KISEBBSÉGBEN: Történet, ha antropológiául szól


-A A+



● Itt az objektív tudás! Hol az objektív tudás? ● Az antropológusok nem falvakat, törzseket, városokat, szomszédságokat kutatnak, hanem falvakban, törzsekben, városokban … kutatnak. ● A kisebbségi léthelyzet nem csak hovatartozás. ● ●„Homokszemcsében” a tág horizont. ●

 

Történeti búvárlatok, vagy akár kortárs társadalomismereti nézőpontok keresése közben, ha kisebbségi kérdéskörök, tipológiák, elemzési és áttekintési szempontok jönnek sorra, szinte kínálja magát az a felfogásmód, mely nem puszta „tényadatot”, oszlopsorokba tagolható információkat, „objektív” felfogást tükröz, hanem sok szempontból épp ellenkezőjét. Azt ugyanis, hogy tény, érték, minta, norma vagy szabály nem mérhető „nettó súlyon”, nincs a jelentéstér és összefüggések kiszámíthatatlan rendjétől „független” tartalma – vagy ha van is, az épp csak arra jó, hogy valamely „máskéntbeszélés”, átértelmezés, újraelmondás, kibontás, oral history alapja lehessen, s ekként viszont igen becses státusban.

Miért is az adat, a „tény” vitathatósága, miért a jelentéshorizont körülötte, mely megköti, s nem hagyja önerejével érvényesülni, jelként jelentést fölvenni, vitathatatlanságot sugározni, „cáfolhatatlan bizonysággá” válni…?

Mindentől független választ persze erre sem lehet adni. Egy történeti tény, mondjuk egy háború kitörésének napja vagy a békekötés kihirdetése, egy király halála vagy egy csata első rohamának indítása kétséget nem tűrően naphoz-órához kötötten megadható (mármint az írásos emlékezet egy bizonyos korszakának, ellenőrizhető információinak technológiája révén, de nem a sokkal korábbi korszakokban), akkor hát mi lenne vitatható, kételyekkel körülvehető…?

Meglátásom vagy képzeteim szerint ez a „tény” mint adat épp a maga szikárságában rejti, fedi el sokszor történések hosszú folyamatának, előzményeknek és körülményeknek, tartalmaknak és kiegészítő értékű „mellékes” adalékoknak egész komoly tartományát. Mert hisz volna-e historikus, ki ne tudna feledni háttértartalmakat, miközben látszólag teljes körűen föltár mindent azon pontossággal, ahogy forrásai engedik? Lehet-e szakmai korrektséggel állítani, hogy keresésben, adatok szelektálásában, érvek felsorakoztatásában, politikai légkörben, világnézeti meggyőződésben, értékrendek között válogatva, magyarázatok komponálása vagy érvelési stratégiák, narratívák puszta szavainak keresgélése közben mintegy „intakt”, objektív, külső hatásoktól és belső sugallatoktól mentes tud maradni, aki ténykeresésre veszi az irányt, történésrendet állít föl, előzményeket és következményeket vagy „dolgokat”, jelenségeket és körülményeiket rögzíti valamely közlés érdekében? Lehet-e levéltári kutatónak, források feltárójának, elemző kíváncsiságnak azzal beérnie, hogy most immár mindent összerakott, semmit ki nem hagyott, el nem kerülte figyelmét egyetlen pont vagy vesszőcske, sors vagy jelentéstartalom…?

Ezt, ha lehet a föl sem tett kérdésekre legyintően válaszolni, többnyire maguk a kutatók, történészek, levéltárosok, ekképpen formált szövegek közlői vitatják első körben. Mögöttük, vagy velük szemben, ott áll a sajtó, az olvasók, a szakmabeliek, a tanárok, az értelmezők, az ellentáborba tartozók, a generációsan másképpen gondolkodók, a „lényeglátók” és „túlfeszültek”, a politikusan pártosak, a pártosan politikusak, a szerkesztősen komolyak és komolyan felülbírálók, „jobbantudók”, vádaskodók, lekezelők, átértelmezők, megideologizálók, ellentmondásokat keresők, belátók és bekebelezők, kilátók és kizárók, tanulni vágyók és tudni eszélyesek, kérdezők és válaszadók széles körei, kik jó hajlandósággal erősítik föl vagy tompítják egy kósza érv érdekében mindazt, amit a szorgos—lelkes kutató fölszínre hozott…

Persze, nem csupán e sokféle függéstől sem független „tényközlők” nem nyerhetik el a „végső” tudás dicsőségét, hisz jönnek új korszakok, új kérdések, más összefüggések, további adatok, újdonatúj válaszok is, melyek teljességgel relativizálják a korábban megfellebbezhetetlennek tűnő/nyilvánított tudást. A legkisebb kockázattal – bár olykor némi titkolt—felfedett presztízsveszteséggel – éppen azok lesznek/lehetnek képesek a korszakos diadalra, akik kezdettől elfogadják, elismerik, meghirdetik forrásaik relatíve kötött értékeit, a maguk értelmezésének határait, belátásaik horizontjának ívét, mögöttes tudásuk tényleges és lehetséges hiányosságait, majd ennek dacára, ezzel együtt és magáért az értelmes vitáért is közlik mindazt, amit lehetséges tudásuk szerint gondolnak—gondolhatnak.

E „tévedés jogának” bevallása, a tényközlés relatív érvényességének pontosítása jószerivel fél felmentést máris ad ahhoz, hogy ne kelljen az „abszolút igazságot”, a „vitathatatlan tényeket”, a kétségtelen evidenciákat rákalapálni saját kreálmányuk keretére, címébe, üzenetébe. A másik felét épp az olvasó, a befogadó, a további elemzéshez mindezt fölhasználó adja, aki a vitatás módját, eszközét, forrásait, érveit is ugyanolyan „szubjektívan” választhatja meg, mint a vitatott mű szerzője, de indulásként is elmondhatja magáról, hogy a „nem teljes igazságot” kiegészítő információival máris önnön győzelmét könyvelheti el… A „köztudott tény…”, a „mint ismeretes…”, a „szerzővel szemben állítom, hogy adatok bizonyítják…”, a „kutatásaim szerint” és hasonló kezdetű érvelések, melyek metafizikai vagy mentális—verbális husángként tudnak szolgálni minden jólélek kezében…, épp önnön cáfolatukat hordozzák puszta nyelvhasználatukkal is, nem beszélve győzedelmességük következményeiről, a félreértésekről, az indulatokról, a kombinációkról, a további hadakozásra serkentésről, a szellemi pusztítás megannyi lehetséges verziójáról. Persze, kár általánosítani, mind az Ismeretlen Szerző védelmében, mind az ellene fenekedők kárára… De érti ezt mindenki, azt hiszem, kár lenne tovább talányoskodni ezen a tájon…

Amit mondandó vagyok, éppenséggel az ellenoldali, más szemléletű történeti narratívák aspektusa. A „tényközlő” korszakokban, „tényekre” alapozott társadalmi, ideológiai, esetelemzési, helyzetismereti vagy dokumentatív közlésmódok között közel egy évszázada ébredt értelmes kétely a társadalmi tények létéről, belátásáról, megnevezési és leírási esélyeiről. A nyugati narratívák a természettudományokban sok évszázada „bevett”, ám újabb kísérletekkel egyre többször elvitathatóvá tett ismeretek ellenében kapták meg több- vagy sokoldalú cáfolataikat (értsd: a kozmológiai képzetek is elálltak pár évszázadot, de Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton óta számos cáfolat kapott - és szélesebb körű!  befogadást, mint korábbi kritikai nézőpontok akár csak esélyt remélhettek volna ilyesmire. Azóta pedig szinte alig akad geometriai, fizikai, csillagászati, biológiai, kémiai tudás, mely ne élte volna át az átértelmezési, relativizálási korszakát, részbeni vagy teljes megsemmisülésének idejét…) - de ha mindezt a társadalomtudományok és a kortárs narratívák területén nézzük, szinte hetekre—napokra szűkült a cáfolatok, ellenbeszédek, kritikai felülbírálatok, újraértelmezések és vitairatok sűrűségi mutatója. Vagyis úgynevezett „objektív” tudás már arról sincs, ami talán objektíve mégiscsak van…, és végképp nincs magáról az emberről, az antroposzról, a tudományok végső céljának, a megismerés legfőbb alanyának egészéről.

