Túlbalanszolt és kicsit megfoghatatlan is az új Európai Bizottság – brüsszeli újságírót kérdeztünk


-A A+

Ha az új Európai Bizottság, Ursula von der Leyen kabinetje az, aminek most látszik, akkor legalább annyi minden van benne, mint egy francia salátában. Egyelőre viszont nem lehet tudni azt, hogy az Európai Parlamentnek ízleni fog-e ez a „készítmény”. A kijelölt bizottsági elnök által nemrég bemutatott kabinet összetételét firtattuk az EU-s témákban jártas újságíróval, Arató Lászlóval, a Magyar Hang független hetilap és portál szerkesztőjével, az Index portál Eurológus blogjának brüsszeli munkatársával. Szerinte Ursula von der Leyen nehéz munkája nem csak abban áll, hogy átvigye a túlbalanszolt, agyonracionalizált kabinet összetételét az európai törvényhozáson.

Ursula von der Leyen bemutatta az Unió „kormányának” általa javasolt összetételét: az országok által nevesített biztosjelöltekhez immár tárcák is társulnak. Első látásra a nemek szempontjából kiegyensúlyozottak tűnik a kabinet. Mit lehet elmondani a szakmai felkészültségéről? Az is fifty-fifty?

A bizottság elnöke „hozott anyagból dolgozik”: a tagállamok megneveztek valakit, ebben pedig nem volt mérlegelési lehetősége Ursula von der Leyennek, hogy akkor most jó vagy nem jó a javaslat, valamit kezdenie kell vele. Azonban azt lehet látni, hogy a jelöltek túlnyomó többségének elsősorban jelentős politikai tapasztalata van: sok miniszterelnök van közöttük, mindenki volt már nem is egyszer, hanem többször is miniszter, olyan politikusok ezek, akik már hosszú évtizedek óta benn vannak a politikának a legbelsőbb körében. A belga jelölt például húsz éve tagja a belga kormánynak, és teljesen mindegy, hogy ki volt kormányon, ő ott volt.

De ott van még a volt olasz miniszterelnök mellett az egykori lett miniszterelnök is, meg olyan jelöltek is, akiknek ha megnézzük a cévéjét, akkor az ezt megelőző pozíciója bizonyára valami minisztérium vezetése. Tehát elvileg ők jók, vagy legalábbis annak kellene lenniük …

Persze az már más kérdés, hogy von der Leyen talált-e mindenikükhöz megfelelő pozíciót, mert ugye huszonhét biztos van, de nincs huszonhét nagyon fontos tisztség. Egyszerűen az Európai Uniónak nincs hatásköre annyi fontos területen, ahány posztot ki lehet, vagy ki kell osztani. Vannak ráadásul olyan szakterületek is, amelyekhez az EU-nak semmi köze tulajdonképpen, de mégis kreálnak ezekből egy pozíciót, mert van hozzá apparátus. De ezekben legfeljebb csak munkakonferenciákat tudnak tartani. Hogy egy példát is mondjak: a most leköszönő magyar biztos, Navracsics Tibor felelt a sportért, a kultúráért és oktatásért, de tulajdonképpen ezekhez az EU-nak nem sok köze van, mert az Erasmus programot leszámítva tagállami hatáskörbe tartoznak. Tehát sok olyan szakterület van, amelyen csak a tagállamok hozhatnak döntést, mégis van rá építve valamilyen uniós intézmény.

Úgy tűnik, a tárcák leosztásakor az volt az egyik szempont, hogy az egyes tagállamok olyan szakterületet kapjanak, amelyekkel ők maguk nem állnak túl jól: Románia a szállításügyet, Magyarország a szomszédságpolitikát kapta. De azért, hogy ne a nem létező romániai autópályákon és a szomszédságpolitikának nem kifejezetten nevezhető szögesdróton akadjunk fenn, hadd említsük meg, hogy Észtország kapta az európai energiaügyet, miközben tudomásom szerint az iparában felhasznált nyersanyagok importból származnak, Oroszországból és Ukrajnából, tehát nem nagyon van „szakértenivaló” energia. Röviden: mi volt itt a spíl? Az, hogy mindenki menet közben tanuljon bele abba, amivel foglalkozik majd?

Von der Leyennek annyi szempont között kellett egyensúlyoznia, hogy szinte kizárt, hogy minden esetre jó megoldása legyen. Mert ugye volt szó arról, hogy a nemek közötti egyensúlyra kell figyelni, aztán meg arra is, hogy az európai pártok azonos arányban kapják meg a fontosabb pozíciókat. Ezért is hoztak létre három fontos ügyvezető alelnöki tisztséget: egyet a néppártnak, egyet a szociáldemokratáknak, valamint a liberálisoknak. Aztán arra is kellett még figyelni, hogy a területi egyensúly megmaradjon: a kelet-európaiak is kapjanak fontos pozíciókat, mert ugye az Európai Parlament, az Európai Bizottság, de az Európai Tanács elnöke és a külképviseleti főképviselő esetében is kimaradtak a kelet-közép európai államok. Ezért aztán a nyolc alelnök közül négy ebből a régióból jön, ami kicsit azért túlzás, de mondjuk az is túlzás volt, hogy ők viszont korábban lemaradtak a más fontos intézményvezetői tisztségekről.

