KISEBBSÉGBEN: Az Üveghegyen is túl …


-A A+



Adalékok a  Baltikum  népcsoportjainak ismeretéhez

A Baltikum mindmáig egzotikus szeglete Európának. Olyan, mint mondjuk Írország, Lappföld vagy Crna Gora. Legalábbis innen, Közép-Európából tekintve. Mert hisz mi vagyunk a központ, és minden körülöttünk forog. Angolul is Central Europe a nevünk, ugyebár, nem pedig mondjuk „Észak-Keleti Periféria”. Egyáltalán hol van az az észak-keleti periféria, létezik-e egyáltalán, s vajon kik élnek ott? Nos, erről szól ez a soron következő néhány oldal, korántsem a teljesség igényével, hisz írásomban többnyire személyes benyomásaimnak fogalmazom meg.

A Baltikum

A földrajzilag körülhatárolható kulturális övezetek kutatása, egy-egy kulturális jelenség földrajzi kiterjedésének tanulmányozása igen sok kutatót foglalkoztatott már; így alakult ki az area-kutatás tudományága[1] az elmúlt század folyamán. Amikor baltisztikáról beszélünk, némi magyarázatra szorul: a „balti” más és más jelentéssel bír, attól függően, hogy jelenkori politikai-gazdasági, nyelvészeti, vagy történelmi-földrajzi értelemben használjuk-e.

A „balti” viszonylag fiatal elnevezése a térségnek: földrajzi értelemben a „Balti” (vagy  németesen: Keleti-tenger) keleti partvidékén létező és működő dolgokat, embereket, ott zajló eseményeket jellemez. Politikailag a három balti állam – Észtország, Lettország és Litvánia –területét jelenti; a filológiában pedig a lettet, a litvánt és még néhány kisebb vagy kihalt nyelvet, nyelvjárást foglal magába (melyek közül a porosz a legjelentősebb).[2] A balt- szótövet etimológiailag a ’fehér’ illetve a ’mocsár’ jelentéssel hozzák összefüggésbe.[3]

A Baltikum beletartozik a Keletet és Nyugatot egymással összekötő, de el is választó ütközőzónába, amit közkeletű elnevezéssel Köztes-Európának szoktak mostanában nevezni.[4] A Baltikum sajátos érdekessége azonban az, hogy Köztes-Európa sávja e helyütt nagyon elkeskenyedik: Kelet és Nyugat – de talán még Észak- és Közép-Kelet-Európa kultúrája is – itt szinte közvetlenül érintkezik egymással.[5] Ez az élesen kirajzolódó átmeneti zóna egymástól kulturálisan igen távol eső jelenségeket engedett egymás mellé kerülni, ezzel együtt változatos kultúrtájat eredményezett. Észtországban, például, a protestantizmus és az ortodoxizmus közvetlenül érintkezik egymással; a katolicizmus, amelyről mondhatjuk, hogy kulturálisan a kettő közötti helyzetet képviseli, gyakorlatilag hiányzik (katolikus lengyelek előfordulnak Dél-Észtországban, az összlakosság 0,1%-át teszik ki).

A Baltikum stratégiailag is igen fontos területnek bizonyult. Szinte szüntelenül háborúztak érte oroszok, németek, svédek, dánok, lengyelek, akik aztán rövidebb-hosszabb ideig uralták egyes részeit. Tulajdonképpen az a csoda, hogy az őshonos észt, lív, lett és litván népcsoportok még nem tűntek el teljesen a föld színéről. A livóniai háborúban és azt követő háborús időszakban (1558 és 1629 között) például a lakosság kétharmada elpusztult; egy pár generációval ezelőtt pedig a sztálini deportálási akciók tizedelték a lakosságot.

Noha a balti országok számára a szovjet korszak már tíz éve, 1991-ben véget ért, még bizonyára hosszú ideig kitörölhetetlenül magukon fogják viselni az ötvenéves orosz megszállás nyomát. Ebbe beletartozik az emberek gondolkodásmódja, attitűdje, az intézményrendszer, az infrastruktúra, a műszaki színvonal hiányosságai, a nagyszámú orosz és egyéb szovjetunióbeli bevándorolt (kisebbség?), az orosz mint közvetítőnyelv, és még sorolhatnám. Ugyanakkor szemlátomást átalakulóban van minden; s tisztában kell lennünk azzal, hogy Európa legdinamikusabban fejlődő területével van dolgunk.