Univerzális helyett lokális

A viszonylagos/viszonyított tudás, a mégiscsak keresgélt és valamiképpen meglelt „tény”ismeretek rendezésének, összegzésének vagy elemeire bontásának gyakorlata sikerrel hatotta át (és hatja még intenzívebben) az univerzális tudásra hivatkozni próbálók ellentáborát. Ez értelmezési törekvések egyike a történettudományban is viszonylag új irányzatnak számító eszköztárak talán legnépszerűbb változata a történeti antropológia.

Többféle rokon tudásterület vagy kultúratudományi értelmezésmód felől közelíthetnék e „másként elbeszélés” irányzatához. Lehetne bizton fordulni az oral history felé, a narratív életútelbeszélések irányába, a kortárs historiográfia mindennapiság-kutatási iránya felé, a „történelem vége” (Francis Fukuyama által 1989-ben írott izgalmas teória) naprakésszé vagy múltidejűvé fogalmazása mentén elindulni, s maga a narratológia, az analitikus kultúratudomány, a modern társadalomnéprajz, a jelenkori irodalomtudomány nem egy ágazata, kommunikációelmélet, értelmező közösségek elmélete, értékideológiák politikatudománya, megismerés- vagy deskripció-elméletek erdejébe is bekalandozni, az alábbiakban mégis inkább a történeti antropológia tudásmezőjébe tévednék szívesen… Ennek hátterében azonban szeretném megvilágítani, hogy a fönnebb jelzett kutatói „objektivitás” miként is nyer relativizált státuszt – már akkor, ha a kutató hajlamos elfogadni efféle kutatási stratégiát, érdeklődés- és beszédmódot…

Idézek először: „Szerzőként «jelen lenni», s ezt az írásban is érzékeltetni, mindenesetre legalább ugyanolyan nehéz, mint a személyes „jelenlét” kivitelezése, amihez végül is alig van többre szükség, mint egy helyfoglalásra és egy beutazási engedélyre; arra, hogy el tudjunk viselni bizonyos mértékű magányosságot, a magánszférába való behatolást és a fizikai kényelmetlenséget; enyhe kiütéseket és megmagyarázhatatlan lázakat; tudni kell mozdulatlanul várni művészi támadásokra és elég türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy végtelen szénakazlakban láthatatlan tűk után kutassunk. A szerzői jelenlét megvalósítása egyre nehezebbé válik. Figyelmünknek legalább egy részét sikerült a terepmunka bűvöletéből kiragadni, mely oly sokáig tartott minket rabságban, és ezt a figyelmet átirányítottuk az írás varázsára. Ennek nem csak az az előnye, hogy ez a nehézség érthetőbbé válik, hanem az is, hogy meg fogunk tanulni érzékenyebb szemmel olvasni. Száztizenöt évnyi (ha a hivatásunkat, szokás szerint Tylortól számítjuk) kijelentő módban írt próza és irodalmi ártatlanság éppen elég volt ehhez” (Geertz 1994:367—368.).

Tehát az „ott lenni, itt írni” dichotómiája eleve a helyi érvényű tudásnak, mindennapi tapasztalatnak, a meglátott, keresett, gyűjtött, értelmesnek minősülő kutatási „nyersanyagnak” mintegy átemelése egy univerzalistább dimenzióba. Az antropológiai kutatás és az antropológiai szakírás nem azonos helyszínen zajlik. A terepkutató beláthatja, felfoghatja a megismert helyi társadalom „józan eszét, mint kulturális rendszert” – a „mély megértés” technikája azonban már nem a helyi tudás része, nem a kutatással szükségképpen együtt járó vállalás, nem is a kutató személyiségének elemi tartozéka. A „bennszülöttek szemszögéből” látni saját magukat, a kutatót és a kutatást is – ez a valódi feladat, s ebben a kutatások „anyaga”, célzott tábora, a helyi tudást interpretáló személyiség egész érzékenysége magát az intuíciót és interpretációt teszi át új dimenzióba. Lásd: Geertz „sűrű leírását” mint modellértékű megközelítést (Gilbert Ryle-tól kölcsönvett kifejezéssel), amelyben a szemlehunyás pillanatnyi művelete mint esemény is lehet fiziológiás történés és gesztus-tartalmú üzenet, kacsintás és tikkelés, elalvási pillanat és szégyenteljes szemlecsukás, vagy akár hétköznapi „pillantás” is, attól függően, milyen közegben kik hogyan értik és számukra milyen tartalmat hordoz.

Mindezek során külön dimenziót képez a kutatás és a helyi társadalom megközelítésének „szubjektív” illetve „objektív” megközelítésének „végnélküli vitája, beleértve a kölcsönös sértésváltásokat ezek értékéről és jelentőségéről – ám mihelyt a kultúrát és magát az emberi viselkedést szimbolikus cselekvésnek tekintjük, értelmét veszíti a kérdés, hogy a kultúra mintába rendezett magatartás vagy lelki-tudati szerkezet-e, vagy akár e kettő keveréke. Sziklák vagy álmok, helyi vagy globális, ősi vagy modern – mindegyik ebbe a világba tartozik, a kérdés inkább arra vonatkozik, mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén” (Geertz u.o. 177.).

A kulturális elemzés (és ebben az értelemben a helyi társadalmak megértése is) < „jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból. A leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamatot értelmezi (azaz megpróbálja kiszabadítani esetleges körülményiből), illetve tanulmányozható formában rögzíti – s egy negyedik tulajdonsága, hogy mikroszkopikus (kis szobában is történhetnek nagy események). A leírás során éppúgy nagybetűs realitásokkal kerülünk szembe: Hatalom, Változás, Elnyomás, Munka, Szenvedély, Presztízs, amelyekkel a történészek, politológusok, közgazdászok, szociológusok – csak éppen otthonos környezetben és otthonos formában találunk rájuk, épp ez az etnográfia előnye. Hibája viszont, hogy ismeretlen indián törzsek között vagy óceániai szigeten gyűjtött anyagaikat nagy falitérképekre festeni kívánó kutatók becsvágya olyan modellek kifundálásában kapott fontos szerepet, amelyek a kutatások előrehaladását igazolandó, a helyi igazságoktól az általános elképzelések felé lendültek, s ennyiben többet ártottak, mint mindaz, amit a mintanagyságok megszállottjai (a szociológusok), a mérések fanatikusai (a pszichológusok) vagy a csakis aggregátumokban gondolkodó közgazdászok ki tudtak találni ellenük. A „mikrokozmikus modellek” és a „természetes kísérletek” túlzásai: „égbolt egy homokszemcsében, vagy a lehetőségek messzi túlpartja”> (Geertz u.o. 189.).

