KISEBBSÉGBEN: Hovátartozási kavalkád


-A A+



Kisebbség és többség – az arányok nyelvén

A magyarországi nemzetiségek, kisebbségek tréfásan és drámaian egyaránt jellemezhetők, együtt és önmagukban is bemutathatók, számos könyv, tanulmány, akadémiai doktori értekezés szól róluk, és egyre ismertebbek az európai népek, kormányok és más kisebbségek előtt is. Bár teljes körű megismerésük korántsem lehetetlen, de sajátosságaik, természetük, jellemvonásaik sohasem függetleníthetők az őket körülvevő vagy befogadó szélesebb társadalmi körtől. Vagyis: a kisebbségek mindig és mindenhol feltételezhetővé teszik, hogy mellettük, mögöttük, s olykor fölöttük ott található a többség is. Nincs értelme kisebbségről beszélni, ha nincs ellentétpárja, és ha nem vesszük tekintetbe a kisebbség és a többség történetét, kölcsönkapcsolatait a múltban és a jelenben.

Aki hazánkban a kisebbségekről vagy nemzetiségekről kíván tájékozódni, egyhamar észreveszi majd, hogy a KISebbség nemcsak feltételezi a NAGY többséget, hanem kapcsolatuk korántsem mindig kiegyensúlyozott. Ha összehasonlítjuk a kisebbségek belső tagoltságát, környezetükkel kialakított kommunikációját, akkor egyezményes (toleráns) vagy konfliktusos helyzeteket, „csattanásokat” fogunk találni. Mivel egy kisebbség létszám szerint kevesebb emberből áll, mint a többség, talán jobban és könnyebben leírhatónak, megmutathatónak látszik. De ez, mihelyt közelebb hajolunk a kisebbségi helyzetűekhez, egyhamar kiderül, hogy nem így van...; mert miként a többséget is jellemzi hatalmasok, alárendeltek, szolgák, harcosok, ellenállók, királyok és betyárok megannyi apró csoportja, a kisebbségek is csupán ritkán jelennek meg egyetlen, azonos rangúakból és típusúakból álló egységként. Néhány példával ezt majd illusztrálni fogjuk, itt most csak annyit kell megjegyezni, hogy a kisebbségi helyzet létforma, emellett sajátos (vagyis a többiekétől részben-egészben eltérő) életszemlélet és értékrend kerete is.

Nem kifejezetten tudományos, de a gyakorlatból, hétköznapi életből ismert példa, hogy még az is, aki a többséget követi politikai véleményével, nem szeret a kevesek és „ritkák” közé tartozni, ezért igyekszik eltűnni a társadalmi szürkeségben... még ő is szembetalálhatja magát olyan helyzetekben a többségi véleményekkel, amelyek között kisebbségbe szorul. Lehet ez lottófőnyeremény, amelyet irigyelnek, magánvélemény egy vitában, elegáns autó birtoklása, amelyet még meg is rugdosnak vagy karcolnak, és lehet családi hétköznapokban annak kérdése, ki viszi le a szemetet... – hátrányos, kellemetlen vagy kivételes helyzetbe tehát mindenki kerülhet, s az is lehetséges, hogy tudtán és szándékán kívüli okok miatt lesz valaki kisebbségivé. Valahol mindenki kisebbségi... – mondhatnánk, vagy legalább utalhatnánk arra, hogy ezt az érzést majdnem mindenki magában hordozza, átélte már valamikor.

A kisebbségi közérzet az esetek többségében nem kellemes. Mégis vannak, akik esetleg büszkék is rá: ők a soványak a kövérek között, erősek a gyöngébbek között, jelesek a közepesek között. Nekik sem könnyű, főként ha megdolgoztak érte... Van persze helyzet, amelyért vagy amely ellen nem lehet „megdolgozni”: aki pária indiai gyermeknek születik, vagy mozgásfogyatékosként, vagy arisztokrataként, az nemigen tehet kisebbségi helyzetéről. Ami itt kulcsszó, az a helyzet, az állapot, amely egy folyamaton belül meghatározza valaki helyét más valakik között, és ezzel részben vagy egészben a környező értékrendszert is jellemzi.

Szótári értelemben kisebbség, kisebbségi csoport vagy etnikai kisebbség egy adott társadalomban a többség szorításában élő emberek csoportja, akik sajátos fizikai vagy kulturális jellemzőik miatt társadalmi hátrányokat kénytelenek elszenvedni. A helyzetnek van tehát egy eleve negatív oldala, tartalma. Lehet sok-sok kivétel, de a legtöbb kisebbségi állapotot a többség teszi kivételessé, akár kivételesen jóvá is.

Honnan tudjuk, hogy valaki kisebbségi?

A nemzetiségekkel és kisebbségekkel több tudományág és számos tudományterület foglalkozik. Ma legfőként a kisebbségtudomány, de mellette a szociológia, a kulturális és a politikai antropológia, a társadalomlélektan, az igazgatástudomány, a nyelvtudomány, a jogtudomány és még számos tudásterület is törekszik arra, hogy pontosabban, árnyaltabban belássa, mit okoz, honnan ered, milyen feltételek között válik érdemmé vagy hátránnyá a kisebbségi állapot. Mindezek néha attól is függenek, hogy egy-egy népcsoport helyzete, története, életformája, léthelyzete miként kapcsolódik össze a környezetével.

Ahol például háború dúl két szomszédos nép(csoport) között – mint a Közel-Keleten vagy a Balkánon, továbbá számos afrikai országban is –, ott a katonai felderítéstől az élelmiszerpiaci befektetőkig, a gyógyszerforgalmazástól a kórházi ellátásig, a gyermekvédelemtől a politikai pártokig egy sor szervezet, kormány, nemzetközi intézmény témája a kisebbségi helyzet, és ilyenkor a televízió, a sajtó, az oktatásfejlesztők, a politikatudósok, a közgazdászok, jogászok, nyelvészek is mind-mind megfogalmazzák a saját területük kisebbségi politikáját. Vannak tehát kisebb társadalmi csoportok, és van a többségi társadalom, amely vagy toleráns (tolere latin eredetű idegen szó: elfogadót, tűrőt jelent), vagy vállalja a kisebb-nagyobb konfliktusokat, harcokat, küzdelmeket a kisebbségek ellen.