Az északi (skandináv) államok közössége mindhárom országban képviselteti magát, bábáskodik a gyermekcipőben járó új balti demokráciák fölött, mert maguk közé tartozónak tekinti őket. Természetesen az Európai Unió is jelen van, csatlakozási tárgyalásokat folytat mindhárom balti állammal, s különféle gazdasági és kulturális programok támogatásával kiveszi részét a demokratizálási folyamatból. A Balti Védelmi Akadémia, (melynek vezetője egy dán tiszt) tulajdonképpen nem más, mint a NATO kihelyezett bázisa, s szerepe az, hogy oldja az orosz fenyegetés érzését a térségben. Mindemellett, a változások beálltával a balti államok legfontosabb gazdasági partnere Németország lett. Még sorolhatnám a példákat a szélesedő kapcsolatokra, de azt hiszem, hogy ebből a rövid bekezdésből is világosan látszik: a fél évszázados orosz dominancia után megint új (ez alkalommal inkább nyugati) szelek fújnak, s az össz-balti politikai-gazdasági-kulturális életben ismét képviselteti magát mindenki, aki hagyományosan jelen van és érdekelt a Baltikumban.

Észtország

A balti államok közül leggyorsabban, úgy tűnik, Észtország számolja fel a szovjet korszak következményeit, legintenzívebben követvén a skandináv, és főleg a finn mintát Az észtek számára Finnország nem csupán egyike a gazdaságilag (és más szempontokból is) attraktív „nyugati” vagy „skandináv” országoknak, hanem a nagy testvér, a tapasztalt báty, aki segít, és példát is mutat. Ennek oka a két nyelv (észt és finn) meglepő hasonlósága, a nyelvrokonság, a közös finnugor testvéri tudat. A két ország közül mindig is Finnország járt egy-két lépéssel előrébb (mint pl. kereszténység felvétele, jobbágyok helyzetének javítása, államalapítás, nemzeti nyelv államnyelvvé emelése, önállósodás, lakosság lélekszáma, kapitalizmus kibontakozása, mobiltelefonok egy főre jutó száma, stb.). Egyébként a két ország lakossága hagyományosan hasonló életmódot folytatott: városaikat a hódító svédek, dánok, németek alapították és lakták, az észtek és finnek többnyire halászok, vadászok és parasztok voltak, egymástól távol eső falvaikban a házak is elszórtan álltak. Legfontosabb nyersanyaguk ma is a fa, ennek megfelelően az erdőgazdálkodás igen jelentős. A hidegnek mondható éghajlat miatt csak szegényesen tudnak kultúrnövényeket termelni: leginkább burgonya, répafélék, káposzta, pillangósok (borsó, bab, lucerna), alma terem meg. Ezért van a halászat-vadászatnak, az erdei méhészkedésnek, gomba- és bogyógyűjtögetésnek nagy hagyománya mind a mai napig.

Az észtek magukat tartják a Baltikum legsikeresebb nemzetének, mely véleménynek megvan a dokumentálható alapja, de találóbb, ha egészséges önbizalomnak nevezzük a jelenséget. Kétségtelenül nagy teljesítmény ex-szovjet tagállamból elsőkörös EU-csatlakozóvá előlépni. Sikerükben kulcsszerepet játszik a már említett finn-észt testvértudat, az a fikció, hogy ők (az észtek) valami módon egy kicsit a jobbak közé tartoznak (a finnek, s ezáltal a fejlett Skandináv államok közé), akiket követni akarnak. Számít még Észtország földrajzi fekvése is. A Szovjetunió számára Riga volt a Baltikum fővárosa, Skandináviához azonban valójában Tallinn közelebb van. És nem csak földrajzi értelemben, hanem hagyományit tekintve is. Ha egy észtnek feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik Európai régióval érzi országát rokonnak, akkor szinte biztos, hogy Skandináviát fogja említeni, nem pedig Oroszországot vagy a többi Közép-Kelet-Európai országot.[6]

Nézzünk két, valós, modern gazdasági példát, ami világosabbá teszi az észtek önbizalmának hátterét. Az észt bankok nagyrészt skandináv tulajdonban vannak, így megerősödve ezután az észt bankok megszerezték a lett és litván bankokat, ezáltal az egész Baltikumban a pénzügyi világot a skandináv – észt – lett – litván - sorrendű hierarchia uralja, ami ugyebár az észtek számára nem egy rossz pozíció.[7] A fejlett skandináv államoknak – legalábbis mint példával elöljáróknak – talán a következő esethez is van némi közük. Az észtek borzasztó büszkék rá, hogy egymilliós országukban közel annyi új autót vásárolnak a polgárok, mint a másik két balti államban együttvéve (holott azok összlakossága megközelíti a 6 milliót). Észtországban szinte sehol nem látni régi, lerobbant autót.  Ezen kívül egy észt számára megszégyenítő, ha autója szovjet gyártmányú. Természetesen fut még az utcán néhány tucat Lada és Moszkvics, de ezek tulajdonosa minden bizonnyal orosz nemzetiségű. Ha van valakinek autója, az szinte biztos, hogy vadonatúj (vagy annak kinéző).