Clifford Geertz, mint a 20. századi kulturális antropológia egyik legnagyobb szabású klasszikusa mindezt a megismerési folyamatról gondolja végig, s hangsúlyozza azt is, hogy a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával: az antropológusok nem falvakat, törzseket, városokat, szomszédságokat kutatnak, hanem falvakban, törzsekben, városokban … kutatnak...! Kis egységekben, kis jelenségeket, apró történéseket kell megismerniük, a különböző problémák különböző helyszíneken kutathatók, az áttekintést pedig már a költséges terepkutatástól eltérő, másik helyszínen végezhetik el.

A történeti antropológia, bár a szó direkt értelmében véletlenül sem segítheti elő, hogy a kutató ténylegesen elzarándokoljon néhány századot visszafelé az időben, de azt az igényt, hogy az antropológusok módjára mintegy időlegesen „beköltözzön”, életközösséget vállaljon a kutatott társadalmi terep egyedeivel és közösségeivel, életmódjával és problémáival, megértse hiteiket és gondolkodásukat, döntéseiket és vágyaikat… – szinte elemi meggyőződéssel vállalhatja. Az antropológusok, akik idegen kultúrák felé indultak hajdanában, hogy saját kultúrájuk hozott értékeit, kincseit, rutinjait alkalmilag „zárójelbe téve”, elaltatva, az impressziók közvetlenségével felülmúlva relatíve mellékessé tegyék, s arra legyenek nyitva, amit az élő emberi közeg önmagáról megfogalmaz, a történeti időben járva ugyanerre vállalkoznak. Ennek megannyi példáját, életművek és tudományos munkák sorozatnyi mennyiségét ismertettem már az elmúlt években, ezért minden lehetséges forrásmunkára talán nem térnék ki, de a lényeg itt is a megértő és belátó, a saját hipotézist változó konstrukcióként kezelő attitűdben van. Az antropológusok (ilyen nincs amúgy, „az” antropológusok ugyanolyan felelőtlen és megfoghatatlan közhely, mint „a királyok” vagy „a börtönőrök”, minthogy mindegyik más és más…, de most hadd általánosítsak a gondolatmenet kedvéért…) többnyire nem szeretnek, nem is igen szoktak az „univerzálisról” beszélni, ha helyette konkrétumokat és megfigyeléseket tehetnek a tényleges, tapasztalt, élményközeli lokálisról. A helyi tudás tartalma, a helyi emberek személyisége, a helyi világ mindennapjai teszik ki kutakodásaik legfőbb értelmét, később hivatkozási alapját, hitelességét is. Ebben részint eltérnek a történészektől, s azoktól is, akik a parciális tudást (részeket, apró töredékeket, élettény-nüanszokat) szeretnék teljes jelentőségükben és roppant távolra ható kisugárzásaikban megragadni, valamint azoktól, akik mindezt úgy teszik, hogy végeredményük irodalmi művé, fikcióvá válik.

Átértelmezett tudomány, átírt történelem?

A történeti antropológia – ha már a história alapképleteiről és verzióiról van szó, triviálisan szólva – hármas negációba foglalt tudásterület. Nem szimplán történettudomány, nem antropológia, és nem is az antropológia története. Valami más, többjelentésű (poliszemikus) fogalom, ilyennek tekintik művelői és históriájának vagy képviselőinek iskolái, irányzatai is. Olyasféle jelentéstér, melyben a fogalmi tartományok maguk is plurális definíciókból, többrétegű értelmezési mezőben kutakodva, gondolkodástörténeti hagyományokból, elnevezési újításokból állnak össze, s nem is mindig harcolnak azért, hogy megkülönböztessék magukat a társ-tudások törekvéseitől, narratíváitól. Sőt, mint a kultúramegértés technikáját, bátran alkalmazzák ezek eszköz- és módszertárát, fókuszált kérdésköreit, leíró fogalomkészletét, sőt adatbázisait is. Egy kisebbségi léthelyzetet nem pusztán a többség/kisebbség demográfiai adataiból, hovátartozási mutatókból állítanak össze, de megkeresik, megismerik, fölhasználják ezeket, hogy mélyebbet, fontosabbat kérdezzenek általa, árnyaltabban ismerhessék a terepet, földrajzi és történeti, társas és közösségi, családi és munkavégzési, vallási és gazdasági „tényanyagként”. Ezek a „társadalmi tények” azonban nem puszta adatok, hanem értelmezési tények, lenyomatok, változni képes mikroképletek, sémamentes felismerések, tépelődő rákérdezések inkább. S ettől – mert tudván tudják, bevallják, hogy ilyenek – nem kevesebb, talán nem is több vagy mélyebb, de mindenképp másabb a szemléletmódjuk, a felismerési távolságuk, az általánosíthatóságtól a konkrét felé, a szabálytól az eltérő felé eljutó tapasztalatuk, s más az is, amit végül kínálnak a való világ önmaguk kijelölte megfigyelési területein.

A történeti antropológia nem egyfajta „ősfelfogásból” vagy „alapjelentésből” formálódott, hanem az eltérő, de hangoltságukban és tematikus vagy módszertani specifikumaikban megkülönböztetett aspektusokból konstruálta önmagát. Mint a legtöbb tudományterület, levált egyes társairól, csatlakozott másokhoz, szűkítette és tisztította módszertanát, vagy épp gazdagította más metodikákból, átvett és alkalmazott lehetséges nézőpontokat vagy eljárásokat, s amennyire lehetett, intézményesült is. Hol mikrotörténetírásként,[1] hol fókuszált szokáskutatási területként, vagy mindennapiság-vizsgálatként, helyenként mentalitáshistóriaként, máskor visszatekintő szándékú kortárs narratológiaként, egyébkor az antropológia ágazatainak egyik alkalmazott területeként, s megint újabb közegben a kultúratörténet történeti tudományba ékelt specifikus terrénumaként jelenik meg. Tudománytörténeti áttekintése, nemzetközi státusza, nagyobb korszakai és iskolái részint árnyaltan bemutatottak (lásd Szijártó 2000, 1996; Sebők 2000; Davies 1981; Darnton 1987; Burke 1991, 1992; Klaniczay 1990; Revel 1996; Sonkoly – Czoch 2000; Le Roy Ladurie 1975), részint maguk a történészek és antropológusok által is folyamatosan vitatottak, kiegészítettek, pontosítottak, vagy átformáltak. Nem utolsósorban azért, mert ha magát az antropológiai tudástermelést nem pusztán a szóbeliség és írásbeliség sajátlagos „fordítás-gyűjteményének” tekintjük, vagy muzealizált magánközléseknek, esetleg narratív vallomásoknak, akkor minduntalan kíséri a feltárás, megismerés és elbeszélés módja is. Kultúra és létmódok iránt érdeklődő antropológus, aki javarészt (elemzési témaválasztás és adatgyűjtés terén mintegy kilencven százalékban) a jelenlét, a közvetlen megfigyelés, az élményközeli interpretációk híveként mutatkozik, szinte értő szóra is alig találhatna a múlt veretes értékeit, kijelölt paramétereit, struktúráit, ma már definiálható folyamatait adatszerű pontossággal áttekinteni képes és hajlamos történész beállítódásaival szemben. S fordítva, ha a néprajzi, jelenkorkutatási, aktuáltörténeti leképezés csak alig tekinthet vissza a történeti időben, ha nem „olvas belőle” jól strukturálható ismereteket, és sokkalta inkább az időben legközelebbi történések érdeklik, mint a jelenbe csak ritkán és félénken kalandozó történészt…, akkor az áthallások, eszközbeli és módszertani értékek alig-alig lehetnek kompatibilisak közöttük.

