KISEBBSÉGBEN: 1956 megmaradt bűvkörében


-A A+

Emlékezeti évhosszabbítás, III. rész

Talán éppen 1956 történése, szellemisége és problematikussága lehet az a kulcs-téma, amely híven tükrözi az ellentétes, sokszor erősen eltérő, mindenestre emlék- és élmény-minőségét tekintve is megosztó álláspontokat, az utókor (és egyes utókorok eltérő) reflexióit. Másfél-két generációval ezelőtt a történelemkönyvek még hűségesen állították, jelzőként is állandósították ’56 „ellenforradalom” mivoltát, vagyis hát a permanens és győzedelmes szocialista forradalmiság elleni kísérlet államellenes természetét. A történések évfordulós szemléjében, a megjelenő könyvek, emlékiratok, szöveggyűjtemények, tanulmányok vagy monográfiák azonban (a nyugati magyarságban mindjárt az emigráció első éveitől is, a hazai közgondolkodásban már egyre harsányabban a kilencvenes évektől) mindegyre jelzik, hogy e vélemény- és értékrend-különbség nem csitul, csak részeire bomlik, évfordulósan hangolódik és olykor méltatlanul sározódik is… Ezt a színváltozást tükrözik talán az alábbi kötetek is, még harmadik válogatásban is, a még mindig el- vagy kimaradt forrásanyagok szemléjének előző két verziójától is eltérve—elkanyarodva. Alább a visszatekintések eltérő típusaiból azt az „56-ot” igyekszem mozaikosan összerakni, melynek megközelítései a teljesebb kép kontrasztjait, tónuskülönbségeit, élesebb vagy elmosódottabb fókuszpontjait adják, időbeliségét tudatosítják, jelentőségének a történészek eltérő közelítésmódjai között is tónuskülönbségeit mutatják fel.

Az egyik alaptípus az a fajta megjelenítés, melyben a dokumentumközlés, az eltérő szakmai forrásokra épülő körkép, a két hetes népmegmozdulás leíró megnevezése és eseménytörténeti bemutatása dominál, részint korabeli írásos, sajtó-, muzeológiai, levéltári és fotógyűjtemények tükrében (éppenséggel huszonöt oldalnyi fotómelléklettel és sok-sok szövegközi fotóval vagy újságidézettel), részint pedig a monografikus feldolgozások (adott körének) áttekintése a hitelesítés szándékával, két oldalnyi történettudományi bibliográfiával. E „patentosabb”, szabványosabb utat választotta például Orbán Éva, aki Amit ’56-ról mindenkinek tudnia kell címen formálta meg évfordulós művét.[1] A kötet bevezetője és alaphangja is a Gloria Victis! hangsúlyával olyan ismeretközlő, már középiskolás kortól is teljességgel érthető nyelvezetű elbeszélésmód, mely sokat épít az Oral History Archívum, az ’56-os Alapítvány, a Pesti Srácok és a Szabadságharcosokért Közalapítvány anyagaira, nem különbül a szerző Üzenet a barikádokról című három kötetes interjúfüzérére is.[2] Szándéka az Olvasót is folytonosan bevonó, mintegy az események ismeretközlő felvázolásába is élményszerű többes számban elbeszélést beépítő tónus szigorú, mintegy tanáros végigvitele. Összegző áttekintését a második világháború zajának elültével, a Kominform létrejöttével, a negyvenes évek végét jellemző folyamatok rajzával, és ’53-tól ’56 októberéig, a lengyel események kirobbanásáig tartó időszak hangsúlyosabb történéseivel vezeti be, a nemzetközi helyzet rajzát egészen ’56 októberének eseményeiig viszi, majd a további fejezetekben mintegy naponként megy végig a sodródásokon. Egy-egy színfoltban behozza a világsajtó és a nemzetközi visszhang tónusát, a menekülők és szovjetek által elhurcoltak képeit, a munkástanácsok, a néma és nő-tüntetések emlékét, a Kádár-kormány kialakítását, a szovjet tankok vizuális élményét, a jogi rendszerátalakítást és a büntetőpereket, az internálásokat és megtorló kivégzéseket, majd a kötet végén az ’56-ra emlékezések különféle módjait, tónusait – egészen az 1989-es Nagy Imre újratemetésig. Orosz Éva munkáit a Kráter Kiadó és az Összmagyar Testület bocsátotta közre, a fölidézett versek is azt az egyetemes fohászt idézik föl, melynek visszhangja a nyugati magyarság szolidaritását és a menekülőknek nyújtott segítségét tükrözik e kiadóknál.