A pozitív közhangulatot az észt sajtó is erősíti. Szinte minden nap megjelenik olyan cikk, amely Észtországot összehasonlítja a másik két balti állammal, Skandináviával vagy más európai országokkal. Az cikkek végkövetkeztetése mindig ugyanaz: Észtország felülmúlja szomszédjait a műszaki-gazdasági versenyben, s természetesen ez is optimista jövőképet gerjeszt a lakosság körében.

Oroszok Észtországban

Mind a mai napig az egész Baltikum lingua francaja az orosz. Ez nem mindig volt így. Az első oroszosítási hullámot a 19. század utolsó évtizedeiben, az erőszakos cári politika következményeként és egyúttal céljaként jelentkezik, amikor is kvázi az oroszt teszik meg hivatalos nyelvnek, elbocsátva az oroszul nem tudókat az iskolai katedrákról és a közhivatalokból. A számos lázadás csak súlyosbította a helyzetet, s csak az 1905-től erősebb lábra álló nemzeti politika, majd a balti államok 1918-ban létrejövő függetlensége hozza meg a nemzeti nyelvek államnyelvi státuszát.

A Szovjetunió 1939-ben bekebelezte a három független balti államot. Akkor, pár év alatt, a nem őshonos lakosság teljesen kicserélődött: a balti németek elmentek, s helyükre (a csekély számú őshonos orosz mellé) rengeteg bevándorló munkás és katona érkezett az egész Szovjetunió területéről.[8] Ez jelentette a második oroszosítási hullám kezdetét. A hetvenes évek végére a bevándorlók aránya elérte az Észt SZSZK összlakosságának 40%-át. 1996-ra ez az arány lecsökkent 28%-ra.[9] A helyi lakosság, természetesen, nem nézte jó szemmel az orosz gyarmatosítást, és némi ellenszenv mind a mai napig tapasztalható az oroszokkal szemben, ami jelentős mértékű szegregációt eredményez a társadalomban. Ez statisztikailag is jól kimutatható, hiszen ha megnézzük a házasodási preferenciákat, valamint a baráti és munkahelyi kapcsolatokat vizsgáló szociológiai kutatásokat, rögtön kiderül, hogy a társadalom két jól elkülöníthető osztályra: észt valamint orosz nyelven való kommunikációt előnyben részesítőkre oszlik.[10] Az emberek többsége úgy látja, hogy néhány generációnyi időnek még el kell telnie, míg a helybeliek és a bevándorolt oroszországiak kapcsolata oldottá válik. A másik két balti államban talán egy kicsit jobb a helyzet, hisz ott valóban nagyobb fokú az oroszok integrációja: Lettországban azért, mert ott többen vannak (majdnem 40%), s hatalmas, szinte teljesen orosz régiók is vannak, pl. Kelet-Lettországban, így a lettek maguk is kénytelenek alkalmazkodni hozzájuk; Litvániában pedig azért, mert ott sokkal kevesebben vannak (5%).

Eltérő az oroszok aránya Észtország egyes vidékein: az iparosodott északkeleti régióban, Narva környékén és Ida-Virumaa-ban szinte csak oroszok élnek (90%), a nagyvárosokban is elég magas az arányuk (Tallinn 50%, Tartu 28%), míg a szigeteken gyakorlatilag nincsenek egyáltalán.[11] Egyik tartui észt adatközlőm szerint az oroszok szeretnek sokan együtt lakni (tehát lakótelepen), míg az észtek inkább szeretnek elkülönülni (ezért laknak inkább családi házakban). Az oroszok temperamentuma eltér az észtekétől: nyitottabbak, közvetlenebbek, jobban megnyilvánulnak érzelmeik is.[12] Csak hogy jobban megvilágítsam miről is van szó: egyik észt barátom szerint ha egy észt felszáll  a buszra és lát egy ismerőst, akkor alig néz rá, csak int a fejével, és lehetőleg minél távolabb ül le tőle. Ha egy orosz száll fel a buszra s lát egy ismerőst, akkor nagyot kiált, és nagy gesztusokkal integet az neki, s odafurakodik mellé, hogy beszélgethessenek. Vagy hogy egy személyes példát hadd említsek: gyerekeinkkel elég nagy feltűnést keltettünk Észtországban, de szinte kivétel nélkül mindig oroszok szólítottak meg az utcán, vagy segítettek ismeretlenül is, ha kellett. Az ember igazából teljesen jól elboldogul az orosszal is az egész ország területén. Egyes vélemények szerint, miután az észteknek immár nem kötelező oroszul tanulniuk, az oroszok pedig nem akarnak vagy nem tudnak megtanulni észtül, a két népcsoport tagjai majd angolul fognak egymás közt érintkezni.

