Homo Europiensis
  • 2019. február 23., szombat
    Alfréd, Jávorka
  • -6°
    Kolozsvár
    • -12°
      Csíkszereda
    • -14°
      Székelyudvarhely
    • -13°
      Gyergyószentmiklós
    • -7°
      Székelykeresztúr
    • -12°
      Kovászna
    • -11°
      Kézdivásárhely
    • -12°
      Barót
    • -12°
      Sepsiszentgyörgy
    • -3°
      Arad
    • -10°
      Gyulafehérvár
    • -3°
      Nagyvárad
    • -11°
      Beszterce
    • -10°
      Déva
    • -3°
      Nagybánya
    • -7°
      Marosvásárhely
    • -4°
      Zilah
    • -3°
      Szatmár
    • -10°
      Nagyszeben
    • -3°
      Temesvár
    • -12°
      Brassó
    • -3°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.7619 LEI
    • 1 USD = 4.1988 LEI
    • 1 GBP = 5.4653 LEI
    • 100 HUF = 1.4983 LEI

Homo Europiensis


-A A+

A 2012 decemberében Elzbieta Chowaniec lengyel írónővel (az utóbbi gArdénia című darabjának előadásán) Temesváron járt dr. Pászt Patrícia, akit a Lengyel Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által alapított kitüntetésre, a Lengyel Kultúráért érdemrendre jelöltek a Krakkói Magyar Centrum megalapításáért és több éve történő áldozatos működtetéséért, valamint a lengyel—magyar kulturális és civil kapcsolatok terén nyújtott aktív szerepvállalásért. Az érdemrend odaítélésének indoklásában kiemelik, hogy "a kultúrdiplomácia új modelljét megvalósító, közhasznú civil alapítványként működő Krakkói Magyar Centrum jelenlétével nem csupán a magyar kultúra eredményes promócióját segíti elő a régióban, de egyben Krakkó és Lengyelország pozitív külföldi megismertetését is hatékonyan szolgálja". A Pászt Patrícia által 2001-ben létrehozott Magyar Centrum az első, közhasznú civil szervezet formájában működő külföldi magyar kulturális intézet, amely elsősorban önerőből, pályázati és szponzori segítséggel folytatja munkáját. Kiemelt célja a magyar—lengyel kapcsolatok professzionális igényű megerősítése, ezért eddig több mint 150 rangos magyar és lengyel kulturális esemény szervezője és inspirálója volt nem csupán Krakkóban, de egész Lengyelországban, Magyarországon, általában a Visegrádi Országokban, továbbá Erdélyben. Európai szintű küldetés a magyar kultúrát népszerűsítem otthon, vagy a lengyelt itthon. Ugyancsak tavaly novemberben Lengyelországban épp zajlott a kivételesen ősszel megtartott X. Magyar Filmtavasz jubileumi rendezvény, a Krakkói Magyar Centrum szervezésében. Eddigi hagyományokhoz híven idén is az utóbbi évek legfrissebb magyar filmjeit – 5 nagyjátékfilmet és 5 kisfilmet – vetítettek le a lengyel közönségnek, olyan értékes alkotásokat, amelyeknek egyébként nem lenne széleskörű bemutatkozási lehetőségük Lengyelországban. Az október 15 és november 30 között zajló fesztivál alatt 11 városban láthattak magyar filmeket. De olyan magyar és lengyel kulturális események is zajlottak, mint például a Magyar Ősz Kortárs Művészeti Fesztivál, a krakkói Budapest Jazz Napok, a Visegrádi Nyári Egyetem, a Magyar Animációs Maraton, a Krakkói Hétvége Budapesten.Napszemuveges

Kettős identitásának köszönhetően, édesapja magyar, édesanyja lengyel, eldöntötte már kicsi korában, hogy kultúra közvetítő lesz?

