Kisebbségi ügyekben soha nem lehet nyugodtan hátradőlni – Máriás Endre vajdasági újságíróval beszélgettünk

Kisebbségi ügyekben soha nem lehet nyugodtan hátradőlni – Máriás Endre vajdasági újságíróval beszélgettünk


-A A+

Csökken az euroszkepticizmus, ennek ellenére elégedetlenkedés van Szerbiában az uniós csatlakozás távlatait illetően – véli Máriás Endre. A vajdasági Magyar Szó újságírója megkeresésünkre arról beszélt, hogyan látja a magyar közösség Európát az unión kívülről és melyek a kilátások jogai érvényesítésére, hiszen ez – akár Románia csatlakozását megelőzően itthon is – virágzásnak indult, új lendületet kapott az elmúlt időszakban.

Szerbiának a jelek szerint még legalább egy uniós mandátumnyit kell várnia ahhoz, hogy tagállammá váljon. Mennyire frusztráló helyzet az a többi nyugat-balkáni ország helyzetéhez képest, hiszen Szlovénia 2004-től, Horvátország pedig 2013-tól tagja az Európai Uniónak?

Bár Szerbia uniós csatlakozási törekvései jó ideje egyértelműek, az ország lakosságának véleménye sokáig igencsak megoszlott azzal kapcsolatban, hogy vajon valóban az Európai Unió felé való törekvés-e a helyes út az ország számára. Bár az euroszkepticizmus csökkent, a társadalom bizonyos rétegeiben valóban egyre inkább fokozódni látszik az elégedetlenség amiatt, hogy Szerbia nem az elvárt ütemben halad az EU-tagság felé vezető úton. Ugyanakkor a lakosság túlnyomó része úgy gondolja, hogy ezért nem elsősorban Szerbia a felelős, hanem maga az Európai Unió, amelynek vezetői nem foglalnak kellően határozottan állást ebben a kérdésben. Ezzel persze nem mindenki ért egyet, hiszen az ország társadalmára jellemző megosztottság ebben a kérdésben is érezhető.

Vannak, akiknek az életében nem szerepel központi helyen az uniós csatlakozás kérdése, egyebek mellett azért, mert viszonylag kevés információval rendelkeznek az Európai Unió intézményrendszerével és működési mechanizmusával kapcsolatban. Ennek következtében az egész egy teljesen megfoghatatlan és elérhetetlen dolognak tűnik számukra, éppen ezért amikor arról hallanak, hogy előbb-utóbb Szerbia is az Európai Unió tagjává válhat, lemondóan legyintenek, hogy azt majd legfeljebb csak az unokáik fogják megérni.

Azt is hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az ország északi részén élők már most is sokféle hozadékát érzik az Európai Unió közelségének, hiszen sok esetben közvetlenül is érintik őket azok a fejlesztések, amelyek európai uniós forrásokból valósulnak meg, nem beszélve az IPA-határon átnyúló programról, amelyeknek eredményeiből a vajdaságiak, köztük a vajdasági magyarok is jelentős mértékben részesülnek. Éppen ezért nekik egészen mást jelent és egészen másféle lehetőségekkel kecsegtet Szerbia majdani uniós csatlakozása, mint mondjuk, az ország középső részein élőknek. Más kérdés persze, hogy bármennyire is közelinek érezzük az Európai Uniót, a határ azért továbbra is határ mindannyiunk számára, akik Szerbiában élünk, kiváltképp akkor, amikor hosszú órákon át kell rostokolni azért, hogy beléphessünk Magyarországra, illetve ezáltal az Európai Unióba. Ez a jelenség szerintem túlmutat önmagán.

Év elején tért haza európai parlamenti tartózkodása után, ahol másképp láthatott bele az európai viselt dolgokba. Hogyan látszottak onnan a szerbiai csatlakozási tárgyalás különböző vonatkozásai és miben kell még az országnak teljesítenie ahhoz, hogy a 2025-ös időpont tartható legyen?

