KISEBBSÉGBEN: Ketten egy szigeten


-A A+

Szemelvények Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből

Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.

(Régóta barátkozunk – több mint ötvenöt éve, régóta nem találkoztunk – öt éve is megvan már, miközben virtuálisan állandó kapcsolatban álltunk. Fordítottuk egymás munkáit, nyílt levelek révén véleményt cseréltünk – nem egynek a Kisebbségben melléklet is helyet adott –, közös könyvet szerkesztettünk, de egy amolyan igazán jót csak most volt alkalmunk beszélgetni.

Odakint az utcán zajlott a város élete, az élet hangjai beszűrődtek a félig nyitott ablakon át, mi ketten pedig azt próbáltuk ki magunkon, mire jut egymással manapság egy román és egy magyar, ha nézeteltéréseket hoznak szóba, olyasminek adnak hangot, amiről legtöbbször – a béke kedvéért – amúgy illedelmesen hallgatnak; de nem felejtenek!

Az alábbi szöveg vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés jegyzőkönyvéből, amelynek felépítésén, tartalmi gazdagításán még javában dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt megfogalmazott gondolatokon nincs szándékunkban másítani, legfeljebb az érvelést, a tényszerű hivatkozást tesszük helyenként még árnyaltabbá, meggyőzőbbé – nem annyira a magunk, mint inkább a közönség számára. Az alábbi vázlat a maszol.ro Kisebbségben című melléklete felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)

Cseke Gábor (a továbbiakban: CSG): Amennyiben mondjuk egy szigeten élnénk, csakis mi, románok és magyarok, azt hiszem, képesek lennénk megtárgyalni a dolgainkat. Mert nem zavarna senki, körülöttünk csak a tenger hullámzana és... ennyi. Mindkettőnkre ugyanaz a sors vár. Vagy elpusztulunk, vagy...

Dan Culcer (a továbbiakban: DC): ...vagy méltányosan elosztjuk az élelmet, hogy szerencsés túlélők lehessünk. De vigyázat, azért én nem etnicizálnám túl a kapcsolatunkat, mintha két egyöntetű tábor állna szemben egymással. Ez így tévedés volna. Nem minden román és nem minden magyar tekinthető automatikusan egymással szembenállónak. Mi lenne, ha végre nyíltan kimondanánk, miről is van szó közöttünk: területekről? Erdélyről, hogy az csak az egyiké legyen, vagy pedig mindannyiunké? az egyenlő jogokról és kötelezettségekről, az 1919 előtti status quo visszaállításáról, Magyarország hozzáféréséről Erdély nyersanyaglelőhelyeihez? Ki fogalmazza meg nyíltan a kérdéseket? Megkérdezték valaha világosan tőlünk, mindannyiunktól, hogy mit akarunk? Hogy te mit akarsz? És én mit akarok?

CSG: Én például azt szeretném, ha többé-kevésbé méltányosan megosztoznánk. Jóban is, rosszban is. Minden külső erő noszogatása és vigyázó tekintete nélkül...

DC: Én is így gondolnám... De fennáll a veszély, hogy váratlanul feltűnhetnek például kalózok... Vagy hogy az egyiknek történetesen van egy husángja, a másiknak pedig nincsen. Például... A szóértés sajnos, minduntalan elbukik azon, hogy ami az ésszerűség oldaláról nézve nyilvánvaló, azt akár el is fogadja az ember, de az irracionális szempont mindegyre keresztülhúzza esélyeinket.

CSG: A sziget-helyzet csak azért tűnt kifejezőnek, mert hogy ott más nem szólhat bele a kettőnk egyezkedésébe...

DC: Jól van, megértettem... Viszont semmiféle beleszólásra nem volna szükség, amennyiben folyamatosan és nyíltan beszélnénk, mint az olyan emberek, akik ismerik egymást. Beleértve a másik nyelvét és kultúráját. E téren azonban nyilvánvaló az egyensúlyvesztés. Bunkó románoknak tűnünk a szomszédainkhoz képest. De vajon mit  tudnak a művelt románok a magyarokról, bolgárokról, ukránokról?! Csupa közhelyet! A párbeszéd századok óta egy helyben topog... Ámde a hajók jönnek-mennek...