Észtországban egy sor, a demokráciával és az emberi jogokkal kapcsolatos problémát kell majd megoldani a közeljövőben, melybe beletartozik a két fő társadalmi kategória közötti konfrontáció is. Mindenki együtt örül az észtekkel, hogy felszabadultak a szovjet megszállás alól, s természetes jogukban állott nemzeti nyelvük államnyelvi státuszát helyreállítani. A lakosság közel egyharmadát kitevő orosz anyanyelvűeket azonban nagyon hátrányosan érinti az, hogy hivatalos ügyeiket csak azon a nyelven intézhetik, ami az állam nyelve, s amit ők csak nagyon gyengén ismernek. A bevándorlók a szovjet megszállás idején megszokták, hogy nyelvi és szakmai kompetenciájuk megfelelő társadalmi rangot és életszínvonalat biztosít nekik. A szovjet állam összeomlása váratlanul és hátrányosan érintette őket: a társadalmi státuszuk meggyengült, az őshonos hazai lakosság mellett másodrendű állampolgárokká fokozódtak le. Ez egybevág annak a kérdőívnek az eredményével, amit magam készítettem orosz nemzetiségű csoporttársaim diszkrét kikérdezésére. Előre kell bocsátanom, hogy olyan fiatal oroszokról van szó, akik immár határozott lépést tettek annak érdekében, hogy megtanuljanak észtül, ezáltal elősegítsék önmaguk integrációját: tanulnak, méghozzá nagyon keményen, intenzíven, nagy áldozatot vállalva, Észtország legnevesebb egyetemén. Nos, a kérdőívekből egyértelműen az derül ki, hogy (más-más indíttatásból ugyan, de) meg akarnak tanulni észtül, „tudniuk kell az állam nyelvét”. Kénytelenek alkalmazkodni a számukra szigorú feltételeket szabó észt állam követelményeihez, amennyiben ott akarnak maradni. Hisz az is kiderült, hogy eszük ágában sincs elmenni Észtországból (se keletre, se nyugatra) akkor se, ha épp nincs is meg az észt állampolgárságuk. Hű polgárai akarnak maradni Észtországnak.

A nem észtek, mitte-eestlased (merthogy nem csak oroszokról, hanem más, ex-szovjetunióbeliről is szó van)[13] integrációjára több szinten is programokat dolgoztak ki. Egyelőre, szerintem, elég kilátástalannak tűnik a dolog, mert az oroszok öntudatossága nehezen vetekszik az észtekével. Ráadásul az oroszok immár nem érezhetik a hátuk mögött a moszkvai politikai segítséget problémáik megoldásában. Észtország végérvényesen egynyelvű (bár multikulturális) állam szándékozik maradni, az itteni oroszoknak pedig egyetlen porcikájuk sem kívánja az Orosz államba való visszatérést. (Aki akart már hazament.) Mindazonáltal teljesen nem szakadtak el az anyaországtól, hisz továbbra is az oroszországi médiák befolyása alatt állnak, mert az észtországi orosz nyelvű hírcsatornák színvonala alacsonyabb. Ez a kettős kötődés előreláthatóan még hosszú időn át megmarad az észtországi oroszok körében, rögzítvén az észt társadalom dichotómiáját. 

A vőruiak és a szetuk

Észtországban több, jól elkülöníthető népcsoport is található, akik ugyan észteknek tartják magukat, de emellett egy kicsit más identitással rendelkeznek, (mint nálunk mondjuk a palócok vagy a székelyek.) Ezek főleg dél-észt perifériákon találhatók. Annyit tudni kell, hogy a dél-észtek és az északiak más-más balti-finn törzsből származnak, mely különbségnek megvan a nyelvi nyoma is, de a folklór is őrzi. A déli észt nyelvjárások közelebb állnak a finnhez (!) és a lívhez is, mint az északi-észt.

Egy ilyen sajátos népcsoport a vőrui. Saját megyéjük van: Vőrumaa, melynek fővárosa Vőru városa. Az ott lakók sokkal kedvesebbek, barátságosabbak és közvetlenebbek, mint az északi észtek; kicsit olyanok, mint a tartui oroszok az ottani észtekhez képest.

Vőruban létre hívtak egy állami fenntartású intézményt, melynek neve Vőru Instituut. Közvetlenül a kulturális minisztérium alá tartozik, (mint a múzeumok vagy a színházak), legfőbb feladata a vőrui nyelvjárás és identitás ápolása, kutatása. Az intézet tevékenységének köszönhetően mára gyakorlatilag kialakult egy második észt irodalmi nyelv: ez az un. vőro-seto keel, amely mind helyesírásában, mind lexikai-morfológiai, sőt szintaktikai szinten is eltér az irodalmi (északi) észttől, lehetőleg kidomborítva a különbségeket.[14]

