KISEBBSÉGBEN: Emlékezeti évhosszabbítás (I. rész)


-A A+

1956 és utána

Talán soha nincs, soha nem lehet valódi évhatára az emlékezésnek, a méltó rágondolásnak, a tisztelgő memoárnak. Történeti eseményeink és örökségünk terén még inkább így van ez. Az elmúlt másfél évben, az 1956-os évforduló alkalmával számos olyan könyv került e rovatba, melyek ezt a kollektív örökséget körvonalazták szerzőktől, szemlélet-irányoktól, szereplőktől is sokszor függetlenül, melyeknek legfőbb szándéka-célja-üzenete épp az volt: nem feledjük, nem múlik el, nincs a pontos jubileumhoz kötődő korlátja annak az emlékezeti konstrukciónak, mely az ’56-os évet, s majd a meghurcolás, a kivégzések, a perek, a megtorlások, menekülések idejét teszi tárgyává. S mert seregnyi lett a tárgyévre megjelenő kiadványok sora, így meg a rágondolások jogossága is az lett, az alábbi rövid könyvespolc-nézegetéssel még kiegészíteni próbálhatjuk mindazt, amire figyelmünk irányult.

Figyelmünk köre persze nem lehet teljes körű. Kényszerűen, de bizonnyal hiányzik majd innen a román(iai) sajtóban megjelenő memoár-kötetek, helyi kiadványok, a temesvári vagy aradi, marosvásárhelyi vagy kolozsvári események, Teodor Margineanu vagy Szoboszlay Aladár pere, emlékezések és dokumentumok tömege, korabeli újságcikkek sorozata is.[1] Mint ismeretes, nagyságrendben mintegy harmincezer magyart börtönöztek be Romániában 1956 kapcsán és ürügyén, s hogy az állambiztonsági éberség további, több mint évtizednyi tombolása ki mindenkit tett még tönkre, azt a kollektív emlékezeten túl immár a történészek forráskutatási is nyilvánosságra segítették.[2] Mindeme könyvtárnyi anyag mellett jártánnyal lehet csupán elhaladni egy nagyobb szakkönyvtárban, s ami tisztán „kapcsolódó” irodalom, a hatástörténet, a reflexió-kör, a tanúvallomások vagy a nyugati magyarság belső köreiben napvilágot látott forrásközlés, az most kénytelenségből kimarad az alábbi lapozgatásból.

Ami persze nem maradhat ki, az rögtön a „hosszú 56-os” éveket tükrözi, már címével is. Kiszely Gábor monográfiája Állambiztonság 1956–1990 címmel jelent meg,[3] s mintegy 120 oldalnyi függeléke már belügyi adatlapokban, megfigyelési és jelentési formanyomtatványokban, jegyzőkönyvekben is tükrözi „a Magyar Népköztársaság elleni aknamunka” paramétereit, figyelő kartonjait, adatlapjait, titkos intézkedéseit, a korlátlan párthatalom belső elhárítási mechanizmusainak emberellenes terrorját, kezdve a pufajkás terrorbrigádoktól az 1989-es jelentésekig. Nagyobb fejezeteiben „a kommunista restauráció politikai rendőrségének”, nyomozati munkájának, gyilkosságainak történeti körképe, a Nagy Imre-ügy koncepciós lebonyolítási anyaga és további áldozatai, az egyházi (római katolikus) ügynökök zsinati és megfigyelési helyzete, árulásai, kiegyezései és alkui, továbbá a gondolatrendőrség és a kritikai gondolkodók (Szelényi Iván, Konrád György, Ilia Mihály) „ügye”, valamint az állambiztonság mechanizmusa és eszköztárának leírása szerepel hat nagyobb fejezetben, a végén a tartótisztek korrekt és bő jegyzékével, tetemes szakirodalommal kiegészítve. Nem kérdés, hogy a rendszerváltást már követő, a hozzáférhetőséget csak fokozatosan megengedő, de a kimondáshoz elegendő évtizednyi kutatás alapján e körök és korok megjelölhetők, s az 56-ot követő harmincöt év egész parttalan meghosszabbított eseményfolyam ma is csak annyiban zárult le, amennyiben a bármikori „longue durée” valamikor is véget érhet.

