KISEBBSÉGBEN: Etnikum és határ(átjárás)


-A A+



A társadalomtudományok széles körén belül szociológusok, etnológusok, kisebbségkutatók, kulturális antropológusok, humánföldrajzosok, pszichológusok használják alapvető szakirodalmi forrásként Fredrik Barth egykoron az etnikai csoportokról és csoporthatárokról szerkesztett alapművét.[1]

Eleve lehetetlen helyzetben van az értékelő, amikor (még ésszerű és méltányos terjedelemben) a százötven oldalas kötet hét előadását kívánja ismertetni. Lévén szó konferencia-értékű és szakmai szintű diskurzusról, a résztvevők (persze a tudományos érintkezés és hivatkozás normatív hatása alatt, de ebből következőleg szilárd árnyaltságú és okadatolt forrásanyagra támaszkodva) olyan ismeretlen „kistérségi” vagy lokális mélyvilágokba vezetik be hallgatóikat—olvasóikat, amelyeket a mellékelt térképek nélkül még lokalizálni is alig lehet a világban, nemhogy sajátlagos belső etnikai dimenzióikat kellő kontextusban értelmezni. Tették akkor (1969) mindezt úgy, hogy a kulcskérdések és „hívószavak”, mint stigmatizáció, mobilitás, etnikai gazdaság, integráció, kizárás és bekebelezés, dichotomizáció, határfunkciók, politikai stabilitás, legitimitás, társadalmi konfliktus (és hasonlók, hosszú sorban) részletezve is csak úgy kerültek vita- és előadás-kontextusba, hogy ismertnek vették a többi előadó mondandóját, téziseit, érvelési módját és üzeneteit. Ez pedig mind a vita és az érdemi konferenciázás keretében nagyon is praktikus, eredmény-segítő, gondolatilag is ösztönző tud lenni bárhol a világban, s bármikor a történelemben… Mindezen árnyaltságokat itt röviden felvillantani olyan vállalkozás lenne, mint egy-egy szentjánosbogarat definiálni a sötétben… – s ráadásul a kötet egésze épp azt a jelenséget tükrözi, ami szentjánosékat is jellemzi, hogy a fel-felpislanó fények idővel ritmussá állnak össze, s mint megannyi aprócska lampion, összehangolt tempóban kezdenek villódzni a tájban… Semmi ok nincs és nem marad ugyanakkor azt állítani, hogy bármelyik jótét lény nem önmagában, személyisége teljességében vesz részt a világolásban… – mégis, melyik legyen akkor, amelyiket „személyesen” is bemutathatjuk…?

Adott tehát egy könyv, melyet harmadszázada folyamatosan hivatkoznak, olvasnak, érvényesnek tartanak a szakemberek. Egy tanulmány-válogatás, melyet oly kevesen olvastak ténylegesen a hazai kutatók közül is, ám rangja és híre akkora, hogy bőszen hivatkozza mindenki, ha csak néhány mondatot vagy valamely könyvismertetőt láthatott is belőle. Egy alapvető szakirodalommá lett szümpozium-kiadvány ez, amely korszakosan változtatta meg az etnikai kérdések körüli felfogásmódot, s határozta meg új irányát mindazon felfogásoknak, amelyek az etnicitás problematikáját kívánták felölelni vagy érinteni. Homályt oszlatott a lebegtetett határok fölött, bevezetett a több etnikumú társadalomszerkezet kulturális miliőjébe, miközben számos karakteres térségbe invitált Norvégiától Etiópiáig, Szudántól Mexikóig, Afganisztántól Laoszig. Fredrik Barth közel harmincoldalas bevezetője[2] nemcsak egészében és részleteiben, hanem elméleti és empirikus, rendszerjellegűen áttekinthető és folyékonyan határtalan természete szerint mutatta ki a társadalmi folyamatok és szerveződési módok etnikus jellegét, egyúttal azt is, miként válik azonmód mállataggá, átmenetivé, határait vesztővé mindaz, amiről oly egzaktul is lehet beszélni. A lipcsei születésű (1928) norvég antropológus a legkiválóbb brit mestereknél, Raymond Firth-nél és Edmund R. Leach-nél szerezte felkészültségét (s vált maga is példaképp Thomas Hylland Eriksen oktatójává és kollégájává), életművében pedig Új-Guineától a pastu (afganisztáni) Swat-vidéken át a balinéz szigetvilágon és Dél-Perzsián vagy Szudánon keresztül egy sor szociálantropológiai terepmunkában bizonyította rangos kutató mivoltát, ebben a tanulmány-összeállításban mutatta föl a legidézettebb szakmunkák egyikét.

