Jogok Európai Bíróságának tevékenységét jól ismerő szakértővel, aki az általam megfogalmazott aggályokat megerősítette, de úgy vélte, hogy az egyezménynek vannak olyan pontjai, amelyeket a szlovák hatóságok megsértettek, ezért nem kizárt, hogy befogadják a panaszt. A szakértő, aki évtizedek óta a bíróság döntéseit elemzi segítségemre volt abban, hogy az egyezmény megsértett pontjait és az ide vágó strasbourgi döntéseket feltárhassam.

Ismét Rimaszombatba utaztam, és magammal vittem a jogi érveket tartalmazó dokumentumot és meghatalmazást ügyvéd fiamtól, aki ingyenesen vállalta a jogi képviseletet. Megjegyzem, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa egyetlen fillér állami támogatást sem kap.

Ilonka néni és leánya a kockázat ismeretében úgy döntött, hogy panasszal él, a beadványokat ők juttatták el Strasbourgba és mellékelték a meghatalmazást.

Léván találkoztam további öt jogfosztottal, akik nyíltan vállalták a magyar állampolgárság felvételét és őket is informáltam a jogi lehetőségekről. Az információ birtokában volt aki beadta a panaszt a bírósághoz, mások úgy döntöttek, hogy nem kockáztatnak. Ez is bizonyítja, hogy valamennyien korrekt tájékoztatást kaptak.

 Mivel az állampolgárság kérdésének szabályozása az Európa Tanács és az Európai Unió esetében is a tagállamok belső ügye, ezért arra hivatkozva, hogy egy tagország kizárja a kettős állampolgárság lehetőségét, nem lehet eredményesen jogorvoslattal élni azon az alapon, hogy elzárják a polgárt a kettős állampolgárság lehetőségétől. A szabályozásnak ugyanakkor egyértelműnek kell lennie, tehát az nem lehetséges, hogy az alkotmány védje az állampolgársághoz fűződő jogot, míg egy alacsonyabb szintű jogszabály ezzel ellentétes tartalmú legyen. A jogi érveket tehát egyrészt a jogbiztonság elvének sérelmére építettük, másrészt azokra a jogsértésekre utaltunk, amelyeket a szlovák hatóságok a jogfosztottakkal szemben elkövettek.

Az érintettek ismerték az állampolgársági törvény rendelkezését, de bíztak a Szlovák Alkotmány rendelkezésének hatályosulásában és arra sem gondolhattak, hogy a hatóságok a legkülönbözőbb módon zaklatni fogják őket. Fehér István tanár úrtól az első osztályosoknak tartott tanórán kísérelték meg a rendőrök elvenni a személyi igazolványt, Boldoghy Olivért az otthonában zaklatták ugyanezen célból. Szerény véleményem szerint a hatóságok eljárása sértette az emberi jogokat. A jogállam működésével az sem egyeztethető össze, hogy a magyar állampolgárság felvétele miatt egy kórházba került embertől megvonják az ingyenes orvosi ellátás jogát, és ezzel további nehézséget okoznak számára.

Végül is arra hivatkoztunk, hogy a szlovák alkotmánnyal ellentétes intézkedéseik sértik a jogszerűség kritériumait és ezzel az Emberi Jogok Európai Egyezményének előírásait. Az Egyezmény 12. kiegészítő jegyzőkönyve tiltja a diszkriminációt, mint utóbb kiderült Szlovákia bár csatlakozott az Egyezményhez, ezt a rendelkezést nem ratifikálta. Úgy véltük, hogy az Egyezmény 13. Cikke alapján a jogfosztottaknak joga volt a hatékony jogorvoslathoz, azonban a szlovák állam ezt sem biztosította. Az arányosság követelménye is sérült, hiszen a jogfosztottak nem követtek el olyan bűnt, amely miatt ilyen mértékű hatósági hajszát kellett volna indítani ellenük. Ismeretes, hogy Ilonka néni Anikó nevű lánya az átélt izgalmak miatt ismét kórházba került, majd elhunyt.

 A Szlovákiai Magyarok Kerek-asztalának Jogsegélyszolgálata helyesen mutatott rá, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága nem hozott érdemi döntést a két felvidéki jogfosztott ügyében.

 Ígéretemet betartva, az elmúlt év szeptemberében az Európai Parlament Petíciós Bizottságához fordultam és öt oldalon keresztül soroltam fel a felvidéki jogfosztottakat ért sérelmeket, azokat az uniós jogszabályokat, amelyeket a Szlovák hatóságok semmibe vettek és a luxemburgi Európai Bíróság idevágó döntéseit is számba vettem. A beadványhoz csatlakozott és azt kézjegyével látta el Gubik László, aki elsőként vette fel Szlovákiában a magyar állampolgárságot. A petíciót Tőkés László EP képviselő juttatta el a bizottsághoz, aki a tanács tagja és mindvégig hatékony segítséget nyújtott az eljárás során.

Álláspontom szerint azért van nagy jelentősége annak, hogy az Európai Parlament Petíciós Bizottsága befogadta a panaszt, mert ugyanazokra a jogsértésekre hivatkoztam, amelyekre a strasbourgi beadványukban a jogfosztottak is utaltak. A befogadás kérdéséről a parlament jogászai döntöttek, így a beadványt nem politikai, hanem jogi szempontból minősítették befogadásra méltónak. A Szlovák Köztársaság tehát a jogsértésekkel – akarata ellenére – a nemzetközi érdeklődés fókuszába került.

A Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága határozatában kiemelte a petíció jelentőségét, és valamennyi párt csatlakozott a petícióhoz. Néhány héttel ezelőtt Brüsszelben a legkülönbözőbb pártállású magyar képviselők kiálltak a felvidéki jogfosztottak mellett és a szlovákoknak még román segítséggel sem sikerült elérni azt, hogy lekerüljön a napirendről a felvidéki jogfosztottak ügye. Érdekes párhuzam, hogy a strasbourgi döntésnél az eljáró tanácsnak szlovák és román tagja is volt, de a magyar bíró nem vett részt a döntés meghozatalában.

 Nehéz megjósolni, hogy az Európai Parlament előtt folyó eljárásnak mi lesz a végkimenetele, de úgy vélem, a jogsértésekkel szemben fel kell venni a harcot. Nem hagyhatjuk magukra a jogfosztottakat, különösen akkor, ha segítséget kérnek.

 Mindezek ismeretében az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy a bevezetőben írt állítás megfelel-e a valóságnak vagy sem. Megjegyzem, hogy a szerző arra is utal, hogy Csáky Pál: Öngólok a köbön című cikkében bírált engem és fiamat, ám a valóságban Csáky a nevünket meg sem említette cikkében, amely a Felvidék.ma vélemény rovatának archívumában olvasható. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Martosi Szabadegyetemen természetesen a kettős állampolgárságról is szó esik, hiszen engem ezért hívtak meg. Az Emberi Méltóság Tanácsa folytatja a küzdelmet a kisebbségben élő magyarok emberi jogaiért.

Kimaradt?