CSG: Csak jöjjenek! Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk egyedül ezen a földön. Mindig lesznek olyanok, akikre azt mondhatjuk majd mind a ketten: zavaró tényező...

DC: Gondoljunk a Húsvét-szigetek történetére... Mielőtt fölfedezték volna őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat, idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra, amelyek nyomán csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak...

CSG: Arra gondolok, hogy az ilyesfajta konfliktusok, amelyekről esetünkben is beszélhetünk, nem példa nélküliek az emberiség történetében. Lehet, hogy valamikor gyakoribbak voltak, máskor kevésbé, de az idők teltével valamilyen módon végül is megoldódtak, vagy ha nem, új helyzetekbe torkolltak. A népek jöttek és mentek, hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket a nézeteltérések, békétlenségek, lettek kritikusak a szomszédsági viszonyok. Nem gondolod, hogy a mi sorsunk is ebbe az általános vonulatba illeszkedik?

DC: Így van, ebben nincs is hiba, viszont azt sehogy sem tudom elfogadni, hogy helyettem vagy a te helyedben mindig mások döntsenek. Nem is a döntéshozók nemzetiségi hovatartozása izgat engem, sokkal inkább az, hogy aki dönt, az nem tárgyal velem, nem ismer engem, ahogyan téged sem, egy társadalmilag kisebbségben lévő csoport nevében ágál, amilyenek például a gazdagok vagy a javában tollasodók, és hazudnak nekünk, amikor azt állítják, hogy a nemzeti többség nevében beszélnek. Ez a dolog sehogy sincsen az ínyemre. Egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy megfosszanak döntési képességemtől. Én igenis tudatában vagyok annak, hogy mi ketten képesek vagyunk szót érteni, és azt is tudom, hogy nem csak mi vagyunk ebben a kivételes helyzetben. Nem csak mi vagyunk az a román és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással, akik ismerik egymást, egymás nyelvét... Ilyenek mint mi, még vannak, egészen biztos, ha pedig vannak, bár nem tudom, hogy mennyien lehetnek, de az hiszem épp elegen ahhoz, hogy akárcsak mi, adott ponton ők is szót értsenek. Ha viszont mi nem beszélgetünk, ha nem fordulunk egymás felé, már-már felmutatva a példát mások előtt is, hogy íme, lehetséges... Igenis, lehet szitkozódás, gyalázkodás nélkül beszélni, tiszteletben tartva a másik sajátosságait, beleértve a más-más módon értelmezett történelmet is... Ha mi nem beszélgetünk, úgy odavész a meggyőzés egyetlen módja, hogy helyzetünkre létezik megoldás, hogy legalább a megoldás keresésére van esély...

CSG: A beszélgetés, a tárgyalás nyilván elmaradhatatlan. Én viszont szűkíteném a kört, és azt mondom, hogy egyeztetésre igen sokszor nem csupán egy román és egy magyar között kell sort keríteni, de magyar és magyar között is elkerülhetetlen. És a vita ez esetben talán még élesebb, még kihegyezettebb, mint most kettőnk között...

DC: A saját közösségeinken belüli vitákra gondolsz?

CsG: Arra hát! Amit mi magunkkal folytatunk. Ezért látom sokkal bonyolultabbnak a szóértés problémáját.

DC: Tökéletesen ez a helyzet a románság kebelében is. Nagyon sokszor lehet hallani tőlünk, a választási kampányokban is elhangzik, most, az elnökválasztás előtt is hallhattuk az erdélyi románság körében, hogy eljött az idő megszabadulni a regátiaktól, a moldvaiaktól, az  oltyánoktól, a Mitica-féléktől... Emlékezzünk csak arra a Sabin Gherman nevezetű fickóra, aki meghirdette Erdély önállóságának a fontosságát... A baj csak az volt, hogy túlságosan leegyszerűsített módon fogalmazta meg ezt a gondolatot és szinte kizárólag az erdélyiek fensőbbségére építette érvelését...

