KISEBBSÉGBEN: Van-e az állampolitikának antropológiája?


-A A+



(Egy eset, ahogy megesett)

Beavatás, ajándékozás, mana, fétis. Nagy-ember, rokonság, főnök és klán. Törzsek, dombok, rítus – valóság…

E szavakról sok minden eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy egy politikai elemzés terminusairól van szó. Az elemzés tárgya pedig egy modern politikai intézmény, ahol a főszereplők sámánok, hadurak, és keresztapák, és ahol meghatározó szerepe van a patrónus—kliens viszonynak, főnöki—elnöki nagyságnak, beavatottságnak vagy felkentségnek….[1]

De hát mégis milyen törzsek? És milyen dombon? A „Domb” persze nem más, mint a Capitolium Hill, az a magaslat, melynek tetejére az amerikai kongresszus épületét emelték, és törvény tiltja, hogy bármilyen szerkezet meghaladja magasságát. A Washington tetején lakozó törzsek pedig az Egyesült Államok Kongresszusának egymással harcoló rivális klánjai.

Aztán hát mi újat mondhatunk a politikáról vagy az amerikai kormányzati rendszerről, ha a szenátust az irokézek szövetségével, a képviselőházat pedig egy törzsi tanáccsal hasonlítjuk össze? Nos, úgy tűnik, sokkal többet, mint azt gondolhatnánk. Ma már közbeszéd-közhely, hogy a politikában semmi sem változott évszázadok óta, semmi újat nem találtunk ki, amit már az ókorban is ne ismertek volna. Mégis megdöbbentő (vagy sejtelmekben elgondolkodtató legalább), hogy a 21. század kezdetén, a világ egyik legbefolyásosabb társadalmi intézményében a politikai tevékenység természete nem sokban különbözik a törzsi társadalmak gyakorlatától vagy a Potomac folyó partján megtelepedett, ott kitartóbban időző síksági indiánok hajdani szövetségi intézményétől. Weatherford amerikai kongresszusról készített etnográfiája azonban ennél többről szól.

Ha a szenátor legfőbb hadúrként vagy gerillaként jelenik meg, ha a női politikusokra úgy vadásznak, mint egykor az Amazonokra, ha a kongresszusi jegyzőkönyvről kiderül, hogy nem egyszerű dokumentáció, hanem sokkal inkább a modern élet talizmánja, az amerikai törvényhozás fétise, s ha a bizottsági meghallgatások szinte semmiben sem különböznek egy előre megírt forgatókönyv szerint zajló hollywoodi filmforgatástól, akkor nemcsak izgalmas képeket és szavakat kapunk ahhoz, hogy másképp tudjunk beszélni a politikáról, hanem annak a nyilvánosság elől rejtőzködő lényegi vonásaira, rejtett működésére tapintunk rá, gondolati párhuzamokba akadunk és azon mód tükrözni próbálhatjuk azokat a viszonyokat a saját nemzetpolitikai dimenziókra. Csakhogy: lehet-e antik és modern, kortárs és archaikus mintázatokat keverni, folyamatokat vegyíteni, analógiákat érvényesnek tartani akkor, ha politikai valóság és tudományos feltárás jobbára megértő módban kizárja egymást legtöbbször…?

Weatherford szerint a legtöbb szokványos, bevett akadémiai megközelítés előtt éppen ez az, ami rejtve marad. Hogy ennek mennyire nemcsak tudományos, hanem gyakorlati jelentősége is van, arra kiváló példa Woodrow Wilson 1880-as években készült, Congressional Government című munkája, ami még ma is az amerikai kongresszusról szóló politikai best-sellerek egyike. E művében Wilson is elismeri, hogy a Kongresszust lehetetlen megérteni egyetlen szempontból, hiszen annak sokféle formája, bonyolult, szerteágazó szerkezete megzavarja a kutató látását, és elrejti a felépítmény valódi alapját képező mögöttes rendszert. E felismerés ellenére Wilson mégis megmaradt a bonyolult, de azért látható, formális szerkezet értelmezésénél. Amikor harminc évvel később elfoglalta elnöki hivatalát, nagyon nehezen boldogult a Kongresszussal, és a Versailles-i békeszerződés fennakadt e mögöttes, nem látható rendszeren. Weatherford úgy látja, hogy Wilson pengeéles logikáját az akadémia politikailag biztonságos, intellektuálisan tiszta légkörében érintetlenül hagyta a valóság. Leginkább azért, mert doktori disszertációját a Princetonon írta, több száz mérföldre Washingtontól, és sohasem vette a fáradtságot, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt a Kongresszust, melyet magyarázni próbált.