Tehát annyiféle balanszot kellett von der Leyennek figyelembe vennie, hogy abszolút jó megoldás mindenre nem létezik. Másfelől meg az új jogszabályokat nem a biztosok fogják megírni, erre ott vannak a főigazgatóságok: az Európai Bizottságnál dolgozik húszezernél is több ember, van harmincnál is több főigazgatóság, amelyek amolyan „minisztériumok”, van szakapparátus, amelynek pontosan kell értenie ahhoz, amiről itt szó van. A biztos tulajdonképpen a nevét adja hozzá, meg ő fogja a tárgyalásokat vezetni a legmagasabb szinten, és ugyancsak ő tartja a kapcsolatot a tagállamok vezetésével. Az nem olyan nagy baj, ha nem olyan profi szakértője a területnek, az a nagyobb baj, ha a biztos alatti sorokban sem nagyon értenek hozzá. Ilyen tekintetben a biztos egy politikai funkció, tehát nem gondolom azt, hogy az energiaügyért felelő biztos jobb energiaszakértő lesz, mert ő nem lehet az. Ő egy politikus. Tehát ezt a kettőt külön kell választani.

A hozzá nem értés azonban, innen nézve, egy eléggé érdekes hatalmi helyzetet kreál. Mit gondol, a szakmailag nem kifejezetten nyeregben lévő kabinet mennyire jelent nagyobb hatalomgyakorlási lehetőséget Ursula von der Leyennek? Akár összehasonlítva a Juncker-kabinettel, mi mondható el erről?

A bizottság elnökének elég komoly hatalma van, azonban azt is látni kell, hogy önmagában az Európai Bizottság csupán egy része az európai egésznek, egy sokkal nagyobb része mindennek a tagállamok szintjén van. Mert maga az EB csak nagyon korlátozott esetekben tud jogszabályt hozni, megalkotni olyan rendeletet, amelyet aztán végre kell hajtani. A tagállamok nélkül semmi nincs, ilyen tekintetben Ursula von der Leyennek az a dolga, hogy ha valamilyen jogszabály-kezdeményezés van, akkor azt egyeztesse le a tagállamokkal. Mondjuk, ezt nem mindig szokták megtenni, a Juncker-bizottság sem csinálta, és ráadásul lehetetlen is: huszonhétféle érdeket összeegyeztetni, egybetömöríteni… Abból valószínűleg nem lesz semmi, vagyis olyan gyenge jogszabály lesz, ami sima papír marad, nem több. Ugyanakkor ezeket a kezdeményezéseket az Európai Parlament pártjaival is le kell egyeztetni. Az Európai Bizottságnak ilyen tekintetben nincs túl nagy mozgástere: kijön a jogszabályjavaslattal és akkor azt végig kell vinnie a döntéshozatali úton. És még az is lehet, hogy a végén valami teljesen más lesz az egészből.

Ursula von der Leyen, de általában a bizottsági elnök számára a nehézség abban áll, hogy abból, amit kezdeményez, lesz-e a végén valami? Mondok egy közismert példát: az Európai Bizottság 2016 májusában jött elő a dublini reformmal, a menekültügyi szabályozás reformjával, amely aztán egy, majd több, a végén meg sok tagállam ellenállásán megbukott. Még mindig nincs új jogszabály, pedig nyilván kellene. Ráadásul az Európai Parlament körülbelül két éve el is fogadta azt, amit az Európai Bizottság javasolt. Tehát önmagában ehhez az EP is kevés, mert ha a tagállamokkal nem sikerül megegyezni, akkor nincs semmi. Mondjuk, Ursula von der Leyennek jó pontja az, hogy német, és hát off the record mindenki szokta mondogatni, hogy mindig az van, amit a németek akarnak, főleg ha a franciákkal is megegyeznek. Tehát sokkal jobb érdekérvényesítő képessége lehet egy németnek, mint – teszem azt – egy luxemburginak vagy egy portugálnak, mert őt kénytelenek komolyabban venni.

Azt megfigyeltem, hogy a tárca-ország társításokban figyelembe vesznek egyfajta vetésforgót. Ugyanakkor feltűnt, hogy vannak több különböző szakterületre alkalmas biztosjelöltek is, mint amilyen például az osztrák Johannes Hahn, aki volt már regionális fejlesztési biztos is, most meg a költségvetést és közigazgatást fogja kézben tartani. Hogyan tárgyaltak, alkudoztak az országok? Volt, aki az embert tolta előre, és volt, aki szakterületre vadászott?