Ebből a helyzetből is következik, hogy a kisebbségek kérdése sosem független megtűrtségük adott állapotától és e viszony előzményeitől. Mitől kisebbségi egy csoport? Egyrészt létszámától függ kisebb-sége, tehát a többség teszi azzá. Ezt néhol határozottan megfogalmazzák hátrányként vagy számos esetben előnyként (mint például a magyarországi németek avagy svábok, görögök, bolgárok esetében, és ellenpéldaként a cigányok esetében), néhol pedig csak tudják, de nem kap hangsúlyt a kisebbség léte (például a Magyarországon élő franciák, törökök, afrikaiak vagy koreaiak esetében). Még olyan helyzet is előfordul, hogy egy-egy etnikai kisebbségről tud a többségi társadalom, de valamely körülmény nehezíti helyzetének jogi, kulturális vagy politikai elismerését (ilyen például a menekült afgánok, letelepedni szándékozó kínaiak, a kereskedő arabok, vagy évszázadok óta az itt élő zsidóság helyzete is).

A kisebbség nemcsak mindig a többséggel együtt értendő, de azon túl, hogy őt miként minősítik a soraiba nem tartozók, alapvető fontossággal bír, miként minősíti önmagát ugyanez a társadalmi csoport. A magyarországi kunok, palócok, böszörmények, jászok, bunyevácok, matyók, bosnyákok nem jelentkeztek azért, hogy létszámuk alapján kisebbségi joghelyzetet, speciális kulturális elismerést, politikai képviseletet, kormányzati támogatást kapjanak, ezért nem kerültek föl a hazai kisebbségek listájára. Történeti okok (a félelmek, a nyilvántartási kiszolgáltatottság és az egykori visszaélések) miatt nem került kisebbségi státuszba – vagyis jogilag képviselhető és védett helyzetbe – a magyarországi zsidóság sem. És bár a hazai kisebbségek legnépesebb csoportját alkotja a cigányság, az egyes cigány csoportok számára még sértő is lehet, hogy egységesként kezelik, mert három—négy nagyobb csoportjuk nemcsak máshol és máshogyan él, de sokszor egymás nyelvét sem érti hibátlanul. Az itt fölsorolt példák tehát nemcsak azt mutatják, hogy van szabályozott, jogilag elismert léthelyzete az egyes nemzetiségi csoportoknak, másoknak meg nincs, de fölhívják a figyelmet arra is: a politikai, kisebbségpolitikai, kisebbségjogi és kisebbségvédelmi szempontok sem mindig elegendők arra, hogy egyenlő státuszú (ugyanabba a társadalmi nagycsoportba tartozó) legyen minden etnikai csoport. Szükséges annak belátása is, hogy maga a csoport, és azon belül hangadók, képviselők, kiváló személyiségek nemkülönben megfogalmazzák, miként és miben tér el a csoport belső tagoltsága attól, amit kívülről ráformálnak.

E külső nézőpont (és elvi egyeztethetősége) két további kérdéskört idéz ide: az arányokét és az értékekét.

Arányok és értékek: az etnikai identitás és a magyar állapotok

Nézzünk meg néhány erre vonatkozó példát! Köztudott, hogy minden társadalom nemcsak sok rétegre osztható, nagyobb osztályokból vagy térségi csoportokból áll, hanem a csoportok tömege, összetétele, jelentősége is változó a történő történelem során.

Ismeretes az is, miként alakult például a Biblia szerint a zsidóság története, Kám—Szém—Jáfet népének gyarapodása, majd kapcsolata történeti környezetével: Egyiptommal és a tájegység más népeivel. Ugyanígy fölidézhető a vikingek története vagy a hunoké, a szaracénoké vagy a szkítáké, akik ugyanannak a Krisztus utáni évezrednek európai népcsoportjai voltak, amelynek akkori felfogások, ellenségek, szomszédok és utódok más és más jelentőséget tulajdonítottak. Hol a pusztulás évszázada, hol a „megérkezés” évezrede, hol a környezettel vállalt konfliktusok indulásának időszaka volt ez, s az egyes népek a többihez képest voltak „vadabbak” vagy „civilizáltabbak”, nomádok vagy letelepedettek, istenfélők vagy pogányok. Ha nem a saját kultúrájuk alapján próbáljuk őket megérteni, akkor csak elhamarkodott, vitatható ítéleteket alkothatunk – és a saját kultúra is mindig környezet- és korszak-függő. Nincs nép, sem kisebbség, sem többség, melynek históriája értékelhető lenne múltja és a mindenkori környezete nélkül...! Látni fogjuk ezt alább a magyar történelem, a magyarországi kisebbségiség átalakulási folyamataiban!

A kisebbségek és többségek harca, egyezkedési folyamata, megállapodási kényszere vagy erőszakfenntartási módja tartósítja a kapcsolatokat, ezek idézik elő a változásokat, alakítják át a társadalom szerkezetét is. Kisebbség és többség között mindig is kialakul a súlyarányok, rangok, képességek, erősségek és gyengeségek rendszere, az egymással szembeni védekezés számtalan technikája, a titkolt, lelki mélységű idegenkedéstől a nyílt konfliktusokig mindenféle módon. Ahhoz, hogy egy kisebbségnek elfogadható helyzete legyen, a többségnek kell megértő türelmet gyakorolnia, de legalább is tudomásul kell vennie a kisebbségek létét. A másság tudomásulvétele azonban nem képzelhető el a saját csoport értékeinek megfogalmazása nélkül, sem a másik idegen csoport „körülírása” nélkül, sem az összehasonlítás nélkül. Ebben a hármasságban pedig gyakorta megjelenik a megkülönböztetés valamely formája (többre értékelés, lebecsülés, egyenrangúsítás stb.), amely lehetővé teszi, hogy az egy közösséghez, közös egységhez tartozók olyasféle összetartozás tudatával rendelkezzenek, melynek segítségével kizárják saját csoportjukból a másikat, a többieket, illetve „bezárják” saját etnikai csoportjukat a kívülről jövő hatások előtt. Az etnikai csoport önképe és egység-képzete, vagyis tagjainak hovátartozás-élménye lesz az etnikai identitás vagy etnicitás alapja.[1] A kisebbségi élethelyzetnek pedig éppen ez az etnicitás a legfőbb tartalma, létérdeke ennek védelme, feladata az etnikai kultúra és a kisebbségi örökség gyarapítása, továbbhagyományozása. Aligha van etikai kisebbség, amely tiltakozna az ellen, hogy megértést, segítséget, többletjogokat, egyenlőséget ajánljanak föl számára, vagy elfogadják, hogy mai helyzete nem választható le múltbéli állapotától, hátrányos vagy kedvezőbb néptörténete folyamatától. De szintúgy aligha találunk többséget, amely ha keresi, ne lelné meg „saját történelmében” a korábbi korszakok etnikai sokszínűségének változatos állapotrajzát. Nézzük ennek példáját röviden a magyar históriában!

