Nemzeti sorstragédiák északon, délen, keleten

Valószínűleg nincs még egy nemzet, melynek kollektív tudatában oly markánsan lenne jelen egy vesztes háborút követő igazságtalan békeszerződésből fakadó történelmi trauma és az egykori nagyság iránti nosztalgia, mint a miénkben. Ugyanakkor távolról sem mi vagyunk az egyetlen nép, mely külső körülmények szerencsétlen együttállása vagy/és tehetségtelen, rövidlátó vezetők hibás döntései miatt visszaszorult történelmi határairól.

Az I. világháború másik nagy vesztese, Magyarország mellett, Németország volt. 1914-ben II. Vilmos országa 540.857 négyzetkilométeren terült el. A világégést lezáró, 1918. november 11-én aláírt tűzszünet előfeltételeként le kellett mondania az 1871-ben Franciaországtól megszerzett Elzász-Lotharingiáról (14.522 km², 1,8 millió lakos).

A győztes szövetséges hatalmakkal megkötött Versailles-i béke értelmében elvesztette Nyugat-Poroszország és Posen tartományok legnagyobb részét (53.800 km², 4,2 millió lakos), melyek, akárcsak Felső-Kelet-Szilézia (3.214 km², 965.000 lakos) és a kelet-poroszországi Soldau (492 km²), az újjáalakult Lengyelország fennhatósága alá kerültek. Észak-Schleswig (3.984 km², 163.000 lakos) népszavazás eredményeként csatlakozott Dániához, Memellandot (2.800 km², 141.000 lakos) Litvánia, Felső-Kelet-Szilézia egy darabkáját (316 km², 49.000 lakos) pedig Csehszlovákia kapta meg, de Belgiumnak is jutott egy kisebb terület.

Danzig kikötővárost és a Visztula deltavidékét szintén leválasztották Németországról és Danzig Szabad Város (1.893 km², 400.000 lakos) néven nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Ezen döntés éppúgy szöges ellentétben állt a győztesek által meghirdetett nemzeti önrendelkezés magasztos elvével, mint, mondjuk a Csallóköznek Csehszlovákiához, az Érmelléknek és Szatmárnak Romániához, vagy Észak-Bácskának Szerbiához való csatolása, mivel Danzig Szabad Város lakosságának 90 százaléka német volt. A háború következtében a Német Birodalom területének mintegy 15 százalékát vesztette el, 80.500 négyzetkilométert, 7,5 millió lakossal.

Számos történész szerint a Központi Hatalmak veresége nem volt törvényszerű, másként is alakulhatott volna a háború forgatókönyve. Utólag nem tűnik szerencsés húzásnak sem Belgium lerohanása, ami közvetlen kiváltója volt a brit hadüzenetnek, sem pedig az, hogy a korlátlan tengeralattjáró háborúval, illetve Mexikónak az északi nagy szomszéd megtámadására való biztatásával Németország kiprovokálta az Egyesült Államok hadba lépését. 

Königsberg, auf wiedersehen!

A II. világháború a remélt revans és terjeszkedés helyett további keleti területek, mintegy 100.000 km² elvesztését eredményezte. Pomerániát, Sziléziát és Kelet-Poroszország déli részét Lengyelországhoz csatolták, Kelet-Poroszország északi felét pedig, Königsberggel, az ősi német várossal, a Szovjetunió megtartotta magának. Végérvényesen elveszett az 1938-ban, Csehországtól megszerzett Szudéta-vidék is, ahol kb. 3 millió német élt.

A Német Szövetségi Köztársaság jelenlegi területe 357.168 km², ami egyharmaddal kisebb a Német Birodalom 100 évvel ezelőtti kiterjedésénél. Határokon kívül rekedt német kisebbség lényegében nem létezik, mivel az elszakított területek német lakosságát a II. világháborút követően erőszakkal áttelepítették az anyaországba. Tőlünk eltérően, a németek legalább azzal vigasztalhatják magukat, hogy a jelentős területi veszteségek ellenére országuk jelenleg is Európa vezető gazdasági hatalma, csakúgy mint 100 évvel korábban.

Balkáni birodalom, papíron

A bolgárok szintén sirathatnak elvesztett történelmi tartományokat, s a nemzeti sérelmek, valamint Nagy-Bulgária nosztalgiája jelen van a közbeszédben (kaphatóak Nagy-Bulgária térképét ábrázoló ajándéktárgyak), hovatovább az egyik parlamenti part, az Ataka retorikájában is. A balkáni ország a X-ik század elején, Nagy Simeon cár uralkodása alatt, majd pedig a XIII-ik században, a Második Bolgár Birodalom idején érte el legnagyobb kiterjedését, mikor is a Korinthoszi-öböltől és az Adriai-tengertől a Dnyeszterig húzódott. Ezek, természetesen, nem etnikai határok voltak.