Kicsi koromban Koncz Zsuzsa akartam lenni (nevet), vagyis énekesnő, esetleg szobrász, író, festő, mindenesetre művész. Viszont annyi minden érdekelt hasonló intenzitással, hogy nem tudtam dönteni és csupán egy dologra feltenni az életemet. Így aztán sok mindenbe belekóstoltam. Gyökereimnél fogva az első lehetőségek a lengyel területen találtak rám, de itt is egyszerre több helyről érkeztek a megkeresések – tolmácsolással, műszaki majd műfordításokkal bíztak meg; első munkahelyemen, a Lengyel Intézetben programokat szerveztem. A rendezvények során sokszor kellett interjúkat készítenem neves lengyel vendégekkel, vagy megmutatni nekik a várost, úgyhogy elvégeztem egy újságíróképzőt és egy idegenvezetői iskolát is. E mellékutak szintén értékes tapasztalatnak bizonyultak, máig nagy hasznomra válnak. Aztán múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy nem lettem művész – ha ugyan az életművészet nem számít annak (nevet) – de nem is hiányzik, hiszen nap mint nap művészek és gondolkodó emberek között mozgom, és ez boldoggá tesz.

Hogyan született az ötlet, hogy Krakkóban Magyar Centrumot alapítson?

Lengyelország kulturális fővárosa máig is sok értelemben Krakkó, s ennek jelentőségét számos európai ország államigazgatása felmérte: önálló Francia, Olasz, Osztrák, valamint Spanyol Intézet működik a városban, német kulturális képviseletből pedig kettő is aktív tevékenységet folytat (Goethe Intézet és a Nürnbergi Ház). Többször felmerült az utóbbi évtizedekben, hogy fontos lenne egy magyar kulturális képviseletet is létrehozni, de a megvalósítás mindig elmaradt, általában a magas költségű kivitelezési koncepciók miatt. 2000-ben azonban – amikor Krakkó kontinensünk egyik kulturális fővárosa lett – a hazai kulturális tárca megfinanszírozott egy magyar kulturális évadot, és ez adta a végső ötletet. Egyéves megbízatás keretében kerültem ki Krakkóba, a jubileumi évre létrehozott magyar projektiroda koordinátoraként, ám a vártnál is nagyobb lengyelországi pozitív visszhang arra ösztönzött, hogy a megkezdett „kultúrmissziót" valamilyen formában 2000 után is folytassam. A leggazdaságosabb és leghatékonyabb megoldásnak a közhasznú alapítványi forma bizonyult – így 2001 őszén megnyithatta kapuit a világ első, civil szervezet formájában működő külföldi magyar kulturális intézete.

A Krakkói Magyar Centrum a nemzetközi kulturális diplomácia és intézményrendszer gyökeresen új működési modelljét építette ki és valósította meg. Ez az első olyan független külföldi magyar kulturális intézet, amely diplomáciai státusz nélkül, pályázati és szponzori segítséggel folytatja munkáját, s mindeközben nem a diaszpóra kisebbségi szervezeteként vagy baráti egyesülésként, hanem a magyar kultúra professzionális igényű népszerűsítése céljából jött létre. Az új modell ellenzőinek meglepetésére – mert szokás szerint nálunk minden jó ötletnek azonnal megjelennek az opponensei is – az úttörő kezdeményezés kiválóan bevált: a Magyar Centrum szakmai eredményei és gazdaságossági mutatói azt igazolják, hogy a pozitív külföldi országkép építését a hozzánk hasonló non-profit szervezetek is sikeresen felvállalhatják, sőt, meggyőződésem, hogy ez a jövő egyik stratégiája. Hiszen hazánkban is lassan elkerülhetetlenné válik az a külképviseleti és kultúrdiplomáciai munka hagyományos szerkezetét érintő struktúraváltás, amely a környező országokban már lezajlott az utóbbi évtizedekben. A Krakkói Magyar Centrum új működési modellje pedig nagy távlati lehetőségeket rejt magában, tehermentesítheti az államháztartást, és egyfajta alternatívaként szolgálhat a központi költségvetésből funkcionáló állami kulturális intézmények mellett.

A tény, hogy színház, film, irodalom, képzőművészet, a magyar kultúra színe-java került Önnek köszönhetően Lengyelországba, munkája révén óriási műveltségről tesz tanúbizonyságot. A lengyel kortárs darabok fordítása és ugyanakkor közkinccsé tétele lelkesedést és professzionalizmust kívánt. Az pedig, hogy merészen nekiállt álma megvalósításának, és pragmatikusan életre hívta azt, erős hitre, energiára és egészséges pszichikumra vall. Komplex személyiségében mi az, ami magyar és mi az, ami lengyel?

