Az erdélyi románokat senki sem kérdezte meg

Az első világháború idején, 1916-ban, Románia azért írt alá szerződést az Antant-hatalmakkal, hogy oldalukon belép a háborúba, Erdélyért cserében. Az alku megkötésénél, de Erdély elcsatolásánál sem kérdezték meg az erdélyi románokat arról, hogy mi a véleményük minderről – írja egy bukaresti történész.

Erdélyben nem volt unionista mozgalom

„A román nacionalisták, a román történelem azt a hamis képet igyekezett mindeddig beállítani, hogy Erdélyben, már jóval 1918 előtt erő unionista mozgalom alakult ki. Csakhogy az első világháború előtti időkben az erdélyi románok gazdasági szempontból sokkal jobban éltek, mint a Román Regátban élő testvéreik” – fogalmaz Marius Diaconescu az Adevărul pénteki számában megjelent írásában.

A történész felidézi, hogy sok erdélyi román parasztnak földje volt, amiről regáti testvéreik még álmodni sem mertek. Számos román költözött be a városokba, többen közülük az 1867-es követő iparosítási folyamat során megnyílt gyárakban dolgoztak, mások egyenesen kisvállalkozásba kezdtek. Ekkor már jelentős számú román tisztségviselő dolgozott a magyarországi közigazgatás minden szintjén. Megnőtt a felsőoktatást végző románok száma. A románok lemondtak politikai passzivitásukról, cselekvően szorgalmazták a románság érdekeit a budapesti parlamentben.

„Az erdélyi románok nemzetiségi harca az asszimilációra törekvő magyar közigazgatás részéről érkező fenyegetések és nyomás közepette nehéz volt. Ám egyetlen erdélyi román politikus sem fogalmazta meg soha nyilvánosan azt, hogy az erdélyi románok politikai célja a Romániával való egyesülés” – írja Diaconescu.

A Regát – az más ország

A történész szerint az erdélyi románok számára Románia „más ország” volt. Igaz, olyan ország, amelyben románul beszéltek, románul tanulhattak az iskolában, de amely legfeljebb csak az álmodozók számára volt vonzó. Gazdaságilag a Román Regátban élő román nyomorult helyzetben volt, így Románia nem volt vonzó számukra.

Diaconescu emlékeztet: 1914 előtt nehéz volt elképzelni azt, hogy az Európát uraló nagyhatalmak eltűnnek, és nemzeti államok születnek majd. Az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nemzetiségi politikusok tervei a Monarchia szövetségi állammá történő átszervezését tűzték ki célul, amelyben minden nemzet autonómiát kap. A nemzeti államra gondoló álmodozók csak kevesen voltak, hangjuk is jelentéktelen volt.

Cserében azonban a Román Regát sajtója, parlamentje már évtizedek óta nacionalista szövegekben szállt síkra Erdély és a többi, románok lakta terület Romániával való egyesüléséért. Az 1859-ben megalakult fiatal román állam 1877-ben vívta ki függetlenségét, a következő nemzeti terv pedig valamennyi román minél nagyobb államban történő egyesítése volt. „Az egyesülés vágya valós volt a Román Regátban, a Kárpátokon túl azonban csakis az álmodozók mertek ilyen messze tekinteni” – összegez a történész.

A háború – mint katalizátor

Szerinte a háború azonban valóban arra késztette az erdélyi románokat, tisztázzák érzéseiket a regáti románok iránt. Létezett a félelem bennük, hogy ne kelljen majd ellenük harcolniuk. Az osztrák katonai hatóságokban tudatosult a román katonák félelme, és – mert nem akarták kockáztatni hűségüket a kettős korona iránt – óvakodtak attól, hogy a Románia elleni frontra vigyék őket. „A háború gyakorlatilag katalizátorként hatott a nemzeti érzésre” – fogalmaz Diaconescu, aki szerint az 1916-os román katonai hadjárat Erdélyben katonai szempontból katasztrofálisan végződött.

A nemzeti ügy szempontjából azonban nagy nyereséget jelentett, mivel hozzájárult az erdélyi románok egyesülést szorgalmazó nemzeti érzésének fokozódásához. Jóllehet Románia katonai kudarca véget vetett a reményeknek, az egyesülés azonban megmaradt opciónak. Csupán 1918 őszén, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején vált az erdélyi románok elsődleges céljává a Romániával való egyesülés. A magyar veszély katalizátora volt az erdélyi románok unionista érzelmeinek – véli a szerző.

Felidézi azt is, hogy az erdélyi román politikusok kezdetben az Osztrák-Magyar Monarchia helyén konföderációra gondoltak. Amikor azonban megértették, hogy a magyarok nem egyeznek bele a konföderációban élő románok politikai törekvéseibe, csupán akkor hangoztatták az egyesülést. Az erdélyi románok számára Bécs garanciát jelentett a román nemzeti szellem megmaradására a magyar asszimilációval szemben.

„Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának körülményei között a nemzetek a nemzeti tervek eufóriáját élték át. A hadsereg kedvező körülményeket nyújtott a gondolatok megvitatásához, de az elégedetlenség, a frusztráció kirobbanásához is. A leszerelt katonák alkották az egyesülés kritikus tömegét, főként, hogy tisztjeik, szintén románok, az elsők között kapcsolódtak be a politikai vitákba” – állapítja meg a történész.

Băsescu: jó, vagy rossz játékos?

Diaconescu emlékeztet rá, hogy 1918 novemberében az egész monarchiát átfogták a nemzeti tervek és a bolsevik eszmék, amelyek gyorsan terjedtek. A románok számára a nemzeti eszme volt a döntő, amely néhány hét alatt eltöltötte őket. A románok fantasztikus lelkesedéssel küldték el képviselőiket Gyulafehévárra, hogy megszavazzák az egyesülést.

A bukaresti tervek ellenére, nem Románia döntött az Erdéllyel való egyesülésről, hanem az erdélyi románok választották azt – szögezi le.

„E rövid elemzést azért tartottam szükségesnek, mert Traian Băsescu bejelentette, Románia és Besszarábia egyesülésének kiemelt nemzeti céllá kell változnia. Nem vagyok hivatott arra, hogy eldöntsem, mennyire volt időszerű a nyilatkozat a vilniusi csúcstalálkozó előtt. Traian Băsescu ismét bebizonyította, hogy játékos. Hogy jó játékos-e vagy rossz, azt majd az utókor dönti el, nem az iránta érzett rokonszenv vagy ellenszenv” – zárja írását a szerző.

Kimaradt?