Az Etnikai csoportok… (ezután így utalok rá) mint kötet egy 1967 februárjában rendezett bergeni szociálantropológus találkozó vitaanyagaiból formálódott. Miután a skandináv kutatók előzetes problémafelvetése és előadásvázlata körbejárt, még mielőtt konferenciázni kezdtek volna, így a teoretikus vita immár érvényes kérdésekkel, egymásra utaló gesztusokkal, s végtére is olyasfajta harmonikussággal indult, amiből nem véletlenül lett korszakmeghatározó kézikönyv. S minthogy az öt térségi egyetemről jött etnológus csoport eredendően is a világ különféle tájain kutatta az etnicitás kérdéseit, mi sem volt csábítóbb, mint összevetni mindezt, s azt tenni „húzókérdéssé”, miként szerveződik a „polietnikus”, vagyis többféle etnikai csoportozat jelenlétéből formálódó tér, s miként alakulnak ennek határai, kölcsönhatásai, mintaválasztásai, konfliktusai és kiegyezései. Erre a problematikákat, szemléletmódokat, tapasztalatokat és okfejtéseket összegző gesztusra Barth vállalkozott, aki az etnicitás vitatott és sejtelmes kérdéskörét tette antropológiai súlyú kihívássá, s eközben magát az etnikai identitást is körülírta.

Az ismertető szerepét, vagy mondhatnám válsághelyzetét részben, sőt kifejezetten kényelmessé téve oldja föl Barth, aki az előzetes rezümék alapján már átlátta, miről és miként folyik majd a diskurzus, s a várható elméleti kereteket nemcsak elvont teóriákba foglalta, hanem a maga pastu vidéken (Pathans, Afganisztán és Nyugat-Pakisztán határán, még az ötvenes években) kezdett kutatásával illusztrálta is. Ez az önmeghatározási szinten igen markánsan megjelenő térség ugyan széttagolt (szegmentált) törzsi-települési szervezetben, központosított állami intézményrendszer nélkül egzisztál, de a területi szórtság és a körzetben vállalt különféle társadalmi szerepek—funkciók éppúgy érvényesültek az etnicitás dimenziói közt, mint (a bevezetőjében alkalmanként felsejlő) példáiban, norvég farmerek, lapp és finn gazdálkodók kisebbségi léthelyzetében. Az analógia talán meredeknek tűnik, de ha – nem törekedvén mereven még a harminc oldalas elméleti bevezető teljes ismertetésére sem – elkövetem az a cselt, hogy saját fejezetcímei szerint tematikusan kivonatolom Barth elméleti alapvetését, akkor talán könnyen átláthatóvá válik, miként lesz a határok révén meghatározhatóvá egy etnikai csoport időben folyamatos és intézményesített szervezettsége. (Ugyanakkor pedig épp a határok ködlő jellege miatt az átjárások, kölcsönhatások, tér- és időhasználati módok nemcsak a kulturális különbségeket cövekelik körül, hanem a kultúraköziséget is folytonossá és határolhatatlanná, változásnak kitetté teszik).