CSG: Politikusi együgyűségére szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán egy ilyen elképzeléssel előálljon.

DC:  Ami viszont még nagyobb ostobaságnak tűnt, az az volt, hogy mihelyt Sabin Gherman kiáltványa elhangzott, a magyar sajtó azon nyomban lelkesen lecsapott rá. A magyar sajtónak pedig lehetne annyi tisztánlátása, hogy tudja: ha felbukkan egy ehhez hasonló ötlet, s a magyar média teljes mellszélességgel mellé áll, akkor annak biztos, hogy semmi esélye nincs. Pont az ellenkező hatást érik el...

*

DC: A fiam, gyermekeim közül a legkisebb, igazából Párizsban nevelkedett, s egészen másként látja a világot, mint én. Élete, a munkája révén sokat van távol, ide-oda utazik, olykor hosszú elektronikus leveleket írunk egymásnak. Nemrégiben meghívtam a családi házba, töltsünk el néhány napot együtt. Szombattól vasárnap estig tartózkodott itthon, mialatt egyvégtében beszélgettünk, apa és fia. Minden szóba került, beleértve a politikai és társadalmi kérdéseket, s hosszasan vitatkoztunk, ahogy szülő és gyereke között csak ritkán történik ez meg... Ekkor ébredtem rá, hogy ugyan a gyermekemről van szó, de már igazi felnőtt. Ő viszont arról győződhetett meg, hogy apai tekintély ide vagy oda, én sem vagyok az az ember, akivel ne tudna szót érteni. Örömöm még nagyobb volt, amikor mindezt meg is írta nekem utólag, jelezvén, hogy úgy érzi, sok még a közölni valónk egymás számára. Egy másik alkalommal ezért rávettem, hogy egymásnak ellentmondó beszélgetésünket kép- és hanganyag formájában is rögzítsük. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben én akarok mondani neki valamit, és ő is hajlandó megnyílni előttem, ráadásul régóta nem beszélgettünk, mert mindkettőnknek megvan a maga gondja, ritkán jöhetünk össze, akkor igyekezzünk megőrizni e ritka alkalom minden részletét, aztán majd meglátjuk, megyünk-e vele valamire egyáltalán. Mondhatom, olyan eleven párbeszéd kerekedett belőle, amit azt hiszem, egyszer még papírra kell vetnünk. Ő franciául beszélt, én románul, néha ő is román nyelvre váltott, egy idős és egy fiatal ember közötti, roppant mozgalmas és polémikus, ugyanakkor roppant civilizált, minden perlekedő hangtól mentes vitáról volt szó. Olyan párbeszédről, amelynek során mindegyikünk elmondhatta, amit akart, és türelemmel végighallgatta a másik érvelését. Különben ez volt a célunk is. És ha történetesen csak a mi esetünkben, mégis igazolja azt a feltevést, hogy létezhet értelmes vita apa és fia, illetve fiú és apja között anélkül, hogy ez szakításhoz vagy különösebb feszültséghez vezessen. Képesek vagyunk hát kommunikálni! Ez, gondolom, azzal is magyarázható, hogy mindketten az ikrek jegyében születtünk és hajlamosak vagyunk a párbeszédre. Nem mondom, hogy érvelésünk teljességgel mentes lett volna bizonyos fajta merevségtől, de azért eljutottunk a szóértésig. Vagyis odáig, hogy ne vesszünk össze, csak mert nem értünk egyet egymással... Ez járt a fejemben akkor, amikor javasoltam, hogy próbáljuk meg ilyen formában mi is kiteljesíteni a párbeszédünket. Hiszen ha sikerült zöld ágra vergődnöm a fiammal, úgy minden bizonnyal veled is megértetem magam, még ha mindkettőnkre nézve kényes kérdéseket érintünk is. És azt hiszem, ez bejött nekünk...

