KISEBSÉGBEN: Atlanta árnyékában (2.)


-A A+

Cseke Gábor olvasónaplójából

Atlanta árnyékában (2.) (Szász János)

Bill Clinton elnök a kerekasztal jelentőségéről

(1995. február 14.)

(Atlanta * különtudósítónktól) Az atlantai találkozó előestéjén felhívtuk a Fehér Ház sajtóirodáját, s a Romániai Magyar Szó nevében kérdést intéztünk Bill Clinton amerikai elnökhöz az atlantai román–magyar megbeszélések jelentőségéről. A következő választ kaptuk: „A közép-európai biztonság és stabilitás jelenleg a legfontosabb világpolitikai kérdések egyike, amelynek próbaköve a romám—magyar megbékélés. Remélem, hogy Atlantában a kis lépések politikája a döntő lépések előkészítésének bizonyul. A tolerancia és az észszerű kompromisszumok mindig eredményre vezetnek. Sok sikert kívánok az atlantai értekezletnek, s örvendenék annak, ha éppen az Egyesült Államokban nyújtanának kezet egymásnak románok és magyarok. (John G. Saxon)

Klaus Kinkel Atlantáról

(1995. február 14.)

(Bonn * különtudósítónktól) A német sajtó hangsúlyozottan felfigyelt az atlantai találkozóra. A televízió, a rádió híradásai, a nagy és vidéki lapok hasonlóképpen felhívták a német közvélemény figyelmét az atlantai kerekasztal  világpolitikai jelentőségére. Ennek az érdeklődésnek a szemmeltartásával fordultunk  Klaus Kinkel német külügyminiszter kabinetirodájához egy, a Romániai Magyar Szó által megfogalmazott kérdéssel, nevezetesen: milyen jelentőséget tulajdonít az atlantai román–magyar értekezletnek? A következő választ kaptuk: „Németország nagy jelentőséget tulajdonít a közép-európai stabilitásnak, amelynek köztudottan kulcskérdése a román–magyar viszony, a térség kisebbségi kérdésének demokratikus rendezése. A pozitív szlovákiai folyamatot most már a romániainak is  kell követnie. Még nem késő, hogy a megbékélés létrejöjjön, megkössék a román–magyar alapszerződést, rendezzék a kisebbség egyenjogúságát. A folyamat meggyorsításában lehet nagy szerepe az atlantai román–magyar kerekasztalnak, mely diadalra viheti a józan észt, a realizmust, melyre az európai integrációs folyamatnak oly nagy szüksége van” – hangsúlyozta a német külügyminiszter. (Gabriel Jakob Meder)

Ami érdekes az egész történetben, az a két európai, önkéntes tudósító: John G. Saxon és Gabriel Jakob Meder felbukkanása volt a lap hasábjain. Engem személyesen zavart az, hogy a John Saxon könnyen azonosítható Szász János nevével, s rögtön egy fiktív figurát gyanítottam mögötte, viszont a másik fickó felbukkanása leszerelte gyanakvásomat. Valószínűleg, főszerkesztőnk fejében is fészket rakott némi kétség, de kételyeinkről nyíltan nem beszéltünk, egyszerűen örvendtünk az exkluzív tudósításoknak és az atlantai kerekasztalt üdvözlő politikai személyiségek megnyilatkozásának. Ráadásul, a továbbiakban John G. Saxontól olyan beszámolók érkeztek, melyek alapos helyszín- és tárgyismeretről árulkodtak, és minden további nélkül akár hihetők is lehettek – nem csak az olvasók szemében...

Atlanta, kerekasztal és Szerelmesek Napja

(1995. február 15.)

(Atlanta * különtudósítónktól) Az amerikai sajtó mindinkább és mind tüzetesebben foglalkozik a ma megkezdődött román–magyar kerekasztallal. Az analisták úgy látják, hogy a szemináriumra azért volt szükség, mert a romániai nacionál-soviniszta erők mindinkább megmakacsolják magukat abban, hogy megtagadják a romániai kisebbségektől az egyenjogúságot. Függetlenül attól, hogy azt állítják: Romániában a nemzeti kérdés rég meg van oldva, mindenki tudja, és erre adatok – nem csak az RMDSZ-éi – állnak rendelkezésre, hogy Romániában megoldatlan a kisebbségi iskolakérdés, az anyanyelvű demokrácia, valamint az RMDSZ által javasolt autonómia-tervezet, amire a legagresszívebb a hivatalos válasz. Az amerikai sajtó elemzői viszont nagyon jól tudják, s erre amerikai gyakorlat van, hogy az autonómia nem országdaraboló erő, hanem egyszerűen a decentralizálás, a demokratikus kezdemény egyik serkentője. Az Amerikai Egyesült Államoknak óriási tapasztalata van e tekintetben, és függetlenül attól, hogy Románia egységes, miközben Amerika föderatív állam, az autonómia kérdése nem a formákon, hanem a lényegen múlik.

Az amerikai sajtó különben azzal is tisztában van, hogy a nacionál-sovén erők Romániában ellentámadásba lendültek, példa erre a nemrég érkezett hír, hogy a romániai parlamentben hivatalos okmányokat fogadtak el, melyekben elítélik egyfelől az RMDSZ álláspontját a nemzetállam kérdésében, valamint a vádlottak padjára ültetik Markó Béla elnököt londoni előadásáért, amelyben azt állította, hogy hetvenvalahány éve Romániában állandó beolvasztó politika folyt. A régi csatabárdok előásása nem szolgál semmire, s köztudott, hogy e jelenségek között veszélyes analógiákat vonni, mert a történelmi körülmények ma mások, mint 50—60 évvel ezelőtt. De a lényeg mégis csak az, hogy Romániában rendezni kell a kisebbségi kérdést, és bármiként is sorakozik fel a mérsékelt nacionalizmustól az agresszív nacionalizmusig a romániai sovén erők serege, a kérdés megoldása nem pusztán belpolitikai jellegű, hanem nemzetközi, illetve a világbéke és biztonság tartozéka. Az ma már közhely, hogy a közép-európai béke és biztonság kulcskérdése a román–magyar viszony, ezen belül a romániai erdélyi magyarság, valamint a román többség közötti viszony rendezése.