„Miközben ezt a könyvet írtam az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusáról, gyakran emlékeztettek Otto von Bismarck szavaira, aki arra intett, hogy soha ne nézzük meg, hogyan készül a kolbász – vagy a törvény. Attól tartok, azzal, hogy leírtam, miként működik az Egyesült Államokban a kormányzat a színfalak mögött, elveszem Olvasóim étvágyát a demokráciától. A demokrácia persze zavaros folyamat, de szívből remélem, hogy az Olvasó végül nem kiábrándul, hanem még inkább elköteleződik mellette. Remélem, hogy azzal a mély tisztelettel, mellyel a magyarok viseltetnek a szabadság iránt, elkerülik majd azokat a hibákat, melyeket mi elkövettünk hazánkban. Remélem, Önök jobb munkát végeznek majd, mint mi, és így az unokáim is tanulhatnak Magyarország hőseitől, ahogy én is tanultam tőlük 1956-ban, amikor kisgyerek voltam”… – írja a Szerző a magyar előszó számára.

Nagyon kevés összehasonlító elemzés készült az amerikai politikai rendszerről, így a szerző eredeti célja az volt, hogy a kongresszust más, főleg európai törvényhozó testületekkel vesse össze. Munka közben azonban nagyon hamar rá kellett döbbennie, hogy bárki – „legyen az újságíró, akadémikus, egyszerű szavazó, vagy akár kém” – a Kongresszus megfigyelésekor pontosan ugyanazzal a feladattal áll szemben, mint az antropológus, aki először néz körül egy isten háta mögötti törzs falujának közepén, és minden felkészültsége ellenére fogalma sincs, hogy mit csinálnak ezek az emberek, hogyan és vajon miért?

Weatherford a számára egyetlen járható utat választotta, hogy valamilyen értelmet hámozzon ki a látszólagos káoszból. Elhajította közvélemény-kutatásokból, számítógépes programokból és az összehasonlító politika hagyományos eszközeiből álló felszerelését, és beszállt a „játékba”. Együtt dolgozott és élt a „bennszülöttekkel”, megtanulta nyelvüket, ette, amit ők ettek, ugyanazt a ruhát viselte és részt vett rítusaikban… – miképpen azt a mindennapi antropológusok teszik. Elég hosszú ideig játszott ezen a helyszínen ahhoz, hogy kérdéseket tudjon fogalmazni, és választ is adjon rájuk. A Heritage alapítvánnyal szemközti utcában két háztömbnyire lakott a szenátus épületétől, ahol éveken át dolgozott. Mindennapjait a lobbistákkal és kis éttermekkel zsúfolt környéken töltötte. Ha szükség volt rá, elhagyta a nagybirodalmi „falut”, s követte a bennszülötteket útjukon a Potomac mentén, majd szavazatokat gyűjtögetett az amerikai vadonban, s tette, amit egy kampánystáb megkívánt tőle a gyakorlatban is.

Az eredmény nem pusztán annyi, hogy a kongresszus tagjainak mindennapi tevékenysége sokkal inkább érthetővé lett ­– ha azt a venezuelai yanomamik, vagy új-guineai törzsek szokásaival hasonlítjuk össze. Sem pedig azt nem állítja, hogy maga a kongresszus inkább rokona a kora középkori Bizáncnak, az azték birodalomnak, vagy a 18. századi francia udvarnak, mint a mai modern parlamenteknek. Hiszen, mint minden analógia, ez is csak sántítana. Ráadásul korántsem egyszerű analógiákról van szó. Az amerikai kongresszus politikai antropológiája afféle meglehetősen jól sikerült kísérlet arra, amit Clifford Geertz sűrű leírásnak nevez, és amit akkor is dicsérnünk kellene, ha kevésbé lenne szellemes.[2] És nem azért, mert Weatherford általános érvényű igazságokat talált a helyi, specifikusan amerikai tényekben. Hanem azért, mert többszörös értelemben is szűz területre lépett, ott az érdeklődő idegen szemével tájékozódott, az etnológus gyűjtőmunkájának megfelelő módon felhalmozott, majd tér- és időbeli összevetésekkel állt elő, hogy átláthatóvá és vitathatóvá tegye tudományos téziseit. Ebben viszont első volt és így a leghatékonyabb.