Barth gondolatmenete szerint az etnikai csoportmeghatározások leginkább úgy írhatók le, mint kultúra-függő egységek és mint szerveződési módok. Az etnikai csoporthatárok szinte mindenütt egy polietnikus társadalmi rendszer elemei, amelyben az identitás-szerveződés és az értékrendek is az etnikai csoportok kölcsönös függésrendje alapján kapnak státuszt. Ezt természetesen körülveszik ökológiai nézőpontból fontos momentumok, meghatározzák történeti érvényűen ható demográfiai perspektívák is. Minthogy a történelem, a lokális események menete és a külső hatások—kényszerek rendszere éppoly identitásváltozási tényezőknek kitettek, mint a belső értékrendek, a komplex (s még inkább a Barth által korábbi tanulmányokban is traktált „pluralista”) társadalmak struktúrái formalizálják és működtetik vagy akadályozzák a kulturális határok közeledésének vagy távolságának teljesebb rendszerét. Ezért az etnikai csoportok a társadalmi rétegződés komponensei is, melyet mint rendszert a változékonyság jellemez, s ennek okai és módja a pastuknál éppoly sokrétűek, mint a lappoknál (hogy mindjárt kollégája és szerzőtársa tanulmányára, a „Miként lesz társadalmi megbélyegzés eszközévé az etnikai identitás” című Harald Eidheim-írásra utaljon). Az etnikai csoportozatok sok esetben kisebbségek, megannyi helyzetben páriák, s szinte egyetemlegesen (legalább is a keleti univerzalisztikus vallások alapján tagolódó rendszerekben) társadalmi perifériák szervezeti típusainak felelnek meg. Mindezen társas és tömeg-kapcsolatokat, földrajzi és történeti dimenziókat nem a bezártság határozza meg, hanem inkább a mindenkori kulturális érintkezések és a változás. A gondolatmenet zárásaként némi áttekintést ad arról, milyenek az etnikai csoportviszonyok külsődleges és belső, inherens kezelési módjai. Konferencia-bevezetőjét pedig azzal fejezi be, hogy van még egy fölöttébb kiemelendő aspektus, melyet sem néprajzkutató, sem történész, sem politikus nem hagyhat figyelmen kívül, s antropológus még kevésbé… – ez pedig az összefüggés az etnikai csoportok és a kulturális fejlődés kérdéseiben tükröződő felfogások eltérése.

A roppant mód bátor és elegánsan összegző okfejtésben Barth egy (ma már igen egyszerűnek, tézis-szerűnek tűnő) képletre épít, melyet a hatvanas évek angolszász (leginkább brit) szociálantropológiai irányzatának (tanult ismeretanyagának) részbeni kritikájára hangol; a korszakban meghatározónak tartott strukturalista—funkcionalista gondolati hagyománnyal szemben úgy véli, hogy az egyedek nem egy „adott” kultúra normáinak és értékeinek így-úgy meghatározott „hordozói”, hanem szerinte az egyénnek épp aktív társadalmi tényező mivoltában kell figyelembe venni percepcióit és célorientált döntéshozó képességét, önmeghatározását és viszonyát ahhoz, ami külső történés (vagyis amit kívüle, de őt is érintően döntenek el). Úgy véli: az etnicitás nem valamely változ(tat)hatatlan kulturális jellemzők halmaza, amelyben minden egyes egyén névvel vagy funkcióval azonosítható lenne, s ezáltal köréje határt lehetne formálni; hanem épp úgy jön létre az etnicitás mint létállapot, hogy magát a társas teret határoló láthatatlan mezőket lépi át a legtöbb jellegadó cselekvés. Ez a tranzakcionalista alapképlet arra épül, hogy a jelentéses (szabott, alkotott, elfogadott, elutasított) etnikai határok minduntalan átjárhatók, ámde minden kívülről befelé és fölülről lefelé (vagy fordítva) zajló hatás mindig valamiféle interakciót eredményez, s épp a hovatartozás vagy azonosulás vállalt tere alkotja magát a határt. Számításba veszi azt is, hogy ezáltal a hétköznapi értelemben vett távolmaradás vagy csatlakozás szabályai és hatásai karakteresen képesek változni is. Barth az ekként „újraírt”, „átbeszélt”, „hullámtermészete” alapján áradás és apály dimenziói közt terjengő változásfolyamatot tekinti eseménysorozat-értékű történelemnek, amely nem az egyéneken kívüli sodrást eredményezi, hanem kölcsönkapcsolatot, amelyben a szabályosságot átélő, elfogadó, kiterjedéseit kezelni tudó személyiség mindig egy szélesebb horizonttal, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt vett kiterjedéssel kerül kapcsolatba. Itt fogalmazódik meg nemcsak a kívülálló nézőpontja, amely „etnikai csoportként” definiál valamit – jobbára anélkül, hogy köze lenne hozzá vagy részese lenne a definiált komplexitásnak –, hanem a belülálló álláspontja is, amely számára ugyancsak korlátos lenne, ha a közösség, etnikai kultúra vagy térségi kiterjedés kizárólag belső dimenzióit venné figyelembe, szinte elutasítva mindama külső hatást, amelytől végtére is mégsem lehet független.