Nem érhetett véget, és szerencsére nem „úgy” ért véget Kopácsi Sándor históriája, ahogy azt a „Forradalmi Nemzetőrség helyettes parancsnokának, Budapest rendőrfőkapitányának önéletrajzi írása” tartalmazza.[4] Az Életfogytiglan kötetcím még nem biztosan engedi sejteni, hogy életrajz vagy memoár búvik a címlap mögött, de Graham Greene írói ajánlása már a címlapon méltató hangon szól: „Figyelemre méltó beszámoló Magyarország 1956-os szovjet lerohanásáról. Egy teljesen új képet kaptam a megszállás körülményeiről, az azt követő eseményekről és a benne szerepet játszó személyekről”. E távolságtartóan meglepetés nélküli megerősítés azonban nem fedi, hanem alulmúlja Kopácsi könyvét. Szövege eredetileg a Méray Tibor szerkesztette párizsi Irodalmi Újság kiadásában jelent meg, miközben a szerző nemcsak a minden magyar vezetőt egyszer bűnössé tevő felfogásmód, a börtönévek és az amnesztiával szabadulás átélését jeleníti meg, hanem a napra pontos, eseményekre fókuszált kiszolgáltatottság ezernyi dilemmáját aprólékosan megjelenítő forradalmi időszakot is, zárva mindezt emigráns éveinek tizenhárom esztendejével, a csillapodó rémálmok fölidézésével, a lelki béke visszanyerésének életfogytig elkötelezett felelősségével. A kötetben a párbeszédek, helyzetleírások, rádióközlemények, viták és küzdések, Zelk Zoltán és Déry Tibor, Háy Gyula és Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Szerov tábornok is részesei a (Tardos Tibor írói közreműködésével fogant) könyvnek. Sajátos orwelli világ ez, igen közelről, és a visszaemlékezés esélyének évekre—évtizedekre meghosszabbodott változatában.

Ez a titkos (és-vagy titkosított) lét azonban nemcsak az amerikai írók, brit sajtómunkások, a szuezi válsággal, a lengyel vagy más eseményekkel foglalkozó érdeklődők számára volt ily sötét, hanem a dokumentumok szerint a kor kiemelt pillanataiban is. A Geréb Sándor válogatta Titkos jelentések 1956. okt. 23. – nov. 4. című kis kézikönyvben már 1989-ben fényes napvilágra került a budapesti brit és amerikai bizalmas jelentések anyaga.[5] E 33 év után magyarra fordított nyugati diplomáciai levél- és közlemény-válogatás mintegy százhúsz forrásszöveget tartalmaz, pesti—moszkvai—belgrádi—bécsi tudósításokat, melyek (a Top Secret hagyományainak megfelelően) címzettek nélkül, de szöveghű fordításban tartalmazzák a kortárs szemtanúk és hírvivők profi közléseit. Hol siralmas, hol szánalmas—naiv, hol erősen ideologikus vagy „befogadó” orientált üzenetek az ’56 májusi írószövetségi eseményektől tudósítanak az akkoriban elérhető bennfentes infó-közlések alapján, egészen a november 10.-i történésekig terjedő időközben minden főbb látványosságról és drámáról, külügyér kommentárokkal persze. Tanulságos forrásanyag ez, már csak azért is, mert a forradalom belső erőterében zajló, a reményeket nyugati irányból megerősíteni remélt képzetektől a magas diplomáciai tévképzetekig roppant sokféle aspektust kiolvashatóvá tesz…, olyanokat is, melyek a nagy monográfiák kiadós könyvtárában szinte megbújnak a maguk vékonyságával. Bizonnyal érthető ugyanakkor, ha most nem idézek föl ezekből számosat…