Először is, szakirodalmi szinten alig látni példát az állam-intézménynek, mint önálló entitásnak, történetileg felépült kulturális jelenségnek efféle, „émikus”, avagy élményközeli vizsgálatára.[3] Pedig bizonyos értelemben elkülönülő közösségről, önálló (viselkedési, kommunikációs és értékközvetítési) kultúráról van szó, melynek saját nyelvhasználata, csak rá jellemző írott és íratlan normái vannak, ahol a szabályok be nem tartása következményekkel jár, ahol – ugyanúgy, mint minden más kultúrában – van ajándékozás, van kiválasztódás, vannak társadalmi szerepek, és ahol, mint például az amerikai kongresszusban, még gerillák is tevékenykednek, és nehezen boldogulnak a kooperációkkal a nonkonformista politikusok. Valahogy úgy van ez, ahogyan Alan Watts írja A Könyv című munkájában: „Létezik egy kaliforniai egyetemnek nevezett ’állandó’, melyben semmi sem marad változatlanul: diákok, tanszékek, adminisztrátorok, még az épületek is jönnek-mennek, csupán az egyetem marad meg, mint változatlan folyamat, viselkedésminta”.[4] Weatherfordnál is ez köszön vissza, lényegében fejezetenként és szituációnként, mikor azt mondja, hogy az üléseken a szenátorok neveinek kiejtésére vonatkozó tabuk arra szolgálnak, hogy változatlan, örökkévaló testületként jelenjen meg a kongresszus. Hiszen az nemcsak emberek tanácsa, hanem, ahogyan az a Szenátus épületén márványba van vésve: „Az egyesülés élő szimbóluma”. Sok nebraskai szenátor volt és lesz, de mindig van egy szenátor Nebraskából.[5] Mint „érinthetetlen” közszereplő azonban rangját akképp is védi, hogy a konfliktuózus jelenetekből kilép a taláros politikai nemesség rangjelképei, védfala mögé, s ha megszólal, szinte jogászi körmöntfontsággal cizellálja akár jelentés nélküli közléseit is.

Weatherford vállalja azt a nehézséget is, mely a terepkutatóként ismeretlen helyszínre érkező érdeklődőre szakmai kötelemként jellemző, hogy saját kultúrájára tekintsen úgy, mintha az idegen lenne. Bár ez sohasem valósítható meg tökéletesen, legalább azokat a módszereket alkalmazza rájuk, amiket egyébként csak idegen kultúrára szokás. Ráadásul mindez még a politikatudomány számára is teljesen új terepen és módon történik. Bár sokan foglalkoznak a szimbolikus politikával, a hatalom szimbolikus vonásaival, de ezt még talán senki sem vizsgálta ott, vagy annak égető közelségében, ahol az a politika ténylegesen is megszületik. Ott, ahol a kormányzó politikai elit található, ahol kimódolt szimbolikus eszköztár áll rendelkezésére, valamint azok a szimbolikus formák, melyek a kormányzás tényét kifejezik. Itt formálódik ki az a kulturális keret, melyre Clifford Geertz szerint a politikai hatalomnak, és ellenzékének még mindig szüksége van ahhoz, hogy meghatározza önmagát és megjelölje céljait. Amíg nem értjük, ez hogyan történik, addig a közélet nagy része szükségképpen homályban marad.[6] Az amerikai kongresszus esetében e homálynak egy kis része mintha oszlani látszana Weatherford vállalkozása révén.