Az Atlantába érkezett küldöttségek részben pihenéssel, részben városnézéssel töltötték az utolsó órákat a kerekasztal megkezdése előtt. Atlanta, mint már megírtam, most politikai lázban forr, rengeteg új építkezést lehet megtekinteni, újonnan már elkészült igen szép és igen modern épületeket, de a régi Atlantának is sok a látványossága. Természetesen, a sajtó megostromolta a küldötteket.

A találkozó február 14-én kezdődik, ez jelentős nap az Egyesült Államokban, a neve Valentine's Day, s tudnivaló, hogy Szent Bálint a szerelmesek védőszentje. Ez a nap Amerikában is, akárcsak angol nyelvterületen a szerelmeseké, amikor az egymáshoz ragaszkodó párok kártyákat küldenek egymásnak, megajándékozzák egymást. Természetesen, a politikában nem létezik szerelem, de még szeretet sem; de talán jó jelnek tarthatjuk, hogy a román–magyar értekezlet éppen e szívderítő napon kezdődik. (John G. Saxon)

Markó Béla az első napról

(1995. február 15.)

(Atlanta * különtudósítónktól) Azt hiszem, mint ahogy a hírügynökségek erről már tájékoztatták az RMSZ olvasóit is, mindenki tudja: az atlantai kerekasztal kezdése előtt annyi volt az újdonság, hogy tudomásunkra hozták: a sajtó képviselői nem vehetnek részt az értekezlet munkálatain. Érdekesebb volt Jimmy Carter szóvivőjének kijelentése a volt elnök közvetítő jellegéről, mely annyiban áll, hogy a felek szótértésében segédkezzék. Erre az árnyalati tisztázásra azért volt szükség, mert nyilvánvaló, hogy Romániában a konfliktus még nem fegyveres, s eddigi közvetítő tevékenységétől elütően  Jimmy Carternek természetszerűleg a dialógus elősegítő szerepére van szüksége.

A sajtót ugyanis bejárta az a hír, hogy Corneliu Coposu, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke kijelentette, miszerint pártja küldöttje azért nem vesz részt a megbeszéléseken, mert Romániában nincs olyan jellegű etnikumközi feszültség, amelyben a felek között közvetíteni kellene. Az a hír is megérkezett, hogy Románia legnagyobb példányszámú lapjának igazgatója vezércikket írt az itteni találkozóról, amit mint Erdély, sőt Románia végét értékelt. A világ minden tájáról érkezett tudósítók körében e kijelentés előbb derűt, majd megütközést keltett, hiszen napnál világosabb, hogy e találkozónak tanácskozási jellege van. Itt dialógus folyik, amely, mint minden építő szándékú párbeszéd, nem járhat katasztrofális következményekkel. Sőt!

Sajtótudósítók körében erősen fontolgatják, mi okból zárták ki az újságírókat az értekezletről. Az ideérkezettek többsége úgy véli, hogy mint az az Atlantába érkezett romániai politikusok szűkszavú nyilatkozataiból kiderült, az értekezleten jelen lesznek olyan erők is, amelyek bizalmatlanul, gyanakvással néznek a dialógus elébe. Meg kell mondanom azt is, hogy a sajtóban, jórészt tájékozatlanságból, néhány olyan információ is megjelent, miszerint Romániában nem etnikumközi feszültség, hanem súlyos és fenyegető konfliktus lenne. Ehhez tudni kell, hogy a szenzációkereső amerikai sajtó mindig túloz. A sajtó java része viszont a valóságnak megfelelő feszültségről beszél. És azt nyomatékosítja, hogy Romániában a kisebbségi oktatás, a nyelvi demokrácia, az önrendelkezés kérdése még rendezésre vár. Az önrendelkezést illetően az amerikai társadalom csakis saját tapasztalatai alapján ítélkezhet: köztudott, hogy az Államokban a helyhatalmi struktúrák kizárólag az önrendelkezés alapján működnek. Az amerikai eleve ellensége minden központosításnak, s bár elismeri a központi kormányzat, valamint az elnök szerepét, váltig ragaszkodik az államok, a helyi hatalom önrendelkezési jogához. Az amerikai tapasztalat szerint a kettő egyeztetése oly harmóniához vezet, ami a demokrácia garanciája.

Furcsa és megütköző visszhangot váltott ki, hogy a román szenátusban határozatilag elítélték Markó Béla londoni előadásának bizonyos passzusait, vagyis nem bírálták, hanem hivatalosan megbélyegezték a szenátort hangoztatott véleményéért, ami alighanem páratlan a parlamentarizmus történetében. Éppen ezért fölkerestük a Hyatt szállóban Markó Béla urat s arra kértük, nyilatkozzék a Magyar Szó olvasóinak elítéléséről, valamint a megbeszélések első napjáról.

