KISEBBSÉGBEN: Migránsok ideje (1)


-A A+



Migránsok ideje (1)

(Invokáció) Ez alább egy megközelítési kísérlet, napló és jegyzetfüzet formájában. E cím alatt megkísérlem összegyűjteni azokat a gondolataimat, olvasmányélményeimet, megjegyzéseimet vagy egyszerűen csak kérdőjeleimet is, amelyeket időszerűnek és szoros kapcsolatban állónak vélek az ún. migráns kérdéssel.

Magát a kifejezést mélységesen utálom, végtelenül gátlástalannak és érzéketlennek találom azt az agyat, amelyben a kérdés ilyenfajta tárgyalása megszületett, de mert lebírhatatlan járványként terjed, és már ki sem lehet irtani a tudatokból, kénytelen vagyok magam is használni, hogy hozzávetőlegesen ugyanazt értsék, amit magam is gondolok. Többre nem is vágyok: éppen elég a számomra, ha végigolvasnak és ezalatt egészséges, emberséges gondolataik támadnak.

*

Ha kerítésről hallok, önkéntelenül a gyermekkoromba fordulok: mennyire dühös voltam, valahányszor tiltó jelenlétét tapasztaltam! Hányszor kizárt a gyümölcseiket kínálgató szomszédos kertekből! Hányszor kényszerültem rá, hogy dörömbölő, torkomba költözött szívvel próbáljam megmászni a mindenféle rácsokat, szögesdrót rétegeket, szálkás, recsegő-ropogó léckötegeket, csakhogy a túloldalra jussak! Nehezen értettem meg, hogy a világ, bármennyire tág, nem az enyém, hogy számlálatlanul sok szeletre, zugra, birtokra stb. parcellázott valami, hogy mindenütt látható vagy láthatatlan kerítések vesznek körül, amelyeken lehetetlen úgy átmászni (kúszni, vergődni, evickélni, préselődni, lendülni, puffanni stb.), hogy valahol valakik el ne kapjanak és meg ne leckéztessenek.

*

Van, aki imádja a kerítést. A rend szimbólumának, sőt zálogának tekinti. Ha van kerítés, van biztonság. És van fegyelem. A kerítésen belül én vagyok otthon. Én szabom az ütemet, én fogalmazom a szabályokat, én ülöm a törvényt. Mindenki másnak kuss! Ha van lőfegyverem, akár még rá is fogom arra, aki nagyon ugrál. Aki szarik a kerítésemre.

*

Gondolj csak bele: szeretnéd, ha az utcán járók gyönyörködhetnének a kertedben, vagy inkább azt akarod, hogy ne lássanak be a kertbe? Védeni szeretnéd a kertet, vagy inkább csak jelezni, hogy ez már a Te várad?” (Egy kerítésépítési tanfolyam hirdetéséből)

*

A határokat képzeletem sokáig valamilyen misztikus—titokzatos rettegéssel kapcsolta össze. Egy láthatatlan vonalat, egy sávot képzeltem el hajdanán, amit semmi szín alatt nem szabad átlépni, mert az ember sokszorosan ráfizet a legártatlanabb próbálkozására is Megszoktuk, hogy határokon belül éltünk, korlátokon belül viselkedtünk, ezért messze kerültük a gyanús övezeteket, nehogy akár csak véletlenségből is félreértsék szándékainkat azok, akik a határokat fegyverrel őrizték.

*

Ha Bajor Andor ma élne, biztosan írna egy gyilkos szatírát a “migráncs”-okkal kapcsolatban. A tömegpánikot, az indokolatlan idegen-félelmet annak idején előszeretettel kikarikírozta; biztosan volna egy-két illő szava most is. Eszembe jut egyik humoreszkje, amelyben a kisvárosban elszabadult kivénhedt oroszlántól tart a pánikba esett lakosság. Mindenki a szerencsétlen párát üldözi, amely riadtan meghúzza magát egy kapualjban. Ott ront rá fűzfaseprűvel a rövidlátó kapus s űzi el ilyetén szitkok kíséretében: – Hát már te is itt vagy, te tigrincs??!

Vagyis: oroszlánból – tigrincs.

Innen már csak egy tigrisugrás a “migráncs”…

*

Migráns… Ó, hol van már a régi jó emigráns? Vagy éppen disszidens? És hol van a vándor, a kóbor (lovag), a menekült, a portyázó, a kivándorló, a hódító? A kalandor? Mindenki, aki elmegy, vagy aki átvonul, vagy éppen érkezik, az most migráns. De hiszen ilyen a szél, a folyók, a felhők, ilyenek a viharok, a rossz hírek, no meg a jók is, a divatok, a járványok… Lassan minden globális, egyetlen valóság létezik: a bolygó, annak minden gondja és kínja, szépsége, múltja és jövője – összeboronálva. Ha ez nem tetszik valakinek, kereshet új Amerikát magának – hódítani és kivándorolni.

*

A 19. századi osztrák–magyar dualizmus korszakában, az egyre mélyülő gazdasági válságállapotok előbb fokozott belső, majd egyre erőteljesebb kifelé irányuló elvándorlást gerjesztettek a magyarországi lakosság körében. A belső, helyváltoztatással járó lakosságmozgás kevésbé foglalkoztatta az ország vezetőit, de mikor a gyorsabb és biztosabb boldogulás utáni vágy már tömegesen elvándorlásra késztette, különösen a vidéki és szegény sorsú lakosokat, akkor mint az élősködők, egycsapásra megjelentek az ilyen-olyan közvetítők, lebonyolítók, kivándorolni segítők is, s jókora összegeket gomboltak le távolba vágyóktól. A korabeli állami hatóság egy ideig „aggódva” figyelte ezt a gátlástalan tollasodást a szerencsétlenek kárán, s törvénnyel kívánta megóvni őket a fekete ügynököktől, megteremtve a kivándorlás hatósági felügyeletét és hivatalos ügynökhálózatát. Az 1881-ben elfogadott kivándorlási (ügynök)törvény volt az első lépés, amelynek nyomán már mérni lehetett az országot elhagyók tömegeit, a migráció hullámait. A kivándorlók ellenőrzött, szabályozott keretek között, hatósági, szociális és orvosi felügyelet mellett válthatták meg távozásuk útját, amelynek nyomán most már az állam részesedett az egyre nagyobb haszonnal kecsegtető kivándorlási ügyletből.

Az ügynökségek és az állam között sajátosan kettős játék indult be: az állam szerette volna óvni is lakosságát a kiáramlás mértékétől, tehát formailag inkább kivándorlás-ellenes politikát hirdetett, míg az ügynökségek, akik az állam felé a profitszerzés motorjai lehettek, visszafogott adataikkal mindenáron minimalizálni igyekeztek az Amerikába áttelepülők arányait, illetve azt hangsúlyozták, hogy a kivándorlók pár év múlva, amikor elég pénzforrást gyűjtöttek össze, rendszerint hazatelepednek, a hazahozott tőkével együtt.

*

Nagyjából mind a dualista állam, mind a törvény alapján működő ügynökök jól tudták: az ellenőrzött, némileg lassított, de biztonságos keretek között tartott kivándorlási gyakorlat fenntartása a távlati veszteségeket azonnali nyereségekkel kárpótolja. A kettőjük közötti húzd meg-ereszd meg játék jelentette a hivatalos politika mosolygós, humanista arcát.