Hogyan sikerült ez Weatherfordnak? Mit kínál megoldása, példája, tárgyválasztása, kérdésfeltevéseinek és válaszainak megannyi árnyalata? A szerző nem bonyolódik tudománytörténeti fejtegetésekbe, az antropológiát pedig nagyon röviden az archeológia és az etnológia „kétágú tudományaként” definiálja. Amiatt sem aggódik, hogy politikába üti az orrát, és úgy tűnik, nincsenek kétségei saját szerepét és tevékenységét illetően. Ha mégis voltak ilyenek, azt nem köti az olvasó orrára, letudja alkotói és kutatói szubjektum tudomásulvételével. Weatherford egyszerűen antropológiát „csinál”. Saját antropológiát, terepkutatással és teóriával, narratívákkal és interpretációkkal. Módszere a résztvevő megfigyelés, és magától értetődőnek veszi, hogy így olyan, a Kongresszus lényegét érintő magyarázattal állhat majd elő, mely egyéb megközelítések előtt szükségképpen rejtve marad (vagy maradt a tudományhistória korábbi korszakaiban).

Ami azonban valójában történik, az ennél egy kicsivel több, ezért fókuszáltabb figyelmet érdemel. A vizsgálat tárgya ugyanis csak látszatra maga a Capitol Hill, valójában egy komplex, modern társadalom egyik összetett politikai szervezete – amely a szerző saját kultúrájának része. Sőt főhatalmi, világhatalmi „része”, talán legharsányabban tündöklő szerveződésmódja. Egy olyan testület, mely egyedülálló abban, hogy minden országban csupán egy van belőle, ellentétben számos olyan politikai szervezettel, mint például a pártok, minisztériumok, kormányhivatalok, NGO-k, nemzetközi hálózatok, nagytérségi kooperációk, stb. Egy kívülről erősen formalizált, meghatározott szabályok szerint működő, és éppen ezért átláthatónak és jól ismertnek vélt intézmény tehát, melynek működési logikáját, eredményességét, „hitelességét” nemigen szokás vitatni, hisz ki tehetné…?

Egy ilyen intézményt is lehet azonban úgy vizsgálni, mint helyi társadalmat. Mintegy kiterjedése van, szinte „lakosai” vannak az apparátusok révén, szertartásai vannak a partnerségi rendben, érdekei vannak mint bármely más politikai intézménynek, költségvetése van és közfigyelemnek örvend, világhíre van és ebből fakadóan tétjei is nagyok, testületei vannak, így maga a politikai teste is hatalmas. Weatherford e politikai testbe férkőzve, működési tereibe belépve, funkcionális sajátosságait is leképezve szinte kimondatlanul úgy tekintett az amerikai törvényhozásra, mint ami önálló kultúrát alkot és korántsem egyértelmű szabályok szerint éli mindennapi életét. Gyakorlatilag nem igazán kis létszámú, de minden szempontból jól körülhatárolt csoportot vizsgált, ahogyan az antropológusok vállalása sem egész társadalmi tömegekre érvényes szokott lenni. E közösséget az individuum felől közelítette meg és azt a meglehetősen hosszú tanulási folyamatot próbálta megragadni, melynek során a csoport tagjai elsajátítják e közösségben való létezés speciális feltételeit, értelmezni próbálják azt az új világot, melybe ők maguk is idegenként érkeztek egykor és amelyben meg kell találják helyüket, szerephatáraikat, hatékonyságukat, sikereiket. E megközelítés lehetővé tette azt, hogy a kongresszus működését meghatározó nem-institucionális minták és szabályok váljanak láthatóvá. Szerzőnk arra koncentrált, hogy az emberek hogyan csinálják azt, amit csinálnak, és ebből a szempontból mindegy volt az, hogy történetesen politikát csináltak, üzletet kötöttek, fejlesztést segítettek elő, érdeket képviseltek vagy saját népszerűséget konstruáltak. A „politikacsinálás” amúgy sem színtiszta „csinálás”, hisz közben lobbiznak, cseleznek, szövetkeznek, kalkulálnak, manipulálnak, kitörnek és visszavonulnak, játszmákba ereszkednek be és önlegitimálásra törekszenek, stb. Mégis Weatherford szinte mellékesen felfedezett egy sor olyan, politikai jelentőséggel bíró tényt, amely egyébként a politikai antropológia vizsgálatainak tárgyát képezi. Miközben a Kongresszus mindennapi életét dokumentálta, kiderült, hogy a törvényhozás látszólag fundamentálisan szabályozott folyamata megváltozott, az abban résztvevők egy rétegzett, erősen hierarchizált közösséget alkotnak, ahol meghatározott szabályok szerint történik a hatalom elosztása, és az is átláthatóvá vált, hogy megkérdőjelezhető a hatalommal rendelkezők legitimitása. A hatalmi viszonyok ilyen módszerrel történő feltárása során láthatóvá vált a kongresszus jelenlegi, valós politikai szerepe, mely a külvilág, sőt még talán saját maga által sem érzékelhető egyelőre. „Nem tudják, de teszik…”, avagy tudják jól, s azért teszik… Mindenesetre messze nem másként, mint egy király Kamerunban, egy törzsfőnök Ugandában, egy klánfőnök Szudánban vagy Tadzsikföldön, vagy egy Big Man a tikopiai szigeteken.