Egy másik típusú, az Olvasót az élményvilág átláthatatlanságaiba is közvetlenül bevonó megjelenítés: Kardos Péter és Nyári Gábor egy „szerepjáték”-kompozíciót formál magukból a történésekből, melyben az informálás alapja az élményközlés, a szövegszerű, dialogikus viszony magukhoz a hírekhez, azok kommentálásával, a jelenlét közvetlenségével, a döntéshozatal felelősségével és nyűgjeivel, a mindennapi indulatok sodrában.[3] A Szabad Nép című kötet a személyes megszólítással kezdi, ránk hárítva a bevonhatóság felelősségét, egyúttal az eseményközlő kézikönyv használatának kötetlen voltára is megoldást alakítva ki: számozottan négyszáz szövegrészletet közöl, melyek archív és interjús forrásközlésekből, helyenként talán sajtóanyagra épülve, de a résztvevők hangján közvetítik a történő történelmet, s nemegyszer a szöveg kivágatok közötti kapcsolatot, hasonlóságot vagy kontrasztot a „Lapozz a 259-re!” és hasonló analógiák serkentésével teszik élményközelivé. A cél a részvételi élmény közvetítése, úgy, hogy a Szerzők könyve „nem egyetlen életutat jár végig, hanem megszámlálhatatlanul sok lehetőséget kínál az olvasónak: próbáljon dönteni, legyen a ’játék’ főszereplője, tegye próbára magát. Nézzen szembe azzal, hogy milyen alternatívák álltak az ötven évvel ezelőtti eseményekbe így vagy úgy belekeveredők előtt, és melyiknek a választása mit jelenthetett”. Az ekképpen bevont olvasói szerepfelfogás a teljes részvételt és racionális vagy morális, politikai vagy etikai döntéshelyzetbe kényszerülés kalandját kínálja, s nem mellesleg épp a szövegközlések interjús (meg szakirodalmi) bázisa adja az egész élménykínálat szerzői formálását magukról a történésekről nem feledkezve, sőt megannyi fotóval illusztrálva és megerősítve ezeket.