A XIV-ik század végén a Török Birodalom elérte a Duna vonalát, s a bolgár államiság majd 400 évre megszűnt. A felszabadulást az 1877-es orosz-tötök háború hozta el, melyben a bolgár önkéntesek a cári hadsereg oldalán harcoltak. Az 1877-es San Stefano-i béke kimondta Nagy-Bulgária létrejöttét. Ez majdnem kétszer akkora lett volna, mint a jelenlegi Bulgária, magába foglalva az aktuális Macedón Köztársaságot, Albánia és Görögország egy részét, kijáratot biztosítva így az Égei-tengerre, valamint egy keskeny határmenti sávot Szerbiából.

A nagyhatalmak azonban, Oroszország növekvő balkáni befolyásától tartva, nem hagyták jóvá a San Stefano-i békét, s az 1878-as berlini konferencián visszaadták Törökországnak a Balkán-hegységtől délre fekvő tartományokat, kevesebb, mint felére faragva le a független bolgár állam kiterjedését. A modern Nagy-Bulgária, határai között valamennyi bulgárral, és persze nagyszámú kisebbséggel, így csupán néhány hónapig, papíron létezett.

Második nemzeti katasztrófa

Az 1912-13-as I. Balkán háborúban Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró legyőzte, s nagyjából a jelenlegi európai határai mögé szorította vissza Törökországot. A győztes államok azonban nem tudtak egyezségre jutni Macedóniát illetően, ami a II. Balkán háború kirobbanásához vezetett. Ez Bulgária vereségével végződött, mely a teljes Macedónia helyett csupán annak keleti részét, az ú.n. Pirin Macedóniát (6.449 km²) kapta meg. Vardar Macedónia, a jelenlegi Macedón Köztársaság (25.713 km²), Szerbiának, Égei Macedónia (34.177 km²) pedig Görögországnak jutott. Ezen felül Bulgária elvesztette Dél-Dobrodzsát (7.565 km²), melyet Románia foglalt el.

1914-ben az Antant a korábban a szomszédok fennhatósága alá került területek egy része átengedésének ígéretével próbálta a maga oldalára állítani, az I. világháborúba Bulgária mégis a Hármas Szövetség oldalán lépett be. Ez a döntés, bár a háború kezdeti szakaszában, rövid idő alatt sikerült elfoglalni az áhított tartományokat, később kapitális hibának bizonyult.

Az 1919-es neuilly-i béke értelmében Bulgária, mint vesztes fél, nem csak a világháborúban elfoglalt Macedóniát és Dél-Dobrudzsát vesztette el, hanem le kellett mondania Görögország javára az Égei-tengerhez addig kijáratot biztosító Délnyugat-Trákiáról is, illetve Dimitrovgrad, Boilegrad és Strumica körzetekről Szerbia javára. A neuilly-i békét „második nemzeti katasztrófaként” emlegetik Bulgáriában, az első a II. Balkán háború volt.

A II. világháborúban a bolgárok ismét a németek szövetségeseiként próbálkoztak területi igényeik kielégítésével, ám a forgatókönyv hasonló volt a negyedszázaddal korábbihoz, azzal a különbséggel, hogy Dél-Dobrudzsát sikerült végleg visszaszerezni Romániától. Bulgária egyébként az I. és a II. világháborút követően is felajánlotta lemondását Pirin-Macedóniáról, hogy az egyesülhessen a Szerbia, illetve Jugoszlávia fennhatósága alá tartozó Vardar-Macedóniával. Erre végül egyik alkalommal sem került sor, Szerbia és Görögország ellenállása miatt.

Már nem bolgárok

A bolgároknak, tőlünk eltérően, még a határokon átívelő, jelképes nemzetegyesítés lehetősége sem adatott meg, a korábban inkább regionális jellegű macedón öntudat ugyanis időközben dominánssá vált, nemzeti identitás jelleget öltött. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a szerbek évtizedeken át agresszív bulgárellenes, elnemzetlenítő politikát folytattak Macedóniában, aminek hatására a bolgár identitás meggyengült.

A korábbi erőteljes bolgár-macedón összefonódásnak ékes példája, hogy a törökellenes felkelésben elesett Goce Delchev, akit a macedón nemzeti érzület egyik atyjának tartanak, s nemzeti hősként tisztelnek, bolgár anyanyelvű és identitású volt, macedón regionális öntudattal, s ebből fakadóan autonomista szemlélettel. Sokat mondó az is, hogy Macedóniának a berlini kongresszuson kimondott felosztását követően, a Vardar régióban szerbellenes partizánharc kezdődött, míg a Pirin övezetben nem voltak macedón-bulgár összetűzések.