CSG: Bejött, mert én is bíztam ebben, nem egyszerűen csak hittem a sikerben. Tudtam, hogy bármennyire feszítenénk a húrt, sose jutnánk el az első vérig, amikor a küzdő felek azt mondják egymásnak: eddig és ne tovább! Minket nem ilyen anyagból gyúrtak, nem a háborúskodás végett vitatkozunk, hanem a megértésért. Az igazán fontos kérdések, gondolom, vitára késztetnek. Igaz, hogy ezek mellett nyugodtan szólhatnánk még sok egyébről, olyasmikről, amiket már túlhaladtunk, amiket elrendeztünk egymással, de ezek engem hidegen hagynak. Lehetséges, hogy gyerekkoromban, naivságomból kifolyólag, a környezet hatására magam is úgynevezett „nagy hazafiként” viselkedtem, már alig emlékszem... Petőfi költészetének, korának romantikus jelszavai kritikátlanul lelkesítettek. Szabadság, zsarnokság, elnyomás – csak úgy röpködtek a levegőben ezek a fogalmak. „Forradalmas” idők voltak... Annyi évtized után valahogy ködösekké váltak mindezek a dolgok. Az viszont biztos, hogy jelenleg közömbösek számomra a kötelező jelszavak, a föltétlen érzelmi elkötelezettség. Azt is tudom, hogy egy másik nemzettársammal egy ilyenszerű vita sokkal bonyolultabb lenne, ha nem éppen lehetetlen. Furcsa, de így van.

DC: Arra gondolsz, hogy egy olyan vitában sokkal radikálisabb nézeteltérések fogalmazódnának meg, élesebben szétválnának az álláspontok?

CSG: Arra, hogy képtelen lennék eljutni a szótértésig, mert úgy érzem, nem tudok olyankor elég diplomatikus és színlelő lenni. Az én fajtársammal teljes nyíltsággal, azt hiszem, nem sokra mennék. Veled megkísérlem a lehetetlent, és vagy sikerül, vagy nem. De legalább megpróbáltam. Jobbik esetben mind a ketten megpróbáltuk. De a fajtámmal, amennyiben nem ért velem egyet, mert elvi szakadékok választanak el egymástól, hogyan legyek teljesen őszinte? És miért? Mit oldok meg vele? Legfeljebb kiadom magam, a másik meg röhög a markába...