A körülírt etnicitás barthi értelemben tehát kifejezetten tranzakcionális (kölcsönös cselekvésekre, áthatásokra épülő) természetű, meghatározói a belső és külső folyamatok: előbbiek értelme az, hogy ezek révén jelzik az egyének egy csoporthoz tartozásukat és a csoporton kívülieket is ezáltal határolják el, amit persze saját identitásuk meghatározásáért a kívülállók ugyancsak megtesznek. Itt lehet különbséget keresni az individuális jelleg és a csoportos megnyilvánulás között, de az énközpontú etnicitás alapszinten csak akkor értelmezhető, ha az identitás-megjelenítés egy társadalmilag fölépített identitásra és kulturálisan legitim gyakorlatra vonatkozik, vagyis megjelenik mint etnikai önmeghatározás. Az idő faktora és az önmeghatározási folyamat kezdete látszólag tisztán belsőleg generáltnak tűnhet, de már ez sincs elemi tranzakciók nélkül, minthogy feltételez valamely környezetet, elbeszélőket és értőket, szociálisan reflexív környezetet, amelyben és amelyért vagy amely ellen megtörténnek maguk az önmeghatározási kísérletek, és amely nélkül értelmét veszítené megannyi kívülről meghatározó hatás vagy önértelmezési kezdeményezés is.

Az identitás épülésében persze nem kisebb a hatása mindahány külsődleges meghatározási folyamatnak sem. Ezek kívülről befelé szabályozó, egyúttal mások felé orientáló erőhatások és folyamatok, amelyek alkalmával bármely egyén vagy csoport másokat néven nevez, elősegítve ezáltal önmeghatározásának érvényre juttatását, minthogy a másik definiálása egyben az én megerősítésére is szolgálhat. (Ő nem említi, én azonban emlékeztetnék a csecsemő vagy kisgyermek-korban általános tapasztalati gyakorlatra: „Ők” azok, ami nem „Én” vagyok…) A szerepskála másik oldalán persze lehet az egyik csoport által a másikra erőltetett meghatározás, konfliktusos eseteket nem számítva is mindez sorsalakítóan befolyásolhatja a meghatározni kívánt csoport szocialitását, társas élményét, közösnek tekintett tapasztalatait. Sokszor már maga a definíció is kizár valahonnan azzal, hogy összezár másokkal, vagy bezár egy társadalmi miliőbe azáltal, hogy a külső meghatározást belsőre cseréli fel, de nem vesz figyelembe létező más külső hatásokat. (Ez például a térbeli településmód, a gyűjtő-, ható-, vadászterület vagy piaci övezet teljes felfüggesztése lenne, továbbá a hatalomgyakorlásnak – mint erőforrások kisajátítása és a hozzáférés folytonosságának biztosításának – a lehetetlenné válása is, hiszen ez értelemszerűen együtt jár a szerepek, rangok, funkciók társadalmi meghatározottságával, továbbá a külső hatások fékezésének feladatával, amely csak akkor lehet eredményes, ha a társas lét viszonyaiba ágyazottan legitim. A hatalom és autoritás társadalmi viszonyokba ágyazottsága szükségessé teszi a „Mi” meghatározását, mely viszont lehetetlen a „Mások” definíciója nélkül. Ez a külső és belső hatások oly komplex jellegét teszi beláthatóvá, amit csak részben egészít ki az énmeghatározás indirekt jellege: Én az vagyok, aki a Nem-Ők). A példa révén Barth a kétszereplős folyamat folytonosságát jelzi, az interakció meghatározta „Mi” és a „Mások” közötti határokat pedig nem csupán etnospecifikus jelenségként értelmezi, hanem a személyes identitásformálást is úgy nevezi meg, mint társadalmi vagy egyéni, a külső és belső meghatározási folyamatok találkozási pontján létrejött, de alaptermészete szerint is változékony állapotot.

E helyzet vagy állapot előtörténete, s a folytonos folyamatok jellege nem engedi feledni, hogy a több-etnikumú társadalmak szerveződése éppen a modernitás korában kiegészül (sőt átmosást is elszenved) a világ bürokratikus kezelésmódjai, a kommunikációs fejlődés tényei, a sodró urbanizációs hullámok radikális változásai mentén. Az átírt, újraformálódott határok, az egyes elemeket, társas egységeket elmaszatolni próbáló hatások, a kulturális különbségek révén meghatározásra kerülő én-tudatok és mi-tudatok nemcsak a változást teszik folytonossá, hanem a folytonosságot is megváltoztatják, ezáltal a határfogalmak és határátjárási gyakorlatok nem csupán események, „cselek”, lokális történések lesznek, hanem előtörténetükkel összefüggő, kölcsönösségek adottságait kínáló, egyén és csoport részvételi esélyeit immár más dimenziókban szorongató identitás-állapotok formálói is.