A történeti változásfolyamat nélkül aligha érthető meg az István király befogadó gesztusával hazánkba kerülő német lovagok, olasz és francia szerzetesek helyzete vagy a magyarokkal kialakuló kapcsolata. S ugyanakkor azt is át kellene látni, hogy a honfoglalás idején az itt már megtelepedett avar és szláv népcsoportok mint leigázni való ellenség tűntek föl a vándorló „magyar” lovasnomád néptömeg számára. Ellenségek és leigázók azonban később keveredtek, így az, hogy végül is kit nevezhetünk magyarnak, inkább csak konvenció, elfogadott hagyomány vagy hallgatólagos egyezmény kérdése, semmint „demográfiai tényeké”. Hiszen nem igazán közismert a népvándorláskori hunok népcsere-folyamata, az ellenségekkel és barátokkal való keveredés etno-archeológiája vagy antropo-históriája – de annyi bizonyos, hogy a „tipikus magyar” jegyek ötvenfélék, többségük akkoriban a sztyeppei népek java részére éppúgy rámondható volt (gyors mozgású, harcos, vándorló életmódú, bátor, tekintélytisztelő stb.). A mai „tipikus magyar” pedig néhány felmenőjén túl aligha tudja kimutatni származási „tisztaságát”.

Tekintve a népcsoport-arányok változását illetve megmaradását, inkább csak feltételezni szokták, hogy a Kárpát-medencében akkoriban együtt élő népek egymástól „elzárkózva” éltek és csakis népcsoporton belül szaporodtak—gyarapodtak... Ez pedig jószerivel képtelenség: emlékezetes, hogy a honfoglalás kb. 90 ezer lovasra (vagyis családfőre) számított népessége mellé kb. 60 ezer kun települt be a 13. század végén (azaz: a honfoglalók kétharmadának megfelelő létszám!), továbbá csak a történeti demográfusok (népesedéskutatók) a megmondhatói, mennyi féltörök gyermek születhetett 150 éves jelenlétük alatt, és a bevándorolt—menekült népek (morvák, avarok, gepidák, alánok, kálizok, szlávok, mongolok, vallonok, kabarok) mellett az elfoglalt területek belső népvándorlása is megkeverte a „tiszta magyarság-arányokat”. Vagyis ún. „faji tisztaságot”, az „ősmagyar vér” folyamatos jelenlétét igencsak nehéz lenne igazolni a fogalom biológiai értelmében, s még kevésbé kulturális, szokásbeli értelemben vagy életmód és értékrend szempontjából. Szándékosan karikírozva itt az állítást, mondhatjuk, hogy a magyar köztörténetben éppen az lenne a ritka kivétel, vagyis az igazi kisebbségi állapotú, aki megmaradt volna magyarnak egy évezreden át...! Az, hogy éppen kit és miért neveztek magyarnak, ki és miért mondta magát magyarnak, sokkal bonyolultabb kérdés, mintsem itt részletesen bemutathatnánk.

Történeti metszetben vizsgálva tehát a népek arányszámait, az etnikai sajátosságok elhanyagolhatatlan fontosságra tesznek szert (az etnosz görög eredetű szó, népet jelent). Az etnikai jelleg, amely a kisebbségeket meghatározhatóvá teszi, jobbára nemcsak küllemi vagy alaki másságot jelent, hanem sokkal több esetben kulturális értékeket és normákat testesít meg. Az etnikai csoportképződés ezért mélyebb azonosságokat és különbözőségeket jelez, semmint az külsőből vagy nagy tömegekre érvényesen megítélhető lenne. Az etnikai különbségek rendszerint a gazdasági—vagyoni és a hatalmi—státuszbeli egyenlőtlenségekben is megjelennek, sokszor élesen, máskor rejtetten. Például más és más volt az uralkodó kisebbség hozott kultúrája az Árpád-házi királyok idején, más Mátyás uralkodása alatt, más a török Porta országlása idején, megint más a Habsburgok korában, Horthy vagy a szovjet rendszer időszakában. Ezek a korszakok nemcsak „idegen” népek betelepítésével, addig ismeretlen vallások behozatalával, sajátos kulturális és szokásjogi rendszerekkel, normákkal és divatokkal voltak jellemezhetőek, de más vallásokkal, életmód-mintákkal, megélhetésmódokkal, nyelvi rendszerrel is. Ezekben pedig a mindenkori kisebbségek folytonos alkura, hűségre, hátrányos helyzetüket könnyebbítő kompromisszumokra kényszerültek, szerencsés esetben jogszabályokkal vagy kiváltságokkal is védték, rosszabb esetekben viszont csak elűzték és kifosztották őket. Itt idézhetnénk a Borsszem Jankó 1880-as évek közepéről való számaiból...!

