tamogato

Hatszor indultak meg a fővárosba – 30 évvel ezelőtt volt a legvéresebb bányászjárás Bukarestben


-A A+



Csákányokkal, husángokkal felfegyverkezett bányászok embertelen kegyetlenséggel verték szét 1990. június 13-15. között a bukaresti Egyetem-téri tüntetőket, akiket Ion Iliescu politikája nem tudott megvezetni. A vájárok a Zsil-völgyi szénbányákból érkeztek, egy olyan helyről, ahol a kommunista diktatúra az első igazán komoly rendszerellenes sztrájkkal szembesült 1977-ben. Az antikommunista nimbusz azonban megkopott a kilencvenes évek folyamán, amikor összesen hat alkalommal próbálták bevenni Bukarestet. Annak ellenére, hogy botjaikat ők kezelték, a nagyképet nézve ők is áldozatok ebben a történetben: a titkosszolgálatok és a politikai machinációk félrevezetett áldozatai. A teljes igazságot még ma sem ismerjük.

A Zsil-völgye tegnap és ma

Néptelen kisvárosok és lepusztult ipari létesítmények között visz az ember útja, ha áthalad a Zsil-völgyén. A látvány végromlásra emlékeztet: mindenütt rozsdaette gyárromok, lerobbant lakónegyedek, lakatlan, széthordott háztömbök meredeznek az égre. A valamikor a legnagyobb bányászközösséget rejtő völgy ma már inkább siralomvölgyének számít, a napról napra rohamosan csökkenő lakosságszám is azt mutatja, hogy a Ceaușescu-korszakban mesterségesen felduzzasztott településeket most már semmi sem mentheti meg az enyészettől.

Zsil-völgyi bányászok várják, hogy leereszkedjenek a bányába, 1970 körül | Forrás: Fototeca online a comunismului

A bányák szinte kivétel nélkül bezártak, munkalehetőség alig akad, a pár évtizedes „sikertörténetet” felváltotta a lassú haldoklás. Az itt dolgozó bányászcsaládok nagy része szétszóródott az országban vagy a nagyvilágban: volt, aki hazament falujába gazdálkodni, mások Európa felé vették az irányt. Az egykori bányásztársadalom, amelyről ódákat zengtek a Ceaușescu-korszak hivatalosan felkent poétái, amelyről számtalan propagandafilmet forgattak, ma már a múlté.

A bányászok hihetetlenül mostoha körülmények között dolgoztak. Ezért – bár kiemelt fizetéseket és számos privilégiumot élveztek (kevesebbet fizettek a villanyáramért, azonnal kaptak lakást, a bányavárosokban nagyobb volt az áruválaszték stb.) – csak azok az emberek választották a bányászmunkát, akik más álláshoz nem jutottak, vagy valamilyen ok miatt jónak látták elhagyni szülőföldjüket. Székelyföldről a kollektivizálás következtében föld nélkül maradt gazdálkodó fiatalok közül sokan választották például ezt a lehetőséget.

A magyarok országos lakossági arányukat jóval meghaladó arányban dolgoztak a bányákban, de a közös sors, az egymásra szorultság egy különleges bajtársi közösséget alakított ki a bányászok között. Talán ezzel magyarázható, hogy a magyarság asszimilálódása a bányavárosokban erőteljesebb volt, mint egyéb tájakon.

Az 1977-es bányászsztrájkkor készült felvétel | Fototeca online a comunismului

A privilegizált helyzetnek és a sajátos bajtársiasságnak döntő szerepe volt abban, hogy 1977-ben a Zsil-völgyében került sor az első gazdasági jellegű tömeges megmozdulásra: a bányászok foglyul ejtették az őket csitítani próbáló Ilie Verdeț miniszterelnököt is, és mindaddig nem tértek vissza a tárnákba, míg Nicolae Ceaușescu személyesen nem ígérte meg nekik, hogy orvosolja sérelmeiket. Ez meg is történt, de ugyanakkor szép csendesen kiemelték a tömegből a hangadókat, és részint elítélték, részint szétszórták őket az ország egész területén. Ettől kezdve a Securitate fokozott figyelmet fordított a Zsil völgyére, és a bányászok közé a titkosügynökök egész hadát építették be.

