KISEBBSÉGBEN: Emlékezeti évhosszabbítás (II.)


-A A+

.Utak ’56 körül, s belátások azóta

Ezt a vihart nem lehet fuvallatokban adagolni. A vihar rombol is és termékenyít is, ennek a viharnak le kell rombolnia mindazt, ami rossz és rothadt, és életre kell keltenie mindazt, ami jó, új élettel kell megtöltenie azt, ami új, előremutató”. /…/ „Az igazság csak ott szárnyal szabadon, ahol szabadság van, és ha mi azt akarjuk, hogy a sajtó az igazságot írja, akkor a márciusi fiatalok első követelésével kell itt a Petőfi-körben kiállnunk, azzal, amit a mi népi demokratikus alkotmányunk is biztosít, szabad sajtót követelünk…”

Bárha olyképpen olvashatók e szavak sugallatai és viharos normái, mintha mai közéletünk és sajtóhelyzetünk megnevezéséből fakadnának, Méray Tibor 1954-ben és 1956-ban elhangzott szavai mintegy sötétlő fuvalomként sodróak, tisztító viharként pedig alaptónusúak voltak a Sztálin halála utáni közvetlen nyilvánosságban. A „Szabad Nép” szerkesztőségében vagy a Petőfi-kör vitáiban felhangzó szavak azonban mintegy érzékeny előképei lehettek csupán a majdan bekövetkező „földindulásnak”, az „Istenek Tanácsa” vagy a szovjet kultúra példáját követő közpolitika elleni tisztító viharnak.[1] S pontosan e címmel, a Tisztító vihar hangzavarától serkentve jelent meg 1958-ban Aczél Tamás és Méray Tibor írás-, gondolkodás-, sajtó- és mozgalomtörténeti kötete, melynek egykor kommunista, sőt sztálinista szerzői 1956 felhős égboltja alatt a Nagy Imre ismertette kormányprogram híveivé lettek, ifjabb kommunistákat, a sztálini világot meghasonlott alkotóként, de annál vehemensebb forradalmi hevülettel próbálták immár változáshoz segíteni a történő történelmet. Mikor könyvükhöz hozzákezdenek, három nappal Nagy Imre jugoszláv követségre kerülése és szovjet elrablása után nekivágva a magyar határnak, és sajnálva „azt a tízmilliót, aki otthon maradt”, még nem tudják, hogy munkájuk harminchárom évig hivatalosan kiadatlan marad hazájukban, tiltott forrásmű, majd szamizdat lesz negyedszázadon át, s mire megjelenhet egykori menekülési útvonaluk közelében, Szegeden, addigra már régen újabb földindulás, újabb nemzedékek szabad sajtója és alkotmánya, új igazság és még újabbnak tetsző szabadság van az ismétlődő viharban. E forrásműre utalás itt most nem a dátumok valamilyen egyezése, inkább a fuvalomnak induló, majd szabadságtörekvésbe átforduló, végül a vasfüggöny újrakonstruálása idején megformált emlékezeti időszak fölidézése. Éppen olyan, s épp annyira megtisztító, mint a viharok egykor volt reménye. Ábrándok, hitek, követelések és vágyak, normák és formák, tények és fények sötétje, a megnevezhető hithűség és a tisztulás vágyának beszennyező történései ülnek lapjain, szinte azt a jelentés-tartalmat, ismeret-többletet közvetítve, melyet a csalódott, elűzött nemzedékek mindennapi valóságként éltek át.