Egy harmadik karakteres formanyelvi megoldás az eredeti szövegekre, dokumentumokra alapozott elbeszélés, helyenkénti narrációkkal, körvonalak pontosításával, mintegy lábjegyzet-szerű megtoldásával. Ilyen „56-os” mű a Békés Gellért (bencés teológus, egyetemi tanár) összeállításában készült Mindszenty József a népbíróság előtt című kötet,[4] mely teljességgel épül az esztergomi érsek, Magyarország bíboros prímása Emlékirataira és a Mindszenty-per aktáira. A torontói, 1974-es kiadású Emlékirataim szellemében fölidézett bevezetés már azt is érzékelteti, hogy az 1949 februárjában életfogytiglani fegyházra ítélt kardinális, mint „a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében”, továbbá hűtlenségben és „külföldi fizetési eszközök zárolt letétbe helyezésének elmulasztásával és külföldi követelés bejelentésének elmulasztásával elkövetett bűntettben” bűnösnek kimondott vádlott pertárgyalási adatait tartalmazó (1949-ben kiadott) „Fekete Könyv” csupán okszerű előzmény volt, a tárgyalásról híradás-szerűen tudósító Szabad Nép napilap akkori cikkeiben pedig ugyancsak egyértelművé vált, hogy „a szovjet orvostudomány” eszközeivel (értsd: akaratbénító szerekkel és eljárásokkal, három részletben) kisajtolt kihallgatási jegyzőkönyv bűnösséget „beismerő” szövegekre épülően szisztematikus és koncepcionális eljárás volt, számos jogtalan megoldással és konklúzióval – mint erre a jogesetet szakszerűen elemző Varga László zárótanulmánya roppant aprólékosan kitér (258—268. old.). Az „üzérkedés” és külföldi valuta kérése, csempészése, értékesítése, megvesztegetésre használata, „zugárfolyamon forgalomba hozása” /…/ „a magyar forint értékállóságához fűződő érdeket is súlyosan sértette” (126—127. old.), emiatt életfogytig való fegyházra, vagyonelkobzásra, tíz évi hivatalvesztésre és politikai jogainak ugyanennyi időre való felfüggesztésre ítélte a Népbíróság társaival együtt, mint „demokráciaellenes, legitimista szervezkedés, kémkedés és valutavisszaélések” elkövetőit, alapszándékában tehát azt, hogy Mindszenty egyházi tevékenységében (szentbeszédek, pásztorlevelek) „nyílt vagy burkolt támadásokat intézett a demokratikus államrend és köztársaság ellen”…, s ezért érdemli büntetését (232. old.). Vallatásának és kínzásának heteit, a későbbi Emlékirataim-ban megjelent részletes naplóját a kötet első két nagyobb blokkja idézi fel.[5] Mindszenty a „törvényesség” álságossága ellen már 1945-ben, majd 1948-ban is fölszólalt, nem is egyszer… 1956. szeptember 2.-án lett volna a Bazilika fölszentelésének századik évfordulója, melyre már (két hónappal a szabadságharc kitörése előtt) nem volt hajlandó kiállni, külföldi vendégeket hívni, színjátékot mímelni – hálálkodni „nyolc év gyalázata és szenvedése után? … jubilálni a pusztulás utálatosságában” (Emlékirataim, 409—410. old.). Ez már az Állami Egyházügyi Hivatal tisztségviselőjének öröme lesz, neki magának pedig jobb maradnia „a Börzsöny vadonában, Petényben”, mondván: „Meglesz az a tudatom az elmaradással, ami Deáknak megvolt 100 éve: nem adok fel abból, amiből nem lehet, nem szabad feladni. /…/ Újból felszólítanak: kérjem írásban az amnesztiát, hogy ügyemmel hivatalosan foglalkozhassanak. Nem írok semmit. Nem az ő kegyelmüket várom, hanem az igazságot…” (uo. 410). 1956. október 30.-án ez is eljött, szabaddá nyilvánították, november elsején Tildy és Maléter kéri együttműködésre, november 3.-án rádiószózatot olvas fel a parlamentben, majd már az orosz páncélosok ágyútüze közepette lopakodik az amerikai követségre. Az itt töltött időben foglalja össze a háború óta eltelt időszakot ekképpen: „Magyarországot 1944 és 1956 október huszonharmadika között az idegen kommunista megszálló hatalom börtönbe helyezte. Azután tizenegy napig (magam négy napig) újra szabadon lélegezhettünk. November negyedikétől kezdve újra Kelet vastömlöce lett az ország: a Vasfüggöny újra lezárult” (u.o. 447. old.).