A maszol.ro kisebbségi weboldalán közölt írások közül nem is egy ezt a párhuzamos diverzitást, jelenlétbe mártott retrospekciót, az elbeszélőket beszéltető és erre mintegy „rábeszélő” információ-értelmezésként narratívákba tagoló attitűdöt képvisel. Szerkesztői gesztussal egybefogni őket, magyarázni miértjeiket és közössé tenni másságaikat – nem lehet merészen vállalt feladat. Egymás mellett és egymás után közlés terén azonban sajátos olvasásfolyam áll össze belőlük. Ezt röviden meghatározni nehézkes, több okból is. Egyfelől éppen mert az antropológiai jelenkutatás és a „közlő mint szerző” álláspont elfogadása egyaránt a szöveg kontextualizálhatóságának elfogadására kötelez kutatót, szerzőt és olvasót is. A Clifford Geertz-től fennebb idézett értelemben nem is tehetnénk, hogy azzal a komplexitás-igénnyel, melyben a történő történelem csak mesterségesen választható el előzményeitől és következményeitől, szikáran megjelöljük a történeti antropológia határát.[2] A Geertz fölvetette megismerés, megértés jelenlét és adatgyűjtés kérdése (s így maga a narratíva is) a Szerző értelmező—elbeszélő feljogosultságához kapcsolódik. Ha történész vagyok, s a múlt eseményeit a jelen nyelvére fordítani a célom, akkor más tónusokat kell hogy kövessek tolmácsként, rezonőrként, adatfelhasználóként, tényfeltáróként és értelmezőként, mintha mindez azonnal vissza is hat(hat)na az információk forrására, egyedekre, csoportokra, népekre, térségekre, felfogásmódokra. Vagyis a történész és az antropológus az időbeliség vertikális dimenzióiban már oly mértékű eltérést, függésrendet mutat, melyet feloldani csakis közös érdekeltség, kölcsönös megértés, metodikai rugalmasság és belátások további tömege éltethet.

A történeti antropológia egyik hazai, s talán egyik legfőbb iskolájának (ELTE Bölcsészkar) szakembere a következőkben írja körül (egyéb írásaiban jóval árnyaltabb, s itt is megannyi konkrét szakirodalmi példával alátámasztott) szakterületi körvonalait:

„Ha a történeti antropológiát a legegyszerűbben közelítjük meg, és az antropológia által megihletett történelmet tekintjük ennek, akkor a par excellence történeti antropológia az, amikor maguk az antropológusok fordulnak kérdéseikkel történeti források felé. […] Ugyanakkor egyre több történész alkalmazott antropológiai módszereket. Peter Burke szerint a kulturális antropológia hatása mindenekelőtt három minta követésében nyilvánult meg, és ezek pedig a Robert Redfield nyomdokain haladó közösség-tanulmányok (community studies), Victor Turner koncepciója a társadalmi drámáról (social drama), s különösen Clifford Geertz szimbolikus antropológiája. […] Ami pedig a közösség-tanulmányok mintájának követését illeti, az antropológia legjobb munkái egyes kis közösségek elemzését jelentik, és a történeti antropológia néhány alapműve ugyanezt kísérli meg, csak épp a régmúltra vonatkozóan. […] A történeti antropológia első példái a hetvenes években jelentek meg, és a nyolcvanas években nagyobb számban születtek ilyen munkák, a kilencvenes évektől azonban ezek a történészek inkább az újabb kultúrtörténeti felfogások felé fordultak, a mikrotörténelem vagy az új kultúrtörténet felé…” (Szijártó 2010: 351—353. – a kiemelés tőlem).

A szaktudós és egyetemi oktató meghatározó paramétereit lehet pontosítani a mentalitástörténet, az Alltagsgeschichte, a mikrotörténelem és a szimbolikus antropológia részletezése révén, s főképp a hetvenes évek óta lezajlott változások jelzésével. Az antropológiai kérdések iránt más korszakban és más tematikákban is fogékonynak bizonyuló Gyáni Gábor szerint A mindennapi élet, mint kutatási probléma (1997) című áttekintésében a mikrotörténeti fókuszpontról ekként ír:

„E történetírói irányzatok tárgya ugyanis maga a mindennapi élet és annak szereplői, az átlagemberek, az ő tárgyi világuk, életgyakorlatuk és mentális univerzumuk: vagyis csupa banalitás, történelem alatti jelenség, ha történelmen csak és kizárólag a mindenkori elitet, az államok politikai létét megszabó eseményeket értjük. Az átlagember életének tényei, a viselkedését irányító normák, erkölcsi meggyőződések, hitbéli elvek feltárása a történetírói megismerés valami egészen új módját feltételezi, amely elüt mind a hagyományos ­narratív­politikai eseménytörténettől, mind a strukturális és funkcionális összefüggéseket elemző ’társadalom-tudományos’ történetírás gyakorlatától. A téma sajátos megválasztásának első és szembetűnő következménye, hogy az élet prózai tényeinek a megközelítése a teljesen konkrét idő- és térbeli kereteket részesíti előnyben, ezért a kis egységekhez és a rövid időtartamokhoz tartja magát. /…/ A mikrotörténet egyszerűen szólva ­a méretek lecsökkentése, a vizsgált tárgy miniatürizálása egyetlen falura, lakóhelyi közösségre, a háztartása, a családra vagy az egyénre), emellett a megfigyelés (az adatgyűjtés) mikroszkopikus módja”.

Sok szempontból jogos, és főként indokolt Gyáni „miniatürizálási” értelmezése akkor is, midőn a kollektív emlékezet lenyomatai kerülnek terítékre. Hisz az események históriája talán leírható „távolságtartó” tónusban marad, főképp, ha az alkalmazott szemléletmód pozícióját a kutató nyitva hagyja vagy bizonytalanságban őrzi meg – vagyis a vizsgálódó/kutató helyét csak körvonalazza, s nem közli azt sem, miként viszonyul a létrejövő narratíva a mögöttes történések rendjéhez, a korszak iránymutató elitjéhez, az uralkodó beszédmódokhoz, a mögöttes érdekekhez stb. Ha az eseménytörténeti aspektusú narratíva nem vállal kötelezettséget arra, hogy az efemer (vagy annak tetsző) jelenségek mögött—alatt—mélyén rejlő mozgásokról és erővonalakról, irányvektorokról és szélesebb horizonton elfoglalt helyről tudósítson, akkor lehet mindez az uralkodó korszak uralkodó elitjének/antielitjének szemléleti lenyomata is.