Érdemes arra is emlékezni, hogy a nemzeti sajátosságok rendszere, illetve értéktartalmai (amilyenek például az egység, a hazaszeretet, az együttérzés, a testvériesség, a nyíltság, a barátság stb.) miként hordoznak valódi különbségeket vagy miként torzítják azokat. Amikor például a történelmi legendárium a magyarok „dolgosságáról” vagy hősiességéről értekezik, akkor ezt a minősítő és kategorizáló értékelést pontosítani kellene azzal, hogy a „magyarok” képe és eredményeik kiegészíthetők a bolgárkertészek termékeivel, a szlovákok lakta magyar falvak rendjével, a svábok művelte szakmák hagyományaival, a görög kereskedők városi házaival vagy a zsidók iskoláival, vagyis mindazokéval, akikkel történetileg is együtt laktak és éltek. De cizellálható a „magyar jellemvonások” leírása az úgynevezett „tipikusan magyar vonásokkal”: a cigányok hangszeres játékával, a Petrovics nevezetű család Sándor fiának (Petőfinek) forradalmi verseivel, a Mária Terézia-kori testőrírók osztrákhűségével, a szabadságharc magyar huszárkapitányainak és vértanúinak korántsem magyaros névsorával, vagy a magyar szabadságharcért küzdő Bem tábornok lengyel erkölcsi hátországával, esetleg Raoul Wallenberg embermentő akciójával a fasiszta német csapatok megszállta Budapesten... Kisebbségekből valók, de a nemes célokért a többséget építők, szolgálók voltak ők, s lettek a magyar nemzeti történelem példás alakjaivá egyúttal. Kérdés marad: „magyarrá” lettek-e attól, hogy magyar célokat szolgáltak? Ki és miért, mikor és mi módon kívánja őket magyarnak tekinteni?

Vagyis az, hogy egy nép egészét lehetséges-e összességében, általánosságban értékelni, rendszerint korhangulat, érvelések és érdekek kérdése is, nem pedig csupán embercsoportok hétköznapi viszonylataitól független, felszínes minősítésének kérdése. A felszínesség és a „típustanok” poénosak lehetnek (mint az idézett „cigányhazugság” esetében), de olykor ennél sokkal ártalmasabbak, életveszélyesek is (mint a Borsszem Jankó időszakában folyó zsidóüldözések és pogromok esetében). A kisebbségi lét ezért minden korban/korszakban legalább annyira annak kérdése is: kikből áll a többség, továbbá hogyan képes megbecsülni, értékelni – a teljes társadalom, vagy földrajzi szomszédja – a vele együtt élő kisebbségieket, mennyire felületes vagy ellenséges, illetve mennyire elfogadó és megértő velük kapcsolatban. A leggyakrabban éppen az etnikai kisebbségeket tűrő és támogató állam képes arra is, hogy toleráns legyen minden állampolgárával, és ahol az etnikai másságot nem tűrik, ott a gondolkodásbeli vagy vélemény-ellenzékiséget sem szokták tűrni...

Vagyis, a kisebbségiséget nemcsak számadatok jellemzik, nemcsak arányok alakítják, hanem értékelések, értékrendszerek, beállítódások is befolyásolják. A történelemben kimutatható formák és beállítódások tehát többféle kisebbségiség-fogalmat körvonalaznak:

            - lehet egy kisebbségi élethelyzet származási alapú, etnikai alapú, kulturális másságra alapuló (pl. nyelvi, szokásjogi),

            - de nemegyszer hatalmi kiváltságként is érvényesülhet (például a feudális rendben vagy az arisztokrácia körében),

            - gyakorta hátrányos helyzet jellemzi (pl. társadalmi súlya kicsiny, érdekérvényesítési ereje csekély a legtöbb kisebbségnek, de nem mindegyiknek...!),

            - és mindig meg kell küzdenie a saját helyzete biztonságáért a többséggel vagy a környezetével, sokszor más kisebbséggel vagy kisebbségekkel is.

Sokáig sorolható lenne még a „magyarnak” nevezett társadalom történeti tagoltságának számos kisebbség-formája. Aki előveszi az irodalmi vagy történelmi szöveggyűjteményt, gazdag kínálatra lel a kisebbségi helyzetek példái közül; s ha az olvasottakat a történelmi Magyarország térképére vetíti, igen gazdag színskálája látható az egyes népcsoportok földrajzi elhelyezkedésének. A felvidéki németek és szlovákok, csehek, a délvidéki „dalmátok”, szerbek, bosnyákok, bunyevácok, az őrvidéki németek és osztrákok, szlovének és taljánok, vagy párciumi románok, szlovákok, rutének, meg a Duna-menti svábok jókora foltjai tarkítják a tájat. És akkor még a „magyarok” közé soroltuk az alföldi kis- és nagykunokat, a jászokat, a hajdúkat, az északi palócok, barkók, besenyők, matyók tájegységi csoportjait, a keleti tirpákokat és a Duna-völgyi bolgárokat, szerbeket, a baranyai „rácokat”, helyenként a székelyeket... Mindezen tömegeket és a saját környezetükhöz képest folytonosan kisebbségi helyzetben élőket a földrajzi, néprajzi és nyelvészeti kutatások alapján 5-6 nagyobb, 30-40 közepes és mintegy 100-150 kisebb körzetre osztják föl a Kisalföldtől Bukovináig és Moldváig, kifejtve, hogy „a néprajzi szempontból vett önállóság mindig csak viszonylagos, /.../ de mindig megvolt a tájak, népcsoportok, nemzetiségek közötti munkamegosztás”.[2]

A népek és nemzetiségek fogyása is része a térképtörténetnek. A tatárjárás utáni pestis elvitte az akkori népesség felét, a török hódoltság alatt az akkori népességnek ugyancsak a fele maradt meg... Az időközben folytonosan zajló betelepítések nyomán (1700 és 1848 között kb. egymillió telepes jött), a háborúk és elbujdosások, valamint a messzi távolban munkát vállalók tömegeihez képest nagyszámú bevándorló csoportok (javarészt németek, zsidók és cigányok) találtak hazára Magyarországon, így 1910-re a kisebbségek 54 %-os többségbe kerültek, eközben a Monarchia népességében viszont a magyarság kisebbségbe került...[3]

