Czika Tihamér: hosszú távon az új transzilvanizmus a kiút

A 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alatt mutatták be Czika Tihamér Álmodok egy Erdélyt című publicisztikakötetét. A jelenleg Brüsszelben dolgozó jogász, közíró 2007 és 2011 között elsősorban a nemrég megszűnt manna.ro hírportálon írt hetente, termékeny vitákat gerjesztve a legkülönfélébb témákban. Írásai aktualitásáról, a vitásabb kérdéseket illető véleményéről kérdeztük.

Milyen témákat tartottál fontosnak abban az időszakban, amelyből a kötet tartalma lett válogatva?

Az erdélyi magyar identitáskeresés, erdélyi magyar politika, budapesti és bukaresti politika és azok lecsapódása ránk, mit lehet és mit nem lehet szeretni Romániában mint országban és állandó tranzit-társadalomban – többnyire ezekről írtam. Külön fejezetbe gyűjtöttük továbbá a kolozsvári ügyekről szóló véleményanyagokat illetve egy szkeptikus fejezet is lett, amely elsősorban szekuláris humanista és racionalista cikkeket tartalmaz. Végül a Balra át című fejezet elsősorban a gazdasági válság hazai lecsapódásai által generált problémákra fókuszál.

A cikkek egy része kordokumentum, a másik még mindig aktuális. Mi az, amiről korábban írtál, és ma is érvényes?

Az írások egy része valóban azért lett beválogatva, mert megfog egy bizonyos esemény körüli hangulatot, amely ma már meghaladott, de kordokumentumként érdekes, így például a kolozsvári főtér lekövezése körüli viták, vagy valamelyik választási kampány magyar-magyar csatározása körüli elemzések. Nagyon sok felvetett téma azonban ma is aktuális: az autonómiaküzdelem kommunikációs hibái, a román és magyar Erdély párhuzamos létezése, a nyelvi jogok érvényesítése körüli gondok, a rendszerbe kódolt korrupció stb. A legaktuálisabb kérdés talán még mindig a gazdasági válság, a kiszámíthatatlan jövő perspektívája, a társadalmi struktúrák és értékrendek részleges elmaradottsága, egyszóval az a kérdés, amit úgy fogalmaztam meg egyik cikkben, hogy „kivándorolni vagy építőkő maradni?”

Mi az, ami jó irányba változott és mi az, ami rosszba?

Vegyünk csak egy jót és egy rosszat. Jó irányba változtak a dolgok Kolozsváron. Nagy örömmel látom, ahogy a lassan kicserélődő magyar civil és politikai elit túllépett a múlt siratásán, felvállalta ezt a várost úgy, ahogy van: masszívan román és betonvárosként is, ha már ilyen lett. Megértettük azt, hogy vagy elfogadjuk a jelen valóságát és ebben alakítjuk ki a helyünket, vagy ha elfordulunk tőle, akkor magunkat iktatjuk ki Erdély fővárosának jövőjéből. Kijöttek a magyar rendezvények a templomokból, dísztermekből, iskolákból a főtérre, az utcákra. A Kolozsvári Magyar Napok a legjobb példája ennek az „újramagyarosodó” Kolozsvárnak, de az otthonérzetet segíti az éppen lezajlott könyvhét, vagy az is, amikor a KMDSZ diáknapokon több tíz csapat színesíti be a főteret és készíti el kreatívnál kreatívabb videóit. Az új főteret magunkévá tettük, igazolt az idő. Ez mindig jól esik az embernek.

Rossz irányba tart szerintem ugyanakkor az erdélyi magyar politikai narratíva, amely még nacionalistább lett, mint valaha volt, és ahelyett, hogy a románokkal közösen építendő új transzilvanizmus fele tartana – amely szerintem az egyetlen hosszú távú lehetőségünk – egyre jobban az etnikai bezárkózottság fele tart, egyre jobban „elszékelyesedik” és egyre kevesebbet üzen az interetnikus és szórványvidéken élők számára. Történik mindez úgy, hogy az autonómiázás is máig üres politikai szlogen maradt, tulajdonképpen máig nem tudja senki pontosan elmagyarázni, hogy mit ért alatta, milyen jogköröket, milyen megosztással, milyen határokkal, milyen román alkotmányos berendezkedés részeként stb.

Czika Tihamér – Álmodok egy Erdélyt (Publicisztikák 2007-2011) című kötete a nagyváradi Riport Kiadónál jelent meg. Május 30-án, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be, illetve Nagyváradon, július 3-án délután 7 órától.

Mit értesz új transzilvanizmus alatt?