Maguk a „utcai vőruiak” nem sokat érzékelnek nyelvjárásuk irodalmi rangra emelésből. Aki eddig nyelvjárást beszélt, az ezután is azt fog, de a bonyolult írásmódot nem használja, azt felnőtt korban megtanulni már nem könnyű (noha vannak ez irányú törekvéesek). Vőrumaa iskoláiban fakultatív módon elsajátítható, a felnövő generáció némely tagja valóban fogja tudni használni. Akik ma felnőttként képesek vőrui nyelven írni, azok mind nyelvészek, irodalmárok, tanárok és más értelmiségiek.  Az északi(bb) észtek szemében a dolog egyszerűen nevetséges, és különféle pletykák terjengnek arról, hogy az állam vajon miért támogatja éppen a vőrui nyelvjárást.[15]

A Vőru Intézet munkatársai igen lelkesek, büszkék kiadványaikra, konferenciáikra, eredményeikre. Valóban nagyszabású vállalkozásaik vannak, pl. felmérték a szetuk és vőruiak viszonyát a nyelvükhöz, nyelvhasználatukhoz, konferenciáikon és kiadványaikban pedig felvállalják a többi kis balti-finn nyelv és nép (pl. lívek, szetuk, vótok, mulgiak, lappok) problémáit is.

Ha az ügyet tovább boncolgatnánk, érdemes lenne megvizsgálni, hogy az észt politikai elit hogyan fonódik össze a vőrui mozgalommal, de azt hiszem ehhez hosszabb időt kellene a helyszínen tölteni. Annyi azonban biztonsággal már most megállapítható, hogy a Vőru Instituut létrejöttében és életében fontos szerepe volt és van a politikai szférának: Vőru számos nagy észt politikust termett, s tény, hogy az intézet néhány év politikai lobbi után született meg. Szemtanúi lehetünk egy folyamatnak, melyben egy kulturális hagyományokból táplálkozó idea politikai szinten is képviselethez jutott, majd ezáltal komoly támogatottságra szert téve új lendületet, új értelmet s új irányokat is adott az eredeti idea kibontakozásának. Ha mindehhez hozzávesszük az orosz kisebbséget érintő nyelvpolitikai koncepciót és a keleti finnugor népek fiataljainak képzésére indított észt programokat, akkor megállapítható egy progresszív nemzeti irány az észt nyelvpolitika logikájában.

A szetuk abban különböznek a vőruiaktól és általában a többi észttől, hogy vallásukban az orosz hagyományokat követik, azaz ortodoxok, míglen a szetu nyelvet a vőrui dialektusának tartják, lévén hogy csak lexikai különbség van köztük (és így nyelvi-mozgalmi szempontból egymás szövetségeseinek tekinthetők). Amíg az identitás meghatározásában a vallás fontosabb szerepet játszott, mint a nyelvrokonság, addig (még 20. sz. eleji források szerint is) „oroszoknak” nevezték magukat a szetuk, a lutheránus észtektől való megkülönböztetésképpen.  Amikor az általuk lakott terület 1920 után az első Észt Köztárasághoz került, megindult a szetuk „észtesítése”: észt vezetéknevet kaptak (korábban egyáltalán nem volt vezetéknevük, mint ahogy az orosz parasztoknak sem), észt iskolákba kerültek, felvilágosították őket arról, hogy ők észtek, (mindaddig a nemzeti identitás problémája számukra valószínűleg fel sem merült).[16] Ekkoriban összlétszámuk elérte a 15 ezer főt.

1940 után Észtország a Szovjetunió tagállama lett,[17] a határokat pedig 1945-ben önkényesen az oroszok javára módosították, semmibe véve ezáltal a máig egyetlen legitim szerződést, a tartui békemegállapodást. Ennek következtében 5600 szetu maradt a határ orosz oldalán, bár ez akkor még semmilyen problémát nem jelentett, hiszen a Szovjetunió belső határai átjárhatóak maradtak. Az észt parasztok is a Leningrádi piacra termeltek, a szetuknak is majdnem mindegy volt, hogy Tartuba, Vőruba, vagy Petseribe[18] íratják-e a gyereküket gimnáziumba. Mindmáig létezik egy lassú, főleg észt nagyvárosokba irányuló áttelepülési tendencia, ami által az orosz oldalon a szetuk száma egyre fogy,[19] az ott maradók átlagkora pedig egyre nő.

Észtország számára 1991-ben ismét eljött a függetlenség napja, a határok pedig maradtak úgy, ahogy akkor voltak: a szetuk egy része Oroszországhoz, a másik része pedig Észtországhoz került.[20] Ráadásul bevezették a kölcsönös vízumkényszert, ami gyakorlatilag megbénította a határok addigi szabad átjárhatóságát, súlyosan érintette az amúgy is marginális státusú szetuk illetve a területen lakó észtek és oroszok gazdasági helyzetét és szociális kapcsolatait, rokonok ezreit vágva el egymástól, és felborítva az addigi kereskedelmi csatornákat is. A helyzet valamelyest javulni látszik, mert egy 2000-ben létrejött megállapodás alapján mindkét állam többszöri határátlépésre, egyenként három napi tartózkodásra jogosító vízumot ad a másik állam meghatározott számú, a határ mentén lakó, a határ másik oldalán rokonokkal rendelkező polgárának.