Ám lássuk, milyennek is mutatja magát Washington távolról, miről szól a washingtoni folklór, és mit találunk, ha beljebb megyünk a döntések, befolyások, eredmények és kompromisszumok erdejébe? Már a tartalomjegyzékből sejteni lehet, hogy egy virtuális túrára vagyunk hivatalosak a Kongresszusba, és nem mindennapi élményben lesz része annak, aki teljesíti a túra három szakaszát: a hatalom piramisának meghódítása, Politika Csodaországban, Misztikus Kongresszus: rítus, mítosz és smink. És pontosan ez az, ami történik. Ráadásul Weatherford személyében kitűnő vezetőt kapunk. Hogy az Olvasót ne fosszuk meg az összes élvezettől, itt csak arra vállalkozunk, hogy egy rövid szakaszon elkísérjük a szerzőt és belekóstoljunk abba, hogy milyen is egy „domblakó” élete.

Mert hát Vezetőnk – csakúgy mint mindenki, aki Amerikában nőtt fel és a politikaformálás terepe felé indul –, úgy érzi, ismeri a Kongresszust. Mindennap része van benne, látja a napilapokban, washingtoni képeslapokon, amikor pénzt dob egy automatába, vagy felragaszt egy bélyeget. Minden este a televízió készüléken keresztül bejön a nappaliba, a hálószobákba, és a legtöbb ember részt vett már kongresszusi látogatáson. Messziről szemlélve az épület legfeltűnőbb jellegzetessége óriási mérete, sima fehérsége és a két egyenrangú kamarának otthont adó szárnyak tökéletes szimmetriája, pontosan, ahogyan azt az alkotmány előírja. Azt gondolná az ember, hogy e külső megfelel a belsőnek, az épületben található szervezet és annak tevékenysége ugyanilyen egyszerű és rendezett.

Mire azonban közelebb érünk a Kongresszus épületéhez, már első pillantásra is inkább látszik „Disneyland elődjének, semmint Róma utódjának”. Az arányok torzak, és egyáltalán nem emberi léptékűek. Belépve, a káosz csak fokozódik, még Weatherford is azon elmélkedik, hogy nem a Smithonian Intézet padlására tévedt-e. Az alagsor pedig, ahol már nincsenek sem turisták, sem pedig iskoláscsoportok, egy totálisan más világot rejt. Az épületegyüttes tagjait összekötő földalatti folyosók sima falai és vízvezetékei között húzódik meg a kongresszusi tagokkal zsúfolt „virtuális rejtett város”. Ezek a „jelöletlen katakombák” – melyek inkább emlékeztetnek egy „külvárosi bevásárlóközpontra”, semmint nemzeti törvényhozó testületre –, a hatalom igazi folyosói, a döntéshozás erdejében az indián törzsi nevekkel illetett tárgyalói, a rituális étkezések és kávézások tisztásai...

Weatherford úgy tekint a Capitolium hármas szerkezetére, mint a kongresszusi cselekvés három kulturális szintjére. A homlokzat formalitása, az egyszerű külső az, ahogyan a Kongresszus megjelenik a nyilvánosság előtt, amit leginkább ismerünk. A kaotikus belső az a félig nyilvános terep, ahol a politika bonyolult és szédítő világa tárul elénk úgy, ahogyan azt a késő esti hírekben és az újságokban tálalják. És mindezek alatt található a névtelen földalatti világ, amiről nem készült térkép, hogy a látogató könnyebben tájékozódni tudjon. Itt folyik „a Kongresszus magánélete”, ahol minden látszat ellenére ésszerűen intéződnek a dolgok, és amire sokszor utalnak, de amit sohasem magyaráznak meg. Ez az élmény a legtöbb esetben gyakorlatilag semmiben sem különbözik attól, amit egy frissen megválasztott képviselő tapasztal, ha ugyanide betér.