Pálvölgyi Balázs A magyar kivándorlási politika kezdetei (1881—1903) - Kivándorlási törvények és az amerikai kivándorlás című tanulmányában (Jogtörténeti szemle, 2010 / 4. szám) érzékletesen leírja, hogy a külföldön működő kivándorlási ügynökségek miképpen igyekeztek "behálózni" a dualista államot. Egyikük azt javasolta a hatóságoknak, vessenek ki kivándorlási adót a távozni akarókra, s abból tartsák fenn a törvény alkalmazásának költségeit. Az ügynökség ugyanakkor szívesen felajánlkozott, hogy megfelelő jutalék ellenében hajlandó lesz a 20 Ft/fő-re javasolt adót az ügyintézés során az állam részére beszedni. A javaslat akkor nem talált visszhangra, viszont se szeri, se száma nem volt az ügynökségi trükköknek, amikkel a hatóságokat és a törvényt igyekeztek a maguk hasznára kijátszani.

*

Jön a keleti veszedelem, szervezik Európa elárasztását! Fejünkön egy nagy koppanás - szaladj te is, pajtás!

*

Egyesek a tatárjárást emlegetik, de csak fél szájjal. Közben kiderült, hogy azok a szegény tatárok talán éppen a rokonaink (mert miért ne?) és fesztvizitre jöttek mifelénk, az elődeink meg beijedtek, megpróbáltak elrejtőzni előlük... Aztán megvolt a félreértés... Például Széken, ahol minden augusztusban ceremónia keretében emlékeznek meg a tatárdúlásról. Csak úgy zúgnak a harangok... Különben az egész történelem a félreértések (és az értetlenségek) sorozata, szigorúan „kölcsön kenyér visszajár” alapon.

*

Nem attól félek, hogy meg kell osztanom a városom egy-két-három-sok (nagyon sok!) betelepedővel, hiszen az én városom már nincs sehol. Kitelepedtem belőle. És betelepedtem egy másikba. Ergo: magam is csak egy csóró migráns vagyok. Úgyhogy jobb, ha nem szólok semmit, és csöndben meghúzom magam. Amíg föl nem teszik a kérdést: mit keres egy Kolozsváron született és élete javát Bukarestben leélt jövevény a székelyek egyik ősi fellegvárában, Csíkszeredában? Persze, ismerőseim, környezetem tudnak annyira viselkedni, hogy ne szögezzék nekem nyíltan kérdéseiket. De sejtem, tudom, hogy lelkük mélyén valamilyen magyarázatra várnak, amit ha nem kapnak meg, akkor ők maguk gyártanak hozzá elméleteket. Bevallom már most: megélhetési célokkal jöttem ide. Senki se állta utamat, igaz. De magam se integrálódtam be az új környezetbe. Megmaradtam a pálya szélén, betelepültnek. Elvégre nem rossz státus ez sem... És amikor migránsról hallok, mindenek előtt magamra gondolok. Magunkra: testvéreimre, rokonaimra, akik szétszéledtek a világban, barátaimra, osztálytársaimra, akiket elvittek az expresszek, a légijáratok, a menekülési pánikok és a vakremény.

*

Stockholmban élő barátom, eddigi soraimat olvasva, jelzi, hogy mindeddig inkább magamról, magunkról beszéltem, akik „migrásokként” is józanul, fegyelmezetten, beilleszkedően változtattunk környezetet. Csakhogy – tette hozzá – ami ma zajlik, az valóságos népvándorlás, annyi menekültet, amennyiről a napi hírek beszámolnak, Európa képtelen megemészteni anélkül, hogy megváltozzon... Hát ebben részben igaza van, bár Európa rég megérett a változásra, arra, hogy végre, valódi közösségként közelítsen egy ekkora méretű szociális kérdéshez; ezért volna szükség arra, hogy Európa közös álláspontra helyezkedjék, méghozzá úgy, hogy a keresztényi-humanista erkölcs jegyében fogant magatartást következetesen és mindenütt érvényesítse. Hogy ez fából vaskarika? Én nem tudom... Lehet így is tekinteni a kérdést, és akkor a krisztusi tanítások is végső soron az elmélet aranyfáján csillogó gyümölcsök maradnak...

*

Akik most jönnek keletről és hangya-vonulásuk legésszerűbb útvonalát az anyaország térképére vetítik, igazából egy praktikus irányt keresnek. Rést a kerítésen. Egy ösvényt a világban. Tőlük féljek? Igaz, nem élek a megbontott hangyaboly útjában, könnyű nekem beszélni, de ha ott is élnék, százszor elismételném, nyugtatólag: nem tudok a vándorok útjába állni... Hiszen menten elsodornának. Nem csak engem, de a kerítésemet is, amit lóhalálában emeltem. Bármilyen akadályt!

Mint ahogy a sorozatos, a történelemben újra és újra megismétlődő tömeges magyar kivonulásokat a térségből sem tudták erővel visszatartani. A huszadik század fordulója, 1916, Trianon, 1944—45, 1956, a nyolcvanas évek, 1990 marosvásárhelyi márciusa – és azóta is egyre, újabb és újabb ürügyekkel – mind olyan dátumok, amelyek megannyi magyar migránshullámot vetettek, felbolygatva a közelebbi és távolabbi világok békéjét, rendjét. Vagy mégsem? Mintagyerekekként viselkedtünk? És velünk vajon hogyan bántak? Ellenségesen? Befogadóan? Emlékszünk-e még valamire ezekből az élményeinkből?

*

Olvasom Kőrösi Csoma Sándor apokrif naplóját – életéről, de még inkább kalandozásairól, vándorlásáról. Ami inkább kényszerű helyhez kötöttség, mint helyváltoztatás – az eredetileg kitűzött célnak megfelelően. Az apokrif szöveg (Kőrösi Csoma Sándor naplója, I—II. kötet, Püski Kiadó) nem a Csoma Sándoré, de az ő feljegyzései, gondolatai szellemében íródott az egyik legnagyobb és leghitelesebb Csoma-kutató, Bernard Le Calloc'h jóvoltából. Higgyünk neki, mert ő is hisz Kőrösi Csoma Sándornak, minden leírt betűjének. (Csoma-kutatók mondják: a francia megbízható, hiteles tudós.)

...Történt, hogy 1827-ben, hosszú, embert próbáló utazás után Kőrösi Csoma Sándor Szabathuból Kamanba ér, ahol a monostorfőnöknél kell jelentkeznie. Már tudnak róla, érkezéséről, de a húsz napos utazástól egyötört vándort mégis kétkedve és gyanakodva fogadják. A nyugatról keletre való vándorlás éppen olyan szokatlan esemény arrafelét, mint nálunk most a keletről nyugatra tartó migráció.

A monostorbeliek alapból féltek a vendég tudásától (amivel ők, horribile dictu, nem rendelkeztek), gyanakodva bocsátották rendelkezésére – de csakis ismételt kérésére! - a könyvtár állományát (amihez évek óta nem nyúlt senki, bizonyság rá a polcokat, könyveket borító vastag porréteg), s miközben Csoma Sándor azon álmélkodik, hogy klasszikus görög és latin szerzők tibeti és szanszkrit fordításait is megtalálja a polcokon, ténykedését idegenkedve bámulják az olvasni sem tudó szerzetesek... Egyik nap váratlanul európai vendégek – angolok – érkeztek a monostorba, akik szintén gyanakvó kíváncsisággal nézték a minden áron kelet felé igyekvő erdélyi embert. Aki úgy érezte, nincs miért kitárulkoznia e gőgös nyugatiak előtt, úgy sem tudná megmagyarázni nekik, hogy székely ember létére mit keres Ázsiában: „Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából.

De hiába a magyar világutazó céltudatossága, képtelen legyűrni a keletiek ódzkodását a különöstől, a számukra furcsától, amit ők nem tudnak felérni ép ésszel; minden összeesküszik Csoma Sándor ellen, ezért nagy álma, az őshaza és az ott hagyott ősök meglelése ködbe vész; áldozatául esik a különféle utazási tilalmaknak, a láthatatlan határoknak, a nagy távolságoknak, a gyanakvásoknak. Nem beszélve az életére támadó, majd a szervezetét elpusztító egészségtelen éghajlatról...