Megtisztelő, hogy így látja, köszönöm, másfelől egyben kiválóan rátapintott a magyar és lengyel lélek legfőbb eltéréseire is (mosolyog). A lengyelek inkább a kitartó és olykor irracionálisnak tűnő lelkesedésükről és hitükről híresek – olyan dolgokba is képesek belevágni, amiről 100 emberből 100 azt állítja, hogy lehetetlen vagy értelmetlen véghezvinni (talán ezért is voltak évszázadokig konfliktusaik a racionális németekkel). Azt hiszem a Magyar Centrum létrehozása inkább lengyel gesztus volt részemről (mosolyog) - mert ki az az őrült, aki idealizmusból, hosszan tartó ellenszél és aknamunka ellenére nekifeszül egy lehetetlen küldetésnek és saját zsebből, mindennemű ellenszolgáltatás, diplomáciai státus, rang és fizetés nélkül létrehoz valamit a semmiből, amiért nem hogy dicséretet nem kap, de éveken át még jól le is dorongolják érte? Kérdezzen meg bármilyen külföldön szolgáló diplomatát, hogy hasonló körülmények között vállalná-e nemes küldetését. Másfelől a munkához való hozzáállásom szerintem magyar vonás, mert amint azt „a munka nem nyúl" (azaz nem fut el), idézetű lengyel mondás is tükrözi, a lengyelek életének középpontjában nem feltétlenül a munka áll. Ez nem minősítés, csupán ténymegállapítás – illetve ezzel tisztában kell lenni, ha az ember Lengyelországban kíván élni. Tudni kell, mik a saját erősségeink és hibáink és fordítva, miben számíthatunk leginkább partnereinkre, és miben kevésbé. Hogy egy kis történelmi kitérővel példázzam – szerintem azért is tisztelték és kedvelték annyira a lengyelek Báthory Istvánt, mert jó szervező volt, és ügyes kézzel tudta irányítani az igen kreatív, ám sokszor anarchiára hajlamos lengyel nemességet. Fordított esetben – pl. Dobzse László király magyarországi uralkodása esetében – ez az összhang nehezebben működött. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a két népnek csupán jó tulajdonságait örököltem – sajnos sokszor túl optimista vagyok az idő tekintetében (vagyis elkésem), és olykor borongós gondolatokba merülök. Lehet találgatni, melyik vonás, melyik „nemzetfelemet" tükrözi (mosolyog).patr2

Visszatekintve, milyen volt az elmúlt időszak?

Nehéz, inspiráló, örömteli, kimerítő. Amikor az ember új dolgokat hoz létre és idealisztikus vagy egyenesen lehetetlen célokat tűz ki maga elé, tisztában kell lennie vele, hogy lépten-nyomon teljesen prózai akadályok fognak útjába gördülni, amelyek ugyanúgy missziója részei, mint az emelkedettebb kihívások. Azt hiszem e hosszú távú és folyton visszatérő prózai nehézségeket kissé küzdelmesebben éltem meg, mint hittem volna, de hát a kevésbé kellemes élményekből is nagyon sokat tanul az ember, különösen, ha ezek után még életben marad (nevet). Összegezve: az utóbbi 12 év az ember-, hon-, és önismeret kiváló iskolája volt számomra, történelmi, pszichológiai és szociológiai tanulmányokkal kiegészítve, némi könyvelési és gender-leckékkel fűszerezve.

És a jövő? Mierre tart Pászt Pátrícia?

Szeretnék pihenni kicsit és a saját életemmel foglalkozni. Természetesen normális esetben ezt munka mellett is lehet művelni, de amint azt a kedves olvasó is minden bizonnyal érzékeli, itt nem egy normális esetről van szó (nevet). Szóval azt hiszem, jobban meg kell találnom az egészséges egyensúlyt misszió és magánélet között – ez nőként, Közép-Európában nem olyan könnyű feladat – és még nem igen találtam meg rá a jó receptet. Az utóbbi két évben ennek keresgélésével vagyok leginkább elfoglalva.

Működik még a Cracovia Expressz Alapítvány?