Éljen a demokrácia!

Az 1989 decemberében, Temesvárról Tőkés László református lelkész melletti szolidaritási élőlánccal indult romániai forradalom alig néhány nap alatt jutott el a menekülő diktátor és felesége, Elena Ceaușescu gyorsított eljárásban végrehajtott kivégzéséig. A rögtönítélő katonai bíróság felállításáról épp a későbbi államfő, Ion Iliescu döntött, aki Ceaușescu 1965-ös hatalomra jutásával egészen ifjúsági miniszteri posztig és a Román Kommunista Párt Központi Bizottsági tagságáig emelkedett. „Szerencséjére” 1971-től fokozatosan háttérbe szorították, 1984-ben pedig a központi bizottságból is kizárták.

A forradalom kitörésekor Iliescu ideális helyzetben volt, hogy a hatalmi vákuumot kevéssé kompromittált vezetőként kitöltse a létrejött Nemzeti Megmentési Front élén. Ideiglenes államfő lett, a Nemzeti Megmentési Front eltörölte az egypártrendszert, és feladatául tűzte ki a választások megszervezését és a demokratikus átmenet biztosítását. Ez az átmenet azonban már 1990 januárjában problémásnak bizonyult, ugyanis egyet akart Iliescu és pártja, és mást akartak az európai értékrendet számon kérő ellenzékiek.

Az új rendszer stabilizálódását követően, 1990. január 23-án bejelentették, hogy a Front indulni kíván a választásokon, amelyet 1990. május 10-re tűztek ki. A bejelentés jelentős törést idézett elő az NMF-en belül, számos, a Ceaușescu-korszak prominens ellenzéki aktivistája rögtön be is jelentette kilépését a szervezetből. Közben az egykori történelmi pártok is kezdtek megalakulni, konkurenciát jelentve a friss hatalomnak. Iliescu, az egykori másodvonalas kommunista káder, innentől kezdve a friss hatalmának megtartása érdekében hozta meg döntéseit.

Elindulnak a bányászok

A bányászok 1990 óta hatszor indultak meg Bukarest felé, és az első négy alkalommal el is jutottak oda. Az első három bányászjárást – ma már szinte dokumentumokkal is bizonyíthatóan – Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front elnöke manipulálta a hivatalosan megszüntetett, de valójában működő Securitate segítségével. 1989. december 22. után Iliescu csak egy román „peresztrojkát” akart megvalósítani, az események azonban túlhaladtak rajta, és az újonnan megalakult történelmi pártok, a Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt a hatalmának megdöntésére törekedtek.

Az első bányászsztrájk 1990 januárjában | Forrás: Wikipédia

A liberálisok és parasztpártiak által szervezett január 29-i és február 18-i hatalmas tüntetéseket a Zsil-völgyi szénbányászok csoportjai támadták meg. Ugyanis a törékeny legitimitással rendelkező Iliescu nem merte a hivatalos rendfenntartó erőket bevetni, ehelyett a „nép”, vagyis a bányászok manipulálásához folyamodott.

A bányászok 1990. január 28–29-én, majd 1990. február 28-án a „Halál az értelmiségiekre!”, „Le a kulák- és vasgárdista fiakkal!”, „Nem akarjuk, hogy azok tartsanak nekünk leckét, akik eddig külföldön a melegben ültek!” jelszavak hangoztatásával, dorongokkal és láncokkal felfegyverkezve bevonultak Bukarestbe, ahol szétverték az ellenzéki pártok székházait, és kevésen múlott, hogy a Parasztpárt elnökét, Corneliu Coposut is agyon nem ütötték.

„Mai bine golan, decât comunist!” (Inkább csirkefogó legyek, mint kommunista!)

A tiltakozások nem ültek el az első két intervenció után. A civil forradalmi egyesülések vezette radikális szárny először március 11-én gyűlt össze Temesváron. A tüntetés végén felolvastak egy kiáltványt, amelynek 8. pontja megerősítette azt a tiltást, hogy a párt egykori aktivistái nem vállalhatnak közmegbízatást, egyértelmű hivatkozással a Nemzeti Megmentési Front vezetőjére, Ion Iliescura és a politikai rendőrség munkatársaira.