– Megállapodtunk abban, hogy a sajtónak részletes tájékoztatást nem nyújtunk, csak általános helyzetről számolunk be. Elég éles viták voltak, sorra vettük a legfontosabb kérdéseket, elvi problémákat. Vita volt az autonómia kérdéséről, hasonló elvi kérdésekről, arról a belpolitikai kontextusról, melyeket otthon visszhangzóan tapasztalunk. Elkészítettünk egy problémalistát, melyen szerepel a kisebbségi törvénytervezet, az oktatási törvénytervezet, más törvényhozási problémák, más területeken megnyilvánuló jogsérelmek. Szinte teljes a lajstrom. Szerdától kezdve a munkálatokat Jimmy Carter vezeti. Atlantában gyönyörűen süt a nap, remélem, a Carter Center gyűléstermében legkevesebb szétoszlanak a felhők.

– Az otthoni támadásokról is szóljon néhány szót...

Furcsálom, hogy a szenátus határozata véleményemért ítél el, s e támadásra akkor kerül sor, amikor az RMDSZ egy jelentős képviselete dialógust folytat Atlantában. Vagy talán éppen ezért történt az egész? – fejezte be rövid nyilatkozatát Markó Béla. (John G. Saxon)

1995. február 14., késő este

A fehér limuzin titka * Romániai hírek * Ha szükséges, Jimmy Carter Romániába jön

(1995. február 17.)

(Atlanta * különtudósítónktól) A szigorú hírzárlat ellenére, amit a PER vezetői a Romániai Magyar Szó olvasói számára ismeretes okokból indokoltnak tartanak, az atlantai újságírók megtudták, hogy Carter volt elnök a második napon 40 perces előadással nyitotta meg a kerekasztal munkálatait. A résztvevők betartják a megállapodást, és részletekkel nem szolgálnak a sajtó számára, annyi kiszivárgott mégis a zárt ajtók mögül, hogy a román küldöttség tagjai meglehetősen feszült hangulatban szólalnak fel, s általában megismétlik azokat az állításokat, melyekről tegnapi interjújában Markó Béla beszélt. Viselkedésük nem arra vall, hogy kötetlen vélemények cseréje folyna, hanem mintha a kerekasztal arra szolgálna, hogy döntéseket hozzon, s méghozzá a román fél hátrányára. A megállapodások ellenére az RNEP képviselője egyszer mégis felszólalt, bár nem mondott jelentős dolgot. Egyébként az a kósza hír járja, hogy megérkezett Atlantába Gheorghe Funar és helyettese a pártelnökségben, de erre semmi bizonyíték.

Egy sajtóirodák által közölt hír szerint a legnépszerűbb romániai napilap tulajdonos-igazgatója az RMDSZ-t hevesen támadó cikksorozatot közöl lapjában, ami annál furcsább, mert Ion Cristoiu úr eddig ellenzékiségéről volt ismeretes. Kollégái furcsállják: éppen, amikor a dialógus létrejött, akkor támadja az RMDSZ-t, akár vélt vagy valós hibáiért, ami ebben a pillanatban teljesen lényegtelen. A nagy sajtóügynökségek bukaresti híreiből kitetszik, hogy a román politikai osztály különböző ürügyekkel szembefordul a dialógussal, s Atlantát harmadik bécsi döntésnek bélyegzi. Megrökönyödést keltett, hogy az ellenzék vezére, Emil Constantinescu professzor maga is beállt az értekezlet destabilizálói közé és megfenyegette az RMDSZ-t, hogy amennyiben nem ismeri el a nemzetállamot, kizárják a konvencióból.

Megkérdeztük a romániai magyarok küldöttségének egyik tagját, nem érzik-e magukat elszigeteltnek, s azt a választ kaptuk, hogy a szövetség megszokta a nemtelen támadásokat, jók az idegei, és nem esik pánikba; izolációról szó sem lehet, hangoztatta a küldött, hiszen magunk mögött tudjuk a román többség demokratikus közvéleményét, nem szólva a romániai magyar és a magyarországi, a nemzetközi közvélemény támogatásáról... Holnap különben sajtóértekezlet lesz, ahová beengedik a sajtótudósítókat is. Telefonkapcsolatba léptünk Jimmy Carterrel is, aki ugyan kijelentette, hogy bizakodó, de érdemben nem volt hajlandó nyilatkozni, mondván, hogy a kerekasztal értekezleten mindent elmondott. Bocsánatot kértünk a zaklatásért. (John G. Saxon)

A továbbiakban Szász János „visszavette” magához a váltóbotot tengeren túli barátjától, s eredeti telefoninterjút készített a hazafelé készülődő RMDSZ-elnökkel..

(Telefoninterjú Markó Bélával) – Hajnali öt órakor kezdtem hívni Bukarestből az Atlantai Hyatt szállót (0014045771234) és kértem a 443-as szobát, de csak az üzenetrögzítő válaszolt: „Köszönöm, hogy felhívott, de a szoba lakója nem tartózkodik itt. Kérem, keresse később...” Mintegy két és fél óra múlva sikerült.

– Milyen kilátás nyílik a szobádból? A költőt megihleti-e?

– Egy ronda felhőkarcolóra.

– Itt elterjedt egy mese, holmi fehér limuzinról, amely téged és Tőkés Lászlót furikáztatott, míg a többiek egy kisbuszban szorongtak...

– A PER egy mikrobuszt és egy személygépkocsit bérelt a küldöttségek számára. S mivel Tőkés meg én már nem fértünk be a mikróba, hát beültünk a kocsiba, amely valóban fehér volt és valóban limuzin, hiszen kiskocsi Amerikában nincs.

– És ebből sütöttek itthon pecsenyét. Jellemző. Mondj valamit a második napról.

– Folytattuk, most immár a megállapított téma-lajstrom szerint, és nagy viták közepette az égető kérdéseket átbeszéltük. Végül az a döntés született, hogy otthon folytatjuk a dialógust, a megbeszélt témakörök szerint.