E csalódottság és reménytelenség, vágyak és fohászok tömege hasonlóképpen fogalmazódik meg döbbenetes hírekben, hideg reflexiókban, drámai riportokban és kommentárokban a korabeli nemzetközi sajtóban, külföldi hírügynökségek tájékoztatóiban is. Az ’56 október 23.-a és november 4.-e közötti időszak „vasfüggönyön inneni és túli” napilapjainak híradásaiból válogatott össze kiadós kötetet az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Alapítvány munkacsoport, s tette közzé Tischler János szerkesztésében.[2] A Budapestről jelentjük… Az 1956-os forradalom az egykorú nemzetközi sajtóban /válogatás/ címen megjelent kötet bevallottan szemelvények sorozata, a két hét eseményeinek, közvetlen előzményeinek és rögtön utána megjelent napilap-közleményeknek olyan kínálata, amely magában hordozza az átfogó szándék mellett a napokra osztott hírtömeg áttekintését. Ebben tíz ország huszonhét orgánuma szerepel, apró és figyelmetlen hírektől a több kolumnás áttekintésig, Nagy Imre még november elején adott olasz interjúján át a kommunista országok sajtójának hivatalos közleményeiig, a menekülő magyarok amerikai riportjaiig, szerkesztőségi állásfoglalásokig, szolidaritási nyilatkozatokon át egészen december elejéig, köztük az osztrák, román, jugoszláv (és túlsúlyosan amerikai) riportázsokig. Nem levéltári vagy tudományos közlésre szánt, lábjegyzetelt, tévedéseket vagy elírásokat pontosító, hanem szöveghív fordításokat tartalmazó könyv ez, ugyanakkor talán az egyik legmélyebb merítés a forradalmi napok időrendben közölt reflexiós kínálatából. S mert nincs már benne a „Fehér Könyv” több kötetének felhangolt sajtónyelvi egyeduralma, helyette inkább a Figaro, a Le Monde, a L’Humanité, a Times, a Wall Street Journal vagy a Stuttgarter Zeitung hangneme uralja, ezek professzionális tudósítás- és kommentár-irodalma testesíti meg a kor visszhangját, ezzel nemcsak a szöveghűség vagy tárgyilagosság tónusát jeleníti meg, hanem az emlékezés és értelmezés utólagos munkájának is forrásává válik.

Színpompás korhűségében hasonló körképet ad Vida István szerkesztésében az 1956 és a politikai pártok című kötet,[3] melyben „a demokratikus nemzeti felkelésben a különböző elnevezéssel alakult, a tanácsok szerepét átvevő nemzeti és forradalmi bizottságok” historikuma mellett harminckét párt és pártszerű alakulat, szatellit szervezet, szövetség, érdekképviselet irattári dokumentumait teszi közzé. E válogatásban főképpen „a magyar társadalomban meglévő politikai véleményeket, attitűdöket, a pártokkal kapcsolatos elképzeléseket, elvárásokat” próbálták dokumentálni, melyeknek korábban nem volt nyoma a szakirodalomban, emellett a pártok képviselői elleni perek, tevékenységük megítélése, újságcikkek és források roppant széles köre, röpiratok és plakátok, sajtóközlemények és rádió-nyilatkozatok is szerepelnek itt, a vidéki forrásválogatást is beleértve. Mindez a kötetben pártok szerinti fejezetekbe csoportosítva, kronológiai sorrendben, ezen belül is betűrendben található meg, ami nemcsak a könnyebb tájékozódást segíti, de egyúttal körvonalazza a nemzeti emlékezetben megképződött tudásanyag hátterét, pontosítja egyes megfigyelések, értékelések vagy minősítések jellegét (példaképpen a szakszervezetek, egyházi intézmények, központi pártsajtó-hatások, nemzetközi szakszervezeti reflexiók, üzemi bizottsági események és ad hoc bizottságok vagy törpepártok kevéske megmaradt anyagának forrásértékű örökségét), s vele mindazt, ami a Külügyminisztérium, a Magyar Országos Levéltár, a BM Irattár vagy a Történeti Hivatal anyagaiból kiolvasható. Maguk az iratok gyűjtése, válogatása, szerkesztése és az egyes fejezetek elé írott szerzői szaktanulmány is mintegy alapkutatásként értékelhető, lényegében a „Magyarország második világháború utáni történetének kutatása és feldolgozása” című program részeként; ám a puszta forrásfeltárás mellett az emlékezettörténeti körvonalak sem lényegtelen hozamai e kötetnek. Vida István utószava például nemcsak a pártszerű tevékenységet tervező, de abban végül is részt nem vevő formációkat, fiktív pártok működését, a Fehér Könyvben közölt nem egy adat vagy beszámoló forráskritikai felülvizsgálatát, keresztényszocialista vagy nyilaskeresztes különítmények 56-os eseménytörténetét, a koalíciós és a spontán, gyors pártosodás alulról jövő kezdeményezései révén fölbukkanó képződmények mikro-életrajzait jelzi világos körvonalakkal, sőt a nagy koalíciós vagy pártállami körülmények között is látens törekvések, MDP és Független Kisgazdapárt, Néppárti és Nemzeti tábori, Keresztény Front és Szabadság Párt-szerű alakzatokat is nagyító alá veszi. A „felülről szervezett” és a vidékről feltörő, a parlamenti tisztségviselők vagy börtönviselt és internált körből spontán alakuló, különböző egyházi érdekek nevében megszólaló pártformációkat ugyancsak világos rendszerben tekinti át, a monolit pártállammal szembeni strukturális alternatívákra is figyelemmel van, számol a menekülőkkel és disszidálókkal, nemzeti tanácsok és forradalmi bizottságok jelentősebb képviselőivel, vidék és főváros viszonyával, pártközpontok és vidéki hálózataik kezdeményeivel, apparátusaik kialakítására tett kísérletekkel nem különben. Mindezek valamiképpen azt is tükrözik, hogy „e kvázi-pártrendszer” eszmei-politikai tagoltság valódi fölépülésére nem volt már idő, de a potenciális irányzatok kezdeményeiből kitapinthatók a második világháború utáni ideológiai-politikai megosztottság és az új eszmeáramlatok keletkezésének erővonalai (521—534. old.).