A kötet és az Emlékiratok hosszasabb ismertetése csupán azt kívánta illusztrálni, hogy miként Mindszenty is idejekorán szembe került a pártállami célokkal kiépülő rendszerrel, maga az „56-kép” is a háború és a koalíciós évek légkörével indult, a helyzetről gondolkodók számára is ’56 már ’45-ben vagy ’44-ben elkezdődött, így lehetséges felfogás, „az övenhatos sajnálatos események” későbbi értelmezése is a meghatározó korszakhatárokat jelöli, s ebben a per anyagának ismertetésével a koncepciózus, később már diktatórikus, majd totalitárius Kádár-kori eseményeket vetíti előre. Ekképpen tesz az a tanulmánykötet is, mely szintúgy az 50. évforduló tiszteletére jelent meg 1956 okai, jelentősége és következményei címmel.[6] A negyedik fajta történeti szövegtípust tehát a tematikus szakmai elemzések füzére jellemzi, mely egy fókuszált történés körül elrendező idői és társadalmi folyamatokat láttatja esettanulmányok alakjában. Nem lesz itt kellő tér a tizenéves kiadvány aprólékosabb bemutatására, de annyit mindenképp jelezni kívánok, hogy a tizenkét tanulmány részint a szakemberek, részint meg az érdeklődő olvasók számára is izgalmas tematikai egységet képvisel és korszakos szemlélet(módosulást) is bemutat. Ezeknek áttekintő szemléjét, vázlatát Romsics Ignác előszava vállalja (9—18. old.), kiemelve az 56-os világok megítélésének a pártállami rendszerváltást követő alapállásait, egyes politikai szereplők és érdekkörök (kádáristák, Nagy Imre-követők, nemzetközi érdekszférákat képviselők, kisgazdák, kiegyezés-pártiak, szociáldemokraták stb.) legitimációs játszmáit, a tanácshatalommal kezdődő megosztottság, a második háborúval összefüggő ideológiai szerepvállalások, a Népfront, a köztársasági eszme vagy plurális hatalomgyakorlás fontosságát, a szakemberek között folyó vitákat és a kiadványok sokaságát is. Gyarmati György is a folyamatot tartja áttekintendőnek (21—36. old.), a politikai rendőrség (ÁVH) útját elemezve a Rákosi-korszakban és 1956-ig, Gerő, Piros, Péter Gábor, Rajk vesszőfutásaival és tombolásaival fűszerezve a levéltári forrásokra épülő tanulmányt, ellensúlyozva ezt „a párt ökle” ellenében meglévő társadalmi, értelmiségi és apparátusokon belüli ellenállás részletkérdéseivel. Standeisky Éva a magyar írók és a szovjet XX. pártkongresszus viszonyáról, a személyi kultusz korának letűnéséről és az alkotók (pl. Déry Tibor, Gergely Sándor, Képes Géza, Márai Sándor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Konrád György, Lukácsy Sándor, Lukács György) Petőfi köri vitáiról értekezik, s idézi Márait a korszak érdemi összefoglalásával: „Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert” (37—56. old.). Baráth Magdolna már a XX. kongresszus utáni hónapokra fókuszál, ide értve a Rajkra, Gerőre, Hegedűsre, s mind a sztálinista főirány változásait kezdeményező kísérletekre, tanácskozásokra, kapcsolatépítésre érvényesen, mind a rákosista pártvezetés roppant belső megosztottságára rámutatva (57—80. old). Több olyan írás is követi mindezt a második fejezetben (Gecsényi Lajos, Békés Csaba, Tischler János és Stefano Bottoni tollából, 83—195. old.), ahol 1945 és 1956 nemcsak korszakhatárok, de egy történeti ív folytatólagos komponensei, a forradalom előtti és utáni osztrák—magyar kapcsolatok, a magyar semlegesség ’56-os alapkérdései, a lengyel—magyar párhuzamosság és kapcsolatfejlődés, valamint a román állam kényszerválaszai is körvonalakat kapnak az ’56 utáni internacionális kontextusban (83—195. old.). Stefano Bottoni írása különösen érdekes a román etnikai, állambiztonsági és hatalompolitikai döntések közegében végbement átalakulásokról, a Szoboszlay-, Margineanu- és Faliboga-ügyben megtorló intézkedésekről, ezek nemzetközi visszhangjáról, a MAT térségében bekövetkező hatásokról, az elhárítás, a sajtó, a kolozsvári etnikai ellentétek és a magyar-kérdés kiéleződése témaköréről (157—195. old.). A harmadik tematikai blokk már inkább az ’56 utáni állapotrajz, ezen belül Papp István írása a korábbi beszolgáltatási rendszer és a forradalom utáni Begyűjtési Minisztérium megszüntetésével kapcsolatos történésekről, Vida István dolgozata a Független Kisgazdapárt háború utáni és ’56-os újjászerveződési kérdéseiről, Varga Zsuzsa írása az ’56 utáni kádári agrárpolitikára is kiható forradalmi életszínvonal-politika ügyeiről, s nem utolsósorban Valuch Tibor munkája, amelyben az ötvenhattal szolidáris, az eseményekben résztvevő, börtönbe került és onnan kiszabadult, vagy családja és múltja okán osztályszempontú diszkriminációval terhelt egyénekkel készített életút-interjúk tónusa szólal meg, valódi társadalom- és szociológia-történeti szakmai nóvumként ugyancsak (251—266. old).