Fölidézhetni ugyanakkor, ha nem is könyvismertetőben, de magukban a forrásközlésekben sok-sok-sok esemény menetét, szálait, felfogásmódját, értékrendjét, történéseik képtelenségét, az emlékezettel egyre növekvő súlyú felelősségét mindenképp érdemes. Mivel múlton múlik az idő, a forrásokat elővenni már szinte szorgalom kell, róluk tudni meg mintegy adattárak dolga. S ha mégsem ilyen egyszerű a képlet, akkor közvetlenül is segíthetnek például az olyan forrásgyűjtemények, mint a Kahler Sándor és M. Kiss Sándor neve alatt az 50. évfordulóra megjelent Rejtett dokumentumok kötet.[6] A Történelmi Tényfeltáró Bizottság egykori levéltáros—könyvtáros projektje, mely utóbb a megszüntetés után is kitermelte a kiadásra érdemes kéziratok elképesztő tömegét, itt most nemcsak a hivatalos (politikai, rendőri, katonai, „nemzetbiztonsági”) jelentések anyagából szemelget, hanem az erőszak szervezeteinek, embereinek, felfogásmódjainak, gépezetének, sortüzeinek és az ÁVH szerveinek tudható és ismeretlen leírásába is belefog, külön nagyobb blokkban a kádári restauráció, a megtorló, a jogi és pusztítási gépezetben részt vevők intézményi oldalát is bemutató miliő. Konkrét eseti ügyek, perek, vádak és jegyzőkönyvek, büntetésvégrehajtási eljárások részletes bemutatásával nagyjából sok generációval előre pontosítva, mi az, ami a szabadság védelmében, a félelem rabságában, a belső bomlottság vérvörös sátoros ünnepén előjön a jópolgárokból, hazafiakból és bumburnyákokból, bírákból és rendőrökből, keretlegényekből és politikai hatalomgyakorlókból. Zúzósan keserű, s nemcsak a magyar históriát, de jószerivel az ember egész életkedvét nyugalommal fölemésztő gyűlölet bornírt lakóhelyét, dicső egyedeit és megnyomorító emlékeit is magába foglaló könyv ez. Korrekt tisztesség kérdése a Mundus kiadótól, hogy megannyi más opusszal együtt vállalta ennek közreadását is.

S ha már Mundus, csupán említeni mégis érdemes M. Kiss Sándor másik kötetét, melyben válogatott cikkek, esszék, tanulmányok (1981–2005) kaptak helyet Utak 56-hoz, utak 56 után címmel.[7] A szerző-szerkesztő kiadós előszava után Nemzet és értelmiség, háborús áttekintés, két világháború közötti politikai folyamatok és közbeszédek, az ötvenes évek és az ÁVH törvénysértései, Recsk, maga az októberi forradalom, Nagy Imre, nyugati határ, sortűzek, majd 1989-ben elhangzott 56-os visszaemlékezések, búcsúztatók töltik ki a tekintélyes munka kereteit, végén egy 2005-ös „folytatás”-esszével, melynek alapkérdései tíz év múltán mintha még sokkal erőteljesebben hangoznának fel. A záró szubjektív jegyzetek a tanulmányok és eszmefuttatások oldalait nem zavaró, pontosító, az írások keletkezési körülményeit megvilágító tónusúak. Markáns munka, nehezen lenne megkerülhető az 56-os szakirodalom kiadós készletei között is…

Kiadós részletekkel pedig az emlékév jegyében számos folyóirat is szolgál esettanulmányokkal, portrékkal, helyi eseményekkel, életutak áttekintésével. Ezek közül nem lehet igazán „súlyozni”, csakis méltó vagy illetlen gesztussal kiemelni egyet a rekesznyi közül. 2016 októberében szerveztek tisztelgő konferenciát a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményében, s ebből, valamint a múló időt elemző visszatekintésekből közöltek számos értekezés-értékű kutatási tanulmányt. Az Emlékpont 2017/3–4. számában Latorcai Csaba a Mindszenty-kutatások hiányait és perspektíváit, Szerencsés Károly a nemzeti demokrácia egykori képzeteit, Janek István a szlovákiai magyarok kitelepítése elleni tiltakozás Mindszentyre vonatkozó részkérdéseit, Medgyesi Konstantin a Károlyi Mihályt és Mindszenty visszaemlékezéseikben mutatkozó demokrácia-felfogási választóvonalak problematikáját, Balogh Margit az 56-os fordulópontra fókuszálva Mindszenty életvázlatában a visszatérés kihívásait, s további négy tanulmány a Fehér Gárda Mozgalom (Kovács Imre Attila), a makói karhatalmisták (Marosvári Attila) meg a hódmezővásárhelyi „Kádár-brigád” munkásőrzászlóalj megtorló éveit (Zéman Ferenc, Nagy Gyöngyi) idézi meg 1957—89-ig, hogy azután alapos műhelytanulmányként Kahler Frigyes kommunista büntetőhatalmi diktatúra-eszköztárát és Miklós Péter a korabeli „társadalmi munkamegosztás marxista megközelítésmódjait” pertraktálja.[8] Jeleznem érdemes, mennyire nem vagyunk képesek érdemei szerint megbecsülni a nem „főáramú” tudományos, irodalmi, művészeti folyóiratok felmutatta forrásközléseket, pedig ezek nemcsak a helytörténet, hanem az emlékezetkutatás számára is kardinális jelentőségűek lesznek idővel…