Antropológiai párhuzammal: korántsem mindegy, hogy az, aki az elefánt ormányát, vagy fülét, lábát vagy agyarát fogja éppen, miképpen meséli el az elefánt egészének legjellemzőbb, általa „kézzelfoghatóan” tapasztalt vonását. Ekként lehetséges ugyan, hogy a történeti életrajz, csatajelenet, szimbólumhasználat, gazdasági érdekkifejeződés vagy katonapolitikai folyamatok ábrája leírhat (részben—egészben) valamely jelenséget, de bizonyos lehet ugyanakkor abban is, hogy magát a teljes jelenséget mégsem fogja át. Antropológusoknál ez a komplexitás hiányát, a feltárás részkérdéseinek elhanyagolását, a kutató pozíciójának elmaradt jelzését, a „holizmus igényének” elmaradását is tartalmazhatja, szinte relatíve értéktelenné téve magát a deskripciót is. A holizmus ugyanis itt valójában nem azt tartalmazza, hogy relatíve mindent le kell írnia a kutatónak, de azt már igen, hogy a vizsgált társadalmi csoport számára elgondolt/átélt teljes világot nem a maga szótára, hanem az ő fogalmaik alapján kell megjelenítenie. S ebben a részek összessége nem csupán a teljesség, hanem annál több, egyfajta többletjelentés, összefüggésrendszer, hatás és kölcsönhatás, irány és cél, hozott örökség és konstruált jelen is. Ehhez pedig nem kellenek a szociológusok által kiválasztott, véletlenszerű vagy szisztematikusan kimódolt adatfelvételi szereplők, módok, változatok összességének mutatói.

Hasonlóan rejtélyes komplexitás persze megfogalmazódik az igazán kiváló, de klasszikus, régebbi munkákban: Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok-ban egyetlen friuli molnár aspektusából mutatja be a kor élményvilágát, amihez nemcsak a szerző kultúratörténeti érdeklődése kellett, hanem bátorsága is, hogy nem pusztán retrospektív szempontot, nemcsak egy korszak kulturális határvonalait vagy történeti önreflexióit sajátítja el, hanem a kutató feladattudatáról, a megismerés-vágy okairól, a világkép egészéről fest totálképet, mélyrevilágító filológiai bölcsesség mellett, a számtalan mikroszintű belső dimenzió láttatásával, s az értelmező látószög meghatározásával is, miáltal magát a történeti tudást relativizálta a levéltári források közegében és a történész vállalásos szereptudata fényében is.

Ahhoz, hogy a Sebők Marcell szerkesztette (2000), korszakosan fontos dokumentumkötet több mint háromszáz oldalán zajló vita összegzését ne kelljen itt most elnagyolt kijegyzetelésekkel megtennem, esetleg Klaniczay Gábor egész alapozó tanulmányát (1990), vagy Bódy Zsombor és Ö. Kovács József társadalomtörténeti irányzatokat és módszereket bemutató félezer oldalas válogatását (2003) ne próbáljam formálisan áttekinteni, egy rövid kitérőre, áthidalásra van szükség a konkrét esettanulmányok felé megteendő úton. Mégpedig afelé, amit a kortárs társadalomkutatásban az Arjun Appadurai által is tematizált kutatásmódszertan a további tudásterületek felé vezet tova, nevezetesen az elmélettörténeti kérdésfelvetések modernitás-függő és globalizációs helyzettől meghatározott kutatói státusz leírásával. Ha ugyanis utóbbiak textusait a modernizációhoz és változásokhoz való viszonyban mérlegeljük, mindig feltűnővé válik a jelenségek helyi lenyomatainak, hatásainak és a helyi kultúrák adekvát válaszainak dimenziója is (ide értve mondjuk a termelés, elosztás, tulajdonviszonyok, kapcsolatrend, normák, fogyasztási szokások, életvitel, értékrend, közös kulturális örökség, külső hatások terjedése és befogadása, helyi kultúrák válasza és egyedeinek sajátos stratégiái stb. összefüggésrendszert is). Ha mindez az antropológus hosszabb időtartamú állomásozásának (egy—másfél—két év egy-egy helyszínen, kiscsoportban) és empirikus élményeinek kontrasztját nyújtja a dokumentálható, olvasatokban felmutatható szférákban, rögvest a helyi világok változékonyságának bizonyos szinten elkészült lenyomatai, eszköz-szintű megjelenítései és ezekre épülő olvasatai lesznek mérvadóvá…, a maguk relatív érvényességével.

A létező és változó világok lejegyzőinek, „archiválóinak” lenyomatai nyilvánvalóan az írásbeliség tesztjével illethetők („primitívnek” tekintett, vagy kapcsolati dimenzióit legfőképpen szóbeliségre építő kultúrákban épp így van jelen a szó, beszéd, egyéb jelrendszer narratív súlya is), ekként a nemzeti, globális vagy gyarmatosítási horizontú leképezések teljességgel eltérőek, viszont kontextus-értékűek lesznek a mikrocenzusos típusú adatfölvételekkel párhuzamban. A helyi és a globális közötti másságok ezért egyszerűsített változatban mindig látványos vázlatba foglalhatóak, továbbá másságok és eltérések árnyalása viszont ezekből mindig kiszorul, így maga a kulturális értelmezési szféra egésze sérül az egyfókuszú értelmezések közepette. Appadurai (1991, 2006) belátása is arra figyelmeztet, hogy a struktúrák és funkciók rendszersajátosságait leíró megközelítés érvényessége nehezen vitatható, de mindig szükség van a tipológiák mellett és mögött zajló (tény)események jelentéstartalmainak, sőt jelentés-telítettségének belátására is. Ekkor ugyanis elválik a jelentés, a jelentőség és a jelentéstér egészének mássága (Gombár Csaba példájával: a hárfázás önmagában még nem politikai érdekű cselekvés, de azzá is lehet akár, ha tartalma, üzenete, helye, időpontja, befogadó közege ilyen értékűvé teszi…), vagy amiként Eriksen ezt hangzatosan kifejezi: kis helyek is kínálhatnak nagyjelentőségű történéseket, témákat…

A témaválasztásnál ugyanakkor még valami történik, nem csupán a jelentésadás: a közlendő megalapozásához, a közlés hitelesítéséhez tartozik az információk forrásának respektálása, előzetes konszenzus a hitelesség léptékéről, továbbá forráskritikai megoldások elvégzése, avagy, mindezeket pótló, kiegészítő, esetleg szimplán helyettesítő kutatói személyesség vállalása is. Elemi szükség van forráskritikára, de mégoly fontossá válhat az érintettség megvallása, s a kortárs szakmai nyilvánosság előtti nézőpont alkalmazásának indoklása nem különben. Vagyis a kutató hosszú előkészítő munkában fölnyalábol mindent, ami csak akár részben is használható információ, párhuzamokat keres más kutatók más terepeken végzett munkáiban, elgondol egy izgalmas kérdéskört, megfogalmaz egy kutatási tervet, elutazik a helyszínre, ott tölt hónapokat—éveket, majd hazatér és megírja… - ez a klasszikus antropológiai kutatás szisztémája. A történeti antropológusnak azonban nem a bakancsa vagy panama-kalapja a legfontosabb eszköze, így fokozottabb hűséggel kell vizsgálnia a forrásokat, még több párhuzamot illik keresnie és találnia, több és mégtöbb összehasonlító elemzést kell elvégeznie, majd saját kutatásának, gyűjtésének anyagát még intenzívebb „másodelemzésnek” kell alávetnie. „Homokszemcsében” a tág horizont, mikrojelenségben a nagy rendszer, kis összefüggésekben a nagy elbeszélés lehetősége az, amit fel tudhat mutatni.