– Nem azért mondom, de ennyiért kár volt odautazni. De azt is mondhatom: ennyiért érdemes volt több ezer km-t utazni, ha vitapartnereinknek nem volt jó Brassó...

– Mondjam tovább...Született egy határozat, miszerint az összes résztvevők lépéseket tesznek otthon az utóbbi hetek feszültségének csökkentésére. Körülbelül ennyi.

– Mondd és Erdélyt nem adtátok el?

– Megpróbáltuk, de az amerikaiaknak nem kell.

– Carter volt elnök úgy hallom, 40 percig beszélt. Mit mondott?

– Valóban, hangsúlyozta, a mi problémáinkra oda kell figyelni, és csak dialógus révén kell megoldanunk őket. Jelezte, hogy igényli a folyamatos tájékoztatást, és megígérte,  bármikor számítani lehet szolgálataira, addig menően, hogy ha szükséges, eljön Romániába. Többet nem mondhatok a hírzárlat miatt.

– Mikor indultok haza?

– Holnap, a sajtóértekezlet után, itteni idő szerint du. 5-kor.

– Jó utat!

Ezután megszólalt az üzenetrögzítő orrhangja: „Köszönöm, hogy felhívott...” Bár lenne benne köszönet! (Szász János)

Az utolsó nap Atlantában

(1995. február 18—19.)

(Bukarest—Atlanta) Olvasom a friss România liberă-ban, hogy az atlantai találkozóról a világ személyiségeinek nyilatkozatai a magyar lobbizóknak köszönhetők. Minden voltam már életemben: osztályellenség és kém-, tolvajgyanús, és házasságszédelgő, végre öreg fejemmel lobbizó lettem.

Lobbi annyit tesz, mint befolyásos érdekcsoport, lobbizó tehát az, aki egy ilyen csoportnak a tagja. Valóban több napja, éjszakáról éjszakára, kivilágos kivirradtig ülök a könyvekkel bélelt nappaliban és vasszínű, tárcsás telefonomat gyötröm. Lobbizó társaim skót juhász Lexi kutyám és szénfekete kölyökmacskám, ők a tanúim és a tanácsadóim. Egyébként egyedül ülök itt és várom, néha félórákat, hogy a nemzetközi telefonoskisasszony felvegye a kagylót, betűzöm családnevemet és bemondom az atlantai, kilométer hosszúságú telefonszámot. 

– Halló, mondom, itt Bukarest, Románia, Európa, a romániai magyar napilap...

A Hyatt Szálló kompjutere nem hajlandó kilökni se Markó Béla, se Tőkés László, se Frunda György nevét, mire fel az egyszerű Markót követelem, azt viszont olasznak hallja az atlantai diszpécsernő, és megkérdi, vendég-e az illető vagy a szálloda személyzeti állományának tagja... Azután itt vagy amott kezd csengeni a telefon, de senki se veszi föl a kagylót. Csak nagysokára sikerül a kapcsolatteremtés. Kétszer is.

De ma este, harmadikra már nem. Ezen az éjszakán az órák össze-vissza vertek, a huzalok összegubancolódtak, a komputerek dadogni kezdtek és semmi jóra nem múlt az idő, mert a már két földrészen is nekem szurkoló telefonosok buzgalma ellenére (köszönet a segítségért!) végül kiderült, hogy az RMDSZ küldöttsége már kiment a reptérre. Megpróbáltam odatelefonálni, de állandóan foglaltat jelzett, egy robot ismételte végtelenül, hogy hívjam vissza őket 5 perc múlva. Mire felvették a kagylót, a gép már felszállt.

Lobbi? A România liberă cikkírója azt is megjegyzi, hogy a magyarok intelligensek. Vajon vonatkoztatható ez a kutyámra és a macskámra is? A telefont ugyanis meglehetősen régen feltalálták, igaz, használatához nálunk felé sziszifuszi türelem kell, de mint tapasztaltam, a tengeren túli komputerek se jobbak a deákné vásznánál. Sőt, a szállodai diszpécserek is megérik a pénzüket, mert amikor megkérdeztem az atlantai kisasszonyt, vajon az általam keresett urak nem hagyták-e el a szállodát, pillanat, mondta, és a komputere azt válaszolta, hogy igen. Hát miért nem mondta ezt egy órával ezelőtt? Mert nem kérdezte – íme a szolgáltatás dicsőségére valló válasz és a mi kiszolgáltatottságunk fájdalmas bizonyítéka.

Amit e napokban csináltunk, azt gyakorta művelik az angolszász s általában a nyugati világban, s annyit tesz: rendszeres hírközlés valamilyen tárgykörről. Éppen ezért hálával tartozunk George Nash New York-i ügyvédnek, Serge Huzum párizsi filmoperatőrnek és Vera Medrea hélibroni tanárnőnek áldozatos segítségükért, nélkülük nem sikerült volna a „hírtakarás”. A lobbizáshoz és az intelligenciához ugyanis egy telefonkönyvecske is szükséges és néhány barát, akinek nem felejtettük el a telefonszámát. Lobbizás? Vajon ki fogja fizetni a telefonszámlát?