Részben a fenti okokból kifolyólag az alapítvány – s vele együtt a Krakkói Magyar Centrum – az utóbbi másfél évben takaréklángon működött, pontosabban felfüggesztett állapotban. De azért szeretném kiemelni, hogy minden bizonnyal nekem sem jut eszembe pihenőpályára állítanom magam, ha nem kapom kézhez 2011 novemberében a kulturális tárca levelét, amelyben arról tájékoztat, hogy 2011-re nem áll módjában a Centrum évi 3.000.000 forintos működési költségét biztosítani (összehasonlításul: az összeg egy átlagos állami külföldi magyar intézet kb. egy heti (!) fenntartási költségének felel meg). Azaz megint egy évig saját zsebből finanszíroztam a telephely működését. Ott álltam, ahol az elején, tíz évvel ezelőtt. Így hát szélnek eresztettem a munkatársaimat, a gyakornokokat, önkénteseket. Épp csak arra nem volt már erőm, hogy összepakoljam az irodát és megszervezzem a távozást. A krakkói búcsúfogadás gondolatától is irtóztam. Aztán leültem, és hetekig gondolkodtam, mi legyen tovább. Végül arra jutottam, itt az ideje, hogy ne tápláljak reménytelen, egyoldalú, viszonzatlan szerelmeket többé, hiszen erőltetve úgysem az igazi. Ha hazai oldalról nincs szükség a Centrum professzionális munkájára és a magyar kulturális jelenlétre Lengyelországszerte, ha nincs szükség a fiatal, dinamikus, kreatív, európai modellekre, a költséghatékony, sikeres magyar aktivitásra, az újszerű, eredményes megoldásokra – én nem fogom forszírozni tovább. A hátamon vittem az egész infrastruktúrát 10 éven keresztül – és amikor éppen a Magyar Centrum fennállásának 10. évfordulóján, a Lengyel—Magyar Összetartozás Évében, az egymást követő EU-elnökségek idején kap kézhez az ember egy ilyen hírt, akkor hát... – biztos mindenki másként éli meg az ilyesmit – én megírtam tíz hivatalos levelet, elmentem egy tucat eredménytelen találkozóra – aztán elfáradtam. Úgyhogy félrevonultam kipihenni az utóbbi évtizedet (mosolyog). És lám, ugyanúgy mint az élet többi területén, ha az ember végleg elenged valamit, akkor kerül újra vissza hozzá. Kis idő múltán egy szinkrontolmácsolásom alkalmával volt szerencsém találkozni Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úrral, és szóba jött Krakkó. Miniszter úr pedig azonnal megértette, miről is van szó, és így erre az évre megmenekültünk a felszámolástól.

Pászt Patrícia (1971) polonista, műfordító, újságíró, a debreceni KLTE és a budapesti ELTE magyar irodalom, filozófia valamint lengyel filológia szakjain végzett 1996-ban. Kutatási területe az 1989 utáni lengyel drámairodalom. Ez volt doktori disszertációjának a címe is. Számos magyar és lengyel színtársulattal dolgozott együtt, többek között Andrzej Wajda, Krystian Lupa, Gothár Péter, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor munkatársaként. A legújabb lengyel drámairodalom elhivatott népszerűsítőjeként és műfordítóként nevéhez fűződnek Tadeusz Słobodzianek, Bogusław Schaeffer valamint Janusz Głowacki és Dorota Masłowska darabjainak első magyarországi és erdélyi bemutatói. Legutóbb a  Hevesi Sándor díjban részesült,  amit  2012. március 31-én, a színházi világnap alkalmából adták át azoknak a művészeknek, kultúraközvetítőknek, akik tevékenységükkel, munkájukkal, a legtöbbet tették a színházművészet külföldi elismertetéséért, megismertetéséért.

Mit tesz továbbra is a lengyel dráma tolmácsolásáért?

A lengyel dráma ismét virágkorát éli, ezt tanúsítja, hogy a 2010-ben kiadott Fiatal Lengyel Dráma című kötetünk tíz új darabjából immár ötöt színpadra is állítottak magyar nyelvterületen (a Zakariás Zalán által rendezett Tesztoszteront például nagy sikerrel játsszák Sepsiszentgyörgyön). Az igényt és érdeklődést bizonyítja az is, hogy már nem csak én keresgélem és „házalok" a jó lengyel darabokkal, de a magyar kollégák is felkeresnek egy-egy figyelmüket felkeltő drámával, amelyről például a külföldi sajtóból értesültek. Így fordítottam le legutóbb a Magyar Lettre Internationale megrendelésére Andrzej Stasiuk Törökre várva című művét, vagy kezdtem neki Danuta Wałęsa önéletrajzi darabjának. A műfordításban az a jó, hogy a legtöbb tényezőtől – munkahely, életpálya és magánélet alakulásától – függetlenül is bármikor és bárhol végezhető, úgyhogy remélem, ez a kedvenc foglalatosságom életem végéig megmarad.patr

Mit jelent ma magyarnak lenni Lengyelországban, egyáltalán hány magyar él ott? Miben nyilvánul meg a "lengyel, magyar - két jó barát" sztereotip szlogen a hétköznapokban és főleg ma, a mondializáció korában?

