„Elegáns, célszerű, nélkülözhetetlen” - divatfotózás az államszocialista Erdélyben


-A A+

Milyenek voltak az erdélyi divatfotók, amikor az öltözködési stílust a szocialista „first lady-k” diktálták, a boltok alig létező kínálatát pedig csempészáruval próbálta pótolni a lakosság? A műfaj, bár látszólag ellentmond az államszocialista rendszer értékrendjének, az 1948 és 1989 közötti erdélyi sajtóban is megjelent, természetesen a cenzor jóváhagyásával.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

A divatfotózásról főleg a Vogue és Harper’s Bazaar folyóiratok jutnak az olvasó eszébe, pedig közelebb is érdemes nézelődni. A téma kapcsán fontos tény, hogy a divatfotózás egyik megteremtője és mestere épp egy magyar fényképész, a kolozsvári származású, az Egyesült Államokba emigrált Munkácsi Márton (Martin Munkacsi, 1896-1963) volt. Munkácsi olyan hírességeket fotózott, mint Marlene Dietrich vagy Katherine Hepburn, kreatív fényképein gyakori a csíkok, a napernyők és a tenger jelenléte, modelljeit pedig többnyire a szabadban fényképezte.

Coco Chanel azt mondta „nem divat, ami nem terjed el”. Az alapvetően kapitalista szellemiségű fogyasztással és a reklámokkal szoros kapcsolatban álló divatfotózás nem is maradt meg a berlini fal nyugati oldalán. Robert Capa már 1947-es moszkvai látogatása során lefotózta, ahogy egy modell által bemutatott öltözetről tárgyal a Sztálin elvtárs portréja alatt ülésező „divat-bizottság”.

A divat, illetve az öltözködés az 1950-es második felétől lett újra „aktuális téma”, hiszen a szocialista típusú diktatúrák első időszakában a nemek közti teljes egyenlőséget hangsúlyozták, a militáns nőalak volt az ideál, aki a traktoron, a gyárban és a bányában egyaránt megállta a helyét, uniszex kezeslábast viselt, öltözete mellékes volt. Az ötvenes évek második fele azonban Magyarországon és Romániában is politikai változásokkal járt, amelyek kihatottak a mindennapokra is. A nő immár nem nehézipari munkásnő volt, hanem dolgozó nő, aki anya és csinos feleség is egyben. A hatvanas évek nőideálja a helyi ipar termékeit viselte, tulajdonképpen a divat is egy eszköz lett annak elhitetésére, hogy a szocialista országok ipara fejlődik, virágzik. Ennek a korszaknak is megvoltak a maga divatdiktátorai, ám itt elsősorban nem kifutói modellekre kell gondolni: Kádár Jánosné vagy Elena Ceuașescu viselték a legdivatosabb kígyóbőrcipőket és szőrmebundákat.

Az állami áruházak kínálata nem volt túl széles, de a különböző kiadványok szabásmintákkal, tippekkel igyekeztek segíteni a nőknek abban, hogy hogyan dobhatják fel a ruhatárukat. Másrészt már a hatvanas évek végétől elterjedt a ruhacsempészet, nem csak egy eredeti farmer volt igazi státusszimbólum, hanem egy cseh cipő vagy egy nylonharisnya is kincset ért. A divat és az öltözködés az 1948 és 1989 közötti folyóiratokban is megtalálta a helyét, néha reklámok, máskor szabásminták, de akár címlapok formájában is.