Az erővonalak és a megmaradt, feltárható és közkinccsé tehető dokumentáció épp azt az intézménytörténeti és irányzattörténeti spektrumot jeleníti meg, amelynek talán egészen napjainkig kísérő (és kísértő) következménye a perszonális tagoltság a politikai eszmeirányok, pártszerveződések, spontán vagy intézményesült törekvések, világképek és kapcsolati kultúrák teljesebb rendszere. Korunk politikai beszédmódja ezeket épp a „demokratikus hagyományaink” vagy „a magyarság mindenkori ellenállása”, meg hasonló közhely-körvonalakkal írja körül (s írja át is), miközben pont annak megnevezésével marad adós, miképpen születik egyedi, családi, kisközösségi, szomszédsági, világnézeti kollektivitás a legkülönbözőbb társadalmi körökben, korosztályokban, aktivitásokban, párthovátartozási vonzalmakban, revansvételi szándékokban vagy új és fals, szép és nemtelen, bekebelező és kizáró attitűdökben. Másképp kifejezve: a kisbetűs történelem átélésének, elbeszélésének személyes mivoltában, az emlékezet belső motivációs háttérvilágában. Mindeközben mégis van errefelé irányuló történeti érdeklődés is: ugyancsak az 1956-os Intézet bocsátotta közre az Oral History Archívum interjúi alapján A forradalom emlékezete. Személyes történelem című kiadványát.[4] Érdekessége a kötetnek ráadásul az is, hogy nem (csak, nem mint) történészek készítették felidéző beszélgetéseiket a kutatás vezetői (első közben Hegedűs B. András és Kozák Gyula, még 1981-től kezdődően), hanem a klasszikus történetírási kutatás respektálásával, de vállalva azt is, hogy minden személyes közlés egyúttal deformál, konstruál, másfajta perspektívából beszéli el ugyanazt a történés-világot. Az Archívum huszonöt éve alatt mintegy ezer interjúból és háromszáz memoárból összeállt anyaga kínálkozott válogatásra, másképp szólva a 20. századi magyar história leggazdagabb magángyűjteménye, forrásegyüttese ez. Az elbeszélt történelem a legkülönfélébb aspektusú, habitusú, korú, társadalmi beágyazottságú emberek révén megismerhető személyes história, egy részük még a féllegális (későszocialista, titkosított) világban megszólaló személyiség, akik saját helyük, szerepük és mások sorsvállalása terén is igen eltérő nézőpontot fogalmaztak meg 1956-ban is, sőt azóta is. Az „56-os viták” szakirodalma tényleg hatalmas, nemegyszer főként politikai és ideológiai, olykor szaktudományos is, de mindannyiuk számára az emlékezés momentumának felelőssége, az elbeszélés hihetőségi szempontja volt vagy lehetett vezérfonal. A kötet készüléséről és jellegéről a szerkesztői bevezető, valamint a Kozák Gyula szociológus által írt előszó informál, utóbbi (7-14. old.) az élettörténeti elbeszélés Oscar Lewis hatvanas évekbeli metodikája, a megszólalók hangján megszólaló történelem fontosságának és szerepének sajátlagossága világosodik meg – azé az amerikai antropológusé, aki a mexikóvárosi szegény családot úgy interjúvolja végig, hogy elbeszéléseik mögül kibomlik a rokonsági szerkezet, a társadalmi beilleszkedettség, a származási és szerzett tudás, a megfigyelt dolgok megfigyelésének mintegy „nyers” és közvetlen módszertana. Ez 56-os életút-kötet nemcsak a megszólaló történészek körvonalai révén (Litván György, Varga János, Gömöri György, Lukácsy Sándor, Molnár Miklós, Széll Jenő, Mécs Imre s mások leíró szavaival), hanem a hat nagyobb fejezetbe gyűjtött témakörök alapos kitárgyalása segítségével írja (nemcsak „le”, hanem egyenesen) át az 56-os históriát. Szakkönyvről, még ha nem is monografikus, viszonylag ritkán lehet elfogultsággal beszélni…, de ez a kötet, mint intézményi „átírása” az ’56-fogalomnak’ szinte grandiózus. Az emlékezők jegyzéke a kötet végén mintegy negyven oldal, így nemigen mondható, hogy szűk körű beszélgetés résztvevői „vélekednek valahogyan”…, hanem épp ellenkezőleg, azt bizonyítják: minden lehetséges történelem képtelenül üres, ha nem lakják emberek, szemtanúk és résztvevők, ellenkezők és hódolók, csalafinták és cselesek, megfélemlítettek és megfélemlítők egyaránt…! Emígy, az ’56-os szakirodalom polc-sorai között lábatlankodva, lehet, hogy talán súlyozni kéne, kiemelni és mérlegelni, kritizálni és elismerni, hinni és cáfolni… – de ez nem vállalható oly könnyen, mint sejthetnénk. E kötet esetében mégis vállalni kell, fontossága kivételes, súlya nehezen felülmúlható, s a benne rejlő munka évtizedei is mintegy szavatolják: 56-ról mindent, de csak méltányosan lehet elbeszélni, a körültekintés felelősségével, a sokszínűség hitelével, az emberség értelmével.