Azt hallottuk, hogy a parlamentben Adrian Năstase házelnök felbőszülten hamisítványoknak nevezte Carter, Clinton, Balladur és Kinkel nyilatkozatait. Akadt önsorainkban is lelkiismeretes kételkedő. Rendelkezésre bocsátom mindenkinek azokat a magnószalagokat, amikre a telefonon közvetített üzeneteket fölvettem. Fölajánlottuk különben a nyilatkozatokat és egyéb információkat a Rompresnek, Mediafaxnak, Evenimentul zilei-nek, mindhárman visszautasították azokat. A pozitív hozzáállásokra nyilván, nem volt szükségük. Erőst remélték, hogy a kerekasztal kudarcba fullad. Sőt Ion Cristoiu egyenesen Románia végóráját hallotta ütni Atlantában, illetve Anton Uncu a 3. bécsi döntésnek tartotta az Egyesült Államok elnöke által világpolitikai eseménynek nevezett értekezletet. Mit mondanak vajon ma reggel, amikor világgá röppen, hogy a dialógus sikerrel járt, hogy folytatása lesz, s az RMDSZ által megjelölt kérdésességeket a további tárgyalások napirendi pontjaiként fogadták el? Most talán Jimmy Carter ország-világ előtt kijelentette: ha szükség van rá, akár Romániába is eljön, jószolgálatai véghezviteléhez, talán elhiszik a nem descartes-i kételkedők, hogy a volt elnök első nyilatkozata is hiteles.

Most valahogy úgy lesz, hogy Európa légiterében két gép úszik el egymás mellett, az egyik hazahozza az RMDSZ küldöttségét Frankfurtból, a másik engem visz a Majna parti városba. Csakhogy én nem repülök tovább Atlantába. Minek is? Atlanta csendes, újra csendes... Jó éjszakát! (Szász János)

E furcsa, személyes és helyenként megrendítő műhelyvallomással Szász János tulajdonképpen elvarrta az egész atlantai legendakör szabadon maradt szálait. Az általa emlegetett kételkedés reális volt, akciójával az RMSZ a gyanú középpontjába került, hogy netán fiktív információkkal operált, de ezt senki sem tudta bizonyítani, sőt, Szász János utolsó cikke szabályosan lehetetlenné tette, hogy a történtek visszajátszhatók legyenek. Elvégre a megjelent információk semmi olyan elemet nem tartalmaztak, melyek egyik vagy másik kancellária számára – még ha ténylegesen nem is nyilatkoztak Atlantáról a valóságban – vállalhatatlanok lettek volna, s ezért már csak diplomáciai megfontolásokból sem vallották volna be az esetleges szemfényvesztést.

Számomra nem csak akkor, de ma is annyira zseniálisnak és kedvesnek tűnik János egész, mesterien felépített médiaoffenzivája, hogy büszke vagyok rá, amiért egy ilyen vad sajtótörténeti kalandban magam is cselekvő cinkos lehettem.

Csakhogy úgy tűnik, némi hiba csúszott a számításomba, mert az atlantai kaland ezzel még nem ért véget.

A „végjátékra” egy hónap múlva, 1995 márciusában került sor, amikor is úgy tudtuk, hogy János Nyugat-Európában utazgat, németországi lánya költségén, el is búcsúztattuk telefonon keresztül, s egy szép napon az alábbi fax érkezett aláírásával a szerkesztőségbe:

„Az egyenjogúság oszthatatlan” - Gerry Adams, a Sinn Fein elnöke nyilatkozik lapunk munkatársának...

Hát ez remek! János eljutott Írországba! – ujjongtunk. Ez akkora szenzáció volt a számunkra, a meglepetésről nem is szólva, hogy majd elolvadtunk a kézirat elolvasása után.

Pedig hát Szász János ugyancsak megjárta magát a nagyvilágban, járt keleten is, az oroszoknál, de élt hónapokat is, az Egyesült Államokban, amikor ösztöndíjasként, a hatvanas évek végén egy egyetemi campusban, a saját bőrén  tanulmányozhatta az „átkos imperialista rendszer” ellentmondásait. Ekkoriban terjedt el az az anekdota, hogy miután hazajött és az amerikai levelei, illetve naplója nyomán írt útirajza, az Amerikából jöttem írószövetségi díjat kapott, számos román írótársa értetlenül szisszent föl: – OK, hogy visszajött Amerikából, ez még hagyján. De miért kell egy ilyen ostoba tettért még díjat is adni?

Szóval, nem volt miért kételkednünk János forrásaiban, éppen csak az anyagi helyzetét illetően volt némi aggályunk, úgy ítélvén meg, hogy saját költségén nehezen futotta volna mindjárt angliai, írországi utazásra. De hát – nyugtattuk magunkat -, ott van a németországi lánya, biztosan ő áll e kaland háta mögött...

Tény, hogy rendre lehoztuk nem csak első tudósítását, de a többit is, ami a témában érkezett. Amelyek azért voltak rendkívül érdekesek, mert a tényszerű valóságon alapultak – a világpolitikában akkor tört meg a jég, s az atlantai román–magyar egyeztetés után a Clinton-kormányzat vállalta azt, hogy elismeri a Sinn Fein addig terrorista szervezetnek tartott politikai mozgalmát, s ezáltal beemeli őt a tárgyalásos politikába (a britek nagy bánatára)...

„Az egyenjogúság oszthatatlan”

Gerry Adams, a Sinn Fein elnöke nyilatkozik lapunk munkatársának

(1995. március 13.)