*

Mikor hallom (még ma is!) a globális vádat, hogy a magyar nomád vándornép, lovas nemzet, amely nyereg alatt puhította a húst és Európát fenyegette, akkor fojtogató gombóc képződik a torkomban. Valóban? Ilyenek lennénk? Ez lenne az objektív képünk, hogy ha egyszer becsületesen, hosszabban elnéznénk magunkat a tükörben? Pedig az szinte biztos, hogy jöttünk valahonnan, sokak szerint Ázsiából. Szinte mindegy már, hogy halszagú rokonként vagy ujgur-török ivadékokként, mert a leendő – mai – hazát bizony-bizony, hogy le kellett ám rohanni, meg kellett hódítani.

Mi azzal vigasztaljuk magunkat (bocsánat, ha valakit megsértenék vele!), hogy a honfoglalás tárgyát képező csodás síkság – egyesek szerint tejjel-mézzel folyó Kánaán – akkoriban éppen üres volt, lakatlan. Már-már mireánk várt. Arra, hogy elfészkelődjünk rajta és belakjuk. Kijárt nekünk! Most meg úgy teszünk, mintha öröktől fogva ugyanaz az égbolt – a „nagy magyar ég” – fedte volna le a hazát, akik pedig időben jóval mögöttünk jönnek (valamilyen oknál fogva), szintén galoppban, bár csak gyalogosan és kétségbe esve, űzötten, cókmókjukban az egész életükkel és vagyonkájukkal, azok mindjárt az életünkre, a javainkra törnek. Nincs helyük mellettünk, közöttünk. Tatárok. Sáskajárás! Termeszek! Hódítók. Terroristák. Muszlimok. Még a szemük sem áll jól. És honnan van nekik mobiltelefonjuk, ha olyan ágról szakadtak, ahogy mondják?

*

Nekünk szabad, “nekik” nem… Miért természetes a történelemben több hullámban megvalósult, tömeges magyar migráció, és miért természetellenes a másoké? Mi mindig benne vagyunk valamiben, de úgy teszünk, mintha kívül állnánk. Mi sose csinálunk semmi zűrt, abba mindig csak mások kevernek bele. Ez akár igaz is lehet – de talán a jót is mások követik el?

*

A huszadik század hajnalán annyira akut lett a ki- és bevándorlás kérdése – és nem csak a monarchia viszonylatában, hanem világszerte! –, hogy nemzetközi tanácskozásokon voltak kénytelenek egyeztetni az álláspontokat. Az egymással viaskodó két véglet akkor is létezett: az egyik az egyén szabadságjogait védelmezte, a másik a társadalom, az állam, a család felé való személyes kötelezettségek és felelősségek szempontjait helyezte előtérbe. Megegyezni azért nem tudtak – bizonyítja be Hegedüs Loránt 1899-es tanulmánya (A magyarok kivándorlása Amerikába. Az amerikai magyar telepek – a Felvidék nyomora – A kivándorlás és bevándorlás szabályozása; megjelent a Budapesti Szemlében) –, mert mindkét véglet makacsul ragaszkodik az elvekhez, ahelyett, hogy a valóságos helyzethez igazodna. Mert ha ezt tennék, akkor könnyebb volna megegyezni az egységes, a közös megoldásban is. (Hányszor lenne érdemes felmelegíteni ezt a fajta tanulságot: minél jobban, minél görcsösebben ragaszkodunk elveinkhez, annál könnyebben szem elől tévesztjük egy-egy probléma megoldása felé mutató célirányt…Hiteles idézetbe foglalva – ne mondhassa senki, hogy mi adtunk véleményt a szerző szájába –: „A régi absolutérvényű jogok helyett, most a relativ születésű szabályok csatáznak egymással és ezek a parvenu-szabadságok épen úgy heveskednek, egyik felök az államot, másik részök az egyént tartva szülőjének, mint a régi «örökös» elméletek. Én pedig azt hiszem, hogy épen itt van az a tévedés, mely elkápráztatja az embereket, összeveszíti őket, mikor ugyanegyet akarnak és így kettőbe fejti azt, a mi egy, hogy mindenki az olló két szárát nézi külön, elfelejtvén, hogy az egy szerszám. Azt gondolom, hogy a mikor egyéni jogról, másik részről állami (köz)hatalomról beszélnek, akkor nem két dologról van szó, hanem egyről: ugyanazon társadalmi állapotnak a két oldaláról, két szempontjáról. A lényeg, a társadalmi állapot egy s csak mi látunk kettőt, mert elszakítottunk két szempontot, ugyanolyan kettős törése ez egy sugárnak…”)

*

Magyar mítosz, Apáczaiék hímporával megcukrozva: azért mennek el fiaink, hogy hazahozzák a nyugati tudást népük érdekében. Csak azt nem tudni, hol van az a nép, amelynek érdekében manapság valaki valamit is felvállal… Olyasmit, ami lemondásba, erőfeszítésébe kerül. Amikor adni kell, és nem kapni…

*

(Viszonylag) friss eset:

Érvényes papírok nélkül akart Magyarországra menni egy román állampolgár hétfőn, hajnal egy óra körül. Két embercsempész bújtatta egy furgonban. A nagylaki határátkelőnél jelentkezett belépésre hétfőn éjjel egy óra előtt két román férfi. A furgont átvizsgálták a rendőrök és egy szintén román állampolgárt találtak a járműben. A férfinek nem voltak érvényes iratai, így nem léphetett volna be Magyarországra. Az embercsempészek és a férfi ellen is eljárás indult – közölte a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság. (Origo)

Migráns-történet ez, vagy karikatúra? Valamikor nem az volt… Román állampolgárok csapatai migráltak át a zöldhatáron. Emlékszünk még rá? Vagy túlságosan rég volt? „Csak” a múlt század nyolcvanas éveiben?

*

Ezt a mozaikot nem csupán az élet írja, de a részletek mozgatásába is keményen, máról holnapra beleszól. Most éppen az osztrák országúton hagyott, több mint hetven migráns holttestét tartalmazó kisteherautó rejtélyesen kuszának (vagy kuszán rejtélyesnek) látszó esetével. Nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi...

Már a sztori sajtó általi (amúgy találó) fedőneve is borzalmat kelt: halálfurgon...

Alig két nap alatt, az ellentmondó információk egész sorát vonultatták fel mind Magyarországon, mind Romániában. Az első értesülések szerint „csak” 50 holttestről volt szó (mintha az nem lenne elég egy tömeggyilkossághoz!), ami egy nap után kiegészült 71-re (59 férfi, 8 nő és 4 gyermek). Kezdetben román sofőrről beszéltek (annyi biztos, hogy bárki is volt, még idejében eltűnt a helyszínről), majd arról, hogy román állampolgár váltotta ki a gépkocsi forgalmi engedélyét. Sajnálatos módon, az ellenőrizetlennek bizonyuló információkat a magyar miniszterelnökség képviselője is átvette, mire a román külügyminisztérium, osztrák forrásokra hivatkozva, rögtön cáfolt: román érintettség nincsen az ügyben. Közben megszólaltak a szlovák hatóságok is: mint kiderült, egy szlovákiai húsüzemhez kapcsolható reklámfeliratok szerepeltek a gépkocsin, amelynek márkája azonos a húsüzem gépparkjának állományában lévőkével. Csakhogy a gyári kocsik mindenike adott időben Szlovákiában tartózkodott, beazonosítható ponton, így inkább az valószínű, hogy a gyár egy korábban eladott gépkocsijáról lehet szó. Augusztus 28-án, pénteken délelőtt osztrák források szerint már elfogatóparancsot adtak ki három gyanúsított ellen. Kevéssel utána az MTI közleményben tudatta: "A magyar Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai három bolgár és egy afgán állampolgárt fogtak el és vettek bűnügyi őrizetbe csütörtökön az ausztriai A4-es autópályán hagyott, 71 menekült holttestét rajtő teherautó ügyében. A gyanúsítottak között nincs magyar állampolgár ". Azóta rács mögött egy ötödik gyanúsított is.