Hasonló intenzitású tárgyköri mű még számos akad. Ezek sorából is hadd emeljem ki a fentebbi aspektus másik, rokon fókuszpontú kiadványát, melyben a magyar történettudomány, folklorisztika, tájnéprajz és kulturális antropológia legjobb magyar képviselői beszélik el, értelmezik, jellemzik azt a kulturális örökséget, amit a néphagyomány őrzött meg az ötvenes évek környékéről és kiváltképp 1956-ról. Egy történeti értékű konferenciára került sor Debrecenben, ahol épp „a folyamatosan jelenné váló múlt kiemelkedő értékei” kapnak megnevezhető karaktert a szakkutatók előadási révén. Kellett ehhez a fél évszázados távolság ’56-hoz képest, de kellett a kutatók kitartó érdeklődése is, melyre a „sokak szerint éppen abban a városban, Debrecenben került sor, ahol a forradalom első megmozdulásaira is sor került” – hangsúlyozza az előszót adó Bartha Elek, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének vezetője, a Studia Folcloristica et Ethnographica sorozat szerkesztője. A könyv 1956 a néphagyományban címen jelent meg,[5] s lenyűgöző gazdagságban kínálja hat tömbbe szerkesztve a tematikus előadások írott változatait, így hát elképzelheti az Olvasó, milyen kérdéskört lehetne itt kiemelni a harmincöt szerző szakmai szövegéből… Erre a lehetetlen teljesség okán nem is törekedhetek, csupán néhány aspektust körvonalazok alább, hogy sejthetővé legyen a kötet vaskossága melletti tartalmi mélysége is.

Az első tömb az Elméleti keretek köre, ebben Bartha Elek a néprajzi kutatás ’56-tal kapcsolatos kérdéseit összegzi tudománytörténeti és emlékezetkutatási alapviták kapcsán; Újvári Zoltán a monda és a történeti tudat valóság-konstrukciós mivoltáról ad 56-tal összefüggő változat-íveket; Voigt Vilmos egyenesen a magyar folklorisztika számára kínálkozó 1956-os feldolgozási lehetőségeket (hiteles adatközlők száma, a kommunikatív emlékezet szerepe, a vizsgálható időkeret kérdései, Budapest és a vidék viszonyának eltérései, a történelem „alul”- vagy „felülnézeti” elbeszélésének differenciái, az információk forrása és forráskritikai látószögek, anekdoták és „történelmi szuvenírek” gyűjtése, szimbolikus és emblematikus, személyes és titkolt, világméretű kérdés és lokális valóság, térségi-tájegységi verziók, stb.) egyre gyarapodó köreit emeli ki figyelemkeltő lehetőségként; Keményfi Róbert az emlékezet-hagyomány és a mitikus terek földrajzi, társadalomtörténeti karakterisztikumát tekinti át Pierre Nora, Michel de Certeau, Lefebvre, Assmann, Simmel, Lotman és mások szemléleti szakirányai, valamint a térfelfogások és az emlékezetkutatás homogenitásának súlyos dilemmái felől; Szabó László a történeti és társadalmi tények, emlékezés és elbeszélés folklorisztikai alapkérdései felé indul, hitelesség és igazság, narratíva és tévedés, átélés és hagyomány, emlékirat és örökség problematikái mellett; e fontos főirányt mintegy kiteljesíti Gyáni Gábor írása, aki az emlékező személyét, „a forró emlékezet” mítoszformáló jelentőségét, az áldozat felfogását és értelmezhetőségét, az „ötvenhat-tagadás” Kádár-kori hatásait, az „autentikus emlékezet” kérdéseit, szemtanú és vallomástevő tipródásait, meg a „mai emlékezésáradat” kezelhetőségét emeli ki kulcsfogalmak és képzet-irányok áttekintő elemzésével.