S hogy miképpen „folytatódik” egy forradalom épp az időben, épp az eszmék terjedése, cseréje, megmaradása, formálódása, tónusváltozása vagy „revival” élesztése során is, már önmagában jelzi az emlékezet folytonos kalandját az elbeszélhetőségek, a megnevezhetőségek, fogalmi hatások és tudatháborúk közötti lenyomatok sora. Tartalomjegyzékek kivonatos ismertetése helyett, mely mindenkinek másodperces tájékozódás során is egyéni impressziója lehet bárki recenzens közvetítése nélkül is, bizonnyal érdemesebb volna a mélyrétegeket kihangosítani, „közlésrégészeti” feltárásokat végezni inkább. S ha az Emlékpont nem lenne önálló adatbázis, kiállítótér, kutatóhely és folyóirat egyszerre, sőt hódmezővásárhelyi léptéket magasan meghaladva nem képviselne afféle Terror Háza szemléletet egész Dél-Magyarországon egyetlenként, akkor talán e hivatkozásra nem is igen volna szükség. Mégis van, éppen értéktér-jellege és forráshely-mivolta értékeléseként. Hisz ugyanezt, olykor kevesebbet máskor többet kínál egy-egy magvasabb tanulmánykötet is, de nem okvetlenül emlékeztetőbbet. Emiatt néha az emlékpontok mellett tompán elsétálunk, s tán észre sem vesszük éppen helyben vagy tágabb körben is jelentés-többletekkel bíró mivoltukat. Kár pedig. Éppenséggel mi leszünk kevesebbek az érdemes el-nem-ismertetésével.

Címlapján egy téglafalba ékelődött ágyúgolyó szimbolizálja a magyar 56-os történések utóéletének, az emigráló tömegek közül is kiemelkedő neves emigránsok visszaemlékezéseinek és elemzéseinek roppant mennyiségű adattárát megidéző kötetet. Szinte sejthető, hogy ebből a sok-sok könyvtárnyi forrásanyagból mennyi fölidézhető tartalom fér el ebben a kicsiny bekezdésben… – de ha nem akarunk mindent „jobban tudni”, akár bízhatjuk ezt a kihangosítást épp azokra, akik mintegy előválogatják számunkra a releváns ismeretanyagot. Az Iratok az emigrációról 1957–1990 című kötetről van szó,[9] melynek szerkesztői Király Béla, Balogh Piroska és Vitek Tamás.