*

Az esetet lehet akár kirívónak is tekinteni, bár ha arra gondolunk, hogy Afrikából Európába az illegális tengeri utazások során hányan vesznek oda (akár naponta) s válnak a halak martalékává a mindenáron menekülni vágyó migránsok közül, akkor az is igaz, hogy a kisteherautóval történtek az illegális vándorlás körülményeivel járó incidensként is elkönyvelhető. Ilyen még volt és talán lesz is, ha lényegileg semmi nem változik.

*

Néhány gondolatébresztő, léleképítő sajtóvéleményre is bukkantam a napokban. Az egyik, Kuszálik Péter maszol.ro-n megjelent publicisztikája (Az óriáskelgyó és a migráns termeszek) azzal emelkedik ki a nagy átlagból, hogy nem türelmetlenkedik, nem akarja elvenni a döntéshozók kenyerét, nem jajveszékel fölöslegesen, nem jön az elzárkózást sürgető, erőből táplálkozó "nagyszerű" ötletekkel (sokakkal ellentétben), hanem – hangosan és józanul gondolkozik. Gondolkodni pedig nem csak szabad – és nem is csak az adott helyzetben –, hanem egyenesen kötelesség! Amit tényleges megfontolás tárgyává tesz, az a mennyiség kérdése; szerinte erre kell koncentrálni! Olvasmányaiból, s a történelem felidézéséből olyan szempontokat tár fel, amiket ajánlatos nem mellőzni. A mennyiség itt az embertömegben fejeződik ki. Egyszerű számítással megtudható, hogy milyen megoldások nem javallottak a helyzet orvoslására. Mindenek előtt pedig az erőszak mellőzendő. Ettől már csak egy ugrás a tömegben gondolkodásnak az a lépcsőfoka, amikor azon agyalunk, hogy mennyi embert képes még eltartani ez a túlzsúfolt bolygó? Egyesek sokallják a mostani létszámot, mások úgy vélik, hogy ha a pazarló nyugat lemond a fölösleges luxusról és tékozlásról, akkor még jócskán férünk. De meddig? És úgy tűnik, itt van a kérdés zsákutcája is, amíg emberségesen és józanul átjárót nem vág rajta az emberiség.

*

És még egy figyelemre méltó gondolatfutam: a Sarány Istváné (Hargita Népe, 2015. augusztus 24.). A címezésen túl (nem restellte a rossz ízű divatszót – migráns – mellőzve Menekültek-et használni) külön erénye, hogy véleményét vezércikként vállalja, s az előkelő 3. oldal homlokán teszi közzé. Mondhatnánk: teheti, hiszen a lap vezető szerkesztője. De talán éppen ez az, ami plusz értéket ad gesztusának. Nem fél egy, a migránsokkal kapcsolatban ellenséges érzületű közösség kellős közepén őszintén véleményt mondani arról, hogy álljunk meg, uraim, a mai vándorok, a menekülők útvonala nem a Székelyföldön át vezet, nincsen miért pánikolni az anyaországi média hatására, inkább az foglalkoztatná fokozottabban az itt lakókat, hogy vészesen fogy a régió népessége, rendületlenül mennek, költöznek el a fiatalok. Ha mi nem ezzel foglalkozunk, más biztosan nem fogja megtenni... És igen, kimondja azt, hogy a nyugatra tartó székely fiatal a nyugati polgár szemében semmivel sem különb az Ázsiából, Afrikából érkezőknél. Ez is, az is bevándorló, jövevény...

*

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirosát, és a tejnél édesebb

levegőt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse- (...)

Emlékszünk még a fenti emblematikus sorokra, a középiskolából? És hogy a Babits nevéhez köthető életérzés korának szorongásait – hiába, a huszadik század huszas éveiben, a magyar kommünkísérlet utáni megtorlás hangulatában keletkezett – csomagolja költői képbe? De a költő nem a mai kerítésállításra céloz – hiszen nem láthat a jövőbe. Vagy ha mégis, akkor viszont jól ismeri az emberi természetet – óvakodni az idegentől, a zavarótól, a „karmosabb” időktől. A konkrét vonatkozást számára tálcán nyújtotta az élet: 1923-ban házat vásárolt Esztergomban, s attól kezdve ott tölti nyarait. Kertje s az azt fenyegető veszélyek valóságosak, de Babits úgy nyúl hozzájuk a versben, hogy máig érvényes képvilágot alkot a kerítés-motívummal. (Babits Mihály: A gazda bekeríti házát [Új barbár század jövetelére])

*

Csakhogy a Babits kerítése nem az a kerítés, mint amit a Székely Hírmondó (Szentgyörgyi László révén) lelkesen támogat. Babitsékra akkor az érlelődő fasizmus veszélye jelent fenyegetést, a mai cikkíró még sem átallja Babitsot a saját külön bejáratú érvei szolgálatába állítani. Amúgy Babits megoldása is enyhén szólva illuzórikus: semmilyen bekerítés nem óvta meg Európát, a világot a háború, „az ordas eszmék” veszedelmétől.

De mit kezdhetünk most, ebben a tényleg komoly helyzetben a fejüket makacsul felütő összeesküvés-elméletekkel (egyáltalán, segítettek-e valamikor?), amelyek nem megoldást, hanem bűnbakokat keresnek? „Mindenestre érdekes lenne megtudni, milyen szerepe van a gazdasági háttérhatalomnak a „népvándorlás” beindításában, az útvonalak kijelölésében, a migránsoknak „az ígéret földjére” való eljuttatásában, illetve az egész folyamat finanszírozásában.

Mindazonáltal kapósnak bizonyult a magyar modell, hiszen már a britek is kerítést építenek a franciaországi Calais-beli átkelőhely megerősítésére, így próbálván meg feltartóztatni a La Manche csalagúton keresztül a szigetországba tartó migránsok áradatát."

Lám-lám, immár modellezünk is! És micsoda gólokat lövünk ezáltal Európa kapujába! S erre nem is akárki: Mi voltunk képesek! MI és MI és megint csak MI! Bravos, kicsi nemzet, derék hungarikum!

*

A (sajtó)hisztéria verhetetlen csúcsát egy, a Kárpát-medencében elhíresült koszorús gyűlölködő tartja: szerinte a migránsok „alja”, vagyis a selejtje – még pontosabban: az, aki már nem kell a bölcs és dörzsölt Nyugatnak, nos, az mind visszakerül Magyarországra. Ahol már most drágák a lakásárak. Hát még akkor mi lesz! Na, de ha a németek ennyire nyilvánvalóan gyöngyhalásznak a menekültekből (migránsokból), akkor egy kissé keletebbre mi vajon nem tehetnénk meg ugyanezt? Hiszen rajtunk át vezet az útjuk? Ja, hogy legtöbbször nem akarnak itt maradni? Igen, az is egy álláspont... Méghozzá jellemző...

*

Megjelent a Kecskeméten kiadott Forrás szépirodalmi folyóirat [2015] nyári száma.