Személyes tapasztalatom az, hogy az uniós intézményekben sokkal jobb Szerbia megítélése, mint ahogy mi azt itthonról gondoljuk, és az egyéb nemzetközi szervezetekben is valódi partnerként tekintenek az országra. Mindezt annak tükrében állítom, hogy ottlétem során arra törekedtem: csak azután áruljam el, honnan érkeztem, miután már érdeklődtem a beszélgetőtársaim Szerbiával kapcsolatos meglátásai és álláspontja iránt. Be kell vallanom, némiképp engem is meglepett, hogy viszonylag kevés előítélettel, negatív véleménnyel találkoztam az ország kapcsán, amiben egyéb tényezők mellett minden valószínűséggel óriási szerepe van annak, ahogy Szerbia viszonyul a nemzeti kisebbségekhez, amit Európa számos pontján példaértékűnek tekintenek.

Az egyik legsarkalatosabb pont, amiben Szerbiának előrelépésre lenne szüksége az uniós csatlakozást illetően, az nyilvánvalóan Koszovó kérdése, amely egy igen összetett problémakört jelent nemcsak az országban, hanem az egész térségben is, és ennek folytán bármennyire is szeretnénk, nem nagyon érezzük azt, hogy az álláspontok valóban közelednének. Ezzel együtt magam is úgy látom, hogy az időpont tarthatósága nem elsősorban Szerbián, hanem sokkal inkább az EU döntéshozóin múlik, ami bizonyos szempontból kiszolgáltatott helyzetet eredményez az ország számára. Egyelőre mind a lakosság, mind a politikum túlnyomó része bizakodó. Viszont az, hogy ennek mennyire van reális alapja, valószínűleg csak később fog kiderülni.

Gondolom, alkalmasint beszélgetett erről a vajdasági magyarokkal, a Magyar Szó olvasóival: mit várnak ők a szerb csatlakozástól, az uniós taggá válástól?

Mindenekelőtt új lehetőségeket várnak, ami értelemszerűen mindenkinél másként nyilvánul meg. Sokan bíznak a gazdasági fellendülésben, az Európai Unió országaihoz való felzárkózásban, illetve abban, hogy az uniós források beáramlásának köszönhetően számos olyan fontos beruházás valósulhat majd meg térségünkben, amely már igen régóta várat magára.

A fiatalok közül sokan még nagyobb mobilitást remélnek, azt, hogy ne legyenek határok, ne jelentsen számukra problémát az, hogy egyik országból eljussanak a másikba, ne okozzon nekik fejtörést, ha egyik nap itt, a másik nap ott szeretnének lenni. Az idősebbeknek a csatlakozás talán inkább érzelmi kérdés – ahogyan maga a nemzetegyesítés folyamata is –, azzal együtt, hogy sokan közülük abban bíznak: a csatlakozás hozzájárulhat a családegyesítés folyamatának elősegítéséhez, akár olyan módon is, hogy előbb-utóbb az elvándorolt családtagjaik is hazatérhetnek, és olyan életet élhetnek, amelyről a külföldre költözésüket megelőzően álmodtak.

A határon túli magyar közösségekben enyhén tragikus fényben tüntetik fel az úgynevezett „európai mobilitást”, zömében „elvándorlásként” szokás ezt emlegetni. Miben más ez a jelenség érzelmileg és gazdaságilag, ha egy nem uniós országból gravitálnak egy kisebbségi közösség fiataljai valamely EU-s tagállam felé?

Ez a jelenség, akárhogy is nevezzük, valóban komoly problémát jelent a vajdasági magyar közösség számára, és ezt valamennyien érezzük, akik itt élünk, akik itt képzeljük el a jövőnket. Az elvándorlás kérdése tapasztalataim szerint sajnos még inkább kettészakítja az egyébként is igencsak megosztott társadalmunkat, hiszen az egyik oldalon állnak azok, akik elvágyódnak, és minden erejükkel azon vannak, hogy mielőbb elmehessenek innen, a másikon pedig azok, akik ezt rosszallóan nézik, hiszen meggyőződésük, hogy itthon is lehet boldogulni, ha az ember elég elszántan és elég kitartóan küzd a céljai megvalósításáért.

