Bonyolult megaforgatókönyv, amiben most élünk – Sebestyén Ritával beszélgettünk a Brexitről


-A A+



Melyek a Brexit társadalmi, politikai, kulturális és személyes vonatkozásai? Erről kérdeztük az erdélyi származású Sebestyén Ritát, aki több mint egy éve él Nagy-Britannia egyik nem éppen „brexites” városkájában kamasz gyermekével. Társadalmi beágyazottságán nem csodálkozhatunk, hiszen brit oktatási körökben forog, középiskolai tanári képesítést szerez rövidesen. Ebbe a közegbe pedig korábban érkeznek információk, jelentkezik bármilyen ideológia vagy éppen mentalitásváltás. Azt feszegettük több megközelítésben: milyen változásokat hozhat az Európai Unióból való kilépés, hogyan „éli túl” az uniós alapító szigetország azt, hogy lakossága többségének vágya, másik felének pedig rémálma péntek este 23 órától beteljesülni látszik.

Úgy tűnik, nagy ünnepre készül az Egyesült Királyság: hosszas huzavonát követően mégiscsak sikerült leszögezni az EU-ból való kilépésének napját. Hogyan látszik ez az „örömünnep” Norwichból, ahol élsz és dolgozol?

Messziről kell kezdenem, de még azelőtt hadd mondjam el: Norwichban nem tudok ilyen ünneplésről. A városról azt kell tudni, hogy a római korra vezeti vissza a történetét, de a 900-as évek elején már stabil, sőt, az egyik legjelentősebb kereskedelmi, majd – jó párszáz évvel később – ipari központ lett. Közel van Franciaország. A dánok 1004-ben porig égették, mindemellett pedig van egy híres katedrálisa, ahová évszázadokon át mindenhonnan érkeztek zarándokok. Hugenották, vallonok, flamandok települtek le itt a 16. századtól, és Norwich minden érkezőt befogadott. Egyik leghíresebb utcája a Strangers' Street (Idegenek útja), és egyik legizgalmasabb múzeuma a Strangers' Hall (Idegenek csarnoka), ahol tulajdonképpen az ideérkezőknek állítanak emléket.

Azért tudok erről ilyen sokat, mert Norwich büszke a történetére, és mihelyst túlesünk a „mi az akcentusod?” („what's your accent?”), elsőre kényesnek tűnő kérdésén, szinte minden itt lakó mesél valamit a város történetéből. Az akcentusra vonatkozó kérdés amúgy körülbelül azt jelenti, hogy „hova való vagy?”. És ez nem feltétlen nemzetiségi hovatartozásra vonatkozik. Nagy megkönnyebbülésemre az észak-angol akcentust általában nehezebben értik itt, mint az enyémet. Szóval, ilyen múlttal és ezzel a büszkeséggel Norwich moderáltabb annál, hogy valami nagy megmozdulásra készülne a Brexit alkalmából.

Jelenleg Nagy-Britanniában éppen az a politikai oldal regnál, amely a kilépés mellett korteskedett anno, és nem is akárhogy: oroszlánrésze van a népszavazáskor elért, 52 százalékos, unióellenes „igen”-ben. Mennyire tekintik jónak és áldásosnak kormányuk tevékenységét a britek? Hogyan áll hozzá ez a politika tábor úgy általában az idegen- vagy bevándorló-kérdéshez?

Sokkal árnyaltabb, és talán zavarosabb is a kép, minthogy politikai hovatartozás mentén el lehessen választani, ki hogyan gondolkodik a migránsokról, vagy – talán pontosabban fogalmazva – mit tesz, hogyan viselkedik velünk. Azért nehéz általánosan is érvényes véleményt mondanom, mert Norwichban is a munkáspárti választókörzetben lakom, egy olyan egyetem tanfolyamán képeznek a UK tanárává, amely a diverzifikációt és az inklúziót tartja legfontosabb szempontjának, értékrendje középpontjának. A kollegáim és mentoraim többnyire ennek megfelelőn is viselkednek.

Ahogy kilépünk az egyébként szédítően gyönyörű vidékre, hallunk olyat, hogy „angol utcán angolul beszélj”. Nyilván, a jelenlegi kormányzás felhatalmazza, és hangsúlyosabban láthatóvá teszi a nacionalista elragadtatást, de mi most – legalábbis még egy ideig – olyan körökben forgunk, ahol javarészt éppen az ellensúlyozásra figyelnek nagyon szépen és komolyan. Nem sokat beszélek jobboldaliakkal, és ők sem velem, ezt el lehet mondani. Ha mégis komolyabban szólunk egymáshoz, akkor többnyire gazdasági szempontokat említenek, és a függetlenedést. Az oktatásban, amit közelebbről látok, összetett és árnyalt a kép arra nézve, hogy milyen rendelkezéseket hoznak. Ahol én állok, ott a szociális felzárkóztatás, a gender-szakadék bezárása, az LGBTQ-jogok és az egyenlő esélyek a legfontosabbak. De ismétlem, nehéz ám ezeket mind szakszerűen, pontosan, és lélekkel átemelni a gyakorlatba.