Ezzel több cikk is foglalkozik a könyvben. Én abban hiszek, hogy a jövőnk egy közös, etnikai-identitás fölötti erdélyi identitás kiépítésében (visszaépítésében?) van. Az erdélyi magyarság legnagyobb problémája földrajzi, modern szóval: geopolitikai. 600 kilométeren vagyunk szétszórva több tíz kisebb szigeten, egy román tengerben, amelyből a partiumi és a székely résznek van hosszú távú fennmaradási esélye. A párhuzamos magyar „minitársadalmunk” a természetes asszimiláció miatt egyre csak zsugorodni fog. Hosszú távon a Most-Híd féle út az egyetlen, amelyen keresztül – az erdélyi románokkal közösen – ki tudunk alakítani egy olyan erdélyi világot amelyben otthon tudjuk érezni magunkat. Az etnikai politizálásból a regionálisba való váltás ideje megérett. Elég csak benézni a több ezres román többségű transzilvanista Facebook csoportokba, és láthatjuk, hogy román oldalon is beérik lassan az az elit, amelyik felismeri Erdély lehetőségeit, és egy föderális Romániában gondolkodik. Nagyon sok Sabin Gherman van ma már, aki várja a hat százalékos erdélyi (magyar) párt baráti kéznyújtását, s hajlandó minden erejéből azon dolgozni, hogy ehhez még hozzátoljon legalább hat százalék erdélyi román szavazatot, ha nem többet. Ők a természetes partnereink, de előbb-utóbb lehet, hogy nélkülünk is megcsinálják ezt. Kérdés, hogy meddig várunk, van-e egyáltalán időnk várni?

Azt vallod korábbi írásaidban is, hogy túl kell lépni a Trianon-szindrómán. Egyrészt miért fontos ez, másrészt hogyan lehet megtenni ezt a lépést?

Trianonnal foglalkozni ma több szempontból is totális zsákutca. Egyfelől nyílván fájdalmas, de van elég fájdalmas ünnepünk, megemlékezésünk, tényleg kell még egy? Másfelől megosztó, egyoldalúan éljük meg, ami a környező nemzetektől – a mi esetünkben főleg a románoktól – elszigetel. Míg nekünk tragédiát, Trianon a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek nemzeti felszabadulást jelentett. A kötetnek címet adó cikkben írom azt, hogy „álmodok egy Erdélyt, ahol az én nemzeti ünnepem nem a te gyásznapod, ahol az én nemzeti hősöm nem a te gyilkosod. Közös nemzeti ünnepeket álmodok, amelyekre mindannyian jó szívvel tudunk kimenni, és valóban ünnepelni tudunk, nem gyászolni.” Ugyanígy természetesen december elseje sem egy jó ünnep. Ideje megérteni ugyanakkor, hogy nincs visszaút, felesleges frusztrációkat kelteni magunkban. Modern Európa a határok sérthetetlenségére épül, egy tudatos „kollektív amnéziára”, amit azt mondja, hogy ami 1945 előtt történt, azt hagyjuk a történelemkönyveknek és építsünk egy közös Európát azzal, ami van. Másképp nincs esély, ha mindenki elkezdené felgörgetni a sérelmeit ki tudja melyik korból – és higgyük el, egyáltalán nem vagyunk egyedül az ilyen sérelmekkel –, akkor lehetetlen volna megtartani a békét, a szolidaritást, az integrációt, megint egymással civakodó, egymást bénító kisállamokra esne szét ez a kontinens, és végképp elvesztenénk a versenyt a gyorsan fejlődő, globalizálódó világgal.

Számos vitában vettél részt régen, mit tapasztaltál, mennyire éri meg vitába szállni, lehet-e hatni az emberekre, vagy csak mindenki elbeszél a másik mellett?

Minden publicisztikámat azzal a szándékkal írtam, hogy az olvasókat gondolkodásra, reflektálásra, s ha szükségét látják vitára késztessem. Voltak, akik azt hitték, hogy szórakozásból provokáltam. Ez egyáltalán nem igaz. Komolyan gondoltam minden sort, és tényleg hiszek abban, hogy egy közírónak felelőssége van, a vitának komoly szerepe van a társadalom fejlődésében. Hogy kivel érdemes vitatkozni és kivel nem, azt mindig az adott helyzet döntötte el. Azt általában már az első érvcseréből lehet látni, hogy van-e a vitapartnerben bármi nyitottság másféle véleményre, vagy túlságosan doktriner, illetve, hogy képes egy bizonyos színvonalon érvelni, vagy bulvárportálok sémáit ismétli. Érveket cserélni ugyanakkor még így is érdemes volt, hiszen ne feledjük, hogy egy-egy vitát sok százan, akár ezren olvashatnak online, és sohasem tudod, hogy kire hogyan hat. Nem tudom, hány embert győztem meg, de azt tudom, hogy olvastak azok is akik szerettek, és azok is akik nem. Ezzel pedig már elértem, amit akartam.

Azoknak, akik nem értenek egyet veled a fő kérdésekben, legyen szó toleranciáról, baloldaliságról, interetnikus kapcsolatok fontosságáról stb., mi a fő üzeneted ma?

Tartsanak mindig nyitva egy ajtót, olvassanak mást is, mint amit szoktak. Üljenek le kávézni, sörözni más gondolkodású emberekkel. Egy személyes beszélgetésnél mindig hamar kiderül, hogy nem is vagyunk annyira mások, mind normális emberek vagyunk, akik jót akarnak, csak legfeljebb másképp. Engem nagyon sok ilyen beszélgetést tolt egyre jobban középre mostanában, és remélem, hogy én is hoztam másokat oda. S ha már egy könyvbemutató mentén ültünk le beszélgetni, nem hagyhatom ki: olvassák el a könyvem, ezzel is ugyanaz a célom, mint a cikkekkel volt, gondolkodásra, reflexióra akarom bírni az embereket. Egyet garantálhatok: ha érdekli őket a politika, ha érdeklik az erdélyi magyarság nagyobb és kisebb kérdései, nem fognak unatkozni.

Kimaradt?