Talán ismert a nehézség, mely az ilyen kötetekkel jár: egyenként is kisebb „kötetnyi”, mindenesetre egy-egy témakört érdemben összefoglaló tanulmányok sora ez, melyet a hat nagyobb blokkon belül önálló írások is tagolnak, gazdagítanak. A leggyakoribb szerző Király Béla, aki rögtön „uralja” is a könyvet annyiban, hogy az írások java többsége az Ő tollán keletkezett (így az ENSZ és a magyar forradalom, a Magyar Forradalmi Tanács és a Magyar Bizottság, „A magyar nép védelmében”, és A magyar koronázási ékszerek és az emigráció fejezet), de akár a Nagy Imre fejezet, mely Rainer M. János, Kende Péter és Méray Tibor írásával gazdagodott, akár A forradalom folytatása emigrációban fejezet, melyben Nagy Károly „tanúskodása” és Papp László diák-emigránsokról szóló bővebb alfejezete, továbbá több fejezetben is nyilatkozatok, beszédek szövege, visszaemlékezések tagolják az összefoglaló címet, bővítik a szerzői névsort, akár a kádári koncepció elemzésével vagy az Irodalmi Újság, a Magyar Füzetek önálló tartalmi egységével is mintegy kibújnak a „Király-keretből”. Király egyúttal az Atlanti Kutató elnöke is, így nem véletlen, hogy a kötet szerkezete valahol az „atlantizmus” és a migráció-politika kontextusait tükrözi. Nem forog közkézen túl sok ilyen kiadvány, s talán ha a berni protestáns szabadegyetemi összeállításokat, tanulmány- és esszéirodalmi válogatásokat nem vesszük most ide, a szűkebben ’56-os tematikába, szinte alig van a hazai polcokon olyan összefoglalás, melyben az emlékezetpolitika a résztvevők, kortanúk, s a kort a történésrend értelmében jobbára „nyugatról” tekintő alkotók ily széles horizonton pillantanának rá a hazai eseménymenet külső/külföldi visszhangjára, nemzetközi politikai referencia-körére. Ebben ugyanis a francia diplomácia vagy az ENSZ közgyűlési visszhang, az Egyesült Államokkal korona-ügyekben zajló tárgyalások vagy Nagy Imre és társainak újratemetésén elhangzott Király-beszéd oly könnyedén fellelhető lenne. Érthető talán, hogy itt nincs mód sokféle szövegrészlet idézésére, s ennek hiányában is elgondolható, mit tartalmaz a forráskiadvány, de az igen valószerű, hogy a tematikus válogatás roppant szerénytelen lenne ilyesfajta külső-külpolitikai aspektusok nélkül.

Nem lenne egykönnyen pótolható a „távolsági” szemlélet hiánya, ha olykor meg nem jelenne hazai kutatók külföldi tereptanulmányaiból is valamely visszkép fölmérésének tükre. Ilyen példaképpen a Kultúra és Közösség folyóirat 2017-ben megjelent 2. számában Bögre Zsuzsa írása az 56-osok amerikás csapatáról,[10] melyben a Szerző hosszabb társadalomtudományi szakmai programjának részeként, egy nagyobb ívű 56-os élettörténeti kutatás részfeldolgozásaként jeleníti meg az amerikai 56-osok második generációjának társadalmi beilleszkedését és történeti örökségét. Elemző eszköze és az olvasókat bevonó megértő módszertana az élettörténeti módszerre épül, mégpedig három második generációs életút elemzésére, amelyekben három különböző szülőkről való leválási mintát mutat be hallatlan izgalmasan. A szülőkről leválás, szülőkkel szakítás a második-harmadik generációnak már számos traumával és krízissel járt, mind a szülők, mind a gyerekek részéről. Az elemzésből kiderül, hogy a szülőktől való drasztikus elszakadás (még ha időszakos volt is) a gyerekek társadalmi beilleszkedésének feltételeként jelent meg, vagy ma már így fogható fel. „Az Amerikába emigrált 56-osok elhagyták kibocsájtó közegüket, óhazájukat. Ez azt jelentette, hogy az a személy, aki kivándorolt, maga mögött hagyta szűkebb-tágabb rokonságát, szomszédságát, azt a kulturális közeget, amelybe beleszületett. Az új hazában nem működtek az óhazából hozott kulturális minták már az első generáció számára sem, hát még gyermekeik, a második generáció életében. /…/ Az, hogy a szülők mindent megtettek gyermekeik nevelése érdekében, kevésnek bizonyult, mert ők csak az otthonról hozott kulturális minták alapján tudtak gondolkodni a gyermeknevelésről, ami az új társadalmi közegben a leglelkiismeretesebb, legáldozatosabb szülői viselkedés esetén is törésekhez vezetett. Az 56-os második nemzedékre várt az a feladat, hogy a szülők generációja és kultúrája közötti különbségeket áthidalja, még akkor is, ha ezt a tőlük való elszakadással tudták elérni…” – írja bevezetőjében. Áttekintésének történeti—szociológiai és pszichográfiai módszertani sajátosságán túli többlete az élettörténeti módszertan és a kortárs vándorlástörténeti mikroelemzés, melynek újdonsága vagy egyedisége a hazai társadalomtudománynak nem épp erőssége. Bögre Zsuzsa nemcsak kiváló egyetemi tanára a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, de a magyarországi társadalomkutatás ama ritka, egyedi iskolájából való, ahol Márkus István falu- és gazdálkodás-szociológiai előmunkálatai nem a makro-szintű társadalomkép, hanem a mikroközösségek, családok, vallások, hitek intimebb világai felé ágazott el a szaktudományi felfogásmód. Magát az elemző munkát az interjúalanyok biográfiájának (életút-elbeszélésének) és narratíváiknak (a megszólalóval megtörtént események értelmező leírásának) harmonizálása jellemzi, vagyis nem a kutató előzetes elgondolása, hanem a megszólalók önképe, a szülő—gyermek kapcsolatról akár áttételesen megfogalmazott „kerettörténete” lesz itt főszereplő, s ebből illeszt három narratívát egymás mellé. Ez a módszertani újdonság részint épül már Kovács Éva, Vajda Júlia (Mutatkozás, 2003), vagy Gyáni Gábor korábbi munkáira (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, 2000), de az összefoglalásként elbeszélt szövegek „framework storyja” kiteljesíti azt a történeti feldolgozási eljárást, mely megelégszik a múltkép történészek által adott, konstruált mivoltával, s ebbe mintegy bevonja a személyes „oral history” eszköztárat is.