Amikor a rovatunkban megjelenített kisebbségtudományi, kulturális antropológiai, közösségelemzési, emlékezéstudományi vagy kultúrakutatási élményszférát megjelenítő cikkek olvasatát tekintem, föl kell tűnjön, hogy a tanulmányokhoz, recenziókhoz, kisebbségi kérdéseket tágabb (és egyúttal konkrétabb, esetközeli) dimenzióban vizsgáló írásokat az elbeszélő módok alapján csoportosítom, akkor az interpretációs gyakorlatokat is figyelembe vevő gesztusok, felfogásmódok antropológiai fontosságát kívánom hangsúlyozni. Nem egyszerűen történések leirata mindez, nemcsak olvasatok horizontja, vélemények glosszáriuma, hanem inkább az értelmezések értelmezése, „interpretációk interpretációja”, ahogyan Clifford Geertz fogalmaz. E közvetítései tudásnak, élménykészletnek, felfogásmódoknak, elbeszélési kísérleteknek korántsem egyszerűen „újságírási” rutinokra, hírközlésekre, rövid reflexiókra épülnek, hanem inkább a kicsiny tudás kiterjesztése, s ezáltal a tudható dolgok fölötti kérdések megvallása, a kisebbséget mint tüneményt illető aggodalmak mutatkozása, a „kisebbség-gondolat” jogosultságának népszerűsítése mindez. S nem azért, mert mindannyian „történeti antropológusok” lennénk… Hiszen a publicisztika, a riport, az esszé, a kritika, recenzió, beszámoló, tudománynépszerűsítő kísérlet még nem kevesebb, ha napilap mellékletében, mintegy folyóirat-funkcióban lát napvilágot… Ma már (s épp most, amikor például az 1939–1944 közötti magyarországi német megszállás emlékévfordulójára komponált jelképes szoborzat jelentésének vitája, a visszaemlékezések, naplók, filmek, holokauszt-évforduló és egyéb történeti tényanyag válik viták tárgyává a magyar közgondolkodásban) nem lényegtelen, hogy a kollektív memória mely tartományait, a historikus érzület mely húrjait, a múlt-magyarázatok milyen egyvelegét nevezi ki a hivatalosság a főáramú történeti tudat alapjának, s így az sem lényegtelen, milyen gondolkodási előzményekkel terhes mindez. Ezért ha (korántsem teljességértékű, de) meghatározó és korszakos szemléletirányokat látok megnevezhetőnek az ELTE bölcsészkari Bácskai Vera-műhely olyan munkatársainál, mint Benda Gyula, Tóth Zoltán vagy olyan önálló kutatáshistóriákat, amilyen Gyáni Gáboré vagy Klaniczay Gáboré, de jelezhetném itt Tánczos Vilmos, Magyari-Vincze Enikő, Keszeg Vilmos kolozsvári, Gagyi József csíkszeredai illetve marosvásárhelyi kutatási és tematikus útjait is, vagy a budapesti Atelier Francia—Magyar Doktoriskola új nemzedéknyi történészének törekvéseit, akkor még csupán alig körvonalaztam e szakmai trendek hosszan sorolható köreit… Más és újabb vonulat látszik kirajzolódni Fejős Zoltán vagy megint más Czoch Gábor, Sonkoly Gábor, Apor Péter, Vári András, Ö. Kovács József, Granasztói Péter felől, s ismét másabb Albert Réka, Feischmidt Margit nemzetreprezentációs narratívájában, Heltai Gyöngyi színházantropológiai kontextusaiban, R. Nagy József munkásantropológiai keresőjében vagy a Gulyás Gyula és Biczó Gábor kimunkálta művészéletút-analízis összefüggésrendszerében. (Jelzem: bocsáttassék meg mindenki felől, kinek történeti alapozottságú néprajzi, kultúrahasználati, kommunikáció-elméleti, európai etnológiai vagy akár turizmuskutatási, zene- vagy táncantropológiai vizsgálódásairól itt nem teszek külön említést, s csupán utalok arra is, hogy az antropológiai kutatási miliőben nélkülözhetetlen történeti dimenziók jelenkorkutatási aspektusai kézenfekvően jelen vannak Sárkány Mihály, Boglár Lajos, Kunt Ernő, Huseby-Darvas Éva, Wilhelm Gábor, Ilyés Zoltán, Szeljak György, Kovács Nóra, Papp Richárd, Bakó Boglárka, Sebestyén Éva, Szilasi Ildikó, Szász Antónia, Michael Stewart, Kovács Éva, Szuhay Péter, Peti Lehel, Pócs Éva, Bali János, Fosztó László, Mohay Tamás, Lajos Veronika, Vargyas Gábor, Borsos Balázs, Sántha István, Feischmidt Margit, Komáromi Tünde, Könczei Csongor, Pulay Gergő, Pusztai Bertalan, Nagy Károly Zsolt és még mások megannyi tereptanulmányaiban). S midőn e névsor is csak részben reprezentálja azokat, akik máris „hoztak valamit” a történettudomány ágazataként megnevezhető történeti antropológia irányzatához, csupán részben kell visszautaljak a bevezetőben s lentebb említett valóságvizsgálat és történelemátírás hozadékára. A mindennapi életek leírása, a mikrotörténeti látásmód nem miniatürizálás szándékát vagy méretcsökkentési törekvést jelent a kutatási horizonton, hanem a mikroszkopikus megfigyelések rendjét, újfajta tudományos tekintetet. Nem „struktúra nélküli” világok pillanatfelvételeit, hanem kis közösségek, falvak, tájegységeken belül is önálló közegben élő „kisemberek” életének méltó felbecsülését, a sajátunktól valamiben (jelentősen vagy csak alig) eltérő kultúrák újraolvasatát.

Az antropológiai nézőpont és szemléletirány alkalmazása a történetírásban egyúttal kölcsönös is, a másfajta kultúrák egyenrangúságának elismerése mellett a másság értékének megbecsülését, színgazdagságának és árnyalatainak fontossá tételét, a kisebbségi léthelyzet teljesértékűségének megerősítését is tükrözi. Nem képez társadalomtudományi formációt, nem keres mindenre alkalmas magyarázó sémát, nem nagyítja föl monumentálisra a különböző források révén példázható tényeket, s nem tekinti mindezeket igaznak vagy igazságosabbnak, mint amilyenek. De egyenlőségüket épp érdekességükből, egyéniségük varázsát épp a másságban fölfedezve, az elbeszélés és emlékezet anyagát súlyban mérve, a múlt tényeiből a jelen megélési lehetőségeit is kibontva törekszik érvényes ismeretek, eseménymenetek, életrajzi momentumok, új jelentéshorizontok fölfedezésére. Így válik egyre inkább a múlt világainak, a múlt idők embereinek létét megértésközelbe segítő tudományos vállalássá.

 

Könyvészet

Albert Réka 2002 Le paysage national: de l'émotion à la „pensée” nationale et inversement. In A.Gergely András szerk. A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése. (II.) Új Mandátum, Budapest, 11-20. https://mek.oszk.hu/06800/06812

Apor Péter 2003 Történeti antropológia. In Bódy Zsombor – Ö. Kovács József szerk. Bevezetés a társadalomtörténetbe: hagyományok, irányzatok, módszerek. Osiris, Budapest, 443-466.