A hátsó szobákban és alagsori folyosókban zajló tevékenység, s maguk az emberek, akik itt dolgoznak, névtelenek. Az első feladat tehát az, hogy nevet adjunk nekik, azaz kiderítsük, kik ők és mit csinálnak. Ennek nem sok módja van. Leginkább csak egy. Az, ha részt veszünk benne. Weatherford ezt teszi, a törvényhozó gólyák pedig kénytelenek ezt tenni, azaz a domb aljáról nekivágni a hatalom meredek piramisának. Az újonc képviselők legtöbbje körülbelül azt élheti át, amit egy frissen sorozott katona első napján a laktanyában. A gólya nevét legfeljebb a liftesfiú ismeri, és a Capitolium épületén kívül gyakorlatilag egy senki. Talán (még) nincs is neki, s még messze van, amikor majd esetleg már lesz.

Így kezdődik el a „beavatódási szertartás”, avagy a kongresszusi szocializáció gyötrelmes szakasza, ahol bár a politikus egyénisége, ügyessége, kezdeményezőkészsége, és nem utolsósorban szerencséje a meghatározó, a rangidősség elve bizonyos értelemben még mindig szent és sérthetetlen. Sőt, fegyver az öregek kezében az újoncok ellen, akik nap mint nap ismétlődő – gyakran megalázó – próbatételek és kemény beavatások közepette tanulják meg, hogy hol a helyük.[7] A legendás hírű Lyndon B. Johnson például, még többségi vezérszónok (Senate Majority Leader) korában rendkívül leleményesen leckéztette az újoncokat. Szó sincsen törvényhozásról – legfeljebb annak látszatáról –, de két feladatot teljesíteni kell: el kell érni az újraválasztást, és meg kell tanulni a kongresszus működését. Enélkül senkit sem vesznek komolyan. A sikeres újraválasztással indulhat el valaki a felfelé vezető úton, és normál esetben 10—20 évbe telik, hogy valaki teljes kongresszusi hatalomra tegyen szert, olyanra, mint amilyen az óceániai nagy-emberek (a törzsi Big Man-ek) kezében koncentrálódik.

A folyamat lényege nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan egyes új-guineai vagy melanéziai törzsekben a vezetők kiválasztódnak és elbuknak. A képviselők azonban nem feleségeket, disznókat és yam gyökereket halmoznak fel, hogy támogatókat és szövetségeseket szerezzenek, hanem a törvényhozás minél nagyobb vagy egyre több szeletét igyekeznek megkaparintani. Először is témát kell találni, aztán egy bizottsági alelnöki posztot itt, egy elnöki széket amott, esetleg egy önálló albizottságot alakítani, még akkor is, ha az tulajdonképpen semmiről sem szól, és így tovább.

Mindennek az alfája és omegája az, hogy képes-e a képviselő egy – nem ritkán a kampány-stábból kifejlődő – gyakorlatilag személyes politikai szervezetet létrehozni és sikeresen működtetni. E stábhoz személyes, családi kapcsolat fűzi a képviselőt. Beletartozik a gépírónőtől kezdve jogászokig, média-szakértőig mindenki, és a képviselő személyes alkalmazásában állnak. Speciális a helyzetük, és számos törvény nem vonatkozik rájuk. Ahogy a képviselő mozog bizottságból bizottságba, úgy kerülnek a stáb tagjai is más és más pozícióba, míg az elhagyott helyekre újabb embereket lehet behozni. Ha elég ügyes a politikus, saját stábjából egy valóságos „klánt” tud kovácsolni, ami idővel más politikusokat is magába foglal annak klánjaival együtt. Ily módon lehet maximalizálni a politikai teljesítményt. A legsikeresebbek közé tartozott például a Kennedy klán, a már említett Johnson és John Hampton Stennis, Mississippi szenátora, akit nemes egyszerűséggel csak „Mr. Military”-nek hívtak, mivel szinte monopolizálta a honvédelmi ügyeket a szenátusban. A bizottsági hely önmagában nem jelent hatalmat, csak akkor, ha van olyan stáb mellette, melyen keresztül gyakorolni is lehet azt. A stáb mérete nemcsak a médiában való ismertséget határozza meg, hanem az elvégezhető munkamennyiség is ettől függ. A legújabb jelenség az, hogy mikor a klán eléri maximális kiterjedését a házon belül, a stáb volt tagjai jelöltetik magukat, és idővel alklánokat építenek ki. Sőt, a klánok gyakran a létrehozójuk bukása után is fennmaradnak.