Hazánkkal ellentétben, ahol többezres lengyel kisebbség él, a Lengyelországban élő magyarok száma csupán pár száz főre tehető, ez azonban jórészt azzal magyarázható, hogy a lengyelek sokkal mobilisabbak mint mi. Ám egy barátság lényegét nem a számok teszik ki. Engedje meg, hogy egy közeli példával éljek. 2011 tavaszán, a Krakkói Magyar Centrum fennállásának 10. évfordulója alkalmából, az EU soros magyar és lengyel elnökségének évében egy nagyszabású magyar—lengyel interdiszciplináris kulturális programsorozatot szerveztünk BÁTHORY EXPRESSZ címmel, 5 magyar valamint 10 lengyel nagyvárosban. A projekt címe egyrészt szervezetünk (Cracovia Expressz Alapítvány), másrészt a két országot évtizedeken keresztül összekötő nemzetközi gyorsvonat, a Báthory Expressz nevére utalt, amely mind Magyarországon, mind Lengyelországban jól ismert, s az idősebb korosztály képviselőiben szinte kultikus emlékeket idéz. 15 városon áthaladó kultúrbuszunkkal hazánk és Lengyelország civil lakosságát kívántuk megszólítani, hogy leporoljuk, újra élővé varázsoljuk a két nép évszázados barátságának mély történelmi tartalmait. Utazó galériává átalakított, minden városban két napig állomásozó Nysánkban történeteket, fotókat, emléktárgyakat gyűjtöttünk a helyi lakosságtól - hazánkban a lengyelekről, Lengyelországban pedig a magyarokról. Több száz emberrel volt alkalmunk találkozni és beszélgetni: kisbuszunk egyre sokasodó graffitikkel, több tucat emléktárggyal, sok száz fotóval, megannyi bejegyzéssel és mintegy 50 órányi interjúanyaggal gazdagodva, a magyar—lengyel barátság egyfajta mozgó üzenőfalaként gurult tovább városról városra. Az Út és az emberekkel való megindító személyes találkozások minden várakozásunkat felülmúlták. Több százan jöttek el hozzánk megosztva velünk személyes történeteiket, szerelmi sztorijaikat, családi visszaemlékezéseiket vagy épp nosztalgikus élményeiket Magyarországról és Lengyelországról, magyarokról és lengyelekről, a múltba tekintve vagy a közös jövő reményében. E vallomásokban egyetlen dolog volt csupán közös: egy hónapos utunk során, egyetlen helyen, egyetlen ember szájából, egyetlen egyszer sem esett soha semmilyen rossz vagy negatív előjelű megjegyzés a másik népre, országra vagy képviselőire. Ellenkezőleg. És ezen még jómagam is meglepődtem, mert habár hozzászoktam, hogy környezetemben mindig csak pozitív jelzőket hallok egymásról, ennek őszinteségében és mélységében, megvallom, némileg kételkedni kezdtem az évek során. Így még az is előfordult, hogy szándékosan kissé provokatívan tettem fel a kérdéseket interjúalanyaimnak. A Báthory Expressz azonban minden kételyemet eloszlatta: igaz, hiteles, megható, megrendítő és gyönyörű vallomásokat hallottunk, százszámra, itthon a lengyelekről, Lengyelországban pedig magunkról. Kiderült, hogy szlogenek, klisék és közhelyek ide vagy oda – bárhogy is fogalmazunk: valami elementáris és kitörölhetetlen szeretetkötelék fűz össze bennünket, magyarokat és lengyeleket. S habár a történelem hosszú során eddig még senki nem volt képes tudományos magyarázattal szolgálni erre az egymás iránti, zsigerekből fakadó, kölcsönös szimpátiára, mégis jó azzal a tudattal élni, hogy egyfajta megfoghatatlan lelki közösség okán mégiscsak létezik.