Szóval, olyasmit akarok itt hangsúlyozni, hogy ez egy nagy ország, nagy hajó, és vannak a demokráciának olyan mélyrétegei, amiket életben lehet tartani egyelőre, bárki is álljon a kormányrúdnál.

Talán elsősorban az egységes európai piacból való kiszállás következményeitől fél ott mindenki. De mi van, ha nem ez a veszélyesebb, hanem elsőként a mentalitásbeli leszakadás? Kell-e ettől tartani, vagy az Egyesült Királyság eddigi, az Európai Unión belül is különutas politikája folytatódik, tehát nem kell különösebben félni bármely változástól?

Nem tudom, hogy valaha is megismerem-e minden mélységében és rétegében a „brit” mentalitást. Először is azért, mert ugye ez egy mozaik-ország; az építészet, a gazdaság, a mentalitás, az oktatás, az akcentus, minden régiónként változó. Személy szerint nem tudom komolyan venni azokat például, akik bespájzolnak most gyorsan, mielőtt mind éhen halunk, miután kilépünk az EU-ból. Az erre való legyintésben talán komoly szerepet játszik, hogy van hazai tapasztalatom élelmiszerhiány terén…

De nyilván, ezt nem kellene elviccelni. Fogalmam sincs, mi lesz a gazdasági hozadéka: a felmérések, találgatások széles skálán ingáznak. A mentalitás pedig, azt hiszem, szigetországi, ahogy mondtad. Mindig is az lehetett. Nem ismerem még behatóan. Az emberek, akikkel dolgozom, kíváncsiak, nyitottak. Talán a kolonizáció témájával és gyakorlatával való kapcsolat – és hát igen, a szembenézés – a leginkább döntő ebben a kérdésben, és ennek lehet, hogy részben folyománya ez a leválás is. Olyan komplex kérdés ez: a korábban kolonizált területekről sokan lojálisabbak a kormányhoz, mert most végre súlyuk van, megnőtt a fontosságuk, és nem utolsósorban nem szeretnének például az EU-s bevándorlókkal osztozni a lehetőségeken. De ez csak egy kis szála, példája annak a bonyolult megaforgatókönyvnek, amiben éppen élünk.

Úgy látom, olvasom, hogy a kilépésről szóló népszavazás óta egyre csak romlott a brit politika nemzetközi megítélése. Ha imázsápolóként nem lenne ott az a kedvesnek tűnő öregasszony, II. Erzsébet királynő, akinek még 93 évesen is nagyobb autoritása van kifelé, mint a Brexitet sínre tevő Boris Johnson miniszterelnöknek, akkor csupán egy hisztis és amatőr „harmadik országként” – „third country”-ként, ahogy az EU-ban nevezik – élne Nagy-Britannia az európai politikai köztudatban. Hogy vélekednek a britek miniszterelnökük eddigi „áldásos” karrierjéről, és változhat-e a megítélése akkor, amikor a kilépés már nem elmélet, hanem mindennapi valóság lesz?

Másféle itt a választórendszer, és nincs az országnak alkotmánya sem. Ez utóbbit egyre többen hiányolják, és azt hiszem, én is, bőven itt az ideje, hogy ezt meglépjék. Londonban Sadiq Khan polgármester az, aki sok mindent meghatároz. Azt például konkrétan tudom, hogy január 31-én rengeteg esemény lesz ott: európai filmeket vetítenek, találkozókat és beszélgetéseket szerveznek számos kulturális központban.

Mint mondtam, Norwich csendes. Itt, ha van is felvonulás, az többnyire LGBTQ és zöld témájú. Ha jól tudom, itt szavazták meg legnagyobb többségben a zöld pártot a legutóbbi választásokkor. Norwichban a legnevesebb politikus Clive Lewis, aki munkáspárti, és a parlamentben is igen aktív. És ezzel most nem a válaszadást szeretném megkerülni, hanem csupán jelzem, hogy egyelőre nem is annyira biztos, hogy a hierarchia tetején állónak akkora hatalma van az egyes régiók mindennapi életében, mint ahogy azt kívülről nézve gondolnánk.