(Limerick, március 8.)  Garry Adams-szel valójában kétszer találkoztam, egyszer a párt székházában, de csak néhány percre, mert sürgősen vidékre kellett utaznia. Akkor inkább ő kérdezett... Újabb találkát beszéltünk meg másnapra, de amikor beértem a székházba, azt az üzenetet hagyta hátra, este nyolcra vár Limerickben. A buszközpontba siettem, déli egykor már indult is velem a „zöld agár” az ország egyik északnyugati városába. Sík tájon, mintha a mi Mezőségünkön hajtott volna át a kényelmes távolsági busz, itt-ott középkori vártemplomok szegélyezték az utat. Messze behavazott dombok fehérlettek. Egész Írországban kutya idő járja, miközben már a rózsák bimbóznak, zölden lángol a gyep, és a földeken zsenge zölden terül el az őszi búza. Három órás út vezet Dublinból a Shanon öbléhez közeli, 35 ezer lelket számláló kisvárosba, amelynek egyeteme van, s mint később megtudom, műegyetemi kara mellett nemrég megnyílt a humán tudományok fakultása is, egyelőre angol nyelvet és irodalmat, európai történelmet tanítanak. Istenem, harmincötezer írnek egyetem, de kétmillió magyarnak fityisz! A helyi pártszervezet székházában kiderült, ma este nyolckor gyűlés lesz Limerick Inx-ben, Adams telefonált, jöjjek oda, utána beszélgethetünk. Jenny Shapkind, a helyi pártszervezet titkára visz ki a kocsiján, jó három mérföldes út, ostornyéllámpákkal és nyomjelző, foszforeszkáló sávokkal kivilágítva. Megint havazik... Jenny bocsánatot kér a zord időjárásért. Ha ilyen hosszú utat megtettem, igazán süthetne a nap. Sütött is, az elegáns, egycsillagos szálloda gyűléstermében, ahol vagy hatszáz ember várt Adamsre, főként fiatalok. De fiatal a helyi Sinn Fein vezetőségének másik két tagja is, Cyril Cuxton és Ludwig Malone, akik velünk kocsiztak a szállodáig. Cuxton nyitja meg a gyűlést, írül beszél, majd átvált angolra. Másodiknak Malone beszél. Utána Adams következik. Jenny hallgat. Ki hallott még hallgató párttitkárról?

Szétnéztem a teremben, ahol azért százszámmal láttam meglett férfiakat is, kit zakóban, kit kihajtott inggel. A teremben jókedv és derű uralkodott. Ki kávézott, ki üdítőjét iszogatta, a gyűlés előtt sokan csöndesen iszogatták barna malátasörüket. A kérdések és válaszok után Adams a hadifoglyokról, a börtönökben megkínzottakról beszélt. Köztük a limericki Eddie Butlerről, aki sok társával együtt 20 éve ül börtönben. Az angol kormány mindent megtesz, hogy közbűnözőkként kezelje a politikai foglyokat. A diszkrimináció a börtönökben is érvényes. Fellim O'Hadmaill tavaly december 15. óta alig 20 mp-et beszélgethetett feleségével, mert a család welsziül beszél, és még telefonon se hajlandók angolul megszólalni! 1992 novemberében az angol kormány határozatot hozott, hogy a hadifoglyokat áttelepíti a családjaikhoz közeli börtönökbe, de eddig csak 4 foglyot irányítottak át, s azokat is a fegyverszünet megkötésének másnapján. A harcnak nincs vége. Késő éjszaka tértem vissza a városba, amelynek főutcája fényárban úszott, mint bármelyik világvárosé.

– Adams úr, kétmillió romániai magyar szurkol önöknek évtizedek óta. Egyébként az ír–magyar kölcsönös rokonszenv még 1848-ból származik. Gratulálunk a győzelmükhöz!

Adams: – Még nincs itt a béke, ez még csak fegyverszünet. Az angol kormány mindent megtesz a béketárgyalások elhalasztásáért. Nyolcszáz éve elnyomnak bennünket, ráérnek.

– A legújabb szenzáció, hogy Clinton elnök jövőre Észak-Írországba látogat.

Adams: – Ez annak köszönhető, hogy az Egyesült Államokban élő több millió ír hihetetlen nyomást gyakorol a kormányzatra, s ha Clinton újra indul az elnökválasztásokon, szüksége van az ír szavazatokra. Egyébként is lehetetlen helyzet, hogy a dél-afrikai változások után, miközben a palesztin kérdés rendeződőfélben, a csodálatos nyugati világ kellős közepén továbbra is kettészakítva éljen egy nemzet, méghozzá katonai megszállás alatt, valójában gyarmati sorban. A maguk harca az egyenjogúságért része ennek a mi harcunknak, jóllehet más eszközökkel folyt és folyik, és más körülmények között. Az egyenjogúság oszthatatlan, ez az, amit a konzervatív angol kormány oly nehezen képes megérteni, és alighanem ez a helyzet a mai romániai kormányzattal is. A maguk küzdelme okkal váltott ki nemzetközi visszhangot, nemhiába, hogy Atlantában Jimmy Carter vállalta a kerekasztal-beszélgetés vezetését. Amerika fél attól, hogy Közép-Európában egy második Bosznia fejlődhet.

– A Sinn Feinnek nemcsak az angol kormány, hanem az ír unionisták és saját szélsőségesei ellen is küzdenie kell. Utóbbi minden etnikai mozgalom velejárója, de alighanem minden politikaié is.

Adams: – A Sinn Fein nem csak nemzeti mozgalom, bár első célunk az egységes, független ír köztársaság megteremtése. A Sinn Fein társadalmi párt is, mi szocialisták vagyunk, célunk elérni egy szociálisan igazságos társadalmat. Mi demokrata párt vagyunk, demokrácia híján nincs szociális igazság, de kétséges az államegység és a függetlenség értéke is...

– Átszöktem északra, Belfastba…

Adams: – Miért szökött?

– Mert nincs angol vízumom, és külföldi állampolgár vagyok. Láttam az utcán a szegénységet, és Belfastban is, ahol még mindig angol járőrök róják az utcákat.