A július—augusztusi szám minden évben dupla terjedelemben, tematikus összeállítással jelentkezik. A mostani tematikánál aktuálisabbat nehéz lenne találni. A Forrás „Migráció " címmel közöl több mint 200 oldalas összeállítást kitűnő szerzők írásaival. Hamarosan sort kerítünk a szemlézésre is, csak jusson el hozzánk a kecskeméti lap. Már csak azért is, mert a megelőlegezett tartalomjegyzék több mint kíváncsivá tesz:

Rigó Róbert: Elöljáró szavak (Bevezetés egy tematikus összeállításhoz)

Gyáni Gábor: Nemzet, nacionalizmus és a vándorlás

Mayer János: „Ennek az idegen földnek kell a hazánknak lennie…” (Az elűzött észak-bácskai németek beilleszkedési problémái Nyugat-Németországban)

Tóth Ágnes: Az NDK-ba kitelepített magyarországi németek családegyesítési lehetőségei (1948–1950)

Slachta Krisztina: Német—német migráció a 20. század második felében

*** Egy ember három néven: Georg, György, Niszán (Hirschmann Györggyel Szabó Ildikó beszélget)

Gyarmati György: „Közénk valók, hozzánk tartoznak” (Kettős migráció Magyarország keleti és nyugati határán, 1988—1989 folyamán)

*** „Számunkra Nagyvárad nem külföld…” (Szakáli István Loránddal Rigó Róbert beszélget)

*** „Én Fokvárosban is büszkén voltam magyar” (Törös Károly Dél-Afrikából hazaköltözött úszóedzővel Kriskó János beszélget)

Ferkov Jakab: A nemzetiségek kultúraátadási sajátosságai Mohács példáján

*** „Engem a kíváncsiság hajtott…” (Cseh Zsuzsannával Rigó Róbert beszélget)

*** Mi volt az oka? (Sági Norberta interjúi)

*** „Ezt csinálja a kapitalizmus…” (Melegh Attilával Rigó Róbert beszélget)

Szeitl Blanka: Helyzetkép a mai magyarországi migrációs folyamatokról

*

Augusztus 29-én a budapesti Keleti Pályaudvar tranzitzónájánál menekültek tüntettek a túlzsúfoltság miatt: hétvége lévén, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nem működött, a folyamatosan érkezők tömegei feltorlódtak. A tüntetők gyerekeiket a magasba emelve skandálták: Engedjetek Németországba menni!

A rendkívüli helyzet miatt a bevándorlásiak nem tartanak fenn „mentőszolgálatot”? Mert a menekülthullám nem ismer szabad hétvégét, vasárnapot. Nekik minden nap egyforma: végtelen hosszúságú. A vándorok éppen csak megpihennek, s már mennének is tovább, tovább...

Egyúttal Fico szlovák miniszterelnök is elmondta a magáét: hogyan fogadjanak keleti menekülteket, ha még a szlovákiai romák se hagyják magukat becsületesen integrálni? És egy ilyen ember lesz, országa élén, hamarosan az EU soros elnöke!

*

Bármi történt is az 1900-as évek elején, azt a korszakot ma már szép békeidőknek könyveltük el. Pedig ha jobban utánanézünk, az élet akkoriban is zajlott, méghozzá nem is eseménytelenül.

Egy ritka hiteles szemtanú, Tonelli Sándor közgazdász írja (akkor már kisujjában a kivándorlás minden tapasztalatával és trükkjével): „A kilencszázas években a kivándorlás volt Magyarország egyik legégetőbb problémája. A kivándorlás, mely a század fordulóján kezdett nagyobb arányokat ölteni, évről-évre rohamos mértékben növekedett. 1900-ban 31.092 ember ment ki Amerikába, 1905-ben már 142.169 és a kivándorlási hullám 1907-ben 172.200-zal kulminált. Hatóságok és társadalom tehetetlenül állottak ezzel a jelenséggel szemben. Lapokban és szakfolyóiratokban megindult ugyan a cikkek és hosszabb lélekzetű tanulmányok áradata, de nem sok eredménnyel. Ankét után ankétot tartottak és mindenkinek volt valami javaslata a kivándorlás veszedelmének elhárítására, vagy legalább is a kivándorlás ügyének rendezésére. Voltak, akik azt javasolták, hogy erőszakkal is meg kell gátolni a kivándorlást, mert az ország ilyen népveszteség mellett lassankint elvérzik. Különösen a katonai hatóságok láttak nagy veszedelmet a kivándorlásban, mert a legjobb és legértékesebb emberanyagtól fosztotta meg őket. Voltak, akik enyhébb álláspontot foglaltak el és a kivándorlásban olyan gazdasági tünetet láttak, amelyet mesterséges eszközökkel megakadályozni nem lehet. Azt is mondották, hogy a nagy kivándorlási láz alább fog hagyni, sőt az Amerikába vándoroltaknak nagy része is hazajön, mert útjuk célja nem megtelepedés, hanem az, hogy a kedvezőbb amerikai kereseti viszonyok mellett pénzre tegyenek szert és idehaza földet vásároljanak. Részben ezt a felfogást látszottak igazolni az Amerikából érkező egyre nagyobb pénzküldemények. Az ellentétes nézeteknek ebben a harcában a kormány a kivándorlás állami ellenőrzésére határozta magát. Nem tiltotta a kivándorlást, csupán a kivándorlásra való csábítást és csak azt akadályozta meg, hogy valaki katonai kötelezettségének teljesítése előtt hagyja el az országot. Idehaza kivándorlási kirendeltséget állított fel, Amerikában pedig a külképviseleti hatóságokkal ellenőriztette a kivándorlók életét, — igaz, nem sok eredménnyel. Részint, hogy Fiume forgalmát emelje, részint pedig, hogy az egész népmozgalmat ellenőrizni tudja, szerződést kötött a Cunard Line angol hajótársasággal kéthetes fiume-newyorki járatok létesítésére és ennek megtörténte után az egész kivándorlást Fiume felé terelte...

Emberünk, ez a maga nemében fehér holló ritkaságú, kalandorlelkű újságíró, közgazdasági szakíró, egy kávéházi asztaltársaság előtt, a kérdésről tárgyalva vállalta: fotográfusnak álcázva magát, hajlandó egy kivándorlóhajón elvegyülve, az úti kényelmetlenségekkel dacolva átszelni az óceánt és kipuhatolni a vele együtt utazó kivándorlók motivációs hátterét. Útja nyomán pontos, tudományos megalapozású helyzetjelentést készített, amit aztán kézen-közön elfektettek, majd az első világháború eseményei miatt a kivándorlás folyamata megszakadt (a tanulmány azóta se került elő), viszont Tonelli végül is könyvben írta meg úti tapasztalatait (Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), amely ma is a tárgykör alapmunkája. És nem mellesleg: megrázó olvasmány...

*

Nyolc évtizeddel később, Tonellinek egy német pályatársa, bizonyos Günter Wallraff ölt mindenre elszántan, huzamosabb időre migráns-álcát: ő is alaposan elrejti identitását, de akik közé be kíván épülni, már jó ideje a hazájában (Németországban) vannak. Az ő szándéka, Tonellitől eltérően nem az odaérkezés személyes átélése, hanem hogy a saját bőrén dokumentálja, miképpen bánik a sors a nagyszámú török vendégmunkással, akik a németek helyett a legtöbb aljamunkára kényszerülnek, s azokat becsülettel el is végzik (tehetnének-e mást? – erre is fény derül az álruhás kaland során).

A cél érdekében Wallraffból egycsapásra Ali lesz, s hosszadalmas kísérlete során rendre végigkóstolja a migránsoknak szánt valamennyi munkaesélyt, főbb élethelyzetet. Közben nagyon vigyáz arra, nehogy valamivel is elárulja magát. Beszédét például készakarva eltorzítja: „Mindössze néhány ragot hagytam el, átalakítottam a mondatszerkezetet, gyakran pedig csak egy kicsit törtem a kölni dialektust. Annál megdöbbentőbb a hatás: senkiben sem keltettem bizalmatlanságot..." És amíg mindez igaz volt az esetek többségére, richtig felbukkant egy jószándékú, jámbor német is, aki az ál-Alit rendszerint önzetlenül jó tanácsokkal látta el. Ezúttal így oktatta a riportert: „Sokkal jobban beszélsz németül, mint gondolnád. Próbáld csak meg! Csak fel kell cserélned a szavakat, és már nem is olyan rossz a németséged. Mondd egyszerűen így: Török vagyok, nem pedig, hogy: Vagyok török. Ilyen egyszerű!” Szegény, naiv Wallraff – aki pedig szentül meg volt győződve, hogy sikerült túljárnia a honfitársai eszén!