A kongresszuson belüli klán-építés sok apró részletből összetevődő, hosszú folyamatát úgy tudja dokumentálni a szerző annak minden történelmi előzményével együtt, hogy világossá válik az a valójában egyszerű séma, ami szerint a hatalom kiépítése, és annak reprodukálása történik. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy e képlet birtokában bárki a siker biztos reményében vághat neki a „hatalom-csinálásnak”, ami korántsem ér véget a kongresszus falainál.

A Politika Csodaországban arról a meglehetősen új jelenségről szól, hogyan megy végbe a klánok expanziója, hogyan hatolnak be a bürokráciába, kormányhivatalokba, a politikai pártokba és a lobbykba, mintegy hálózati bázist kialakítva a kormányzat testében. Persze ez sem megy minden ellenállás, harc és kompromisszum nélkül, a következményekről már nem is beszélve.

A kultúra, melybe ez a szövetségi kormányzatba is behatoló szövevényes szervezetet ágyazódik, elsősorban archaikusnak tűnő ceremóniáiról, fura beszédéről és mulatságos rítusairól ismerszik meg, amire általában nem sok szót vesztegetnek. Pedig mindez nemcsak a múltból megmaradt üres forma vagy puszta hagyomány. Weatherford, Simon Harrisonhoz hasonlóan, úgy véli, fontos szerepük van a hatalom elosztásában és gyakorlásában. Mégis minden egyes esetben ez mást és mást jelent. Harrison szerint a szimbolikus cselekvés a politikai erőforrásokért történő versengés.[8] A kongresszus esetében, úgy tűnik, ez visszafele sült el, hiszen – elsősorban a nyilvánosság hatására – gyakorlatilag a törvényhozás teljes egésze ritualizálódott. Mit is jelent ez? Abban a pillanatban, amikor a „néző” megjelent, színházi helyzet konstellálódott, lehetetlenné vált az érdemi munka, ráadásul a képviselők és szenátorok is felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget. Showman-ként kezdtek viselkedni, miközben a törvényhozás visszahúzódott egy hátsó helyiségbe. Miután a kamera oda is behatolt, még hátrább vonult. Aztán ez történt a bizottsági ülésekkel, a meghallgatásokkal, és így tovább. Ha politika és színház összefonódik, nincs semmi különös abban, mondja a szerző, ha egy színész nyeri el a legmagasabb politikai hivatalt az Egyesült Államokban.

A törvényhozás útja, melyen minden egyes törvénynek végig kell mennie, továbbra is az út, de nem a döntéshozatal folyamata. Végül is az üres rituálék még annak a törvénynek a megszavazását is évekre kitolják, amit a többség támogat. Minden évben egyre kevesebb törvény születik, sőt, rendesen még a költségvetési törvényt is csak a következő év felénél tudják elfogadtatni. Úgy tűnik, mintha a kongresszus óriási mechanizmusa egyre lassulna, és félő, hogy egyszer csak megakad. De – lehetséges – a megakadás is része lehet a rituálénak, vagy akár csak az időre játszó látszattétlenségnek, a helyzetmegoldás halogatásának, az ellenfelek vagy pályatársak megtévesztésének, új vagy szokatlan kiegészítő ratusoknak.

A rítust pedig csak a politikus hajthatja végre. Ha ezt megtagadja, annak megvannak a maga következményei, ha nem, akkor pedig olyannyira felemészti az idejét, hogy a döntéshozatalban szinte egyáltalán nem tud részt venni. Hol van akkor a valódi hatalom? Máshol, olyanok kezében, akit senki sem választott meg, és a választók többsége, minden szkepticizmus ellenére, ezt még csak nem is sejti. Az ilyen típusú politikai vákuum pedig beláthatatlan következményekkel járhat. A „Big Man”, avagy az elnöki rendszer első számú főszereplője ugyanazon színielőadás részese, mint a választója, sajtósa, hivatalvezetője vagy felesége takarítónője. Sőt: a titkárságvezetők többsége előzőleg takarítónő volt…! A „Nagyság” ezért járhat következményekkel, s maradhat az ősi vagy természeti népek szertartásos „demokráciájának” letéteményese is. A világ önmagát elsőszámú vezérdemokráciájának tekintő Államok legismertebb Nagyjai a klánok rendszerében játékosok, partnerek, kivitelezők vagy pantomim-hősök is lehetnek akár. Mindez részben a Domb népétől függ, a résztvevő törzsektől és felhalmozott kapcsolati tőkéjüktől.