Sokan keresték már a választ arra a kérdésre, hogy mik a szetu identitás jegyei, azaz mitől tartja magát valaki szetunak. Az eredmények alapján elmondható, hogy ezek közül a legfontosabbak – a leszármazáson túl – a nyelv(járás) ismerete, az ortodox vallás, a hagyományos női viselet és a szetu népdal, a leelo. A szetuk a nyár egy bizonyos napján megünneplik saját Szetu Királyságukat is, melyhez kapcsolódik a saját zászló, himnusz, hadsereg, és más állami attribútumok használata. A szetuknak van civil önkormányzata (Vanematekogu, azaz öregek tanácsa), valamint saját nemzeti eposza is, melynek főhőse Peko emberisten.

A kutatások eredményei alapján az is elmondható, hogy a határ észt oldalán élő fiatalok inkább észtnek vallják magukat, s csak másodsorban szetunak, az idősebbek pont fordítva.  A városban lakó szetuk, akik elszakadtak eredeti környezetüktől, és értelmiségi pályára mentek (és ha persze közben nem asszimilálódtak), jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak etnikai hovatartozásuknak, mint azok, akik falun maradtak Setomaaban. Hasonlóképpen a városiak fontosnak tartanának egy szetu nyelvű rádió és tévéadást, míg a vidékiek szerint ez lényegtelen.[21] Az említett médiáknál kevésbé fontosnak tartják viszont a szetu nyelvű nyomtatott sajtót. Ennek oka az, hogy a vőro-seto keel írásmódja eléggé bonyolult az irodalmi észthez szokott ember számára. Egyébként már öt éve létezik észt nyelvű, havonta megjelenő szetu újság, a Setomaa, ahol egy-egy cikk vagy hirdetés meg szokott jelenni szetu nyelven is.

Lettek, lívek és latgalok

A határ másik oldalán, Lettországban számomra a legfeltűnőbb az orosz nyelv igen széles körű használata volt. Sokkal természetesebben szólalnak meg az emberek oroszul itt, mint Észtországban. Viszont nem nagyon tudnak nyugati nyelveket, s ez igen megnehezítette a dolgomat, mert én meg nem tudok olyan jól oroszul. Rigában egy üzleti (!) magán főiskola kollégiumában aludtam, s még ott se tudott senki angolul, se a diákok, se a személyzet.

A lett nyelv és nép kialakulásának alapvetően kétféle – egy tudományos-objektív és egy romantikus nacionalista-dogmatikus – elmélete létezik. Ez utóbbi szerint a lett egy nagyon régi nép, mely már több ezer éve ugyanazon a területen él, s egységes nyelvet beszél. Ez az elmélet leginkább az első Lett Köztársaság idején számított mérvadónak.

A másik, a tudományos elmélet szerint a mai Lettország területén négy, indoeurópai eredetű balti törzs élt a 12. sz. elején: a letgalok[22] (keleten, észak-keleten), a selek (dél-keleten), a zemgalok (délen), a kursok (nyugaton), valamint egy finnugor eredetű népcsoport, a lívek (középen, az öböl két partján). A lív és a letgal interferenciájaként kezd kialakulni a 15. század folyamán az a nyelvjárás, amit ma lett nyelvként ismerünk, s amelybe a selek, valamint a zemgalok északi része is beleolvadt. A lív szubsztrátum jelentősen hatott a kialakuló lett nyelv minden rétegére, beleértve a szókincset, a kifejezéseket és a mondatszerkezetet. A lívek a lettekkel azonos kultúrkörben éltek évszázadokon keresztül, míg végül teljesen fel nem olvadtak bennük. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy minden második lettnek lív vér is folyik az ereiben. Mégis, amikor megemlítettem a letteknek, hogy líveket keresek országukban, akkor elhatárolták magukat, kinevettek, s azt mondták, hogy az egy egykori nép, amelyik már rég kihalt. A latgalról viszont mindenki tudja, hogy az ma is a katolikus egyház hivatalos nyelve Lettországban.

Az ország déli része, Kurföld hosszú ideig, a livóniai háború kezdetétől a Litván-Lengyel állam feldarabolásáig lengyel fennhatóság alatt állott. Ennek egyik folyománya, hogy a déli országrészben, ahogy közeledünk Litvánia és Lengyelország felé, egyre erősebben dominál a katolikus vallás. A mai lett és a latgal közötti különbség nem nagyobb, mint a külön nyelvnek számító cseh és szlovák között, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások között. Mégis, a politikai vonzatoktól sem mentes problémára a nyelvész Zeps azt a választ adja, hogy „csak egyetlen lett nemzet és csak egyetlen lett nyelv, azonban két irodalmi nyelv létezik: az egyik alsólett nyelvjáráson alapul, a másik a felsőletten. E két irodalmi nyelvet hívják lettnek illetve latgalnak.” (idézi Bojtár 1997:170) Ki érti ezt?