Adams: – Látja a plakátunkat: „Békét az angolok visszavonulása révén!”... Mit mondhatok egyebet, mint azt, hogy szégyen e század végén, hogy Európa legnyugatibb szigete idegen megszállás alatt álljon. Minket már rég nem az izgat, hogy mit tett velünk Cromwell, hogyan ürítették ki Írországot 150 évvel ezelőtt, és hogyan értek amerikai partra a Nagy Éhség koporsóhajói, miként ölték az angolok halomra az íreket 1913 húsvétján. Az angol néppel semmi bajunk, nyelve óhatatlanul a miénk is lett, az ír művészek, írók, tudósok az angol szellemiség legnagyobbjaihoz tartoznak. De a briteknek ki kell vonulniuk országunkból, mert az nem az övék. A Malvin-szigetek juhai ellen nehezen futott ki az angol flotta, de ellenünk hiába vetették be a legmodernebb és legravaszabb fegyvereket. Igaz, nekünk is voltak s még vannak fegyvereink, de mi csak védekeztünk. Nekünk fájt istenigazából, hogy bombáink ártatlan embereket öltek, de Isten előtt mondom, nem volt más választásunk.

– Az angol kormány el akarja nemzetközileg szigetelni a Sinn Feint, s vannak olyan hangok is, hogy a béketárgyalásokon a Sinn Fein ne vehessen részt. Az elszigetelés nálunkfelé is dívik.

Adams: – Az angol kormány az íreket általában, a Sinn Feint kiváltképpen másodrangúnak tartja. Az elszigetelés hiú álom. Nemsokára irodánk nyílik Washingtonban.

– Mint segíti a Sinn Fein a volt IRA-harcosokat, hogy visszataláljanak a normális társadalmi életbe?

Adams: – Az IRA-harcosok sohase voltak közönséges emberek. Ez volt taktikánk egyik fő vonása. Ezért nem tudott az egész Intelligence Service a maga komputer-kopóival a nyomunkra bukkanni.

– Volna kedve Erdélybe, Bukarestbe látogatni?

Adams: – Most, a béketárgyalások előkészítésekor, majd ha megkezdődnek, aligha lesz időm erre. Egyébként szívesen. Addig maguk meglátogathatnának bennünket.

– Adams úr, köszönöm önnek a beszélgetést.

Búcsúzóul két könyvével ajándékozott meg. Várják a fényképészek, filmesek, tévések. Már itt az éjfél, de zajlik a nagyüzem.

Másnap reggeli hír: az angol királynő Észak-Írországba látogat.

Szász János

Kaland Belfastban

(1995. március 15.)

(Dublin, március 9.)  Tegnap Limerickből a Sinn Fein egyik aktivistája átvitt kocsival megint Belfastba. De ahogyan megérkeztünk...

Az úton a Sinn Fein áldozatairól beszélt. Theresa Clintont, egy aktivista feleségét royalista különítményesek ölték meg otthonában, s egy IRA-önkéntest, Martin Dokertyt bombatámadás érte egy dublini bárban. Paul Kinsells angol fogdában halt meg betegen. Mindez az utóbbi három hétben, a Sinn Fein kongresszusa után. Egy volt IRA-önkénteshez mentünk Belfastba, láttam, hogy az utcán sokkal több az angol katona és a rendőr, mint tegnapelőtt. Az IRA-s közölte velünk, hogy megtudta, holnap vagy holnapután látogatóba érkezik az angol királynő, óriási razziák vannak városszerte: vissza kell mennem a lehető leghamarabb Dublinbe. Vannak-e nálam iratok? – kérdezte. Nincsenek, mondtam, tudatosan otthon hagytam őket a dublini szállodában. Jól tettem, mondta. Lefényképezett, átment a másik szobába és néhány perc múlva egy fényképes személyivel tért vissza, a név benne: Patrick Callan, Dorset Street 79. Menjek a buszállomásra s az első járattal utazzak Dublinba. Hazaérve az igazolványt égessem el. Elmagyarázta, hogyan érek a buszterminálhoz, le akartam írni, nem engedte, jegyezzem meg, nem bonyolult. Ittam egy pohár Fantát, azzal elbúcsúztam az IRA-stól s vezetőmtől is.

Jóformán ki sem léptem az utcára, máris igazoltattak. Két sarok után ismét. Nyájasak, udvariasak voltak az angol katonák, de akinek nem volt igazolványa, azt azonnal a rabomobilba tuszkolták. No, szép kis sors várt volna rám a britek börtönében. Éhes voltam, de nem mertem egy árva banánt se venni, mert még nem ismertem az aprópénzt, s féltem, hogy ezzel elárulom magamat.

Könnyen megtaláltam a terminált, jegyet váltottam, egy óra múltán indult a járat. Vettem egy Timest, nem mertem ír lapot venni, talán gyanúsnak találják. Kétszer igazoltattak a várócsarnokban. Már kivert a hideg verejték. Végül beszálltam a „zöld agárba” és elindultunk. A határon ismét igazoltatás. Egy nőt és egy öregembert leszállítottak a buszról. Némán és angolul számoltam a másodperceket... Sikeresen átjutottam a határon. Nyugodt lehet Őfelsége Erzsébet királynő, Patrick Callan, azaz Szász János nem vet rá bombát Belfast belvárosában. Hazaérve elégettem az igazolványt. Nem hiába harcolt évtizedekig az IRA, jól megtanultak irathamisítani. A dublini terminálban megvettem az Irish Independent-et, olvasom, Martin (és nem Alister, ahogy a múltkor hibásan írtam) McGuiness, volt IRA-főparancsnok rövidesen tárgyalni kezd a dublini ír kormány képviselőjével. Égett papírszag a szobában, ismét romániai magyar vagyok, három és fél órán át ír szabadságharcos voltam.