Az elmúlt években tőlem is többen megkérdezték már: „hogyhogy te még otthon vagy?” Ez a kérdés számomra legalább annyira zavaró, mint amikor évekkel ezelőtt állandóan azt kérdezték tőlem: „Hogyhogy ilyen jól beszélsz magyarul?” Azt hiszem, mindkét oldalról jóval nagyobb megértésre és elfogadásra lenne szükség. Nekünk, akik itthon maradtunk, nem lenne szabad ítélkeznünk azok felett, akik elmentek, hiszen ez egyrészt mindenkinek a saját döntése kell hogy legyen, másrészt elképesztően fontos, hogy ezt az egyre szélesedő szakadékot, amennyire csak lehet, megpróbáljuk áthidalni.

Az emberek többsége ugyanis nem jókedvében megy el innen. Igen nehéz döntést hoz meg akkor, amikor úgy dönt, hogy máshol próbál szerencsét, és ezért szerintem rendkívül fontos lenne, hogy – amennyire csak tőlünk telik – megpróbáljunk hozzájárulni ahhoz, hogy ezt a lépést ne úgy tegyék meg, hogy közben minden olyan szálat elvágnak maguk körül, amellyel a szülőföldjükhöz kötődnek. Éppen ellenkezőleg: mindig érezzék azt, hogy ez a térség, ez a közösség hazavárja őket, ne kelljen attól tartaniuk, hogy ferde szemmel néznek majd rájuk, ha egyszer úgy döntenek, hogy mégis hazatérnek, hanem igenis biztosak lehessenek abban, hogy itthon mindig szeretettel fogják őket fogadni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki ért egyet ezzel, sokak szemében naivitásként, sőt talán üres frázispufogtatásként hathat.

Ezzel szemben úgy látom, és ez mindenképpen örömteli számomra – bár ez értelemszerűen nem tekinthető általános jelenségnek –, hogy vannak olyan fiatalok, akik úgy döntenek: a külföldön elvégzett tanulmányaik után hazatérnek, itthon próbálják meg hasznosítani azt a tudást és tapasztalatot, amelyet másutt megszereztek. Meggyőződésem, hogy egyebek mellett éppen ez az, ami bizakodásra adhat okot a jövőnket illetően. Rendkívül fontos az, hogy azt a potenciált, amely a magasan képzett és naprakész tudással rendelkező vajdasági magyar fiatalokban rejlik, valamilyen módon megpróbáljuk a közösség javára fordítani.

A vajdasági magyarok fura helyzetben vannak most, hiszen május 26-án szerb honfitársaikhoz képest nekik alkalmuk van szavazni az európai parlamenti választásokon: igaz, egy másik ország EP-jelöltlistájára, amelyen megtalálható a vajdasági magyar Deli Andor neve is. Ő konkrétan mivel tudta az eddigiekben segíteni a magyar ügyet, hát a szerb csatlakozási tárgyalásokat?

Munkám során rendkívül sok emberrel találkozom, és a velük folytatott beszélgetésekből kiindulva is úgy látom, a vajdasági magyarok többsége egyetért abban, hogy rendkívül fontos hozadékai vannak annak, hogy régiónknak van képviselője az Európai Parlamentben. Nemcsak az olyan ügyekben tapasztalható kézzelfogható eredmények miatt, mint amilyen például a nemzeti kisebbségek érdeke, hanem a vajdasági magyarság általános megítélése miatt is. Hiszen magam is azt tapasztaltam, amikor huzamosabb időt Brüsszelben töltöttem, hogy Deli Andornak és munkatársainak sikerült becsempészniük nemcsak Vajdaságot, hanem egy kis vajdaságiságot is az Európai Parlamentbe. Ugyanakkor a vajdasági magyarokhoz is sikerült közelebb hozniuk az Európai Unió intézményrendszerét. Különösen jelentősnek tekinthetők ilyen szempontból azok az általa életre hívott kiállítások, amelyek Vajdaságot voltak hivatottak bemutatni Brüsszelben és Strasbourgban, az általa szervezett tanácskozások, amelyeken a minket is érintő kérdéseket taglalták, illetve maga az általa meghirdetett gyakornoki program is, amelynek keretében az elmúlt évek során számos vajdasági magyar fiatal nyerhetett betekintést az Európai Parlament és az egész uniós intézményrendszer működésébe.