A kisebbségbe került többség, az abszolút többségbe került kisebbségek kérdése a korábbiakban soha még nem látott hovátartozás-kavalkádot eredményezett. Aligha túlzás kijelenteni, hogy aki a Kárpát-medencében egyetlen nemzetiségi- vagy népcsoporthoz tartozónak vallja magát, az inkább választott egy identitást, semmint megőrizte azt, amit elődeitől kapott... A 18—19. században még kitartó előkészítéssel nemzetiségi törvényeket hoztak, sőt nyelvi—kulturális, oktatási és vallási szempontból fontosnak is tartották a jogszabályok érvényesítését – s ha nem is tudományos hitelességgel, de örömmel vállalták, hogy a népek színes forgataga egy-egy tájegységen belül nagyjából azonosítható elemekből áll. Ezt a meghatározhatóságot ma már sokkal nehezebb fenntartani, a mozgások és keveredések szinte követhetetlenek, földrész-méretűvé vált az etnikai identitások átláthatatlansága. A kisebbségi identitás pedig állandósult állapottá változott...

Számos esetben a kisebbségek vagy etnikai—kulturális csoportok identitása, mássága vagy sajátossága nem fogalmazódott meg a mindennapokban, hiszen amikor együtt élnek, a hétköznapi emberi konfliktusokon túl aligha van szükségük a másság előnyös vagy hátrányos jellegét hangsúlyozni. Annál inkább sor kerülhet erre, amikor elszegényednek egyes népcsoportok, amikor „felelőst” keresnek sorsuk kedvezőtlen alakulására, vagy amikor egymás ellen uszítja őket egy külső erő, idegen érdek vagy uralmi rendszer.

A példa a részletekkel lenne teljes…: a szlovák, horvát, román, ukrán, szlovén, szerb anyanyelvű népesség száma 1949 óta mintegy a felére csökkent, szinte mindegyik népcsoport „elöregszik”, vagyis a nemzetiségi fiatalok aránya 11 % alatt van többségüknél, ugyancsak minden második nő magyar férjet talál magának, otthon és az iskolában, játék és szórakozás, tanulás és továbbtanulás során többségük csak magyar szót tanul. „A nemzetiségi iskolákban tanuló gyermekek közel 90 százaléka nem beszéli az adott kisebbség nyelvét” – írja a magyarországi kisebbségek egyik akadémiai kutatója. És bár elismeri, hogy „a cigányság példája kétségkívül a legegyértelműbb adalék ahhoz, milyen nagyok a törvény által elismert 13 kisebbség helyzetén belüli különbségek”, de ez nemcsak fogyásuk és életmódjuk különbségeire mutat rá, hanem arra is, hogy nagy mértékben csökkent a hagyományos életformák, kulturális hagyományok átörökítésének esélye. A kutatók megkülönböztetik a nemzeti kisebbségek „őshonos” csoportjait (akiknek a szomszédságunkban élő anyanemzete van, és annak kultúrájával közelebbi kapcsolatuk lehet, például a német, szlovák, román, horvát, szerb, szlovén, ukrán, ruszin csoportokat), valamint a „bevándorolt” kisebbségi csoportokat (amilyen a lengyeleké, görögöké és bolgároké). Utóbbiak például másfajta kapcsolatot őriznek egykori anyanemzetükkel, s többnyire a földrajzi távolság is szerepet játszik ebben, illetve az a folyamat, amelyben a határok ma már sokkal átjárhatóbbak, mint régen. Ennek ellenére a kisebbségi—nemzetiségi közösségek nem tudják megtartani nyelvi és kulturális, értékrendi és foglalkozási hagyományaikat, illetve hiába alakult ki a kisebbségi önkormányzatok rendszere, ezek kellő pénztámogatás hiányában csak éppen néhány évforduló, ünnep vagy megemlékezés megrendezésében tudnak érdemi szerepet vállalni, saját kisebbségeik képviseletében nem sok eredményt érhetnek el.

Pontosítani kell itt még két jelenséget: létszám és nyelvtudás arányát, valamint a kisebbségi vagy nemzetiségi helyzet előnyét és hátrányát. A népszámlálási adatok, melyek alapján a kisebbségek lélekszámát nyilvántartják, nincsenek mindig összefüggésben a nemzetiségi származásúak nyelvtudásával, és megint más adatot kapunk a kisebbségi szervezetek becslései alapján. A legkisebb csoport a ruszinoké, akik az ukrán anyanyelvűekkel együtt 674-en voltak a népszámlálás szerint (1991), de képviseleti szervezeteik kb. 2000 főre becsülik teljes létszámukat. Az 1370 bolgár mellett 1665 bolgár nyelvismeretűt számítanak, saját szervezeteik szerint kb. 5000-ren élnek hazánkban. Hasonlóképp a görögök 1600—4500 között, a horvátok 13.000 és 90.000 között, a lengyelek 3000 és 12.000 között, az örmények 3000 és 10.000 között, a románok 8000 és 10.000 között, a szerbek 2900 és 5000 között, a szlovének 2500 és 5000 között vannak, a nyelvismeret szintjén pedig még bizonytalanabbak a becslések és a tények. Ami nem a szürke számadat, hanem inkább az emberi lépték kérdése már, az az, hogy mindegyik nemzetiségi csoportnál megjelenik a kétnyelvűség, vagyis a kettős nyelvtudás, a nyelvváltás nemegyszer hasznos módja, de megjelenik az is, hogy elfelejtik vagy meg sem tanulják nemzeti közösségük irodalmi nyelvét. Kialakul sok esetben a „kettős kötődés”, vagyis egyszerre szerb és magyar, lengyel és magyar, román és magyar, de már kevéssé tanulja meg anyaországa történelmét, földrajzát, kultúráját és gazdaságát. Sőt, a huszadik századi magyar és kelet-európai történelem zűrzavaros folyamatában nemcsak az oktatás, a politika vagy az értékrendszerek változtak meg és hatottak a kisebbségi kultúra megőrzése ellen, hanem vitathatóvá vált a nemzetfogalom és a nemzeti kultúra olyan hagyományainak fenntartása is, amely a 19. századi nemzetépítési korszakra tekint vissza, és elfeledi, hogy a 21. század már sokszor más kulturális követelményeket, másfajta identitást, másféle közösségiséget tekint érvényesnek, s ezáltal más normákat tesz lehetővé vagy nehézzé, mint a nemzeti történelmek regionális históriája.[4]