Azt se felejtsük el, hogy a felsoroltak mellett az előző ciklusban Johannes Hahn a szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztos volt, tehát neki ez már a harmadik tárcája, amihez értenie kellene. Nem érthet egyikhez sem teljesen jól, hanem jó diplomata. Éppen Hahnhoz kapacsolódóan írok most cikket arról, hogy mire kell a magyar biztosjelöltnek, Trócsányi Lászlónak felkészülnie Johannes Hahn utódjaként, és ebből az is kiderül, hogy Hahn azért egy iszonyatosan jó politikus, egy profi, akinek hatalmas kapcsolatrendszere van, mert ehhez ez kell. Trócsányinak meg nem csak a bővítés lesz a dolga, hanem a keleti partnerekkel, az ukránokkal és a moldávokkal való viszonytól kezdve minden olyan országgal való kapcsolattartás, amellyel határa van az EU-nak – Libanon, Izraelt, Egyiptomot, Marokkót is beleértve. Tehát borzasztóan sok mindenre oda kell majd figyelnie.

De visszatérve: a tagállamok egy része – aki ezt megtehette, persze – biztosan úgy ment oda von der Leyenhez, hogy elmondta neki, konkrétan mit akar. Pontosabban: mindenki úgy mehetett oda, de nem biztos, hogy nagyon hangsúlyosan mondta, vagy, hogy a végén azt is kapta, amit akart. Ami a magyar biztost illeti, Orbán Viktor esetleg azért mondhatta, hogy ezt meg ezt szeretné és meg is kapta, mert ő ugye segítette Ursula von der Leyen bizottsági elnökként való megválasztását, és ennek meg ez volt az ára, ami egy teljesen logikus dolog. Ugyanígy Emmanuel Macron is van abban a helyzetben, hogy elmondja, mit szeretne a francia jelöltnek, és meg is kapta. Valószínűsítem azt, hogy az olaszok is ebben a helyzetben vannak, mert ugye kellett várni egy kicsit a nevekre és a tárcák leosztására, mert az olaszoknak valószínűleg valami komolyabb szakterületet kellett adni. És azt is kaptak. Mondjuk, eléggé vicces, hogy éppen ők kapták a gazdasági tárcát, de tulajdonképpen ugyanez volt a helyzet öt éve a franciákkal, akik ellen akkoriban szintén különböző eljárások folytak éppen. Akkor Pierre Moscovici volt a biztos, aki azokat a folyamatokat jegyezte, amelyeket aztán szintén neki magának kellett felülbírálnia. Szóval, az élet hoz ilyen érdekes helyzeteket…

A sajtótájékoztatón az újságírók több biztosjelöltre is összevonták a szemöldökük, ezek között is bajnok a cseh Věra Jourová, aki a jogállamiságért felel majd, de a belga Didier Reynders és az olasz Paolo Gentiloni tárcához jutását is kifogásolták az eseményen. Brüsszelben számít-e az, hogy kinek-kinek a saját országában milyen a közmegítélése vagy ez teljesen a tagállamok biznisze? Ezt azért kérdezem, mert például a román jelölt, Rovana Plumb esetében a bizottsági elnök asszony „elfelejtette” hozzátenni, hogy ő csupán konjunkturálisan és átmenetileg volt ügyvivő szállításügyi miniszter. És ez csupán egy apró példa, amire felfigyeltem.

Nem hiszem, hogy a belga és az olasz jelölttel szemben alaposabb fenntartások lennének, és azt is kell látni, hogy Věra Jourovát a cseh miniszterelnök, Andrej Babiš támogatása miatt nem hagyhatják ki. Azt is kell látni ugyanakkor, hogy valamennyi európai pártcsaládnak megvan a maga „fekete báránya”: a szocdemeknek ott van a román, a néppártiaknak ott van a magyar, a liberálisoknak meg ott van a cseh jelölt. Ezek a politikai családok adják az uniós „miniszterelnököt” és a „kormányt”, és pont az ő jelöltjeikkel vannak gondok. Úgyhogy itt két változat lehetséges az elkövetkezőkben: vagy mindenki lő mindenkire, vagy a nagy pártok alkuján fog eldőlni minden és egyszerűen csak békén hagyják egymást, de úgy tesznek, mintha lőnének. Akkor meg valamennyi jelölt kényelmesen átmegy. Vagy, egy másik változat az, hogy nem sikerül ebben megegyezni, mert a pártok mégsem adják az arcukat a román, magyar vagy cseh jelölthöz, és akkor visszaadják a gyeplőt Ursula von der Leyennek, hogy kérjen a tagállamoktól három új embert, jelöltet.