Egy kis "színes": 2006. október 18-án Promenád-díjjal tüntették ki Pászt Patríciát, a lengyel—magyar kulturális kapcsolatok területén végzett kiemelkedő társadalmi tevékenységéért. A Promenád Projekt zsűrije évente egyszer a magyarországi civil szférában kiemelkedő tevékenységet végző, maradandót alkotó nőket tüntet ki. Olyan nők részesülnek elismerésben, akik sokat tesznek a közösségekért, sikeresen érvényesülnek az életben és mintaként szolgálnak a társadalom nőtagjai számára. A legjobbnak tartott nők a megszokott emlékplakett, kupa, kitüntetés helyett egy fát kapnak. Egy élő facsemetetét, melyet a kitüntetettek tiszteletére ünnepélyes keretek között ültetnek el a főváros egy védett, parkosított, frekventált területén, ahol az évente szaporodó díjak eredményeként, az elültetett fák által létrejön egy promenád a nőkért. Egy alkalommal több kiemelkedő teljesítmény kerül díjazásra, eltérő kategóriákban. Az elültetett fa előtt tábla jelzi, hogy kinek a tiszteletére lett ültetve, mikor, mely tevékenység került díjazásra.

Önt nem csak tisztelik, ahnem szeretik is Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, mindenütt ahol igazi européerként tartják számon. Társadalmi lényként. És a magánember?

Hát sajnos a magánéletem az elmúlt években elhamvadt a hivatás mindent felemésztő oltárán (mosolyog). Mivel sem politikailag, sem házastársilag nem rendelkeztem semmilyen „háttérországgal", minden szakmai, egzisztenciális vagy pénzügyi döntés erőn felüli energiák mozgósítására kényszerített, a szabadidő és magánélet is többek között ennek esett áldozatául. Sokáig igyekeztem a két szférát összeegyeztetni, de legyünk őszinték, ez egy nő esetében – és Magyarországon – sokkal nehezebb feladat, mint férfitársaink esetében. A nők önértékelése és önérzete általában nem sérül, ha férje sikeres, ne adj Isten sikeresebb, mint ő, sőt, mindig büszke a társára, felnéz rá, és hálája jeléül főz neki egy finom vacsorát. Fordított esetben ez itthon jóval megerőltetőbb kihívás egy férfi számára, és hosszútávon sokkal frusztráltabb helyzeteket idéz elő. Biológiailag ez érthető, ezzel nincs is semmi baj, én is szeretek vacsorát főzni és felnézni a társamra, ám ebben akaratlanul is többször „túlképzettnek" bizonyultam. Valahogy az az érzésem, hogy a férfi-mentalitás nálunk nem tud, vagy nem akar lépést tartani a nők szakmai és társadalmi fejlődésével, legalábbis az én generációm körében ez a helyzet; egy értelmes és képzett férfi százszor inkább az adódó kényelmes „megoldást" választja, valódi partner helyett (tisztelet a kivételnek). Ez főként neveltetés kérdése, amelyért amúgy elsősorban a nők felelősek, akik feltétlen függést kiépítve fiaikat legtöbbször még attól is meg kívánják óvni, hogy személyes kapcsolatokat építsenek ki a mosógép ajtajával. Németországban vagy Franciaországban rengeteg babakocsit tologató vagy gyereket sétáltató apukával találkozni, és érdekes módon ezekben az országokban az emancipáció egyáltalán nem befolyásolja negatívan a gyermekáldást sem, sőt. Természetesen ehhez elsősorban felvilágosult családpolitikára és iskoláztatásra van szükség, emancipált nőkre és férfiakra egyaránt. De látja, már egy egyszerű kérdés is szakmai felvetéseket indít el bennem, úgyhogy a magánélet hiányának valószínűleg személyes okai is vannak, mégpedig az, hogy eddig a „küldetésen" kívül nemigen koncentráltam másra, és nem engedtem magamnak elegendő szabadidőt. De a munkán kívül az élet ezernyi más gyönyörűséget rejt, amelyek mostanában sokkal jobban izgatnak, mint eddig – úgyhogy az elkövetkezőkben ezekre szeretnék inkább nagyobb figyelmet fordítani.

Kivánjuk, hogy sokan üljenek a Pászt Patrícia – barátoknak Patriska - elnevezésű fa lombjainak árnyékába.

Oberten János

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X