A választási törvénynek meg kell tiltania, hogy az első három, egymást követő törvényhozási ciklusban a korábbi kommunista aktivisták és a volt titkos rendőrség (Securitate) ügynökei bármelyik párt listájára jelöltként fölkerüljenek. Jelenlétük az ország politikai életében a feszültségek és gyanúk fő forrása, amelyek ma a román társadalmat zavarják. (Temesvári kiáltvány: 8. pont)

Ennek ellenére 1990 májusában, az első választásokon,a Nemzeti Megmentési Front és Ion Iliescu elsöprő győzelmet arattak. Az NMF 67 százalékos abszolút többséget ért el. A második helyen 7,2 százalékkal a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ végzett (ne feledkezzünk meg róla, hogy szintén ez év márciusában a Securitate diverziójának a marosvásárhelyi magyarság is áldozata lett). Ion Iliescu a szavazatok 85 százalékával Románia első demokratikusan megválasztott elnöke lett. Az antikommunista diáktüntetések azonban megkérdőjelezték ezt a legitimitást. A bukaresti Egyetem-téren napról napra, hat héten keresztül több ezer ember gyűlt össze

Amint Szilágyi N. Sándor írja: „a hangulatát úgy tudnám valahogy körülírni, hogy mintha egy igazi áhítatos templomi nagyünnep és egy emlékezetesen jól sikerült popfesztivál lett volna benne egyben, amihez hozzájött még a bukarestiek kifogyhatatlan humora is. Ha például Iliescunak már nagyon a begyében volt az egész, és azt mondta, hogy akik a téren vannak, azok „nişte golani şi huligani" (azaz holmi csirkefogók és huligánok), akkor a téren erre nem valami gyalázkodó üvöltözés és felháborodott anyázás lett a válasz, hanem azzal vettük el az élét, hogy rögtön elloptuk: az Egyetem tér neve attól kezdve Golánia volt, mindnyájan golánok voltunk, és sokan kitűzőt tűztek fel olyan feliratokkal, hogy Golan inginer, Golan medic, Golan profesor, Golan academician (mérnök, orvos, tanár, akadémikus golán), sőt aki a kiskutyát is hozta, annak a nyakába is akasztott egy Golan patruped (négylábú golán) feliratot. Golániának himnusza is lett, Cristi Paţurcă dala, de több emlékezetes dal is született ott.”

A harmadik bányászjárás

1990. június 14–15-én került sor a harmadik bányászjárásra, amely az összes közül a legvéresebb lett, és az áldozatok számáról sokféle adat kering. A Romania Libera bukaresti napilap szerint egy  Straulestien található titkos tömegsír 128 ismeretlen áldozatnak a holttestét rejti.

Iliescu elnök a kormányépület erkélyéről szólította fel rendcsinálásra a bányászokat, akik ismét szétverték az ellenzéki pártok székházait, betörtek a Bukaresti Egyetem épületébe, a berendezéseket megrongálták, kiszórták az utcára, a felszereléseket, a könyvtárakat tönkretették, a könyvekre vizeltek.

1990 júniusa | Forrás: Wikipédia

Egyik folyamatosan hangoztatott jelszavuk a „Noi muncim, nu gândim!” (Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!) lett. Hihetetlen kegyetlenséggel vertek meg minden egyetemistának, értelmiséginek látszó embert. De nőket ütlegeltek, hírlapok szerkesztőségeit támadták meg, gyakorlatilag szinte életveszélyesnek számított az utcára kilépni. A hivatalos sajtó pedig tele volt mindenféle álhírrel, többek között azt is terjesztették, hogy a Nemzeti Parasztpárt székházában pénzhamisításra alkalmas felszerelést találtak, amely azonban csak egy egyszerű fénymásoló volt.