Appadurai, Arjun (1991) 2006 Modernity at large: cultural dimensions of modernity. University of Minnesota Press, London and Minneapolis. (A francia fordítást használtam, Après le colonialisme. Payot, Paris).

Bakó Boglárka 2009 Mentális határok. Beszélő, 14. évf. 11. szám (Roma dosszié).

https://beszelo.c3.hu/cikkek/mentalis-hatarok

Benda Gyula 2008 Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban (Keszthely társadalma 1740–1849). L'Harmattan Kiadó, Budapest.

Biczó Gábor 2008 Csillagok vándora. Antropológiai portré a domokosi Szász Jánosról. Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet.

Bódy Zsombor – Ö. Kovács József szerk. 2003 Bevezetés a társadalomtörténetbe: hagyományok, irányzatok, módszerek. Osiris, Budapest.

Boglár Lajos 2001 A kultúra arcai. Mozaikok a kulturális antropológia köréből. Napvilág Kiadó, Budapest.

Borsos Balázs 1998 Szafari a pále, pále. A gróf Teleki Samu vezette expedíció (1887–1888) szerepe és jelentősége Kelet-Afrika néprajzi feltárásában. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, Magyar Etnológia 3.

Burke, Peter 1987 The Historical Anthropology of Early Modern Italy. Essays on Perception and Communication. Cambridge.

Burke, Peter 1991 Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég, Budapest.

Burke, Peter ed. 1992 New Perspectives on Historical Writing. Pennsylvania State University Press. (részlet lásd Burke 2000).

Burke, Peter 2000 Az eseménytörténet és az elbeszélés felélesztése. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 37-52.

Chartier, Roger 1988 Cultural History. Between Practices and Representations. Polity Press, Cambridge.

Czoch Gábor – Sonkoly Gábor szerk. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Csokonai Kiadó: Debrecen.

De Certeau, Michel 1984 The Practice of Everyday Life. University of California Press, Berkeley.

Darnton, Robert 1987 Lúdanyó meséi. / A nagy macskamészárlás. Akadémiai, Budapest.

Davies, Natalie Zemon 1981 Antropológia és történettudomány a nyolcvanas években. Világtörténet, 1984:17-27.

Davies, Natalie Zemon 1982 Le retour de Martin Guerre. (magyarul: Martin Guerre visszatérése. Osiris, Budapest, 1999).

Davis, Natalie Zemon 2001 Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban. Balassi, Budapest.

Eriksen, Thomas Hylland (2001) 2006 Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest: Gondolat Kiadó.

Fejős Zoltán 1994 Esélyekről: elmélettel vagy anélkül. Replika, 13–14:135-140.

Feischmidt Margit szerk. 1997 Multikulturalizmus. Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest.

Fónagy Zoltán 1994 A mindennapok története. Antropológiai perspektívák a német társadalomtörténet-írásban? In Orosz I. – Pölöskei F. szerk. Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Korona Kiadó, Budapest, 369-380.

Frazon Zsófia 2010 Szellemi-kulturális örökségünk. https://tranzit.blog.hu/2010/10/13/frazon_zsofia_szellemi_kulturalis_oroksegunk_mirol_gondoljuk_hogy_az_es_mirol_nem

Für Lajos 2000 A berceli zenebona, 1784. Kísérlet a történelmi pillanat megragadására. Osiris, Budapest.

Gagyi József 2004 Örökített székelykapu. Hagyomány, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Mentor könyvkiadó, Marosvásárhely.

Geertz, Clifford 1995 After the Fact: Two Countries, Four Decades, One Anthropologist. Harvard University Press, Cambridge.

Geertz, Clifford 1994 A „bennszülöttek szemszögéből”. In Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest, 200-216.

Ginzburg, Carlo 1991 A sajt és a kukacok. Egy 16. századi molnár világképe. Európa, /Mérleg sorozat/, Budapest.

Ginzburg, Carlo 2003 Éjszakai történet: a boszorkányszombat megfejtése. Európa, Budapest.

Ginzburg, Carlo 2010 Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem. Válogatta és az előszót írta K. Horváth Zsolt. Kijárat Kiadó, Budapest.

Granasztói Péter 2010 Az eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyi világ tükrében /Kiskunhalas 17601850/. Néprajzi Múzeum, Tabula könyvek 10., Budapest.

Gulyás Gyula 1998 Mámó. Dokumentumfilm egy parajdi öregasszonyról. KVAT, Miskolc.

Gyáni Gábor 1994 A társadalomtörténet mint retrospektív kulturális antropológia? Replika, 15–16:191-198.

Gyáni Gábor 1997 A mindennapi élet, mint kutatási probléma. Aetas, 1; https://www.epa.hu/00800/00861/00004/1997_t9.html 

Gyáni Gábor 2000 Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Budapest.

Heltai Gyöngyi 2002 Le réalisme socialiste et la propagande socialiste comme sujets possibles pour les études culturelles. In A.Gergely András szerk. A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése. (I.) Új Mandátum, Budapest, 53-58. https://mek.oszk.hu/06800/06812

Hofer Tamás 1984 Történeti antropológia. Konferencia-bevezető. Antropológiai írások, 8-10. sz., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 7-19.

Holló Imola Dalma – Komjáthy Zsuzsa szerk. 2001 Jelen lenni és antropológiát írni: a kutatás és a szöveg talányos viszonya. MTA PTI, Budapest. On-line: https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=165.

Huseby-Darvas Éva V. 2003 Hungarians in Michigan. East Lansing, Michigan State University Press.

K. Horváth Zsolt 1999 Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. Aetas, 3:132-141. https://epa.oszk.hu/00800/00861/00012/99-3-9.html

K. Horváth Zsolt 2010 szerk. « Nullius in verba. Előszó », in Carlo Ginzburg, Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem. Kijárat Kiadó, Budapest, 7-12.

K. Horváth Zsolt 2010 « Emlékezet a történelem után. Pierre Nora és a Les Lieux de mémoire: az esettől a modellig ». In Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Napvilág, Budapest, 377-407.

Ilyés Sándor – Keszeg Vilmos szerk. 2008 Az eltűnt katona. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, 16. Kolozsvár.

Keszeg Vilmos 2011 Narratológia. / Történetek és kontextusok. In A történetmondás antropológiája. Egyetemi jegyzet. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek, 7., Kolozsvár, 27-86.

Klaniczay Gábor 1990 Történeti antropológia. In A civilizáció peremén. Magvető, Budapest.

Kovács Éva szerk. 2007 Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Néprajzi Múzeum, PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest – Pécs. Regio könyvek. https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/kozossegtanulmany-modszertani-jegyzet

Kovács Nóra 2005 Szavak nélkül – a milonga kommunikációs rendszere. In A.Gergely András, Bali János, Papp Richárd, Prónai Csaba szerk. Kultúrák között: Hommage á Boglár Lajos. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 433-438.

Kunt Ernő 2003 Az antropológia keresése. Válogatott tanulmányok. Szerk. Bán András. DOCUMENTATIO ETHNOGRAPHICA. L'Harmattan, Budapest.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1975 Montaillou, village occitan de 1294 à 1324. Gallimard, Paris (m.: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294–1324). Osiris, Budapest, 1997).