Szeptember 30. és október 8. között a jelölteknek ki kell állniuk az európai parlamenti szakbizottságok elé, és ott kell válaszolniuk a képviselők kérdéseire. Elképzelem, hogy van, aki már magára zárta az olvasótermet, hogy gyorsan, két hét alatt szakértővé váljon a témájában.

Hát én remélem, hogy tényleg ez történik…

Ki lehet a leginkább „veszélyben” az Ursula von der Leyen által bemutatott jelöltek közül és miért?

Én azt mondanám, hogy Trócsányi László és Rovana Plumb van a leginkább „veszélyben”, de ezt még a politika felülírhatja. A szakbizottságokban vannak azért szakemberek is, tehát nemcsak politikusok ülnek ott, hanem az illető szakterületen jártas politikusok, akik bizony rá tudnak kérdezni olyan részletekre, hogy a jelölt csak úgy kapkodja a fejét. Úgyhogy, igen, van olyan, hogy az illető képviselő jobban felkészült, mint maga a jelölt. Két mandátummal ezelőtt, 2006 táján, amikor a magyar részről Kovács László volt a biztos-jelölt, borzalmasan kellemetlen volt a helyzet, mert a vámügyeket kapta, amelyekről annyira nem tudott semmit, hogy szinte belebukott, hiszen látványosan fogalma nem volt az egészről. Nem baj tehát, ha az illető jelölt egy kicsit ért is a szakterületéhez.

Másfelől ebben a bizottságban vannak kemény szakpolitikákat igénylő tárcák – a szállításügy is ilyen –, de vannak teljesen megfoghatatlan dolgok is. Például hallottam, hogy támadni fogják a görögöt, Margaritisz Szkinászt, aki 2014-től az Európai Bizottság szóvivője volt, és aki most az „európai életmód védelméért” felelne alelnökként. Egyfelől mi is ez a kicsit náci „európai életmód védelme”, másfelől meg egy merev konzervatív fickó vajon milyen európai életet akarhat védeni? Egyszerűen nem áll össze a kép… Úgyhogy neki lehetnek még kellemetlenebb pillanatai. Aztán meg ott van a horvát biztos, Dubravka Šuica, aki a megfoghatatlan „Európa jövőjével foglalkozó konferencia” munkáját vezeti majd, amiről annyit tudunk, hogy nem arról szól, hogy legyen magasabb a GDP, hanem arról, hogy nem is tudjuk, mit is akar jelenteni.

Mit gondolhat a teljesen mezei európai polgár egy olyan európai intézményrendszerről, amelynek van egy nem teljesen szabályosan beelőző európai bizottsági elnöke, egy politikailag nagyon fragmentált Európai Parlamentje, és vannak ezeka biztosjelöltek, akikről ha el is fogadjuk, hogy profi politikusok, de egy-egy esetben nem lehet tudni egészen pontosan, hogy mit is szakérteknek?

Igen, hát ötévente újból és újból elmondják, hogy az európai intézményeket vissza kell vinni az európai polgárokhoz. De ez nem nagyon szokott sikerülni. Mert hogyan is lehetne ezt megtenni? Oké, Ursula von der Leyen javasolt egy olyan megoldást, hogy az összes biztos keresse fel az összes tagországot a ciklus első felében. De ha a litván biztos el is megy, mondjuk, Marosvásárhelyre, ki fog odamenni, hogy meghallgassa, mit akar ő mondani a tengerekről? Tehát aki egy ilyen találkozóra elmegy, az valószínűleg érdekelt a témában, és érti is, hogy mi van, tehát nem ő a célcsoport, nem őt kell meggyőzni az európai intézmények olajozott működéséről. Másfelől viszont az Európai Bizottság nem csinál kommunikációs kampányokat, óriásplakátokat, mert azt mondja – és teljesen jogosan –, hogy ilyesmire nem költi az európai adófizető pénzét. És tényleg: miért is plakátolnák tele az egész Európai Uniót különböző jelszavakkal? Annak nem sok értelme van.

Tehát a tájékoztatás egy visszatérő probléma, de nem körvonalazódik rá semmiféle megoldás. Egy ilyen lehetőség talán az lehetne, ha az emberek a saját kommunikációs csatornáikon több infót kapnának az EU tevékenységéről, amit ráadásul úgy tálalnak nekik, hogy érdekelje is őket. De nem sokat mást tudok erről mondani, mert kettőn áll a dolog. Az Európai Parlament például szokott költeni ilyen kommunikációs kampányokra, de ezek olyan misztikusan megfoghatatlanok, hogy egész egyszerűen egy-egy kampányról nem lehet tudni, miről is szól. De elköltik a pénzt, ebben nincs hiba.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X