E tanulmányban az elbeszélt történetek úgy mutatják be az egyén önképét, s ezzel együtt az egyén átélt történelmi eseményeit is, hogy ezek harmóniája vagy feloldatlan konfliktusa egyben ki is vetül személyes értelmezési sémáira, amelyet (éppen itt és most) az illető önmagáról gondol vagy mutatni szeretne. Vagyis a tényeken és értelmezéseken egyszerre múlik, mi kap hangsúlyt, miket tartalmaznak a történetek, de valahol a beszédmódok legmélyén ott rejlik a beszélő szinte „alkotó önképe”, tehát olyan perszonális perspektívája, ahogyan az emlékeit elrendezi, válogatja, hangolja, s teszi ezt úgy, hogy mindez összecsengjen az önmagáról megvallani kívánt szereptudat(ok) felfogásával. Szinte egyetlen személyiségbe, egyedi perspektívába kerül a história, mely amúgy sem lehetne más, mint ilyen egyedi látás- és elbeszélésmódok kitágult, sokszorozott köre – annyiban mégis korszakosan mindegyre más és más, ahogyan e beszédmódok kivonatát, élménytörténetekből összeálló köztörténetet a hivatásos történészek kimódolják mindezek alapján. Ilyesfajta narratívák, újragondolások és eszköztárak összefoglaló opusza a történelmi emlékezet és a történettudomány aktuális viszonyát sokrétű nemzethistóriai keretben bemutató akadémiai téziskötet, melyben korunk legjelentősebb történész tudósgenerációjának emlékezet-felfogásai fogalmazódnak meg. A Történelem és emlékezet kötet[11] az MTA közérdekű és elkerülhetetlen vitáinak kereszttüzében álló témakörök időszaki tudásfelhalmozási pillanatát jeleníti meg, egészen konkrétan az emlékezet és a történettudomány viszonyában kilenc akadémikus és egy külföldi szaktekintély jelenlétében elhangzó felolvasások anyagát. S hát – persze – a legtermészetesebb kétely nevében is fölmerül a kérdés, hogy jön ide, egy időszaki sajtótermék tematikus oldalára a magyar akadémikusok válogatott körének tanulmányait tartalmazó kötet? De a válasz roppant egyszerű: szinte a legfelszínesebb beleolvasásra és lapozásra is előugranak mindazon témakörök, melyek kimunkálását nemcsak a tudományos műhelyekben folytatják, hanem a közpolitika színterein, szimbolikus politizálás és nemzetépítés, emlékmű-állítás és holokauszt-témakör, Horthy és Márai, Pax Britannica és tradicionális konzervativizmus számos más platformján épp a kisebbségek, az érintett társadalmi körök, egyházak, szoborállítók és mindennapi emberek emlékezeti kultúrája határol be. Meg persze ennek szaktörténészi tükre, napi politikától immár távoli korszakai és értelmezőkörei, s a fentebb idézett Bögre Zsuzsa-nézőpontból úgy is fogalmazhatnám: a történelmet elrendező, keretező és narratívákkal illető akadémiai elit nyújt itt tükröt a társadalmi és társas valóságok mai kisebb csoportozatai felé.