A friss lapok szerint az angol kormány erőst reméli, hogy Gerry Adamst, aki rövidesen az államokba utazik, Clinton elnök nem fogadja a Fehér Házban. Fölhívtam John Saxon munkatársunkat, aki néhány óra múlva visszahívott. Beszélt a Fehér Ház sajtóirodájával és megtudta, hogy a Házhoz közel álló körök szerint az ír pártvezér fogadása több mint valószínű. A tegnap esti, BBC által rendezett talk show-n részt vevő politikai személyiségek még reménykednek abban, az amerikai támogatás nem vezethet odáig, hogy az északírországi lakosság elnyerje önrendelkezési jogát. Anglia elvesztette világbirodalmát s most úgy ragaszkodik a tenyérnyi Észak-Írországhoz, mint hajdan Indiához. No, de India is megment...

Szász János

Jöhet az RMDSZ?

(1995. március 17.)

(Dublin, március 12.) Gerry Adams, a forradalmi Sinn Fein elnöke megérkezett Washingtonba. A dublini unionisták visszautasították Clinton elnök meghívását, akiket az amerikai elnök ugyancsak meg akart vendégelni a Fehér Házban a Szent Patrick napján rendezett fogadáson… Az angol kormány felhívta a Fehér Ház figyelmét, hogy miközben az amerikai kormányzat kétmillió dolláros fejdíjat tűzött ki a pakisztáni terroristákra, akik megöltek két amerikai diplomatát, ugyanaznap meghívták Gerry Adamsot Washingtonba. A Fehér Ház szóvivője kijelentette, hogy a pakisztáni terroristák és Gerry Adams között semmiféle párhuzam nem vonható. A rágalom az uralkodó többség örök fegyvere: Jelcin is a csecsen banditák ellen küldte háborúba az orosz csapatokat.

John Saxon figyelemreméltó tudósítást küldött Washingtonból. A Fehér Házhoz közel álló körök szerint nem volna akadálya, hogy Clinton elnök fogadja Markó Bélát, az RMDSZ elnökét egy, a szervezet szélesebb küldöttségével egyetemben. Ehhez azonban az volna szükséges, hogy az amerikai magyarok nyilvánosan támogassák az RMDSZ programját és lobbijuk útján ráhassanak Clinton elnökre. Az már csak formaság volna, hogy valamelyik magyar szervezet hívja meg a romániai magyar politikai szervezetet és állja az utazás költségeit. Saxon okkal nem érzi magát felhatalmazottnak arra, hogy e tekintetben bármilyen lépést is tegyen, de beszélt egy washingtoni magyar személyiséggel, aki megerősítette a Saxon által hallottakat. Ugyanő jegyzi meg, hogy ezek a körök összefüggést látnak a között, hogy Clinton elnök évek óta nem hívja meg Ion Iliescut a Fehér Házba és aközött, hogy az amerikai kormányzat és maga az elnök meggyőződése: a romániai magyarokat hátrányosan kezelik Romániában. Saxon beszélt Niall O'Dowddal, az Irish Voice hetilap főszerkesztőjével, aki a Sinn Feint és a Fehér Házat kötötte össze közvetítésével, s aki szerint semmi akadálya nem volna annak, hogy a romániai magyarok szervezete Washingtonba látogasson. Csak kezdeményezni kell, a terep most kedvező s az is marad.

Nelson Mandela üdvözölte a tényt, hogy Gerry Adamst fogadja az amerikai elnök, hasonlóképpen nyilatkoztak félhivatalos német kormánykörök, a kurd felszabadulási szervezetek párizsi irodája, a PFSZ egyik szóvivője. A tegnapi Times-ban a lap washingtoni tudósítója arról ír, hogy amennyiben Amerikának részben csalatkoznia kellett Aristide haiti elnökben, Gerry Adamsben nem csak mint politikusban, hanem mint nagy műveltségű értelmiségiben is bízik a Fehér Ház.

Azt is megértük, hogy a „tojásfejűeket” nem becsmérlő mosolyban, hanem tiszteletben és megbecsülésben részesítik. Változik a világ? (Szász János)

*

János a fenti tudósításokban valósággal brillírozott. Hozta a mindennapok érdekességeit, a helyi színeket, a politika lőporfüstjét, az élmény személyes báját, ugyanakkor bevetette régi kapcsolatát, John Saxont is, aki ismét bennfentesként tudott meg kulisszatitkokat a szövetségi külpolitikáról.

Aztán világjáró munkatársunk egyszer csak váratlanul otthon termett. Mintha csak el sem ment volna...

Nem ellenőriztem le az utólagos pletykákat, de állítólag valójában el se hagyta az országot, sőt magát Bukarestet sem: nyugati, lányához tervezett utazása csak terv maradt, idegállapota váratlanul megromlott, és némi, rohamnak minősített ámokfutás után beutalták a 9-esnek nevezett bukaresti zöldfedelűbe. Visszanézve a szerkesztőségbe érkezett faxait, valószínűleg otthonról küldte el fantázia szülte tudósításait, s rendhagyó módon most azért emlékszem életének és pályafutásának erre a nem túl jellemző és érdemdús epizódjára, mert a szabad újságírás, a világot bejáró érdeklődés utáni olthatatlan vágy utolsó, sajátos fellobbanását láttam meg felcsillanni átverősdijében, amivel fikciósan, a négy fal közül ki sem mozdulva is elhihetően és irigylésre méltóan tudósított a világpolitika távoli helyszíneiről...

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2009 márciusában

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X