A kötetben közölt írások (Harald Eidheim /Amikor az etnikai identitás szociális stigma is/, Gunnar Haaland /Az etnikai folyamatok gazdasági meghatározói/, Jan-Petter Blom /Etnikai és kulturális megkülönböztetődés/, Karl Eric Knutsson /Dichotomizáció és integráció/, Henning Siverts /Etnikai stabilitás és határoló dinamizmusok Dél-Mexikóban/, Karl G. Izikowitz /Szomszédság-fogalom Laoszban/ és a bevezetőn kívüli, már utalt észak-pakisztáni saját terepkutatás ismertetésével maga Barth is) nem eredménytelenül járultak hozzá az etnikai határdefiníciók korszakos ismeretkincséhez – bárha a kötet 1998-as előszavában Barth maga is utal egykori gondolataik érvényességének korlátaira, valamint a 25 év múltán megkísérelt (magyar nyelven is megjelent) „újraolvasási” kísérletben olvasható pontosítási szándékra (lásd Regio, 1996/1.)[3] –, mégis, az 1969-es kötet, melynek magyar fordítása korántsem volna érdektelen, éppen frissnek megmaradt szellemisége és tudományos, kutatási, interpretációs árnyaltsága okán, minden antropológus, szociológus, kisebbségkutató, történész vagy pszichológus könyvespolcára odakívánkozik. Visszatekintésként (egy 1993-as amsterdami konferencián elmondott előadásában) Barth mintegy felülbírálja az intézményesült csoportelmélet (corporate group theory) brit szociálantropológiai felfogását legalább annyira, mint a kanadai Erving Goffman mindennapi interakciós helyzetekről alkotott teóriáját, s ezek helyébe az etnikai tudatukat fölcserélő/változtató személyiségek etnográfiai, gazdaságantropológiai meghatározottságát állítja, melyet az etnikai csoportreprodukciók leíró természetrajzával egészít ki, evvel is azt mutatva, hogy a csoporthatárok átjárhatósága mikor és mennyiben bír befolyást gyakorolni magára a csoportfogalomra, csoportfelfogásra is. Egyúttal azt is hangsúlyozza ebben a retrospektív önértékelésben, mennyire fontos, hogy „minden esetben az egyéni tapasztalat felől közelítsünk a globális kontextusok felé; és hogy egyszerre kell szem előtt tartanunk a cselekvést és a szimbolizációt. Az elemzés megkönnyítésére javasoltam, hogy heurisztikus alapon három: mikro-, közép- és makroszintet különítsünk el benne, s mutassunk rá néhány központi színtérre, amelyeken a döntő jelentőségű folyamatok kibontakoznak. Mindeme módokon – és sok más módon is, amit majd mások írnak le számunkra – igen sok elvégzendő munka és megszerzendő belátás vár ránk. Elemzésünkben hajtóerőként szolgálhat mindama nyomorúság, amely a mai világban az etnikai megosztottságból és üldöztetésből fakad; ám feladatunk nem csupán annyi, hogy hangot adjunk együttérzésünknek, szolidaritásunknak vagy ideológiai preferenciáinknak, hanem hogy elemezzünk, modelláljunk, s jobban megértsük, mi is történik voltaképpen” (Sajó Tamás fordítása).

Ma már még kevésbé kétséges, mennyire alapvetően fontos volt az etnicitás kulcskérdéseivel empirikus és egyedi példákon keresztül találni összhangzó rész-válaszokat, s reflektálva az azóta húsz évnyi globalizációs sodrás okán átalakuló etnicitásokra, üldöztetésekre és migrációkra, azt is belátni segíteni, miként maradhat a szakszempontú, csoportközi diskurzusokban és etnikai megosztottságban felfordult világ megjelenítésében is meghatározó magatartás a szolidaritás, együttérzés és megértés…

 

[1] Fredrik Barth szerk. Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. Waveland Press, Inc., Long Grove, Illinois, 1998, 155 oldal. /Első kiadása: Oslo, University Press 1969./

[2] https://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&cad=rja&uact=8&ved= A.Gergely András

[3] Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996/1:3-25. https://epa.oszk.hu/00000/00036/00024/pdf/

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X