Kedvesen méltatlan gesztus lenne itt az Akadémia legtiszteletreméltóbb szaktudósainak, történész-generációk oktatóinak, nemzetközi tekintélyeknek válogatott szavait és köznapi vitákra adott szakmai válaszkísérleteit egy rövid ismertetőben megidézni, vagyis néhány sorban kapaszkodni föl az okfejtések magaslataira. Az azonban mintegy a tartalomjegyzékből is látszik, miszerint rang és tudományos méltóság megengedi egyik-másikuknak, hogy behatárolható témakört esszé-értékű körvonalakkal járjanak körül (ilyen Hunyady György múltfelfogás-bevezetője, Gyáni Gábor történetpolitikai reflexiója, Ervin Staub Holokauszt-invokációja és Nyíri Kristóf konzervativizmus-kritikája), néhányan viszont szinte értekezés-pótló összegzést adnak választott tárgyterületükről (Frank Tibor írása, százharminc lábjegyzettel, önmagában is hatvan oldal!). Mindezek szimpla „kivonatolása” is félreértés lehet csak itt, de kihívó feladat is, hiszen megnevezve vagy kerülve, de mindenki valahol és valamiképpen érinti a kisebbségi léthelyzet alapdilemmáit. Hunyady például a kognitív és politikai pszichológia határvonaláról a múlt megidézhetőségéről és az „utólagos előrelátásról” szól, mint a visszatekintő történeti emlékezet esélyéről, akár első világháborús folyamatokról, a 2008-as demokratikus válságtapasztalat hiányérzeteiről, a magyar kiszolgáltatottság emlékezeti momentumairól vagy az érzelmek (olykor politikai) logikájáról szól, vagy korszakok rangjának és a rendszerigazoló szereptudatoknak mélyére világítva (9—25. old.). Ormos Mária a német és brit történészviták múlt törmelékeit gyűjtögető, újraértelmező tónusáról, a történész feladatáról, tiszaeszlári vérvádról, 1941-es deportálásokról, az Endlösung vagy Kamenyec—Podolszk kérdéseiről, Horthy döntéskényszeréről és a mostani Gábriel-emlékműről mondja el az emlékezet elemző módjáról formált meggyőződését (26—42. old.). Szinte erre rímelően Romsics Ignác vaskos monográfiája (110--124. old.) Horthy Miklós emlékezetéről idézi föl kultusztörténeti tapasztalatait, forrásfeltárásait a csúcsidőszak ideológiai, a Rákosi-korszak s az MSZMP mumusformálási, majd a rendszerváltás utáni időszak Koltay Gábor, Vona Gábor, Antall József, Bencsik Gábor, Turbucz Dávid vagy Ungváry Krisztián képviselte más és más vélemény-pólusainak front-helyzetképét. Marosi Ernő művészettörténeti analógiákat keres a reneszánszkori Firenze, a német Heraldikai-Genealógiai Társaság szemléletmódjában megjelenő Gábriel főangyal és a magyar Turul közötti analógiás „rossz történetmesélés” körüli problémáiról, az analógiák nélküli értelmezés kilátástalanságáról, az abszurd szoborállítási, szoborbontási és „az emlékezés szövetét” átható álkeresztényi holokausztgyalázásról (74-88. old.). Megannyi irodalomtörténeti példa illusztrálja Szegedy-Maszák Mihály írását, melyben „az újragondolt történeti tudást” jellemzi olyképpen, hogy azt „nem a folytonos tökéletesedés, hanem a permanens újraértelmezés alapozza meg”. Írásában Szerb Antal, Radnóti, Kosztolányi, Márai, Déry, Komlós Aladár, Szekfű Gyula, Primo Levi, Kertész Imre felfogásmódjaiból veszi igazolását, amit legvégül Gyáni Gábortól idéz a magyar emlékezetpolitikai közösségek egymásra neheztelő alakulatairól és a (mindezekkel talán szembeni) megbékélés iránti szükségletről (89—109. old). Mindezt részben alá is húzza Gyáni Gábor írásos előadása, melyben a történeti beszéd mindig is egyvalamely, tehát bizonyos, és adott politikai pillanatra hangolt tónusa jellemezhető alaptulajdonságáról értekezik, avagy arról, mennyire nem az igazságot, hanem a politikai magatartások kontextualizálását képviselik a politikai elitek a história megannyi időszakában és a történészdiskurzusok e kurzusok szolgálatában is (58-73. old).

