Srećko Horvat és a szerelem újragondolása

Szerelem és technológia, szerelem és politika viszonyáról kérdezte a HKRB (Hong Kong Review of Books) Srećko Horvat filozófust, politikai aktivistát nemrég megjelenő könyve, The Radicality of Love (A szerelem radikalitása) című könyve kapcsán. A szerzőt Alfie Bown kérdezte.

Hadd kezdjünk egy poénos kérdéssel: mit gondolsz a Tinderről, Grindrről és az online társkeresőkről?

A Grindr, Trinder és az online társkeresők tökéletes és egyúttal szomorú illusztrációi annak, hogy hol tartjunk jelenleg, amikor a szerelemről beszélünk (az angolban a love a szeretetet is jelenti, de az egyszerűség kényszere miatt a szerelem megjelölésnél maradunk – ford. megj.). Nemrég, amikor Londonban jártam, a szokásos lapokat olvastam, és a következő címet láttam: „Szervezd ki online életed a kiber-komornyiknak”. Ez a legújabb trend, és ezek a trendek elméleti válaszokat nyújthatnak nekünk arra, hogy mi történik a szerelemmel a 21. században. Ez a szolgáltatás beállítja a társkereső profilod az összes honlapon, neked pedig csak meg kell jelenned a megfelelő időpontban és helyszínen. A mögöttes ideológia, hogy ez a tökéletes szolgáltatás egy elfoglalt profinak, aki nem akarja az idejét vesztegetni mindarra, ami a szerelembe eséshez szükséges, ezért „kiszervezi” ezt. Amit valóban megmutat, hogy míg az Apple kiszervezi az iPhone gyártását a Foxconnhoz, Tajvanba, ők pedig továbbküldik Kínába, egy átmenet tapasztalható, amely során a kapitalista struktúra a legintimebb szférába lép be: a társkeresésbe és szerelembe.

Tehát probléma van az ilyen jellegű szerelemmel, igaz? Úgy értem, azt mondod, hogy egy szomorú, sőt tragikus helyzetben vagyunk?

Igen, azt állítom, hogy ez egy nárcisztikus és identitáserősítő szerelem, amelytől el kell távolodnunk. Vegyük például, hogy mi történik Spike Jonze Her (A nő) című filmjében, ahol Joaquin Phoenix (a színész – ford. megj.) egy operációs rendszerbe szeret bele, amelynek a hangját Scarlett Johansson adja. Tulajdonképpen csak saját magába szeret bele, és azt gondolom, ez megmutatja nekünk, hogy nagyon gyakran nem a másik emberbe leszünk szerelmesek, hanem saját magunkba, így nincs is szükség egy másik félre, csak a képmására. Persze itt egy másik párhuzam, Ovid Átváltozások c. költeményének harmadik könyvében, Narcissus története, amelyben az alany azt a képet szereti a másikban, amelyet maga élne meg. Ez a fajta nárcisztikus szerelem tragikus és szomorú, egyszerűen saját identitásunk megerősítésére szolgál.

Mit kellene tehát tennünk a szerelem ezen sivár jövőképében? Hogyan festene egy alternatíva? Mi a „radikális” szerelem?

A romantikus szerelem eszméje a „hiányzó fél” eszméjére épül, ami – elmehetek olyan messzire, hogy ezt kimondjam? – egész generációkat tett tönkre az „igaz szerelem” keresésében. Ez a régi mítosz jelen van Platón Lakomájában, amikor Arisztophanész a „lelki társak” történetét mutatja be, amelyben egy rész (azaz a lélek egy része - ford. megj.) próbálja megtalálni a kiegészítő részét, és amíg a hiányzó felet nem találja, nem lesz egy egész. Ez az eszme az összes többit dominálta, és amit mi vissza kell hoznunk ma, az ennek ellenkezője. Ha valamit tanultunk a pszichoanalitikusoktól, hogy mindannyiunkban van hiány, de a Másik nem valaki, aki ezt el tudja takarni. Ezért mondta Lacan egy ízben, hogy „a szerelem azt jelenti, hogy azt adom valakinek, ami neki nincs”, és hozzátette, amit a legtöbb ember hajlamos elfelejteni: „…valakinek, aki ezt [a hiányt] nem is akarja”. Ez volna a „Szerelem Radikalitásának” alapvető képlete. Nem adni valakinek, amit akar, hanem adni valamit, amit nem akar, kihívni őket, nem „kiegészíteni”. A Radikális Szerelem elfogadni a Másik különbözőségét, elfogadni a Másik Másságát, és azt gondolom, hogy ez jelentené a kiutat a jelenlegi problémából, amelyben az emberek a nárcizmus csapdájába estek, és nem tudnak kiszabadulni belőle.

Tudom, hogy egyértelműen Badiou gondolatai mentén dolgozol, de alapvető különbségek köztetek, különösen a könyvedben tárgyalt, a szerelem és politika viszonyát tekintve. Míg Alain Badiou In Praise of Love c. könyvében  amellett érvel, hogy a szerelem és a politika két különböző világ, te ez ellen érvelsz. Miért volna a szerelem politikai kérdés?

Amit a legtöbb politikai filozófus nem vett figyelembe, kivéve, azt mondanám, hogy Spinoza, Lyotard a „libidinális gazdaság” fogalmával (amelynek alapját „a vágy intenzitásának mesterséges, és egyben az emberi szervezetbe integrált fokozásában regisztrálja”, szerinte a vágy valamilyen hiányból bontakozik ki – a ford. megj.), Deleuze és Guatarri a vágy filozófiájával (amely szerint a vágyban semmi természetes nincs, az egy gerjesztett dolog, és abból adódik, hogy az emberi ipar már a legkezdetibb idők óta a természet működésének analógiája – ford. megj.), és Negri Spinoza-értelmezésével, hogy a szerelem és a vágy már most is a politika részei. Sőt nincs politika vágy nélkül. Amit ki akartam mutatni A szerelem radikalitásában, hogy például a totalitárius rendszerekben jól látható a deleuze-i felfogás. Egyebek mellett nemcsak az 1917-es októberi orosz forradalmat és a ‘68-as diáklázadásokat vizsgáltam, hanem az iráni forradalmat is. Ezek a politikai rendszerek nemcsak ellenőrizni és elnyomni akarnak, hanem erőt létrehozni is, ahogyan Foucault mondta volna. Igazán erős rezsimek nemcsak tiltják a vágyat és megállítanak abban, hogy ezek mentén cselekedjünk, hanem vágyakat létre is hoznak. Ezt tette például az iráni forradalom is, de vannak egyéb példák is rá. Vegyük például a francia forradalmat, amelyben megalkották a modern értelemben vett pornográfiát – amely akkor felforgató jellegűnek számított, szemben a maival. Ezek a forradalmi politikai rendszerek vágyakat hoztak létre. Ezért tehát azt állítom, hogy nem érthetjük meg a kortárs politikát, amíg nem értjük a vágyak ezen világát, és a szerelmet is. A jobboldalnak inkább sikerült manipulálnia és az érzelmeket saját malmára hajtani, mint a baloldalnak, és ha egy állítást tehetek a szerelemről, akkor az, hogy ha a baloldal politikája és politikai filozófiája sikeres akar lenni, akkor meg kell tanulnia komolyan vennie a Szerelmet.

Kimaradt?