Hasonlatosan az ’56 előtti—utáni idők aprólékos részletrajzát adó, de mindezt nem az okító célzattal közrebocsátó, hanem a szemtanúként, nyugati sajtótudósítóként akkoriban Magyarországon járó David Irving is elvégzi még a 30. évfordulóra megjelent kötetében,[7] ahol a rendszerépítő masinéria, a hitek és képzetek moszkvai importja, a „vörös paradicsom” magvalósítása és a kritikus tömeg elnyomása mint technika valójában sem a Nagy Imre-kormány, sem a lengyelekkel szolidáris megmozdulások, sem a hruscsovi nyitás nem volt egyeztetett és többpárti konszenzussal övezett, sem a forradalom vérbe fullasztását és retorzióit nem követte értelmes társadalmi kiegyezés, s maradt mindenkinek a maga kénytelen kibontakozási játszmája a nyolcszázezer párttag és 35.000 ÁVH-s közegében. Izgalmas és egyedi fejezete a pártzsargon leírása, a nyugati és magyar újságírók reflexióinak ismertetése, valamint a svájci professzorral, Molnár Miklóssal húsz évnyi távolból készített interjúra utalások köre, Kopácsi (itt korábban már ismertetett) visszaemlékezéseinek megidézése, és a Szabad Európa Rádió (szélesebben a Szabad Néppel szembeni hangoltságú hírügynökségek) információinak, szerepének egész köteten átnyúló bemutatása.

Érdekes módon, ami a történészek által politikatörténetinek lefestett eseménysor, a résztvevők nemzedéke és egyedei számára már sokkal inkább a belátható fejlődésvonal tárgya is sokszor. Mindazok, akik legtöbbször az ötvenhatos eseményeket ismerik—ismertetik, többnyire a pártpolitikai, szovjet-függési, ideológiai vagy titkosszolgálati kiszolgáltatottsági történéseket igyekeznek pontosítani, nem is mindig függetlenül az elemzés időpillanatától, korszakától, korszellemétől, részvételüktől vagy távolságuktól. Akik azonban távolabbra jutottak, így például a messzebbről jött tudósítók, rendszertipikus jegyeket értelmező gondolkodók, politikai állásfoglalásban érintett írók (pl. Camus, Sartre és mások is) épp távolsági nézőpontjukat és rálátási helyzetüket legtöbbször a szélesebb értelmezési tartományban megjelenítő kifejtéseket vagy bemutatásokat pártolják. A fennebb említett Molnár Miklós is ezek egyike, aki „ötvenhatos emigránsként” Genfben folytatta publicistai és tudományos munkáját, jelesül történetírói életművét, a szocializmus, a marxizmus, a pártállam, a szovjethatalom és a baloldali gondolkodási örökség kritikája jegyében, ugyanakkor a kilencvenes évek elején erőteljesen vizionálta a kelet-európaiság (ezen belül persze a magyarság és a lengyelek) politikai mentalitásának, társadalmi ellenállási késztetettségének bemutatását. Molnár 1990-ben, a rendszerváltás előzményeiről Párizsban megjelent kötete, mely utóbb magyar kiadást is megért, akkoriban még azt a kritikai minősítést kapta, hogy „elavult, kádárista könyv”, s utóbb maga is elgondolkodott ezen érv értelmezhetőségén. Legfőbb kritikai megnyilvánulások épp azzal álltak művével szembe, hogy a maga egykori világnézetét, az ötvenhatos emigrációt és a marxista gondolkodási hagyományból fakadó történészi horizontját túlságosan erősen szűkíti a civil társadalomra… – jelesül arra a képzetre, melynek hagyományait Genf alapvetően Rousseau-ista hagyománya, a protestáns szellemiség, valamint a hittel és mozgalmas jelenléttel terhelt kelet-európai társadalmak épp a maguk civil hagyományait folytatva kívántak megfogalmazni. A Civil társadalom – és akiknek nem kell című kötete[8] egyértelműen utal a Karl R. Popper által megfogalmazott „a nyitott társadalom – és ellenségei” gondolatra, a civilitás és a civilizációs hagyomány serkentő hatásaira, az öntevékeny és önuralomra, kiegyezésre és a kooperatív építkezésre egyaránt kész polgári mentalitástörténet örökségére. Molnár e kötetben lényegretörően elkülöníti a magyar és lengyel társadalomfejlődés útjában álló akadályok, próbatételek nemzeti, valamint polgári útjait. Könyve épp a rendszerváltó kelet-európai történések pillanatában jelent meg franciául, s első értékelések már úgy minősítették, mint a megszólaló jóst a víziója beválását, bekövetkezését követően. Molnár épp a közösségiben, a nemzetiben, a felekezetiben, a mentális hátországban nevezi meg a politikai ellenoldalát, de az ötvenhatban kezdődő kelet-európai ellenállások történetét a kommunizmus ideológiai bástyái elleni aknamunka, láthatatlan identitás-értelmezés, a civilitás nemcsak parttalan, hanem civilizációs feladattudatát is belefoglalta művébe. A civilséget Hobbes, Rousseau, Locke, Benjamin Constant vagy Hegel alapján körvonalazó, a liberalizmus játszmáit és a sztálinizmus sakktábláján játszani képes ellenzékiséget a magyar fejlődésben is kimutatja, de a lengyel „előjátékok” sorát is 20. századi képekkel indítja, az „árnyékdemokráciák” és az értelmiségi szerepkeresések között láttatja, a felszecskázás lengyel és magyar párhuzamait is jelezni kész alapvetésben fekteti le. A poznani lázadásban (1956) és a magyar ötvenhatban, Nagy Imre időszakában a lengyel pártpolitikában is megtalált „Rajk”, a Gomulka-párhuzam, Wyszynski bíboros és Mindszenty, valamint az irodalmi értelmiség és a munkások közötti érdekközösségek megfelelői mindkét nemzeti szférában megtalálhatók, s mindkettő ugyanúgy a belső pártvezetésen belüli fékezetten elnyomó hatalomgyakorlás eszközét lelte meg egészen 1989-ig, mindkettőt a modernizációs szólamok dacára megtartott szovjet gazdasági függés és civilek nélküli kormányzati érdekeltségi rendszer tette a szovjethatalom bukásának „intézményévé”. Egy vereség diadala. A forradalom története című másik könyvében[9] Molnár az előzmények szűkebb időrendjét „a Sztálin nélküli Moszkva” és a magyarországi reformista közjáték felől közelíti, a forradalmat „a történelem egy fejezeteként” mutatja be, s az események végjátékát „Kádár Thermidorjaként”, egy anakronizmus és a modernség képtelen harcaként, „mítosz és realitás, ésszerűség és irracionalizmus” történésének véli, beleértve (történészként is!), hogy „a történelmi folytonosság mint koncepció, magán viseli, akárcsak az állatorvosi tankönyv beteg lova az összes nyavalyákat, mind a romantikus, mind a pozitivista, mind pedig a marxista teleologikus történetszemlélet betegségeit” (266. old.).