Nem lehet itt tér az összes előadás téma-vázlatának vagy kulcsszavainak lajstromozásának vállalására, ezért csupán kiemelek a fentiekre rímelő vagy kontrasztos néhány változatot. Hoppál Mihály például a szabadság-mítosz emlékezeti oldaláról értekezik, Bottyán Katalin ’56-ról mint sorseseményről, Biczó Gábor esztétikai elemzés-formációkat alakít ki Szalay Lajos grafikáinak a túlideologizált politikai közegben elbeszélhető narratívák ontológiai primátusán építkezve, Lajos Veronika az emlékezést szolgáló tárgyak és az emlékeztetés korunk narratív fordulatainak vagy élőbeszéd-rögzítő naplóinak egy izgalmas problematikáját járja körül, Ö. Kovács József a falvak ’57 márciusi „újrakezdésének” paraszti történet-vízióját választja témájának, Dénes Zoltán a katolikus papok 56-os tevékenységét világítja meg egyes egyházmegyék térségében, Papp Richárd a vajdasági magyarok emlékezetében megmaradt hősi események identitás-alakító hatásait szemléli terepmunkája alapján, Lovas Kiss Antal pedig a hárítás mint átbeszélési eljárás narratíva-lehetőségét leli meg egy bihari település öregjeinek kommunikációjában, s Juhász Katalin az Angyalföldi Helytörténeti Múzeum anyagában talál eseményekre épülő „hétköznapi forradalmakat”, melyek a megéléstörténetekben és az üzemi munkástanácsi, iskolai, kerületi történésekben mutatkozó másságok lajstromát teszik lehetővé, beleértve a nők és férfiak, testvérek és menekülők, disszidensek és közéleti szereplők más-más interpretációját.