Nagyon fontos tehát, ezért megjegyzendő, hogy a nemzetiségi hovátartozás igen romló állaga, egyre nehézkesebb fenntarthatósága roppant mértékben leépíti a kisebbségi közösségek összetartozási tudatát, identitását. Megfogalmazható, hogy egyre inkább jelen van nemcsak a kettős identitás (magyar—bolgár, vagy szerb—magyar kötődés), hanem a többrétegű identitás is, amely nemegyszer csupán szerepeket, képzeteket rejt, de sajátos kulturális magatartásként mégis fokozódó mértékben megtalálható. Példaként már lehet utalni arra, hogy a családi—származási közösség kiegészül a kortárs csoportok közösségeivel, az anyanyelvi tudás a tanult nyelvekével, a kisebbségi gazdaság a regionális gazdasággal, a helyi kisebbségpolitika az országossal, a nemzetiségi kultúra az egyetemessel kerül közelebbi (és nemegyszer függő) viszonyba.

Mindezek nyomán még egy kisebbségi kulturális „intézmény” említése, vagy inkább jelzés-értékű megnevezése kívánkozik ide: a törvénybe nem iktatott kisebbségek és nemzetiségek léte. Ezek ugyanis akkor is vannak, ha nem látszanak. Utaltam már arra, hogy a magyarországi zsidóság nem akart nemzetiségi státuszba kerülni, mert akkor nyilvánossá kellene tegye létszámát és adatait, márpedig ettől (történeti előzmények miatt) megokolt félelmei vannak. Mégis léteznek hitközségek, léteznek hívő közösségek, s egyszerre vallás, nemzetiség és kultúra testesül meg a zsidóság csoportjában. De vannak sokan, akik még nem érezték át egészen, hogy a hazai zsidó kisebbséghez kell csatlakozniok – mégis jelen vannak, rejtett kisebbségben... Hasonlóképpen vannak a tájegységi csoportok is, melyek néprajzi szempontból korrekt leírása nemegyszer megtörtént már, de sokszor a leírtakkal és azok mai értéktartalmainak megváltozásával sokan már nem vállalhatnak azonosságot, így maradnak mondjuk fél-palócok, félig-kunok, fele-székelyek, s nem írják magukra, népszámláláskor nem vallják be ezt a felemás érzületet. Viszont e felemás helyzetűek is valamiképpen összetartoznak, képzelt közösséget alkotnak valakikkel, akik korántsem biztosan konkrét csoportként vannak jelen a kulturális térképen, de mintegy „érzik közösségüket másokkal”. Éppúgy, ahogy a vallások közül számos olyan van, amelynek nem kell rendházába költözzön valaki, hogy hívőinek csoportjába tartozzon, megvan ez a „képzelt közösség” az etnikai és kulturális csoportok között is. Lehetséges, hogy e virtuális csoportok nem számítanak a „hivatalos” politikai normák szerinti nemzetiségi vagy etnikai csoportokhoz, s nincsenek róluk statisztikák, nyilvántartások, és nincsenek képviseleti intézményeik sem, de az intézményeknek pont azt a lényegi vonását, hogy egységbe szerveznek, érdeket képviselnek, értékrendszert alkotnak, azt teljességgel megvalósítja több is e rejtett kulturális közösségekből.

Rejtett vagy nyilvános – másfajta közösségiség és még teljesebb kisebbség

Ha olyan tényleges és képzelt közösségekre gondolunk, mint a drogosoké vagy a részegeseké, a homoszexuálisoké vagy az internetezőké, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezek törvényi nyilvántartása nem feltétele valódi közösségként létezésüknek. Sőt! Közülük több is éppen úgy létezik, hogy nem nyilvántartható, több is úgy szeretne létezni, hogy ne lehessen nyilvántartani... Hasonló a helyzet a halmozottan kisebbségi közösségeknél: az erdélyi magyarság például törvényileg biztosított kisebbségi státuszt élvez, de a magyarság kisebbségeként elkülönülő erdélyi zsidó magyarok már nem kívánnak kisebbségi polgárjogot, sem kollektív jogelvek alapján, sem kisebbségi önállóság szempontjából. Ugyanez a helyzet a székelységgel, amely a maga sajátos történetében sosem volt „jogilag” magyar, mégis úgy kezelik, mint a magyarság jelképes szimbólumának is tekinthető társadalmi univerzumot. Hasonló, de ismét csak más a helyzet a csángókkal, további hasonlóságok és különbségek találhatók az erdélyi örményeknél is. Újabb (és korántsem vitáktól mentes) körülírások vagy definíciók forognak közkézen a határainkon (messzi) túl élő diaszpóra-magyarokkal kapcsolatosan...: a brazíliai és argentínai mai magyar közösségek egy jó hányada egykori német származékok kivándorolt közösségéből ered, más részük menekült zsidóságból..., akiknek két-három nemzedéke a XX. század során teljességgel szakított már az anyaországgal, de mai, etnikai hullámoktól sem mentes globalizációs folyamatok hatására elkezdték keresni „magyar gyökereiket” és megpróbálják fölismerni a magyar kultúra ízeit táncokban, színjátékokban, fesztiválokon és pörköltfőzési vagy tortasütési versenyeken... Teszik mindezt egy olyan környezetben, ahol a menekülteknek, betelepülteknek java része ugyancsak keresi a maga gyökereit – melyre, úgy látszik, elemi szüksége van az embernek. S minél inkább kisebbségben van, annál jobban vágyik mások kisebbségét a magáéhoz viszonyítani, róla példát venni vagy benne mintákra lelni. Nem ritkán persze elutasítani is...