Molnár Miklós könyvei, a maguk idejében és a maguk interpretációs szegmentumában világosan fejezik ki, hogy 1956 forradalmi napjaiban seregnyi Kossuth, Petőfi, Táncsics és Deák tolongott az utcákon, de nem lehettek a siker diadalittas őrizői, miként a magyar forradalmak többségének bármikori képviselői sem. A vereség diadala részint ironikus—kritikus—szatirikus is, részint pedig épp a civilizáció-hiányos, a kelet-európaiakat jellemző feudalizmus-érzület okán nem lehetett győzedelmes nép-krónika. Eszmetörténeti, ideológiai vagy politikaelméleti értelemben persze mindeme hősiességek nem voltak sem az uralmi elit, sem a „budapesti hősök” megőrizhető emlékanyagának méltó dokumentációi, hisz részletes eseménytörténet dacára sem hozták a mindennapok mélyebb, árnyaltabb, még a történések rendje utáni időszakban is tovább élhető létmódok teljes körképét. Ám épp erre, a mindennapiság élet-élményére fókuszál az a kötet, mely csak részben ’56-os, de elé és mögé fényképezi az időben is tagoltabb, társadalmilag is igazabb folytonosságokat. A Horváth Sándor szerkesztette tanulmánykötet az egytémás, monografikus, vagy adott időtávot rendszerezetten áttekintő dokumentációkkal ellentétben olyan mikrotörténésekre figyel, melyek a kor emberének életterét, életútját, egész életvilágát kitöltötték. A szocializmus korszakának ekkénti „újraolvasata” a Mindennapok Rákosi és Kádár korában című tanulmánykötetben[10] egy fiatal történész-nemzedék bemutatkozását tükrözve épp olyan tüneményekre enged rálátást, mint az „elveszett múlt” belátása, „a szocialista korszak történeti ábrázolására és értelmezésére” kialakítható új nézőpontok használata, a történettudomány, ideológiatörténet, mindennapi élet, szokások, viselkedés,  a látszólag jelentéktelen hétköznapi történések vagy rutinok rendje és gyakorlati értelme stb. A bevezetőt író Gyáni Gábor megjegyzi, hogy „sokuknak jószerivel ma is egy kollektív emlékezetként létező múlt történelemként tálalható immár. Így érhetjük tetten munkájukban a kommunikatív emlékezet kulturális memóriává, történelmi tudattá történő átalakulását, a szocialista múlt ’holttá nyilvánításának’ aktusát (11. old.). Vagyis „a rendszer korabeli apológiájaként érvényesített modernizáció nélkülözhetetlen elemeként elképzelt” korábbi felfogásmódok ma már felülvizsgálatra szorulnak, de nemcsak az „Alltaggeschichte” értelmében, hanem a mindennapok életstratégiáit és taktikáit ideológiai mozgalomtól, állampolitikától, uralmi sémáktól függetlenül is megfogalmazni kész szemléletmód alkalmazásával. A tizennégy írásból talán kiemelhető (vajon miért is épp ezek?!) Apor Péter tanulmánya a mindennapi élet öröméről (13—49. old.), Bódy Zsombor alapozó értékű dolgozata a többpárti totalitarizmus nagyvállalati jelenségeinél, a személyzeti politika tükrében megleshető intimitásokig keresgélve (116—131. old.), Balázs Eszter írása, melyben a Paris Match 1956-os riportsorozatának fotókutatási körvonalait részletezi (154—171. old.), vagy épp Bata Tímea utazás és vállalati üdültetés közben küldött képeslapok szövegeit újraolvasó írása (214—230. old.). Majtényi György tanulmánya az 50—60-as évek uralmi elitjét jellemzi, Havadi Gergely az állambiztonság és a vendéglők viszonyának áttekintésébe invitál, Farkas Gyöngyi a termelőszövetkezeti csoportok és a kulákperek vádlottainak intim kapcsolathálójába belekérdezve ad értelmező kulcsot a korszakos mindennapiság rejtélyes világába. Számos érdekes írás közül itt csak a kulákfogalom, az ügynökjelentések, a periratok, a politikai szféra határai a társadalomban, az önéletrajz írásának korabeli módjai, a Rotschild-divatszalonba járók életvilága, vagy az „uralkodó munkásosztályhoz” tartozók mindennapjaikban érzékelt fogalomrendszere világlik ki, de megismerhetjük a munkásasszonyból lett országgyűlési képviselő időbeosztását, a „káderdűlőn” lakók és pártvadászok kiváltságait, vagy akár azt is értelmezni segítik e momentumok, „miként találták fel a galeriket, és mitől számított fasisztának egy felvonulás 1969-ben”, no meg hogyan használták a rendszerváltás idején a szocialista korszak polgár fogalmát… – mindezek mint témakörök már túlvezetnek az ötvenhatos világon, ám tisztán sejthető, miként és meddig éltek még korszakosan tovább, mint maga a kéthetes forradalom…