A kötet hatszáz oldalát ekként „kivonatolni” szégyenletes eljárás, mindössze jelezni érdemes azt a szivárványos gazdagságot, amit ennyi szempont, ennyiféle kutatási módszer, szakmai tradíció és tematikus keret hoz össze. Jóllehet, ’56 csak egy a többféle, bár igen súlyos kulcsszó közül, de annak elbeszélése, hogy mi mindent és miképpen lehet róla elmondani, láthatóan egy sor egymáshoz közeli tudás- vagy tudományterület lehetséges harmóniáit, kölcsönhatásokra épüléseit, továbbgondolásait teszi lehetővé. Ilyen már tanulmánykötet-jellegét véve is az a legkiválóbb szaktekintélyek írásaiból egybeválogatott mű is, melyet Kanyó Tamás szerkesztésében Emigráció és identitás. 56-os magyar menekültek Svájcban címen adott ki a pesti L’Harmattan.[6] A könyv Kende Péter méltató előszavával indul, hogy azután a szerkesztő Kanyó Tamás a sok tekintetben egymással rokon tudásterületek felől nézve beszélje el a kötet mintegy kétharmadát adó értelmezési tartományban a feltáró munka értelmezési horizontját a menekülés, szökés, sodródás, rejtőzés, dicsőség, én-elbeszélés, képzeletformálás hatásait a megélt történelemre, az életmódra, világnézetre, életútra nézve is (56-os menekültek Svájcban). Erre rétegződnek azután a Tanulmányok és előadások mintegy hatvan oldalon, Pléh Csaba, Ehmann Bea, Gyáni Gábor, Kónya Anikó, László János és zárásképpen ismét Kanyó Tamás írásaival. S ha Kanyó „főszereplése” itt talán túlsúlyosnak tetszhet is, már Kende előszava fölhívja a figyelmet arra, miképp formálja az „ötvenhatosok” emberi sorsmegélését a história változtatásának kísérlete, a hazai környezetből elkényszerülés és a másutt beilleszkedés élménye, az emigráns lét kezdeteinek, újra szükségessé váló életút-építésnek minden apró momentuma, az egyidejűleg „itteni és ottani” kultúra egyeztetés-kényszerének, tanulásának, a kényszerűen vállalt „se itt, se ott” vagy „hídember-identitásnak” őrjítő azonosulás-kihívása. S persze képtelen állapot Pléh Csaba mindig serkentően izgalmas okfejtéseiből bármit is kiemelni, de fontos hangsúlyozni, hogy témakörét „Az emigránselméletek szerveződése és a mai lélektan tudáskategóriái” címmel építi föl, ezt Ehmann Bea a kollektív lét emigráns élményuniverzumaival toldja meg, Gyáni Gábor már direkten az emigránsok emlékező stratégiáira koncentrál, Kónya Anikó a szubjektív módon interpretálható történelem életkori, emlékezeti és élményválogatási kutatásából ad áttekintést a „historikus szelf” fogalma körül, László János a strukturált interjúk és az élettörténetbe ágyazott egyén kategóriáit (mi és ők, hatóság és nép, menekültek és maradók, kisebbségek és többség, résztvevő vagy „társutas”)  elbeszélői perspektíváit, időstruktúráit, funkciók és kronológiák szerepválasztékát emeli ki, elsősorban a „résztvevő” köré szőve mondandóját. A záró tanulmányban Kanyó a kutatásában szempontként kezelt „nyomkövetés”, az interjúalanyok kiválasztása, menekültek világképe, elvárások és tettek, intézmények és identitás-választások, politikai bal és jobb, életút-meghatározó sorsesemények és ezek hosszabb távon nyomon követhető kihatásai alapján beszéli el a kutatói történet-narratívát, az elbeszélők elbeszélésének feladatát.

Nemcsak az 56-os folyamat, az emigráció és az identitás-alakulás a hangsúlyos e kötetben, hanem annak kihatása is, amit „’56 fogalma” jelképez a fentebb ismertetett kötetekben. Ezek csak rövid, áttekintő lapozgatásával is azonnal átláthatjuk, mennyiféle 1956 volt és van, hány-mennyi értelmezési keret és beszédmód, megértő kutatás és félreértő magyarázat, negyedszázados tilalom és rejtekező emlékanyag maradt meg a sorsviselt népességben – amit akár föltár a történettudomány, akár „felgyűjt” a néprajztudomány, akár megnevez a csoportlélektan vagy a viselkedéskutatás, akár nem – szinte minden további rétege, rendszerezhetősége nemhogy nem lezárt, hanem újabb belátásokra, évfordulóktól és tudástartományok határaitól is független áttekintésekre késztet(het) bennünket, sorsviselteket és utókoriakat, nemzedéki örökséget cipelőket vagy megújítókat, érdekelteket és érdekteleneket is.

Az ’56-os lapozgatást itt egy időre fel kell függesszük. Nem elsősorban azért, mert jubileumi év múltával kevesebb az ürügy az értelmező elbeszélésre, hanem mert sokszorosan ennyi forrásanyag gyűlt egybe az évtizedek során. S ezek majd számos új nemzedék elé tárulkozó örökség részei lesznek, új belátásokként, meghosszabbított évfordulós örökségesítés résztvevőiként is…

 

[1] Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar. /1958 München/ JATE Kiadó, Szeged, 1989., 429 oldal

[2] 1956-os Intézet, Budapest, 2006., 395 oldal

[3] Válogatott dokumentumok. MTA Jelenkor-kutató Bizottság, Budapest, 1998., 571 oldal

[4] Összeállította Molnár Adrienn, Kőrösi Zsuzsanna és Keller Márkus. Budapest, 2006., 374 oldal

[5] Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, Studia Folkloristica et Ethnographica sorozat 53. kötete, szerkesztette Bartha Elek, Keményfi Róbert és Marinka Melinda. Debrecen, 2009., 600 oldal

[6] L’Harmattan – MTA Kisebbségkutató Intézet, A múlt ösvényén sorozat, Budapest, 2002., 190 oldal

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X