Ez pedig nem multikulturalizmus – a szó vegyes, kevert, többes, formátlan értelmében. Hanem olyan többkultúrájúság, amely arra utal, hogy sokszor már a „multi” sem érték, mert még a „vegyességnek” is hiányoznak a kötődési tartalmai, szemben azzal a tartalommal, amelyet több kultúra és szubkultúra ismerete, átélése, komolyan vétele kínál. Ez a rejtettség, amely nyilvánossá is válhat adandó esetekben, vagy az a nyilvános, amelynek látszatformái nem képesek érdemben megjeleníteni a közösségi tartalmakat, nem képesek mély benyomást biztosítani a résztvevők számára, vagyis azok nem tekintik sajátjuknak, aligha jár mással, mint a puszta formák fennmaradásával, emberi tartalmak nélkül. A „multi” ebben az értelemben nem „megoldás”: az embernek nem okvetlenül vagy egyszerre összekevert hovátartozása, hanem lehet abban egyik erősebb, másik látványosabb, harmadik szokványosabb, negyedik illedelmesebb, ötödik fontosabb, hatodik nyitottabb, hetedik formálisabb... – s így együtt teljesebb mindegyik...

Ennél kevesebbel pedig aligha elégedhet meg az ember... Akkor sem, ha kisebbségi...

 

Az azonosság és másság tanulmányozásához fölhasznált és javasolt (válogatott) szakirodalom

ÁCS Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996.

AVEDIKIAN Viktória – DZSOTJÁNNÉ KRAJCSÍR Piroska, Dr.: Magyarországi örmények. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány kiadványa, Budapest, 1998.

BALASSA M. Iván – DÉKITY Márk (szerk.): A magyarországi délszlávok néprajza 2. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977.

BARICS Ernő, Dr. – BLAZSETIN István – FRANKOVICS György – SOKCSEVICS Dénes: Magyarországi horvátok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

BONKÁLÓ Sándor: A rutének (a ruszinok). Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása a Könyvbarátai Körének közreműködésével, Basel – Budapest, 1996.

CARUHA, Vangelió: Magyarországi görögök. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány kiadványa, Budapest, 1998.

CHLEBNICKY, Ján – KNÍCHAL, Oldř – LÁSZIK, Michal: Magyarországi szlovákok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

DONIN, Hayim Halevy: Zsidónak lenni. Göncöl Kiadó, Budapest, 2003.

EPERJESSY Ernő (szerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából 1. (A Magyar Néprajzi Társaság kiadványa) Mikszáth Kiadó, Budapest, 1996.

EPERJESSY Ernő – KRUPA András (szerk.): A III. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai (1985. október 2.-4.). Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya, Budapest – Békéscsaba, 1986.

FRANK Gábor, Dr. – L. IMRE Mária – ENGLENDERNÉ HOCK Ibolya – HEIL, Helmut – VÁRNAI Ferenc, Dr. – LANTOS Miklós – SCHMIDT Zoltán – FEHÉR István, Dr.: Magyarországi németek. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

FRANKOVICS György (szerk.): A magyarországi délszlávok néprajza 1993. Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993.

A.Gergely András: Kisebbség – etnikum – regionalizmus. MTA Politikai Tudományok Intézete – Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1997.

GJUROV, Alexander: Magyarországi bolgárok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

GYIVICSÁN Anna – KRUPA András: A magyarországi szlovákok. (Változó Világ sorozat 16.) Útmutató Kiadó, Budapest, 1997.

GYIVICSÁN Anna (szerk.): A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza. Szlovák Kutatóintézet, Békéscsaba, 1996.

GYIVICSÁN Anna: A magyarországi szlovákok hagyományos kultúrájának változásai. Magyarországi szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2001.

HARASZTI György: Két világ határán. (Magyar zsidó történelem). Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

HATTINGER-KLEBASKÓ Gábor: A ruszinok. In Eperjessy Ernő (szerk.) Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából 1. (A Magyar Néprajzi Társaság kiadványa) Mikszáth Kiadó, Budapest, 1996:167-175.

HATTINGER-KLEBASKÓ Gábor: Magyarországi ruszinok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány kiadványa, Budapest, 1998.

HUTTERER Miklós: A magyarországi német népcsoport. In Diószegi Vilmos (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom VII. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973:93-117.

JOÓ Tibor: A magyar nemzeteszme. Universum Kiadó, Szeged, 1990.

KAPRONCZAY Károly: Magyarországi lengyelek. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

KATONA Imre: Magyar népművészeti-néprajzi útikalauz. A magyar népcsoportok és a hazai nemzetiségek. Budapest, (a szerző kiadása), 1990.

KISS Mária (szerk.): A magyarországi délszlávok néprajza 5. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

KISS Mária (szerk.): Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996.

KÓSA László – FILEP Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

KOZÁR Mária – MUKICS Ferenc: Magyarországi szlovének. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

KŐVÁGÓ László: Kisebbség – nemzetiség. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978.

KRASINSKA, Ewa – KANTOR, Ryszard: Derenk és Istvánmajor – A lengyel telepesek utódainak története. (Borsodi Kismonográfiák sorozat 31.) Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1988.

Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem. Budapest, Napvilág Kiadó, 1999.

MANGA János: Magyarországi szlovákok. In Diószegi Vilmos (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom VII. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973:211-249.

MANHERZ Károly (szerk.): A magyarországi németek. (Változó Világ sorozat 23.) Útmutató Kiadó, Budapest, 1998.

MANHERZ Károly (szerk., utószó) – KALÁSZ Márton (ford.): „Vadalma, vadalma, magva de keserű!” – A magyarországi németek népköltése ELTE, Germanisztikai Intézet, Budapest, 1995.

PAPADOPULOSZ, Filipposz: A magyarországi görögök múltjáról és jelenéről. In: Eperjessy Ernő (szerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából 1. (A Magyar Néprajzi Társaság kiadványa) Mikszáth Kiadó, Budapest, 1996:53-61.

PETRUSÁN György – MARTYIN Emília – KOZMA Mihály: A magyarországi románok. (Változó Világ 29.) Útmutató Kiadó, Budapest, 2000.

PETRUSÁN György – NAGYNÉ MARTYIN Emília – KOZMA Éva – KOZMA Mihály: Magyarországi románok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány Kiadványa, Budapest, 1998.