A lívek

A lív az egyik legrégebben önállósodott balti-finn törzs (és nyelv), melyről a történelmi Livónia is a nevét kapta. A Rigai – vagy régebbi nevén a Lív – öböl két partján, azaz Riga városától északra és nyugatra élt e hajdan jelentő számú nép. A magukat partiak-nak (rāndalist), nyelvüket parti nyelv-nek (rānda kēļ) nevező lívek hagyományosan halászattal foglalkoztak. Ma a lívet anyanyelveként kb. 5 fő beszéli, akik közül a legfiatalabb 1926-ban született. Ezen kívül még vannak fiatalok, akik nemzeti lelkesedésből második nyelvként megtanulták, valamint nyelvészkutatók, akik szintén kiválóan tudják e nyelvet, így összesen kb. 40-re tehetjük a lívül beszélők számát. Tehát egyelőre még nem halt ki teljesen.

Emellett kb. 180 fő vallja magát lívnek, akik leginkább Rigában és Ventspilsben laknak. Legújabbkori történelmük során csak egy-egy rövid időszakban örvendhettek jobb létnek (pl. 1920-as, 30-as évek), egyébként pedig kitelepítés, betiltás, diszkrimináció volt a részük. Több szervezetet is létrehoztak: elsőként, 1923-ban a Lív Egyesületet (Līvőd Īt). 1931-ben jelent meg az első lív nyelvű újság, a Līvli (az akkor még 1500 főt számláló közösség számára). 1939-ban Mazirbében felavatták a Lív Nép Házát. Mindezeket a a szovjet időszakban (1940-1988) betiltották és bezárták. Megtiltották a tengerparti halászatot, a falvak közé szovjet katonai támaszpontokat telepítettek. 1970-től a népszámlálásokon a líveket letteknek tüntették fel, mert a törvény is kimondta, hogy a „Lett SzSzK-ban nincs lív nép”.

1988 után újabb lehetőséget kaptak: megalakult a Lív Kultúra Társasága, újjászervezték a Lív Egyesületet, megindult a nyelvoktatás, kiadványok jelentek meg a lívekről és lív nyelven. 1991-ben, első ízben Lettország történetében a lívek hivatalosan is az ország őshonos népének neveztetnek. 1992-ben a lett kormány és a Lív Egyesület közös programot dolgoz ki a lív partvidék és a 12 lív falu megóvására, létrehozva a Līvőd Rānda (Lív Part) nevezetű állami intézményt. Nyolc éve újból megjelenik a Līvli c. folyóirat (immár lett nyelven).

Az egyedülálló lív partvidék leghíresebb települése Mazirbe (lívül Irē) falu, amely földrajzi helyzetének köszönhetően régtől fogva a lív partvidék szellemi központja. A nyelvészek szerint Mazirbében beszélték a középső nyelvjárást, amely a keleti és a nyugati nyelvjárást kötötte össze. A területén létrehozott intézményeknek köszönhetően kulcsszerepét mind a mai napig őrzi, sőt erősíti.  Működő evangélikus temploma 1868-ból való, a még régebbről fennmaradt paplak ad helyet a vasárnapi iskolának, s konferenciateremmel is rendelkezik. 1939-ben finn, észt és magyar segítséggel felépült a Lív Nép Háza. Ennek emlékére 1989 óta minden év augusztusának első szombatján rendezik meg a faluban a Lív Napokat, melyre a világ minden tájáról jönnek lívek és irántuk érdeklődő vendégek. A falu ad otthont az 1992 óta minden évben összehívott gyermektábornak is, ahol a legfiatalabbakat tanítják dédapáik nyelvére és hagyományaira. Ezeken kívül még számos kuriózummal bír a falu, mert van ott régi temető, kő- és faházak, kisvasút, csónaktemető, múzeumok, iskola, tengerpart, stb. 