Minden írás kihangzó és összhangzó téziseit lehetetlen is egymásba kulcsolni, a kötet önmagában is kiadós merengést, számtalan egyéni búvárkodást, képzetek és hitek, felfogások és párhuzam-keresések rangos tömegét igényli, melyre talán még nemegyszer visszatérhetünk… Itt azonban az ’56-os és az ötvenhatosságot követő történetpolitikai felfogásmódok örvényében e kis kutatóhajónak is ki kell kötnie immár. Ha máshová nem, talán épp az „évhosszabbítás” ürügyén elbeszélhető, a narratív történetmondás és történelem-mesélés egyik kínálkozó öblöcskéjébe, ahol más alkalommal majd más művekből jönnek újabb történetbúvárlatok és értelmező vándorok…

 


[1] Ezekről ismeretes vagy emlékezetbe idézhető Varga Andrea (2006. okt. 22.)  https://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13700, https://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13870; https://maszol.ro/kozelet.php?cid=13340 ; Isán István Csongor (2006. okt. 31.) https://www.maszol.ro/kozelet.php?cid=13699 ; valamint az emlékezetért felelőssé tevő cikk:  https://maszol.ro/aktualis/1956_a_megbekelesig_sok_meg_a_teendo_2007_10_23.html

[2] Andreescu, A. – L. Nastasă – A. Varga (szerk.): Maghiarii din România (19561968). Cluj-Napoca, CRDE, 2003.184-185.

Bottoni, Stefano: A hontalan forradalmár – Reflexiók Szoboszlay Aladár ügyére. Magyar Kisebbség 2004. 3. sz. 143-160. https://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=26&cikk=2004_3_19.htm

Bottoni, Stefano: Kényszerből stratégia: A román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956-1958) in Fedinec Cs. és Ablonczy B. (szerk.), Folyamatok a változásban, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005, 221-254. https://bottoni.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=26&p=3391

Bottoni, Stefano 1956 Romániában – eseménytörténet és értelmezési keretek (bevezető tanulmány). In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959) (szerk. Stefano Bottoni), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006. https://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf1851.pdf

Ghinea, Cornelia: Un caz de revolta anticomunistă în armată – decembrie 1956. Analele Sighet, vol. 8. Bucureşti, Fundaţia Academia Civică, 2000. 714-722. (Margineanu)

Tófalvi Zoltán: Az '56-os forradalom visszhangja Romániában, Erdélyben. Századok 1998. 5. sz. 995.

Tófalvi Zoltán: Megbűnhödött magyarság. Napút, 2001.

Vekov Károly szerk. Szoboszlay Aladár: Az egyenes úton. Kriterion, Kolozsvár, 2006.

[3] Korona Kiadó, Budapest, 2001., 430 oldal

[4] Életfogytiglan. I.U.S, Paris Budapest, 1989., 291 oldal

[5] Hírlapkiadó Vállalat kiadása, 1989 május, Budapest, Tabu sorozat, 152 oldal

[6] Forrásszemelvények az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének tanulmányozásához. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006., 643 oldal

[7] 1956/2006 Az ötvenedik évfordulón. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006., 446 oldal

[9] ARP, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, Budapest, 2003., 319 oldal

[11] Egy akadémiai ülésszak előadásai. Összeállította Hunyady György és Török László. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014., 207 oldal

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X