Három tenger mosta határok

Az örmények nem annyira elhibázott politikájuknak, mintsem szülőföldjük geopolitikai helyzetének az áldozatai, ugyanis évezredek óta nagyhatalmak ütközőzónájában élnek. Az első örmény állam a Kr.e.VI. században jött létre a Kaukázus déli előterében. Maximális kiterjedését a Kr.e. 95 és 66 között uralkodó Nagy Tigranesz idejében érte el, mikor is a Káspi-, a Fekete- és a Földközi-tenger mosta a határait, s magába foglalta a jelenlegi Örményországot és Azerbajdzsánt, szinte a teljes Szíriát, Irak és Irán északnyugati, valamint Törökország keleti részét.

Azt követően, hogy a szeldzsuk törökök a manzikerti csatában megsemmisítő vereséget mértek Bizáncra, melynek akkoriban Örményország a vazallusa volt, II. Gagik király népének egy részével délre menekült, a Taurus-hegység és a Földközi-tenger közötti térségben megalapítva Kis-Örményországot. Ez, a Kilíkia néven is ismert királyság, 1199 és 1375 között állt fenn. A XII. században aztán a jelenlegi Örményország vidékén is létrejött egy független örmény királyság, mely a XVI-ik századig létezett, mikor is a Török Birodalom és Pezsia felosztották egymás között.

Az 1800-as évek elején Oroszország elfoglalta Perzsiától Kelet-Örményországot, mely 1918 május 28-án elszakadt a cári birodalomtól, s Örmény Köztársaság néven függetlenné nyilvánította magát. Ezt megelőzően a török fennhatóság alatt élő örmények két szakaszban elszenvedték a világtörténelem első szervezett népirtását. A genocídium első felvonására 1894-1896 között került sor, amikor II. Abdul Hamid szultán utasítására 80-300 ezer örményt gyilkoltak le. A második fázis még véresebb volt, 1914-1915-ben hozzávetőleg 1,5 millió örményt mészároltak le.

A szertefoszlott álom

Az Antant támogatta az Örmény Köztársaságot, mely a Török Birodalom és a győztes hatalmak közötti sevres-i béke egyik kedvezményezettje lett volna. A béketervezet az akkor mintegy 70.000 km²-es Örmény Köztársaságnak szánta az Anatóliai-félsziget keleti szeletét, 103.599 km²-t, Trabzon, Erzurum és Van városokkal. Becslések szerint a szóban forgó területen 3,57 millió ember élt, kiknek 40 százaléka örmény volt.

Az Antant képviselői remélték, hogy a más vidékekről érkező menekültekkel, telepesekkel együtt, az örmények aránya eléri majd az 50 százalékot. A Wilsoni Örményországnak is nevezett Nagy Örményország területe hozzávetőleg 170.000 km² lett volna, ami öt és félszerese a jelenlegi Örményország területének. Az elképzelés túl szép volt ahhoz, hogy valóra válljon. A törökök nem fogadták el a szövetségesek feltételeit, ehelyett 1920-ban támadást indítottak az örmények ellen. A háborút a törökök nyerték meg, akiket csak Jereván kapujában sikerült feltartóztatni.

A vesztes háború következtében az Örmény Köztársaság nem hogy egy talpalatnyi török fennhatóság alatt álló földet nem kapott, de korábbi területének felét is elvesztette. Katasztrófát katasztrófa követett, ugyanazon év november 29-én ugyanis a Vörös Hadsereg bevonult Jerevánba, beolvasztva az Örmény Köztársaságot a Szovjetunióba. Ha még ez sem lett volna elég, 1923-ban Sztálin Hegyi Karabak körzetet, bár lakosságának többsége örmény volt, elvette Örményországtól és Azerbajdzsánhoz csatolta.

Az Örmény Köztársaság a Szovjetunió felbomlását követően, 1990 augusztusában lett ismét független. Az ország területe 29.743 km². Az egykor örmények által belakott terület méretéről sokat elmond az a tény, hogy az Örmény-felföld nevű fennsík kb.400.000 km². A zaklatott múltnak betudhatóan ma Örményországnak kb. 3 millió lakosa van, míg a diaszpóra lélekszáma 5 millió. Ezen arány a 13,5 milliós magyarságra levetítve azt jelentené, hogy az anyaországban a jelenlegi 10 millió helyett csak 5 millióan élnének, a fennmaradó 8,5 milliónak pedig kisebbségi sors lenne az osztályrésze.    

A kíméletlen történelem és az ismétlődő traumák nem törték meg az örmény nemzetet. A 90-es évek elején, súlyos harcok árán felszabadították Hegyi Karabakot az azeri uralom alól. A 11.500 négyetkilométernyi terület napjainkban de facto független, az anyaországgal közösségben él. 

 

Kimaradt?