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997 L’historien, le chiffre et le texte. Fayard, Paris.

Levi Giovanni 2001 Egy falusi ördögűző és a hatalom. Osiris: Budapest.

Lüdtke, Alf ed. 1995 The History of Everyday Life. Reconstructing Historical Experiences and Ways of Life. Princeton, N. J.

Medick, Hans 2000 Mikrotörténelem. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 53-63.

Niedermüller Péter 1994 Paradigmák és esélyek, avagy a kulturális antropológia lehetőségei Kelet-Európában. Replika, 1314. (1994. június), 89-129.

Papp Gábor – Szijártó M. István szerk. 2010 Mikrotörténelem másodfokon. L’Harmattan, Budapest.

Papp Richárd 2008 Március 15-e kontra december 5-e? A nemzettudat változásai és a rituális emlékezet a zentai magyarok körében. In Papp Richárd – Szarka László szerk. Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 459-487.

Peti Lehel – Ilyés Sándor – Pozsony Ferenc szerk. 2008 Lokális és transznacionális csángó életvilágok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár.

Pócs Éva 2007 Maszk, átváltozás, beavatás. Balassi, Budapest.

R. Nagy József 2009 Munkáskolóniák kulturális antropológiai vizsgálata Északkelet-Magyarországon. PhD értekezés. DE Bölcsészettudományi Kar.

Revel, Jacques 1996 A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In Czoch Gábor – Sonkoly Gábor szerk. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Csokonai Kiadó, Debrecen, (é. n.) 51-70.

Sántha István 2012 A modernizáció elemei a kelet-szibériai evenkik kultúrájában. In Sárkány Mihály szerk. Modernizáció, kulturális beidegződések és ideológiák. Ethno-Lore XXIX. Szerkesztette: Báti Anikó és Sárkány Mihály. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 63-90. (Tatiana Safonova-val).

Sárkány Mihály 2007 A történelem mitikus magyarázata és szóban rögzítése a kikuju hagyományban. In Szemerkényi Ágnes szerk. Folklór és Történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest, 323-335.

Sebestyén Éva 2008 Kaland és kutatás Afrikában. Magyar László életrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Sebők Marcell szerk. 2000 Történeti antropológia. Replika könyvek, Budapest.

Sonkoly Gábor – Czoch Gábor szerk. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Stewart, Michael Sinclair 1994 Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. T–Twins Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány, Budapest. https://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=1351

Szász Antónia 2005 „A nők kezében tönkremegy az arany”. Módszertani töprengések egy esettanulmány kapcsán. In A.Gergely András, Bali János, Papp Richárd, Prónai Csaba szerk. Kultúrák között: Hommage á Boglár Lajos. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 172-176.

Szekeres András 2003 Pillantás a társadalomtudományok szerszámosládájába. In uő. szerk. A történész szerszámosládája. L’Harmattan, Atelier Füzetek, Budapest, 7-12.

Szeljak György 1999 "A kukorica a lélek ereje". Az egészség és a betegség értelmezése egy mexikói nahua indián közösségben. In Kézdi Nagy Géza szerk. Szimbiózis. Tanulmánykötet Boglár Lajos 70. születésnapjára. ELTE, Budapest, 118-130.

Szijártó István 2000 Történeti antropológia és mikrotörténelem: az új társadalomtörténet. Budapesti Könyvszemle 12:151-159.

Szijártó István 1996 Mi a mikrotörténelem? Aetas, 11(4)157-185.

Szijártó István 2010 Történeti antropológia. Szócikk az Antropológiai – etnológiai – kultúratudományi kislexikon /szerk. A.Gergely András et al./ MTA PTI – MAKAT – ELTE TÁTK, Etnoregionális Munkafüzetek, No. 108., Budapest, 351-353.

Szilasi Ildikó (– Lóránt Attila) 2010 Kongó. Torday Emil nyomában. Afrikai-Magyar Egyesület, Budapest.

Szuhay Péter 1995 Cigánykultúra. A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a cigány nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 7. évf. (ősz) 329-341.

Takáts József 1999 Antropológia és irodalomtörténet-írás. BUKSZ, 1. (Tavasz) 38-47.

Tánczos Vilmos szerk. 2004 Képek a folklórban. Tanulmányok az archetipikus szimbolizáció köréből. (Kriza Könyvek, 22.). Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár.

Tóth Zoltán 1989 Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest.

Vargyas Gábor 2008 Dacolva az elkerülhetetlennel. Egy közép-vietnami hegyi törzs, a brúk kultúrája és vallása. L’Harmattan, Budapest.

Vári András szerk. 1988 Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Akadémiai, Budapest.

Vörös Miklós 1999 James Clifford és az antropológia termékeny illúziói. Helikon, 4:591-599. https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=79375

Wilhelm Gábor 2014 The Ainu in Japan: Ethnic Identity and Cultural Definitions. Antroport, Tanulmányok. 1-11. https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=284

Zempléni András 2002 Sepulchral Land and Territory of the Nation: Reburial Rituals in Contemporary Hungary. In A. Gergely András szerk. A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése. (II.) Új Mandátum, Budapest, 2-10. https://mek.oszk.hu/06800/06812

 


[1] Az 1970-es években már az olasz Microstoria történeti irányzatának hívei olyan kutatásokat végeztek, melyekben a francia mikrotörténet-írás (Annales-iskola), valamint a történeti antropológia és az angol historical anthropology gondolkodási hagyományai, kutatási tapasztalatai voltak meghatározó jelentőségűek, illetőleg ezek kezdeményeinek számítanak a mából visszatekintve. A történészek által kiválasztott történeti tájak, tradíciók, helyi jelenségek új divatot formáltak, a régi témakörök (boszorkányság, démonok, inkvizíció, vallási népszokások, szokásjogok, folklorikus jelenségek) mellé illesztettek a mindennapi életből kiválasztott új témaköröket (párkapcsolatok, háborús hétköznapok, megélhetési gondok, betegségek, igazságszolgáltatás, mesei figurák stb.), melyekben a kor életmód-mintáit, vallási rendjét, szokásnormáit, értékrendjeit, hitbéli sajátosságait, szakrális eljárásait kísérték figyelemmel, különösen a dokumentumokat kiegészítő, szövegszerűen fennmaradt elbeszélt történelemmel és privát történelemmel (naplók, hagyatéki leltárak, bírósági vallomások, szerelmes levelek, mesék, „hiteles” történetek, viccek, grafikus ábrázolások stb.). S mert e források egy része ha lejegyzésben maradt is meg, de orális, elbeszélt-elmesélt forrásokra épült, szükségképpen olyan jegyekre kellett figyelemmel legyenek, melyek állandósult hatásokat, rejtett mintázatokat, értékrendi példakövetést, helyi szokást, deviáns megoldásokat, egyházhoz vagy hatóságokhoz való viszonyt, munkaközösségekhez fűződő partnerségi emlékeket, hitvilágokat, verses vagy folklorisztikus hagyatékot fogtak körül.

[2] Bár, éppenséggel maguk a kutatók megtették ezt nem is egy változatban, lásd a korábban itt hivatkozott forrásmunkákat, illetőleg Szijártó István, Apor Péter, K. Horváth Zsolt vagy Peter Burke fontos munkáit és értelmező befektetéseit a fogalom kiterjedt értelmezésébe.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X