E mindennapi életvilágra fókuszáló elemzés-sor mindezen át a történetszemlélet változásán túl, szemléleti kanyarain innen, de a kutatás területeit és a megjelenítés sokféleségét is együttesen hordozzák. Talán addig, amíg új doktrína nem érkezik, mely átstilizálja, átírja, átértelmezi ötvenhatot is, az emlékezést magát is, a fogalmak és megközelítések sokféleségének jogosságát is…

 


[1] Technika Alapítvány – Összmagyar Testület, Budapest, 2006., 166 oldal

[2] Maga a Gloria Victis könyvcím, melyet Tollas Tibor jelentetett meg Münchenben „a világ legkülönbözőbb nemzeteihez tartozó költők és művészek” által írott dicsőítő költeményekből, melyekből Orbán Éva tónusosan válogat a szikár közlésanyag oldásaképpen.

[3] Jonathan Miller Kft., Budapest, 2006. (oldalszámok nélkül), 217 oldal

[4] Pannon Kiadó Kft, Budapest, 1989., 270 oldal

[5] Mindszenty József: Emlékirataim. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989., 503 oldal

[6] Szerkesztette Pál Lajos és Romsics Ignác. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 2006., 315 oldal

[7] Aufstand in Ungarn. Die Tragödie eines Volkes. Wilhelm Heyne Verlag, München, 1986., 603 oldal

[8] Educatio Kiadó, Budapest, 1996., 259 oldal

[9] Socio-typo – 1956-os Intézet, Budapest, 1998., 291 oldal

[10] Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008., 375 oldal

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X