KISEBBSÉGBEN: Kimagyarázkodás helyett újrajátszás – kabinetről kabinetre


-A A+



Koszta István első világháborús trilógiájáról

Mintegy hónappal a hírhedt szarajevói gyilkosság centenáriuma előtt, az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten került az olvasók elé első ízben a hadtörténészként már ismert Koszta István A sors kereke a végzetre forog? című könyvével, mely igazából egy trilógia első könyve (1914 – Sodrásban). A befejezés előtt álló munkában annak jár utána, levéltárakban és könyvtárakban, dokumentumokban és emlékiratokban, bizalmas feljegyzésekben kutatva, hogy miként sodródott Erdély a Nagy Háborúba s lett pár év múlva feledhetetlen, súlyos háborús vesztesége az egész magyarságnak.

A szerzői kiadásban megjelent, közel 400 oldalas munkát azóta bemutatták már Budapesten is (az Írók Boltjában), interjút készített a szerzővel a Duna televízió, s a Székelyföld júliusi száma azzal jelzi megjelenését, hogy közlik Dr. Pollmann Ferenc hadtörténésznek a kötet elé írt Előszavát; egyelőre ez az a szöveg, amivel a könyvre a figyelmet felhívó közlemények előszeretettel takaróznak. Valószínűleg, az idő rövidsége sem tette lehetővé a kellő elmélyülést a nem kimondottan olvasóbarát könyvben – a folyamatos köznapi lektúrát nagyban megnehezíti a kötet mintegy harmadát kitevő lábjegyzetek, hivatkozások sokasága, aki viszont kedveli a szövegben való nyomozást, gondolatok, stílfordulatok, viták és értelmezések, hátsó gondolatok és sejtések stb. újrajátszását és gondolatbani újra rendezését, annak gazdag anyag áll a rendelkezésére – a szerző szívós munkálkodása révén – a száz éve kirobban(tot)t első világégés körülményeiről.

Mondhatni napról-napra, sőt óráról órára – olykor akár percről percre is – a nyilvánosság fényében végig követhetjük a lehetséges hadüzenetek egyre súlyosabb, egyre meredekebben, sebesebben guruló hólabdáját. Úgy, ahogy az a legfelsőbb döntési körök kancelláriáiban, izzadtság és dohányfüstszagú irodáiban és ügyosztályain keresztül dagadt és vált fenyegető erővé. Ám hogy ezt megtehessük, kételkednünk kell mindabban, amit eddig tudtunk. Hiszen az elmúlt száz évben sorjázó nemzedékeinket sok mindenre megtanították a nagy háborúval kapcsolatosan, de mindenekelőtt arra, hogy miképpen lehet elkenni a felelősséget egy sokszereplős "társasjátékban", amelyben mindenki érintve volt, de valahogy mégis mások után, mintegy válaszlépésként, tettre kényszerítve cselekedett.

A világháború különben tipikusan az az átfogó eseménylánc, amelynek nem találni sem a kezdetét, sem a végét, mert a történéseket elindító, mozgató és leállító rendszer eleve úgy van felépítve, hogy az egyéni felelősséget elkenve, átveszi a helyét a kollektív felelőtlenség. Amúgy – ahogyan ez a világháború felé menetelés bújtatott "krónikájából" is kiderül – erre való a mindennemű bürokrácia: hogy megóvja a kiszolgált rendszert a szinkópáktól, a váratlan leállásoktól; attól, hogy homok kerüljön a gépezetbe. A rendszer törvényszerűen épít be magába önvédő mechanizmusokat, mint amilyen például a hierarchikus fegyelem, ami csak látszólag tűnik betonszilárdságúnak, hiszen az alá- és fölérendelések hálója sok esetben szinte észrevétlenül megbontható, egy-egy szál ellenőrzés nélkül meghúzható vagy kioldható, s ember legyen a talpán, aki majd kinyomozza, mi is történt tulajdonképpen a rendszeren belül.

Koszta Istvánban a K.U.K. diplomáciája és ún. "háborúgyára" emberére akadt, aki nem sajnálta erejét—idejét annak szentelni, hogy az árulkodó nyomokon lépésről lépésre haladva türelemmel újra összerakja a már-már végzetesen szétkuszálni látszott részleteket, lépéseket, amelyeknek a dokumentumait ma is büszkén és a jól végzett munka elégtételével őrzik a levéltárak és a kancelláriák.

H. G. Wells, aki maga is alaposan elemezte az első világháborúhoz vezető körülményeket, illetve a háborús felelősség kérdését, mindjárt a háború után megjelent írásában (A nagy katasztrófa. 1914—1920. Franklin Társulat kiadása, Budapest, 1922) – a magyar fordító és előszóíró Tonelli Sándor szerint – nagyobb felelősséget tulajdonít a központi hatalmaknak, mint amekkora őket tényleg terheli. "Lehet, hogy ebben része van annak a perverz gyönyörűségnek, mellyel az új hatalmasok Németországban és a szétesett Monarchiában az összeomlás után mindent közzétettek, ami a régi rend embereinek felelősségét bizonyítja, míg a túlsó oldalon még mindig csak a külügyi hivatalok által megfelelő összeválogatásban közzétett dokumentumok szerepelnek a nyilvánosság előtt" – áll a kötetecske 1922-es értékelésében. Elképzelhetjük, hogy ha közvetlenül a háború után ez volt a helyzet, az utókor manipuláló hajlama milyen beláthatatlan és változatos "fordulatokat" és "labirintusokat" épített be a történethálóba!

Koszta István azonban a szokottnál is türelmesebb; kivár. Hatalmas dokumentációs anyag birtokában nem szédül meg az ellentmondó, kuszának tűnő részletektől, a hiányos feljegyzésektől, a többértelműségektől, a nyelvi nehézségektől. Szinte nem is kommentál, csak szembesít. Részletről részletre, sávonként világít be minden zugba, szekrény mögé, asztal és ágy alá, nem kímélve olykor a szőnyeg alá söpört makulatúrát sem! Lépcsőzetes, szakaszos előrehaladása a legjobb gyógyszer arra, hogy tévhiteinket és -eszméinket félretéve, mi magunk alkossunk képet arról, ami száz éve történt a világgal, Magyarországgal és velünk, erdélyiekkel. Csak így lehet feloldani azt a történelmi görcsöt, mely mindegyre visszapörgetné a naptárt az 1914. június 28-a előtti állapotokba, mintha az azóta eltelt száz évet csak úgy el lehetne tüntetni a világ emberiségének emlékezetéből. Koszta könyvének tanulsága: hiába az időben egymásra torlódott sok-sok kimagyarázkodás, célzott beállítás és előre-hátra, jobbra és balra mutogatás, a ma emberét, ha nem hagyja magát, nem olyan könnyű átverni, mint száz évvel ezelőtti felmenőit. Adjon a szerzőnek a Fennvaló további erőt-egészséget, hogy végigvezethessen bennünket nyomozásának zegzugos, Erdélyhez kötődő ösvényein.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X