*

A nyolcvanas évek végén (1988) akadt egy magyar fiatalember, aki bár alig pár évet töltött a pályán, a Magyar Hírlap munkatársaként arra vállalkozott, hogy utánajár: miért és miként menekülnek a „testvéri, szocialista” Romániából Magyarországra egyre tömegesebben a magyarok (és nem csak)? Könyvének (Franka Tibor: Most jöttem Erdélyből... Láng Kiadó, Budapest) bevételéből példányonként 10 forintot ajánlott fel az áttelepülők megsegélyezésére, a Magyar Vöröskereszten keresztül... (Az a 10 forint a mainak sokszorosát érte...) A 129 oldalas, inkább füzet mint könyv, páratlanul tömény, sokoldalú, jól dokumentált szöveg. Látszik: szerzője apait-anyait beleadott azért, hogy ne csupán érintse a témát, de lehetőleg eljusson a dolgok gyökeréig is.(Persze, egy alakulóban lévő, forrongó folyamatról nehéz pillanatképet készíteni, mert az „alany” mindegyre elmozdul... Innen a helyenkénti vázlatosságok és felületes újságírói felvetések is, de innen az elemzés frissesége...)

Franka nem rejtőzik, bár sokszor kerül nehéz helyzetbe; következetesen és diszkréten az árnyékban marad. Névtelenséget ígér alanyainak, sok emberrel beszélget – áttelepülőkkel és anyaországiakkal, nem feledkezve meg az illetékesekről sem –, a menekültek ügyét felkaroló református egyház tisztségviselőivel, akik ha kicsiben is, de ugyanazt a munkát végezték azokban az időkben, mint napjainkban a magyarországi civilek, akik az országon átzúduló menekült csoportok mindennapjait próbálják erejükhöz mérten emberibbé tenni. (A kérdés akkor is, ma is az volt: egyáltalán, lehetséges-e ilyesmi? Nem emlékeztet ez inkább a lyukas vederben vizet hozó gesztusának fölöslegességére?) A szerző tudja, hogy amibe a fejszéjét vágta, az a kemény fák legkeményebbjei közé tartozik, és ha a valóság mezsgyéjén kíván mindvégig maradni, akkor partizánakciója sok ellenérzést is fog ébreszteni – mégis vállalja mind a helyzetet, mind a feladatot. Szakmabeliként igen tanulságosnak tartom azt a módot, ahogy módszeresen felépíti könyve mondanivalóját. Váltogatva szól az áttelepülni vágyók történeteiről, illetve az Erdélyből Magyarországra irányuló emigráció (olykor kisebb-nagyobb népvándorlás) történetéről, főbb epizódjairól, ídősíkjairól és körülményeiről. Nem mulasztja el az adatolást, a korabeli sajtószemlével sem marad adósunk, összefoglalja az erdélyi történelem főbb válságkorszakait, majd a magyarság világba áramlásának időpontjait, körülményeit és arányait. Általában nem hagy elvarratlan szálakat, lefedetlen problémaszegmenseket, s talán csak annyiban minősül torzónak munkája, hogy egy idő – mondjuk, úgy 10—20 év – elteltével nem vizsgálódik korábbi megállapításait ellenőrizendő. A szembesítés, az időkontroll nem csak az olvasónak – a riporternek is csak használt volna, de hát istenem – F. T. akkoriban fiatal volt, úgy érezhette, valamilyen rendkívüli újságírói tett végrehajtója (amit azóta se ismételt meg senki, még úgy sem, hogy netán vitába szállt volna vele). Alapvetően nem is tévedett, csak azt nem tudom, hogy vállalja-e még akkori megállapításait, következtetéseit, mert úgy tűnik, az oknyomozó újságíró pályát időközben (ki tudja, milyen körülmények hatására?) teljesen fölcserélte a megélhetési politikuséval és nagyon elkötelezte magát valamely irányzat legszélén.

*

A Tonelli-féle bravúrt alkalmazó német újságíró egész további pályáján elszánt híve (és gyakorlója) volt és maradt a beöltözésnek. Az 1960-as években tűnt fel ipari riportjaival, s 1969-ben már kipróbálta az álruhát mint módszert: ekkor jelent meg 13 nemkívánatos riport című könyve, amely azt mutatta be, milyen élményeken ment keresztül mint alkoholista, csavargó vagy éppen vegyi üzemi dolgozó. E könyvét újabbak követték: Önök ott fenn, mi ott lent (1973), majd a sajtópolitikát leleplező A nyitósztori (a Bild-Zeitung nevű bulvárlap kulisszáiból). A csúcsot mindenképpen az 1985-ben megjelent Legalul (Hanz unten) jelenti, ami egycsapásra világhírnevet hozott. Azt mutatta be ugyanis, milyen megaláztatásokat kellett kiállnia, amíg török vendégmunkásként dolgozott. Több pert is indítottak ellene, mondván, a módszerei sértik a magánszférát, illetve írásaiban üzleti titkokat fed fel, de a bíróság minden esetben törvényesnek ismerte el a tevékenységét.

*

A halálfurgon napok óta bonyolódó esetével kapcsolatban egy szlovák honlap vette magának a bátorságot és nyilvánosságra hozta azoknak a személyeknek a facebook-profilját s a hozzá tartozó információkat, akik nyilvánosan örömüket fejezték ki a nyilvánvalóan gyalázatos gyilkosság miatt, vagy jogosnak látták a menekültek pusztulását. Ami megdöbbentő: hogy nem is voltak olyan kevesen, sőt, a hír megosztása után a maszol.ro kommentjei között is felbukkant olyan nyílt vélemény, hogy (szó szerint): "Menjenek vissza ahonnan jottek, ellenkezo esetben golyot a fejukbe."  Írja ezt egy kft gondnoka. (Ami, akárhogy is vesszük, egyenlő egyfajta kivégzéssel.)  S mindjárt a pártját fogja egy kolozsvári olvasó is, az ottani egyetemről...

De jöjjek gyorsan egy ellenpéldával is (az egy hideg-egy meleg képletnek megfelelően): „A Baranya megyei Siklósnagyfalu polgármestere, Kosztics József felajánlotta a kormánynak, hogy a település melletti sportpálya adjon otthont a menekülteket befogadó állomásnak. Erről a Harkányi Hírek című lap számolt be szombaton. A néhány száz fős falu cserébe az utak, járdák és a közműhálózatok fejlesztését várná el. A polgármester azt mondta: látja a döntés veszélyeit is, de az állandó rendőri jelenlétben bízva úgy véli, jól járna ezzel a település. A kormány korábban Martonfát és Sormást jelölte ki ideiglenes menekülttáborok helyszínéül. A kormányzati döntés ellen mindkét település tiltakozott.

*

A médiának, különösen a televíziós hírműsoroknak pompásan sikerül izgalomban tartaniuk a nézők tömegeit. Mi kell egyéb a nézettséghez? Egy kis tüntetés, egyenes adás, indulatoktól fűtött kiabálások, tömegjelenetek, elítélő vélemények... Hogy ezt már nem lehet bírni, ilyen még nem volt... S aki eddig nem félt, az is elkezd hamarosan szorongani, rettegni, borzongani, ördögöt festeni a falra. Éppen úgy, mint – ha emlékszünk még - a rendszerváltáskor egyenes adásban közvetített tüntetések, lökdösődések, gyújtogatások, köpdösődések stb. idején.