DC: Paradoxon, amit állítasz, de valószínű, hogy így van. Nekem is voltak olyan élményeim, amik arra utalnak, amiről az előbb beszéltél. Hogy nehezebb szót érteni egy magamfajtával... Még diákkoromból ismert személyről van szó, könyvtárigazgatóról, az Akadémia levelező tagjáról. Minden elképzelhető címe megvolt, én pedig egyszer hozzá fordultam segítségért, mert megtudtam, hogy valamelyik kolozsvári levéltárban rábukkant egy Gheorghe Bariţiu kéziratra, amelyben a szerző a románság és az Avram Iancu közötti kapcsolatot értékelte. Leírta, miképpen látták a kortársak Avram Iancut, főleg azután, hogy kiderült: súlyos betegség kínozza. A szöveget még sehol sem közölték, állítólag egyetlen történésznek sem volt elég kurázsija nyilvánosságra hozni. Hogy miért? Mert rossz fényt vetett volna a románság szolidaritására, kétségessé tette volna a Iancu korábban bevett, szimbólum értékű szerepének eddigi értékelését. Egyszóval, kedvezőtlenül állította volna be a kortársak viselkedését a nagybeteg hőssel szemben. Ezért aztán a dokumentum afféle titkos iratnak számított... Történt, hogy prózaíró barátom, Radu Mareş valahogy a regényébe illesztette ezt a szöveget, a román történelemről folytatott könyvbeli párbeszéd során idézett belőle, ekkor szereztem róla tudomást, és érdekelni kezdett a téma, eredetiben szerettem volna hozzáférni a forráshoz, nem csupán annak kivonatához. Akadémikus ismerősöm megígérte, hogy megküldi Párizsba a szöveget, de hiába vártam, végül nem érkezett semmi. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindvégig jóban voltunk, ő munkatársa is volt a Vatra folyóiratnak, ha meg nem lehet, normális körülmények között mindenképpen tudatnia kellett volna velem, legalább kollegiális alapon... Egy idő után megkértem Radu Mareşt, járjon közben az érdekemben. Ő aztán megtudta, mi történt tulajdonképpen... Az akadémikust közönségtalálkozóra hívták Marosvásárhelyre, egy könyve megjelenése alkalmából. Úgy gondolta, az esemény jó alkalom arra, hogy kikérje a hallgatóság véleményét az ügyemben. Elmesélte ott, hogy a jelenleg Párizsban élő Dan Culcer kérte tőle az Avram Iancuról szóló szöveget, ő pedig most arra kíváncsi, mi a véleménye a jelenlévőknek, megérdemli-e Culcer, hogy megkapja a szöveget vagy sem? A teremben ülők, történetesen bunkó román nacionalisták gyülekezete lévén, kézfelemeléssel egyhangúan úgy vélekedtek, hogy Culcer nem jó román ember, nem érdemli meg a dokumentumot, az egész világ tudja, hogy ő egy áruló. És miért? Mert ő elment, s itthagyott bennünket, hogy együk a szójás szalámit... Nem szeretem gyalázni az enyéimet, de most nem tehetek másként... Te mondtad az imént, hogy valamikor nagy nacionalista voltál, de most már nem vagy az. Én viszont úgy vélem, igazából most vagy valódi nacionalista, viszont egy olyan, aki nem kívánja mindenáron, hogy megdögöljön a szomszéd kecskéje... Én ilyen értelemben tökéletes nacionalistának vallom magam... Csakhogy azok az emberek, akik akkor "leszavaztak" engem, egy másik kategóriát képviselnek, azt hiszik, ők a világ közepe, az ő álláspontjukhoz nem férhet kétség... Akkor ébredtem rá arra, milyen kétértelmű a kapcsolatom azzal a népközösséggel, amelyhez tartozom. Hiszen nem érzek sorsközösséget sem a bunkókkal, sem azokkal, akik a világpolgárságot dicsőítik, igazából e két szélsőséges álláspont között állok és az vagyok, ami vagyok. Vagyis se ez, se az. Valahol a középen helyezkedem el, az egyetlen olyan helyen, ami számomra összhangban van saját eszményeimmel... Gondolom, ez a fő nehézség, amivel szembesülünk akkor, amikor közös gondjainkat próbáljuk megbeszélni. A dogmatizmus és a közösségi nyomás az, amit nem könnyű elviselni, az a sokat hangoztatott elképzelés, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ki kell közösíteni. Ami egy eléggé kommunista ízű vélekedés, ugye, emlékszel rá: aki nincs velünk...

CsG: Ez a vélekedés jóval a kommunizmus gyakorlata előtt működött már...

DC: Úgy értem, a közösség termeli ki ezt a fajta viszonyulást. Arról a társadalmi jelenségről van szó, amit a szociológusok úgy írnak le, mint a válsághelyzetek – háborúk, forradalmak – fő kirobbantóit. Mit gondolsz, miért viselkedik oly embertelenül ilyenkor az ember? Mert a közösségi nyomás akkora, hogy a többség képtelen ellenállni neki.

CSG: Ennek során alakulnak aztán ki a táborok is. Nekünk pedig személyesen is határozott választ kell adnunk, hogy valójában melyik táborhoz tartozunk? Merre tartunk? Nem állhatunk egyszerűen a középre. Azaz állni állhatunk, vállalva a vele járó következményeket.

DC: Nem, nem állhatunk... Választanunk kell.

CSG: Igazad van, az is következményekkel jár, hogyha választunk...