Az, hogy valójában mekkora változás állt vagy fog beállni ebben, a számomra nagynak érzékelt országban, nyilván Boris Johnson kormányán nagyban múlik. De ezt még nem látjuk. Azt sem például, hogy az egyes régiók hogyan fognak reagálni. Voltam olyan suliban, ahol egyenesen ő vezette a viccstatisztikákat, nem csak a tanárok, de a diákok körében is. De voltam olyanban is, ahol viszont komolyan vették azt, hogy a napi politika maga a kárhozat. A királyi családot az én jelenlegi közelebbi ismerősem nem is az imázs, hanem az ország-PR jobb vagy rosszabb, költségesebb vagy még éppen turisztikailag kifizetődő elemének tekintik, és nem is feltétlenül lekezelő módon, inkább praktikusan határozzák meg így.

Tizenegy hónapos átmeneti időszak áll a britek rendelkezésére, hogy elintézzék a különválás még hátra maradt, kérdéses vonatkozásait. Tartasz-e ennek valamiféle negatív folyományától, ami családi mindennapjaitokat illeti, vagy esetleg ami megnehezítheti ottléteteket?

Erre személyes választ tudok adni. Amikor idejöttünk, 2018 októberében, már tudtuk, hogy lesz Brexit. Nem sokat hintáztattam magam abban a hitben, hogy ez a folyamat visszafordítható. Azért jöttünk, mert bizonyos szempontból muszáj volt, és mert olyan helyet akartam magunknak, ahol a nyelvet és a kultúrát ismerem annyira, hogy legyen valami navigációs erőm az életünkben.

Tudtam azt is, hogy olyan életszakaszban vagyok, amikor hathatósan tudok váltani, miközben fel is használhatom a korábbi tapasztalataimat. Tudtam, hogy – praktikusan gondolkodva – kell majd egy brit egyetemi papír. És tudtam azt is, hogy tanítani mindig lehet, mert ez nekem is jó, feltöltő. Ezeket összerakva, egy egyéves ösztöndíjas tanári továbbképzésre jelentkeztem, amelynek keretében – az érettségivel bezárólag – fizikára specializálódtam. Ezen kívül meg 14 éves korú diákokig biológiát és kémiát is taníthatok, és valószínűleg kell is majd tanítanom.

Akkora a hiány ebben a szakágban, hogy munka, elhelyezkedés szempontjából igazán nincs, amitől tartanom. Vannak nacionalista megkeresések, igen – hogy némileg el is vicceljem a témát –, és tudnak fájdalmat okozni azzal, hogy akkor megmondják nekem, mire kéne még „specializálódnom”. De van azért egy komoly reflektív rétege az itt élőknek, akikhez eddig mindig lehetett fordulni. A gazdasági visszaeséstől pedig hiába félek, mert ha lesz, sokunkat fog érinteni. Amit tehetek, az mindössze az, hogy megbízom a találékonyságomban.

Korábban Dániában éltetek, ezt követően költöztetek az Egyesült Királyságba. Össze tudnád-e, össze lehet-e hasonlítani valamiképpen a két társadalmat, a két kultúrát? Melyik jön be neked jobban és miért? Na, és hogyan vélekedett a váltásról, költözésetekről a kislányod?

Inkább úgy közelíteném meg, hogy a kisebb és monolitikus, illetve a nagyobb és összetettebb társadalmakra is van rálátásom. Dánia és Magyarország élményszinten az elsőbe tartozik számomra.

Magyarországon már igen korán látható volt, hogy még ha narratíva szintjén talán vannak is nyitási kísérletek, egy félelmekkel teli társadalom tehetetlenségi ereje átvetítette a nemzeti nézőpontot minden szintre. Dániában ez kevésbé volt érzékelhető, de a naivitásomnak és a hiányos nyelvtudásomnak sokat köszönhettem abból a sokkból, ami az ott tartózkodásunk vége felé ért.

Norwich nagyon sok szempontból hasonlít egy erdélyi vagy partiumi egyetemi városra, legalábbis a húsz évvel ezelőtti emlékeim szerintiekre. Sokféle embernek sokféleképpen és régóta kellett megtanulnia itt együtt élni. Nem ritka a letaglózó társadalmi leszakadás, de ehhez társul viszont szolidaritás is. Nem szégyen a szegénység, és fel is lehet belőle állni. Ezeket szeretem benne.

A lányom nevében nem szeretnék nyilatkozni, azonban tény az, hogy egy év alatt megtanulta a nyelvet annyira, hogy legfelsőbb pontokat kapott a fogalmazásaira, a helyi kultúrotthon tánccsoportjába jár, amely fel-felbukkannak a városban különböző flashmobokkal, sportban csapatkapitány, az énekórákra pedig becipeli hátán a gitárját, mert a tanár lecsapott rá, ő meg eszméletlen büszke hogy hangszeren kísérheti az osztályt.

A váltás iszonyat nehéz, még a vele járó stressz és fájdalom sem előrelátható. Azt hiszem, a gyökértelenségünk valami világjártságba fordul át lassan, ha még sokat dolgozunk rajta. De jó lenne, persze, megtelepedni is majd.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X