Mivel az igényes divatfotó nemzetközi szinten is elsősorban a nőkhöz köthető, logikus, hogy a legtöbbet a szocialista Romániában is a nőknek szánt sajtótermékekben, főként a Dolgozó Nő című havilapban találjuk. Ám nem ez a folyóirat az egyetlen forrás, a képes kiadványokban fel-felbukkannak példák, a Marosvásárhelyen kéthetente kiadott Új Életben is találunk divatfotókat.A műfaj összenőtt a reklám fogalmával, leggyakrabban a temesvári Guban avagy Victoria cipőgyár, a marosvásárhelyi Marostextil, a nagyváradi Miorița kötött, horgolt ruhákat gyártó üzem, a Plastin-Textin cipőgyár tűnnek fel a korabeli erdélyi magyar sajtóban, illetve a Sanda és a Femina kozmetikumok (szemceruza, hajlakk) reklámjai is gyakran a divatfotózás műfajába sorolhatók.A korszakra jellemző, hogy a reklámok, nem konkrét „márkákat”, gyárakat, cégeket népszerűsítettek – hiszen minden állami tulajdonban volt –, hanem csak egy-egy új modellt, színt, formát mutattak be. Gyakori, hogy egy-egy termék alatt csak annyi jelenik meg, hogy a kereskedelmi vállalatok szaküzleteiben található meg.A képeket általában szuggesztív feliratokkal látták el, az Új Élet fenti fényképe mellett a következő szöveg olvasható: „Zöld-fehér kombinációjú ruhák fiatal lányoknak. Igen alkalmas meglévő ruháink felfrissítésére, átalakítására.”A helyi sajtó is igyekezett a nyugati divat fele nyitni, a fenti képen New York-i öltözet látható, a felirat világító ruhaként nevezi meg, és viccesen megjegyzi, hogy az öltözet előnye nem ismeretes, ám hátránya igen: „üzemzavar esetén szerelőt kell hívni”.Az erdélyi fényképek gyakran követnek nyugatabbi példákat. A Dolgozó Nő című folyóirat szerkesztői például a Budapesten kiadott Nők Lapját lapozgatták inspirációért. Néha átvettek képeket, máskor csak ötleteket merítettek.Míg a Dolgozó Nőben már a hatvanas évek közepétől gyakoriak a színes képek, az Új Élet estében elsősorban a kísérő feliratok segítenek a ruhák színvilágának megismerésében. A fotók többsége frontális, többnyire egészalakos portré, a nők általában a kamerába néznek. Gyakoriak a stúdióban készült, semleges hátterű képek, ritkák a fentihez hasonló életképszerű kompozíciók.Bár a korszakban, főként az ötvenes évek végétől, általában feltüntették a fényképek készítőjének nevét, a divatfotók esetében az alkotók ismeretlenek. Ezen műfaj esetében – mely egyértelműen nem tartozott a művészet szférájába – a készítő személye olyannyira lényegtelen, hogy például az Új Élet folyóirat fotóhagyatékában található fényképek első, a cenzorok által láttamozott nagyításainak hátán sem jelenik meg az alkotók neve, még jegyzet szintjén sem. A fenti fotó mellett a következő felirat olvasható: „Alkalmi ruhák szürke szövetből, fehér gallérral és mandzsettával, fekete düsessz masnival, illetve fekete övvel.”A korszak neves fotósai, Marx József vagy Hedy Löffler is készítettek divatfotókat, de a műfaj mindig a periférián maradt, tulajdonképpen a rendelésre elkészített reklámfotók egyik alfaja volt. A reklámokat a korszakban általában az üzem kérésére készítette egy-egy sajtóorgánum fotósa – a még élő alkotók szerint számukra ez inkább nyűg volt, mint szakmai kihívás volt, bár azért igyekeztek minőségit alkotni. A fenti fotó szövege jól érzékelteti, hogy az állam, mint minden másba, az állampolgárok öltözködésébe is igyekezett beleszólni: „Csak fiataloknak: nadrágszoknyás kötényruha, sárga, piros, fekete kockás anyagból, magasnyakú sárga pulóverrel, csípőn hordott piros övvel”.Bár ezek a képek nem a fotóművészet kimagasló alkotásai, társadalom- és divattörténészeknek igazi csemegék: a korszak ízlését, irányzatait, erkölcsi normáit közvetítik, annál is inkább, hogy az öltözet mellett a cipő, a haj, a smink is fontos szerepet kapott rajtuk.
Tény, hogy a szocialista divatfotók megrendelésre, többnyire funkcionális céllal készültek, a beállítást, a kompozíciót figyelembe véve azonban néha találunk olyan alkotásokat, amelyek nyugat-európai vagy amerikai nívós folyóiratokban is megállták volna a helyüket.

A színes képek forrása: Dolgozó Nő — Kolozsvár. Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár periodika gyűjteménye. Fekete-fehér fotók forrása: Új Élet — Marosvásárhely.  A folyóirat az Erdélyi Audiovizuális Archívum tulajdonában lévő hagyatéka.








24H