DC: Olyan helyzet ez, amiből nem is tudom, létezik-e egyáltalán kiút? Sokszor eszembe jut egy történet, még abból az időből, amikor Marosvásárhelyen éltem. Adrian Păunescu és csapata, a Cenaclul Flacăra égisze alatt a városba érkezett és a Művész moziban léptek fel. Személyesen addig nem vettem részt ilyen rendezvényen, tévéközvetítésen se láttam, azt mondtam magamban, most az egyszer elmegyek, hogy lássam, mi fán terem egy efféle showműsor. Valahol a középső sávban, a 6-7. sorban ültem. Egy adott ponton Păunescu elkezdett szövegelni. Hogy konkrétan mit mondott, arra nem emlékszem, de valami bombasztikus propaganda-szövege volt, nem föltétlenül Ceauşescu-magasztalás, de valami olyan duma, ami késleltette a zenei műsort. Mondjuk úgy, süket duma volt... A műsor általában dalokból állt össze, Păunescu a dumájával pedig túlfeszítette a húrt. Akkor valaki, mintegy két sorral előttem, elkiáltotta magát: Jóuram, térjenek át most már a zenére is! Kínos csend lett a teremben, Păunescu felállt és vészjósló hangon elbődült: Ki az, aki közbeszólt? A fickó csöppet sem zavartatva magát, felállt: én voltam! Mi zenét hallgatni gyűltünk össze, nem másért! Mire Păunescu: Itt én mondom meg, hogy mikor zenéljenek és mikor nem... Alig hangzott el ez a mondat, mire a pasas körül menten megritkult a levegő. Păunescu pedig rászólt: ha nem tetszik, kívül tágasabb. Az illető pedig felállt és távozott. Senkinek nem volt mersze, beleértve engem is, hogy a kizavart ember pártjára álljon. Senkinek, érted?! Ettől akkor nagyon megrémültem. Akkor éreztem át igazán, milyen veszélyes embertípust képviselnek Păunescu és társai. Ő volt az az ember, aki vonzotta a tömegeket és meggyőző erejével képes volt őket befolyásolni, hogy egyetlen közös testként cselekedjenek. Ő képes volt erre a szerepre, s vállalta is azt, mert számos esetben és alkalommal hasonló stílusban viselkedett. Ez maga volt a szemünk láttára működő diktatúra, természetesen a rendszerhez képest egy más léptékben. Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy...

*

CSG: Úgy emlékszem vissza a letűnt rendszerre, hogy abban, ha csak a kijelentések szintjén is, de a román–magyar barátság gondolata az egyik fő helyen szerepelt. Hivatalosan senki se vonta kétségbe. Az a tény, hogy e gondolat leple alatt egyéb, a barátságtól teljességgel idegen cselekedetek is történtek, az más lapra tartozik. Ismerjük be, hogy ha néha formálisan is, de ezen a téren sok tartós és jó dolog történt. És számos őszinte tett. És nagyon kár, hogy ez a törekvés megbicsaklott, hogy mindez abba maradt.

DC: Egyetértek veled. Ezért sajnáltam – és ma is sajnálom – , hogy a Kriterion Könyvkiadó felhagyott a fordítói programjával. Nem csupán a román irodalom fordítására gondolok, hanem valamennyi, az övezetben élő irodalmakéra, tehát a nálunk élő kisebbségek irodalma mellett a Románia és Magyarország szomszédságának irodalmaira. Elvégre itt mindenki mindenkinek a szomszédja. Talán ha itthon lettem volna – ábrándozok most hangosan –, és beszélhettem volna Domokos Gézával, azzal az emberrel, akiről úgy érzem, hogy ilyen dolgokban valódi tárgyalóképes ember, ugyanúgy, ahogy mi most ketten beszélgetünk, mindent meg kellett volna tennem, természetesen a létező román erőket mozgósítva, hogy fenntartsuk és bővítsük ezt a projektet. Csak hát, sajnos, nem voltam az országban, ő meg nekiállt politizálni, majd...

CsG: A politika benyelte, sajnos... De egészen!

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X