Kampány ez, mindkét részről: a menekülők sietnek, hogy még az őszi esők, zimankó előtt minél messzebb jussanak indulási pontjuktól, a média meg azért, hogy helyt álljanak a felülről—alulról jövő elvárásoknak. Székedi Ferenc mértékadó kommentárja, amely még június 22-én végén látott napvilágot a maszol.ro-n (Menekült a gőzmozdonyon), éppen a média (és a politika!) által gerjesztett hisztéria ellen szól, szégyenletes kampányt emlegetve. Érdemes az egész írást alaposan újraolvasni, mert ami azóta történt a migráns-probléma tekintetében, az ő meglátásait igazolta. Különösen az alábbi passzust nem árt folyamatosan és mindegyre felidéznünk: „A menekültek mindenekelőtt emberek. Ha úgy tetszik – embertársaink, akiket csak a szántszándékkal rájuk összpontosított kampány tol a közélet előterébe és közel sem forgatják fel tetőtől talpig sem Magyarországot, sem Franciaországot, Olaszországot vagy Angliát. Az emberiség már a föníciaiktól, a görögöktől, a rómaiaktól kezdődően, hogy másokról most ne beszéljek, kisebb-nagyobb csoportokban mindig mozgott ide vagy oda és a legtöbbször nem háborús céllal. Úgy gondolom, amikor elül a hisztéria állapota, nagyon sokan fogják szégyellni magukat.

*

Csata Ernő költő közvetlenül keresett meg témába vágó soraival, hozzáfűzvén, hogy „csak egy véleményről” van szó. Meggyőződésem: minden véleményt tiszteletben kell tartani, még akkor is, ha nem osztjuk a kiindulópontját (nem beszélve a következtetésekről).

Cs. E. szerint a menekült-kérdés miatt ma bevallatlan szükségállapot van Magyarországon. A 2011-es alkotmányban leírt ismérvek ugyanis valósak. Emiatt aztán a rendőrség és a hadsereg megnövelt szerepét tartja fontosnak (azóta az országgyűlés ilyen értelmű döntéseket készül hozni), mert a határok kérdésében teljes a zűrzavar.

„Az lépi át a magyar határt, aki akarja és ott, ahol éppen akarja, az ennek a megakadályozására létező állami szolgálatok impotens tehetetlensége közepette, még akkor is, ha az EU-val érvényben lévő szerződés is a határ megvédésére kötelezi. A valóságtól nagyon elszakadtak azok, akik azt hiszik, hogy az az illegális határsértő tömeg, amelyik több tízezer eurót fizetett, hogy idáig eljusson, az éppen a magyar határon fog megtorpanni a NATO-drótok láttán... Egyetlen kerítés sem ér semmit hathatós határőrizet nélkül...

Magyarországon könnyű magyarnak lenni és felelőtlenül mondogatni, hogy ezt vagy azt kellene tenni, de az elcsatolt részeken nem olyan egyszerű a megmaradás, a magyarnak maradás, főleg, ha azt látjuk, hogy az anyaország még a saját határait sem képes megvédeni. Nekünk a megmaradásunkhoz, erős anyaországra van szükségünk. A határon túli részeken mindenütt a magyar lakosság többségének az a tapasztalatból eredő meggyőződése, hogy a megszállókkal tárgyalni kell és bizonyos alkukat és kompromisszumokat muszáj kötni, mert ezek nélkül annyira el tudják lehetetleníteni az életünket, hogy nem marad más hátra, mint a kivándorlás, a szülőföld végleges elhagyása, a magyar történelem vége ezeken a területeken (ami sok helyen már be is következett itt Erdélyben, például a Mezőségen, amit csak az nem lát, aki nem jár ide vagy vak). Így az 1991-ben számlált több mint 1,8 millióból a 2011-es népszámlálásra már csak 1,2 millió magyar maradt Romániában, tehát húsz év alatt 600.000 magyar tűnt el innen. Nem nehéz kiszámítani, hogy ilyen mértékű fogyás mellett 40 év múlva, létszámban, lenullázzuk magunkat, helyünkbe aztán bárki jöhet, még a muzulmánok is. A határon túliak mögött nem áll egy erős katonai hatalom, mint Oroszország, mi saját magunkon kívül nincs kire számítsunk a szülőföldön való megmaradásunkban. Magyarország, amint a migránsokkal szembeni impotens fellépésével is bizonyítja, annyira gyenge, hogy egy jól képzett parittyás sereg egy nap alatt meghódítja. Akkor mégis, kire és mire számíthatnak a leigázott részek képviselői? Ünnepnapokon elpufogtatott szép szónoklatokra, vállveregetésekre és nem utolsó sorban arra, hogy az anyaországban az Országház előtt lehazaárulózzák vagy leköpik olyanok, akiknek a kisebbségi sorsban való megmaradásról vajmi kevés fogalma van. Az anyaországon kívüli részek képviselőinek egy része nem azért nemzetáruló, mert alkut kötnek vagy a kormányzásban együttműködnek a megszállókkal, hanem azért, mert adott esetben lefasisztázzák a kitűnő íróinkat, többek között Nyirő Józsefet vagy megszállóinkkal együtt a magyarság gyásznapján 1918. december elsejére emlékezve a budapesti Kempinszki Hotelben koccintgatnak pezsgővel területeik elrabolóival, a magyarság felháborodására.

Egyik pártnak sem vagyok a tagja, mégis fájdalommal tölt el, amikor azt látom, hogy szinte kizárólag fiatal illegális határsértőkből álló szabad csapatok lepik el Magyarországot, emlékeztetvén 1989-re, amikor Romániát is, a forradalom (államcsíny) előtt, ilyen tömeges orosz turisták lepték el és utána működésbe léptek a zavargásokat előidéző, erre a feladatra kiképzett csoportok, majd kitörtek a lövöldözések.

Isten óvja Magyarországot!”

*

Erőből politizálni és intézkedni? Elméletben biztosan könnyűszerrel elképzelhető. Gyakorolják is sokhelyütt, s a történelemben sem volt ebben hiány. De mindig előbb tekintetbe kell vennünk az arányokat is. Történelmi tapasztalat, hogy ha valaminek ellen kell állni, akkor azt úgy tegyük, hogy az lehetőleg ne Mohácsot ismételje meg és ne a pirrhusi győzelmet játssza el újra. A tömegben áramló, türelmét vesztett, elcsigázott, kiéhezett, reményét vesztett és életéért küzdő emberek nyomulását feltartóztatni durván elrettentő, megsemmisítő erőszak nélkül, békés eszközökkel egyenlő a lehetetlenséggel.