A lívek nemzeti ébredését csírájában elfojtotta a lett nacionalizmus, a világháborúk, majd a szovjet nemzetiségi politika. Az a tucatnyi értelmiségi, aki a mai lív mozgalmat belülről erősíti, egy igen nemes, de széles polgári háttér nélküli fikciót igyekszik életben tartani. Ha összevetjük egymással a szetu, vőrui és lív mozgalmakat, azt láthatjuk, hogy – a megadott sorrendben haladva – azok mindinkább eltávolodnak a valóságos fizikai szükségletektől, s a létbiztonság valós problémájától mindinkább egy értelmiségiek szűk csoportja által vezérelt fiktív problémafelvetés irányába tolódnak el. A szetuk – identitásuk és nyelvhasználatuk alapján – valóban önálló népnek tekinthetők, akik mindennapos létgondokkal, a nyomasztó határkérdéssel és élő hagyományuk fenntartásáért küzdenek, de akik marginális helyzetük miatt problémáikat, úgy látszik, nem tudják megoldani. A vőrui mozgalom széles és – úgy szellemileg, mint anyagilag – tehetős bázison nyugszik, problémáik azonban inkább erkölcsi-politikai gyökerűek, s ennek megfelelően inkább szellemi harcot vívnak önrendelkezési joguk és identitásuk érdekében. Ők azok, akik a másik két rokon mozgalomnak segítséget is tudnak nyújtani. A lívek pedig mára – igaz, önhibájukon kívül – gyakorlatilag már asszimilálódtak, azaz – röviden megfogalmazva – lettek lettek. Mozgalmukban egy legendássá távolodott kultúra emlékét igyekeznek életre hívni, sajnos nem sok reménnyel, de legalább jól érzik magukat benne.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bojtár Endre 1997 Bevezetés a baltisztikába. Budapest.

Einštreit, Valt (szerk.) 1994 Līvlist. Riga.

Einštreit, Valt 2001 Pőlisrahvad Läti Vabariigis. In: Mikkonen, M. – Sulkala H. – Mantila H.

Jääts, Indrek 1998 Setude etniline identiteet. Tartu.

Mikkonen, Miia – Sulkala, Helena – Mantila, Harri 2001 Tutkelmia vähemmistökielistä Jäämereltä Liivinrantaan. Oulu.

Pándi Lajos 1997 Köztes-Európa 1763-1993 (Térképgyűjtemény). Budapest.

Rannut, Mart 2001 Estonian language policy in 1990s. In: Mikkonen, M. – Sulkala H. – Mantila H.

Tammaru, Tiit 1999 Venelased Eestis: ränne ja kohanemine. Tallinn.

 

[1] Mint amilyen például a balkanisztika.

[2] Az észt és más finnugor népekkel és nyelvekkel a balti-finn filológia (a finnugrisztika egyik ága) foglalkozik.

[3] Bővebben lásd Bojtár 1997:12-17.

[4] Bővebben lásd Pándi 1997.

[5] Egyedül talán Ingermanland magasságában szűkebb ez a sáv.

[6] Ha ugyanezt a kérdést egy észtországi orosznak tesszük fel, akkor ő valószínűleg Oroszországhoz fogja hasonlónak találni Észtországot.  

[7] Sok észt jólesően nyugtázza, amikor a „Baltikum zsidóinak” titulálják őket.

[8] Észtországban 1924-ben a nemzetiségek aránya: 88,2% észt, 8,2% orosz, 1,5% német és 0,7% svéd.

[9] Köszönhető ez a kivándorlásoknak, a szigorú észt állampolgársági kritériumoknak, és a születési arány csökkenésének az oroszok körében.

[10] Jóllehet mindkét csoporton belül bizonyos százalékban azért ismerik a másik csoport nyelvét: a 25 év feletti városlakó észtek mindegyike tud jól oroszul, a fiatalok inkább csak passzívan. Átlagosan az orosz anyanyelvűek 20%-a tud valamennyire észtül, ez az arány a 25 év alatti fiatalok esetében meghaladja a 35%-ot.

[11] A szovjet időkben a szigetek határzónának számítottak, ezért oda bevándorlók be se tehették a lábukat.

[12] Ez szerencsére nem jelent különös problémát az interetnikus kapcsolatokban.

[13] 1989-ben a bevándoroltak aránya az összlakossághoz viszonyítva: oroszok: 30,3%, ukránok: 3,1%, fehéroroszok: 1,8%.

[14] Meg kell jegyeznem, hogy ez az új irodalmi nyelv nem azonos a 17. sz. közepétől a 20. sz. elejéig használt önálló dél-észt irodalmi nyelvvel (amely egyébként a tartui nyelvjáráson alapult).

[15] Például mert az EU állítólag mindenképpen azt óhajtotta, hogy valami civil kezdeményezést támogasson az állam, s nem találtak jobbat, stb.

[16] Az 1930 előtt született nők számára a vallási identitás mindmáig mindennél előbbre való (vö. Jääts 1998:145).

[17] A bekebelezés erőszakos voltát az Szovjetunió utódállama mindez ideig hivatalosan nem ismerte el, sőt tagadta.

[18] Itt mind a mai napig működik észt gimnázium.

[19] 1998-ban kb. 500 fő volt.

[20] Az észtek évekig reménykedtek a tartui békeszerződésben megállapított határok restitúciójában – mindhiába.

[21] Mindez a seto-mozgalom városiakra kifejtett erős hatásáról tanúskodik.

[22] Bojtár Endrét követve a letgal elnevezést az egykori, a latgal-t pedig a mostani népcsoportra alkalmazom.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X