Úgy gondolom, hogy ezek a tapasztalatok, ha ügyesen használjuk őket és megfelelőképpen tudunk építeni rájuk, kiváló lehetőséget kínálnak a vajdasági magyar közösség tagjai európai identitásának megerősítésére és az Európai Unióhoz való csatlakozás fontosságának minél szélesebb körben való felismertetésére is. Brüsszeli tartózkodásom során alkalmam nyílt találkozni Ana Hrustanovićtyal, Szerbia EU-s állandó képviseletének nagykövetével és munkatársaival, akik maguk is megerősítették, hogy Deli Andornak rendkívül fontos szerepe van Szerbia uniós csatlakozási ügyének előmozdításában, mivel egyfajta kapcsot tud képezni az ország és az Európai Unió döntéshozatali szervei között.

Ezeket a törekvéseket, illetve a hátterükben meghúzódó erőfeszítéseket a mindennapok során mi, átlagemberek nem feltétlenül érzékeljük, hiszen ezek olyan momentumok, amelyek nem látványosak, nem jelennek meg nap mint nap az újságok hasábjain, vagy a televíziók képernyőin. Jelentőségük azonban megkérdőjelezhetetlen, hiszen olyan lépések megtételéhez vihetnek közelebb bennünket, amelyek Szerbia európai uniós csatlakozásához vezethetnek.

Mi a szerb politikum hozzáállása jelenleg a vajdasági magyar közösséghez? Ennek a viszonynak a múltját tekintve: tartós vagy átmeneti az, hogy a csatlakozási tárgyalások égisze alatt különböző egyéni és közösségi jogok biztosítását is vállalnák? Romániában ez nem jelentett túl pozitív tapasztalatot a magyar közösségnek 2007 után…

Nehéz egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Nem tudni még, hogy a szerb politikumnak a vajdasági magyar közösséghez való pozitív hozzáállása átmeneti állapotot vagy tartós eredményt tükröz-e, ugyanis a vajdasági magyar politikai színtér egyik oldalán helyet foglalók az egyik, a másik oldalán lévők pedig a másik álláspont mellett kardoskodnak. Az azonban mindenképpen kijelenthető, hogy ennek a jó viszonynak számos kézzelfogható eredménye van a vajdasági magyarság számára, még akkor is, ha ezt bizonyos körök folyamatosan megpróbálják megkérdőjelezni.

Akár egyetértünk, akár nem a hatalmon lévő politikai vezetők azon álláspontjával, miszerint Szerbiában végre nemcsak nem jelent hátrányt magyarnak lenni, hanem kifejezetten előnyt jelent, azt azért mindannyian látjuk, hogy vannak olyan lehetőségek, amelyek kizárólag a magyarság számára nyílnak meg itt, Szerbiában. Ezek között említhetjük például a gazdaságfejlesztési programot, amelyet ugyan sokan sokféleképpen próbálnak megkérdőjelezni, valódi érveket azonban nem nagyon tudnak ellene felsorakoztatni. Vagy ott van az európai parlamenti választáson való részvétel lehetősége, amely szintén csak a magyarok kiváltsága Szerbiában, de a sort szerencsére még sokáig folytathatnánk.

Kétségtelen, hogy vannak olyan momentumok, amelyeken még lehetne javítani, hiszen a nemzeti kisebbségek kérdése egyébként sem az a kérdéskör, amelyről bárki, aki döntéshozói helyzetbe kerül, bármikor azt mondhatná, hogy minden tökéletes, most már nyugodtan hátra lehet dőlni. Azt azonban semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy napjainkban Európa-szerte sokan emlegetik pozitív példaként a vajdasági magyarságot, illetve annak helyzetét, ami – annak ellenére, hogy a sors nem áldott meg engem különösebben nagy jóstehetséggel – a jövőt illetően is bizakodással tölthet el bennünket.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X