Sokszor eszembe jut – manapság rögeszmésen! – az a kilenc éve bemutatott német film (A felhő), amelyet alkotói Gudrun Pausewang német író hasonló című futurisztikus, népszerű regénye nyomán forgattak. A regényt nem olvastam, a filmet többször is láttam. A történet főszereplői az élet küszöbén álló, a modern világban eszményeiket kereső német kamaszok, akik egyik pillanatról a másikra elháríthatatlan atomkatasztrófával szembesülnek, a félelmetes riadótól a pánikos menekülésig: baleset történik ugyanis a Frankfurt melletti atomerőműben. Ennek nyomán hatalmas, a csernobili balesetre emlékeztető radioaktív felhő képződik az ország fölött, és amerre eljut a hatása, mindent végzetesen megfertőz. Az esemény nyomán óriási pánik tör ki Németországban, megvadult, magukból teljesen kivetkőzött tömegek árasztják el az országutakat, a vasútállomásokat, mindenki menekülni próbál, felrúgva az emberi viselkedés valamennyi értékét. A rend, a hatalom pillanatok alatt összeomlik, a rendőrség és a katonaság kezéből egyszerűen kiesik a helyzet kezelésének a kulcsa, tehetetlenül nézik a torlódást, a szétesést, az elszabaduló agressziót, az erősebb kutya törvényének érvényesülését. Mindent elborít a káosz, a pusztulás, az emberek s különösen a jó erőben lévő felnőttek valósággal kivetkőznek emberi mivoltukból, szinte nem is létezik más, csak a szigorúan vett egyéni szempont – az elsők között menekülni, lehetőleg a kivételezettek között lenni, akik (viszonylag) ép bőrrel megússzák azt, amibe mások – törvényszerűen – könyörtelenül belepusztulnak. A harc azért folyik, hogy kik legyenek az „egyesek”, és kik a „kettesek”... Az atomkatasztrófa nem csupán humanitárius, hanem mélyen erkölcsi katasztrófa is, amelyben az emberi viselkedésben uralomra jutó primitív ösztönök jutnak szóhoz. A film főhőseinek sorsa azt példázza, hogy megoldás csak egy van: önmagad maradni akkor is, ha keresztülgázol rajtad az élet.

A film vizuálisan is kifejezően ábrázolja a tömeg mindent elsöprő, zabolázhatatlan erejét. Méghozzá egy olyan országban, amely igaz, hogy ott volt a világ huszadik századi lángba borítása mindkét alkalmának a bölcsőjénél, de mind a kétszer, megsemmisítőnek tűnő vereség után talpra állt, regenerálta gazdaságát, társadalmát s amolyan európai etalonnak számít. A helyzet abszurditását fokozza az a tény, hogy éppen arról az országról van szó, amely felé ma a keletről Európába igyekvők áhítoznak, amelynek toleranciájában és rendjében, befogadó képességében hisznek. Csakhogy, adott körülmények között, a végletes helyzetek egy pillanat alatt ledönthetik a civilizáció tartósnak tudott oszlopait. E sugallat révén lesz igazán hiteles az alkotás: a pusztító áradat olyan háttér, amely még jobban kidomborítja a főhős kamaszlány bölcs fölényét: sírva adja meg magát a terhét földre zúdító, gyilkos felhőnek, nem olvad be a tömegbe, amíg mindenki egy irányba menekül, ő az ellenkező irányba tart: magányosan, látszólag legyőzve, elhagyatva és mégis, változatlan emberi értékei birtokában. Vállalja azt, hogy a szembeúton bármelyik percben elbukhat, lenullázzák, agyontapossák. Aki nem olvad bele ilyenkor a tömegbe, az könnyen elpusztul. Vagy mégsem? Talán ezért is képes majd fölülemelkedni a sugárbetegség következményein...

*

Már annyi mindent összeszedtem a migráns-kérdésben, épp csak azt nem tisztáztam még, hogy a nemzetközi szótértésben milyen kifejezések használatosak a lakhelyüket elhagyókra. Egy Budapesten élő barátom, egykori külügyér blogjában (Nyelvmájszter. Új és régebbi gondolataim nyelvről és másról) találtam meg a szellemi szintemhez legközelebb álló értelmezést, ezért őt hívom segítségül.

A (nemzetközi) jog száraz nyelvén 'a menekült olyan személy, aki származási vagy szokásos lakhelyének országán kívül van, mert faji, vallási, nemzetiségi vagy politikai üldözés éri, vagy mert egy üldözött társadalmi csoport tagja'. Még bikfábbul: a menekült egy olyan személy, aki 'faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja származási országának védelmét igénybe venni' (az ENSZ 1951-es Menekültügyi Egyezménye). A menekültek az esetek túlnyomó többségében menedékkérők is egyben (mert nincs hová /vissza/menniük). A jog világos különbséget tesz a 'menekült', a 'menedékes', a 'hontalan', a 'lakóhelyét elhagyni kényszerült személy' és egyéb kategóriák között, ebbe most nem megyek bele - a köznyelvben ilyen 'finom' distinkció amúgy sincs.

A köznyelv összefoglalóan menekültnek - a sajtó nyomán sokszor tévesen migránsnak - azokat az idegeneket (jöttmenteket...) nevezi, akik valamiért, valahonnan (általában háborús országokból) valahogyan itt teremnek a mi (békésebb) országunkban, s rövidebb-hosszabb ideig itt kívánnak tartózkodni (a mi nyakunkon) - szaporítva ezzel az amúgy sem kis számú gondjainkat.

Igazából nyelvmájszter egész fogalom-értelmezése megérdemli a hivatkozást, mert a szakembernek különben elnézhető tudálékosság helyett bölcs, kissé fanyar és mélyen önkritikus értelmezésre is sort kerít.

A megszépített magyar történelemben szívesen emlegetik azokat az epizódokat, amelyek arról szólnak, hogy nagylelkűen befogadtunk idegeneket (tatár üldözte kunokat, török üldözte szerbeket, oroszok üldözte zsidókat, németek üldözte lengyeleket, görög katonák üldözte görög partizánokat, puccsista gyilkolók üldözte chileieket, hogy csak néhányat említsek) - a be nem fogadásról vagy a kiűzetésről és deportálásról sokkal kevesebb említés történik, pedig ilyen epizódok is akadtak, de még mennyi...

Ha csak a második nagy világégést és az azóta eltelt időt nézzük, milliós nagyságrendben kényszerültek lakóhelyüket elhagyni állampolgáraink - s az esetek többségében mi magunk (mi magyarok, a magyar állam, stb.) kényszerítettük őket; gyakorlatilag lenullázva ezzel Magyarország – állítólag hagyományos – befogadó- és azilum-jellegét...

A menekültekhez való viszony minden esetben idegenekhez való viszony is - ami a xenophiliától (van ilyen) a xenofóbiáig (ez egészen biztosan létezik!) terjed. Leegyszerűsítve az mondható el mindenkiről – rólunk, magyarokról is –, hogy idegenkedünk az idegenektől... Azaz: nem szívesen látjuk a menekülteket (sem). Pedig Himnuszunkból is emlékezhetnénk: akár barlangba is bújna az üldözött... De erről is vitatkozzék inkább a politika meg a média – gumicsontnak bármikor kiváló... – dűlőre gyorsan amúgy sem juthatunk évszázados beidegződések ügyében.

*

Déli határmenti kistelepülés, ahol az emberek semmit sem zárnak egymás elől, most a Szerbia felől érkező menekültáradat útjába került: taxik, kisteherautók az utca kellős közepén, a házak tövében rakják ki utasaikat, akár éjjel is, akik ott helyben felverik a sátrakat, letáboroznak. Sovány, aszott kis öregasszony dohog a riporteri mikrofonba: – Kijövök a kapun, s hát látom ablakom alatt a sátrat. Jól megdöngettem a sodrófával a vásznat, menne már tovább, de semmi, mintha ott se lennék...

Még jó, hogy az erőszak akkor nem szült erőszakot. Legtöbb esetben nincs ilyen szerencsénk..

*

Megszólalt Böjte Csaba ferences szerzetes, akinek gyermekmentő és közösségépítő munkássága a másság elfogadásának a jegyében zajlik Erdély-szerte, de a határokon túl is. A 7/24 televíziónak nyilatkozott – interjúban – a migráns-kérdésről. Mondandójának lényege: Isten nem termel selejtet, s a menekülteket jó szívvel kell fogadni, nem hisztivel és pánikkeltéssel. Kezdetben, amikor mindenféle utcagyereket, tekergőt fogadott be, maga is tartott tőlük, de aztán kiderült, hogy a szeretet és a türelem csodákra képes. „Én a közömbös európaiaktól sokkal jobban félek, mint ezektől a migránsoktól... Nem hiszem, ho

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X