KISEBBSÉGBEN: Hová tűnt a katonatiszt, avagy a nagy háború apró csodái


-A A+



(1.)

Nagy Háború mint múlttá málló jelen

Mentséges szavak egy vallomásgyűjteményhez

Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De  miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírra – legtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlétét – levegőjét, életrendjét, folyományait – rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagy – hétpróbás hallgatásoknak.

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

Azt is próbáltam elképzelni – miközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök rá, mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy – kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem—fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. Nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogy – sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Önmagukban eredendő forrásaim  semerre sem mutató, holt értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk. Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

Látom, amit látok – és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait.”

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan,  a merő esetlegesség, célja viszont a sok forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé rendelt vizsgálati anyag sem lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

A hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített), személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése. Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze, ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka, amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az, hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”

Szenti Tibor rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít – valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak, mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.

Hasonlóan viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem. Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012), amelynek bevezetőjéből néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt például:

„A magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely a  magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre, nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”

Bevallom, s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét – mind, ami a magyar—külföldi, mind ami a magyar—erdélyi viszonyban arányaiban kifejezésre jut. Igaz tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt, majd a szövegben föllelhető irodalmi—történelmi expresszivitás, illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek meglehetősen terjedelmes beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben éppenséggel a kötőanyag szerepét töltötték be.

A források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma (MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi vonatkozásainak következetes kutatója - önzetlen támogatását, odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában, szerkesztésében.

Most viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháborús feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké lettek.

Kezdődjék hát az általam elképzelt irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál. Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami változatlan marad: élet-halál a tét.

 

Csíkszereda, 2015. október 18.

(...)

Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!” A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!

Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemlek meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel, s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!

Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!

...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!

A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!

Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek! (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

(...)

1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német–osztrák–magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz–lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó.   Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.

Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.

Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.

– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. - Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.

Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:

–  Majd ha legyőztük az ellenséget.

Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.

Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet szippant a cigarettából, csak azután szól:

– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.

– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.

Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.

Vizi Miklós felém fordul:

– Te tanult ember vagy, ugye.

Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.

– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.

– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,

– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.

Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.

És még ilyeneket mond:

– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.

– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csak két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre  kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.

– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.

– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.

Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.

Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.

Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.

– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.

Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.

Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.

Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:

– Frájter úr, kérem...

– Megbolondultál, Miklós – rivalltam  rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.

Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.

Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.

Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. Ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

(...)

Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.

Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!

Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő. Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.

Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.

- Hát a fronton.

- Igen.

Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.

- Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli hangja.

A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása...

Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva. Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.

Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tűvé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák, ahogyan a házak felé közeledtünk. (Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.)

(Folytatjuk)

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X