Úgy esett, hogy ez a politikai antropológiai munka nem leépítette, hanem fölmagasztalta a kiszolgáltatottként is önmagukra ismerő amerikai politikusokat. Ebből is kiviláglik, hogy az öngyarmatosítás olykor harsányabb, de fölötte hatékonyabb, mint más világok alávetése. S ezt épp az amerikaiak tudják talán a legjobban. Vagy ha mégsem, elolvassák Weatherford könyvét, s megengedik maguknak, hogy tisztábban látva se tehessenek többet, mint anélkül. Még jó, hogy ez a legnagyobb és legtiszteletreméltóbb világhatalom. Ha kisebb és jelentéktelenebb volna, talán csak gazdaságantropológusokat vagy orvosi antropológusokat érdekelne…

 

 

[1] Jack McIver Weatherford: Törzsek a dombon. Az Egyesült Államok Kongresszusa. Rituálé és valóság. Bergin and Garvey, 1985 – Századvég, 2005. A magyar kiadás fordítója Bódis Kriszta, szaklektora A.Gergely András volt.

[2] Sűrű leírás. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Századvég Kiadó. Budapest, 1994: 170-199.

[3] Ebbe az irányba mutat néhány antropológiai írásmű, pl. Jean La Fontaine: Invisible Custom. Public Lectures and Ceremonials. In Anthropology Today; 2(5): 3-9; Simon Harrison: Four Types of Symbolic Conflict, 1995, Journal of the Royal Anthropological Institute, 1 (2): 255-272; Marc Abélès: La vie quotidienne au Parlement européen, 1992 és Un ethnologue à l’Assemblée, 2000.

[4] Watts, Alan: The Book. Vintage Books. New York, 1989. Még nem jelent meg magyarul. Az idézetet Holló Imola Dalma fordításában közöljük.

[5] A személynevek, bizonyos névmások stb. használatára vonatkozó tilalmak óriási méreteket öltenek az amerikai kongresszusban. Például sem az Én, sem pedig az Ön vagy Te szavak nem használhatóak. Ez gyakran minden érdemi vitát lehetetlenné tesz. Ennek klasszikus esete az volt, mikor Lyndon Johnson szenátor azt akarta mondani Knowlandnek, Kalifornia szenátorának: „Szeretném, ha tudná, hogy állítását nem tekintem kritikának”. A kongresszus ezoterikus argójában ez így hangzott: „Texas szenátora egyáltalán nem kifogásolja, és Texas szenátora szeretné, ha Kalifornia szenátora tudná, hogy Texas szenátora tudta, hogy Kalifornia szenátora nem kritizálta”.

[6] Geertz, Clifford: Centers, Kings, and charisma: Reflections on the Symbolics of Power. In Geertz: Local Knowledge. Fontana Press. London, 1993.

[7] Ennek rendkívül sokféle módja van (pl. humor, zavarba hozás, az, hogy egyedül az újoncok nem közlekedhetnek a földalatti folyosón, és turisták tömegein kell átverekedniük magukat, hogy munkába érjenek stb.), de maradjunk a nyelvi példánál. A gólyák megregulázásának egyik eszköze a politikus nevének félreérthető kiejtése. Ez első hallásra nem tűnik túl eredetinek, de nagyon hatásos. A név valójában a „politikus manájának” legszentebb része, melynek bevezetésére dollármilliókat fordítanak a kampányok során. Mikor Paul Tsongas először jelent meg a Szenátus Energia Bizottságában, az elnök az új tagot szenátor Ton Gas-ként mutatta be, ezzel emlékeztetve arra, hol a helye.

[8] Harrison, Simon: Four Types of Symbolic Conflict. The Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol.1., No.2., June 1995.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X