POPOVICS Tibor Miklós: Kik is tulajdonképpen a ruszinok az interetnikus kapcsolatok tükrében. In: Katona Judit – Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Az 1995-ben megrendezett konferencia anyaga). Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1996:289-292.

PRÓNAI Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat). ELTE/CSVM Főiskola, Budapest – Kaposvár, 1995.

RUSZ Boriszláv (szerk.): Magyarországi szerbek néprajza 1. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1997.

SAROSÁCZ György: Magyarország délszláv nemzetiségei. In Diószegi Vilmos (szerk.) Népi kultúra – népi társadalom VII. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973:369-390.

SIMON J. Zaven: Szemelvények a magyarországi örmények történetéből. In Eperjessy Ernő (szerk.) Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából 1. (A Magyar Néprajzi Társaság kiadványa) Mikszáth Kiadó, Budapest, 1996:135-140.

SIMON Mónika – CSECSERITS Bea – JAHL, Kathrin – LUKJANYUK, Tarasz – SIPAJLO, Igor – GERETA, Natalia: Magyarországi ukránok. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány kiadványa, Budapest, 1998.

SZARKA László: A kisebbségi magyar közösségek helyzete és fejlődési tendenciái a kutatások tükrében. Elektronikus forrás: https://www.korunk.org/oldal/php?ev=2004&honap=1&cikk=495

Tenner, W. P.: Ethnicity. In: Encyclopedia of Cultural Anthropology, Vol 2. Edited by Levinson, D. and Melvin, E. New York, 1996:393-395.

UDVARI István (szerk., előszó): Ukrán folklór – szöveggyűjtemény. Bessenyei György Tanárképző Főiskola, Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék, Nyíregyháza, 1995:3-6.

VÁRI András: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők. Tabula, 2000. (3. évf.), Nr. 1:48-76.

VARRÓ Zsuzsa: Összetéveszthetetlen hasonlóság. Az etnikai identitás és a hagyományokhoz való viszony a budapesti kurd közösségben. In A.Gergely András – Papp Richárd szerk. Kisebbség és kultúra. Antropológiai tanulmányok. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – MTA Politikai Tudományok Intézete – ELTE Kulturális Antropológia Szakcsoport – Könyv Kiadó, Budapest, 2004:202-211.

VENGRINYÁK Edit: Athéni beszélgetés Hrisztosz Tsziamulisszal. Kafenío (A Görög Országos Önkormányzat folyóirata), 2002/1:29-35.

VUJICSICS Sztoján (szerk., jegyzetek): A koszovói lányka – szerb-horvát hősi énekek, románcok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957.

VUJICSICS Sztoján: Magyarországi szerbek. (Körtánc Füzetek) A Körtánc Alapítvány kiadványa, Budapest, 1998.

VUJICSICS Tihamér: A magyarországi délszlávok zenei hagyományai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978.

WATTS, Niki: The Greek Folk Songs. Bristol Classical Press, Bristol, 1988.

World Directory of Minorities. Edited by the Minority Rigths Group. Minority Rights Group International, 1997. Korábbi változat (1990) magyar kiadása: Etnikumok enciklopédiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993.

ZOMBORI István (szerk.): A szerbek Magyarországon. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1991.

 

Internetes források:

Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon – történelmi előzmények. In: Huszerl József (szerk.): Legalább ennyit… (elektronikus kiadású könyv). Közösségi Kapcsolat Alapítvány, https://www.kkapcsolat.hu/el_konyv/legalabb/kiseb.htm.

MARAL Maljian: Armenian music and instruments. In: https://pegasus.rutgers.edu/~maral/music.html

FAZEKAS Eszter: Vujicsics Tihamér. In: Filmkultúra, 1999.02.02., https://www.filmkultura.iif.hu:8080/articles/profiles/index.hu.html.

Tanulmányok, bibliográfiák a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti és Etnikai Kisebbségkutató Intézete honlapján: https://www.mtaki.hu/

Teleki László Alapítvány: https://tla.hu/hun/index.html

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány: https://www.eokip.hu

Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal: https://meh.hu/nekh/defhu.htm

Ugyanitt az egyes kisebbségek szervezeti, intézményei, címei, honlapjai!

Továbbá a hazai kisebbségpolitika dokumentumai, jegyzőkönyvei, nemzetközi szerződések szövegei, nyelvi jogok országgyűlési határozatai, országos kisebbségi képviseletek dokumentumai, választójogi szabályok, kormánybeszámoló a hazai kisebbségek helyzetéről.

Statisztikai adatok hazai kisebbségeinkről: https://members.fortunecity.de/faktum2/mo_kistv/statisztika/Osszkis_szam20011.gif

ETNONET - nemzetiségi lap: https://www.etnonet.hu

Pro Minoritate: https://www.prominoritate.hu

Kisebbségkutatás: https://www.kisebbsegkutatas.hu

 

Képaláírás

A budaörsi Ruszin Önkormányzat 2011. október 26-án rendezte meg a Ruszin költészet napját, mely alkalomból bemutatásra került Hattinger Klebaskó Gábor Belzebúb a kor szelleme című költeménye.

 

[1]  etnicitás: egy adott csoport tagjait más csoportoktól elválasztó kulturális értékek és normák. Etnikai csoportnak tekintjük az olyan közösséget, amelynek tagjai egy olyan közös kulturális identitás tudatával rendelkeznek, amely megkülönbözteti őket a körülöttük élő más csoportoktól. „Az etnikai különbségek gyakorlatilag minden társadalomban összekapcsolódnak a hatalmi és vagyoni egyenlőtlenségekkel. Ahol az etnikai különbségek egyben faji jellegűek is, az elkülönülés különösen éles” (Anthony Giddens: Szociológia. Osiris, Budapest, 1995).

[2] Katona 1990:10-14. oldal

[3] Katona 1990:6-13. oldal

[4] Bővebben erről Szarka László: Identitás, kultúra, közösség. Megjegyzések a magyarországi kisebbségek identitáspolitikájáról. Barátság, 2001:3161-3163. https://www.mtaki.hu/munkatársak/szarkalászló/tanulmányok

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X