Az események kronológiája 

  • 1990. június 13-án, reggel 3-4 óra körül a rendőrség elpusztította a téren lévők sátrait és letartóztatásokat hajtott végre. A tiltakozók megtámadták a rendőralakulatok által kialakított kordont, de azok váratlan segítséget kaptak a fővárosi nehézgépgyár munkásaitól.
  • A tüntetők és a rendőri erők között heves összecsapásokra került sor 1990. június 13-a folyamán. Gyújtogatások kezdődtek: rendőrségi buszokat, a fővárosi rendőrség székhelyét és a Belügyminisztérium székházát is felgyújtották.
  • A bányászok 1990. június 14-én, reggel 4-kor érkeztek Bukarestbe. Az északi pályaudvaron (Gara de Nord) a titkosszolgálat polgári ruházatban lévő tisztjei vezették őket.  A délelőtt folyamán a bányászok elfoglalták az Egyetem-teret.
  • 1990. június 14-én sok egyetemi tanárt megvertek, köztük Grigore Brâncuș és Petru Creția nyelvészeket. A parasztpárt és liberális párt székházait gyakorlatilag megsemmisítették.
  • Június 15-én, a nap közepén, a bányászokat buszokon a Romexpo kiállítási komplexumba szállították, ahol Ion Iliescu elnök megköszönte nekik a segítséget. A három napos terror után Iliescu nyíltan megdicsérte a husángokkal, csákányokkal fölszerelt megmentőket „hazafias cselekedeteikért”, a világ előtt azt bizonygatva, hogy a népharag ítélkezett egy „kábítószeres csőcselékből álló anarchista csoport felforgató tevékenysége fölött”.
  • A harmadik bányászjárás hivatalos adatok szerint hat halottal és mintegy 1200 sebesülttel ért véget.
Mivel a Nemzeti Egység Frontjának elég magas volt a támogatottsága, az álhírek révén azt is elérték, hogy a lakosság jó része nem ítélte el feltétlenül a fővárosban randalírozó vájárokat, hanem elhitték a hivatalos kommunikáció szlogenjeit, hogy a Zsil-völgyi bányászok a demokrácia védelmét vállalták fel. Az IRSOP által 1990 júliusában végzett, és egy hónappal a júniusi bányászjárás után közzétett felmérés kimutatta: a románok 76 százaléka egyetértett azzal, hogy a rendőrség kiszorította az Egyetem-téri tüntetőket. 66 százalék a megkérdezettek közül egyetértett azzal, hogy a hatóságok  a „civil lakosságtól” kértek segítséget (erre azonban „csak” a bányászok „válaszoltak”, őket szervezetten szállították a fővárosba). A válaszolók 55 százaléka helyeselte a bányászok behozatalát Bukarestbe, és 27 százalékuk jóváhagyta az Egyetem-téri atrocitásokat, illetve az ellenzéki pártok székházainak megrongálását is.

Negyedik bányászjárás: a miniszterelnök mondjon le!

A „sikeren” felbuzdulva a bányászjárások „közkívánatra” az elkövetkező években is folytatódtak. 1991. szeptember 24-én a bányászok sztrájkba léptek, mivel a kormány nem volt hajlandó teljesíteni újabb követeléseiket. Az 1977-es sztrájk mintájára azt követelték, hogy a miniszterelnök, Petre Roman utazzon le hozzájuk Petrozsényba tárgyalni. Miután Petre Roman nem volt hajlandó eleget tenni ennek a követelésnek, a bányászok megindultak Bukarestbe. Ekkor már Miron Cozma szakszervezeti vezető állt az élükön, de ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik álltak mögöttük.

A kormány kísérletet tett a bányászok megállítására, de a tüntetők szétverték a vasúti állomások berendezéseit, és erőszakkal kényszerítették a vasúti alkalmazottakat és az illetékes közigazgatási tisztviselőket arra, hogy kiszolgálják őket.  Most már Petre Roman kormányfő lemondását is követelték.

Szeptember 25-én és 26-án megostromolták a kormányépületet. Közben Miron Cozma, a vájárok felkent vezére Iliescu elnökkel is tárgyalt. Iliescu nyomást gyakorolt a kormányfőre, aki végül is szeptember 26-án lemondott. Az államfő egy közös nyilatkozatot írt alá Miron Cozmával. Ezzel ért véget a negyedik bányászjárás, igaz „szerényebb eredményekkel”, mint a harmadik: „csupán” négy halottja volt az akciónak, azonban a sebesültek száma ez alkalommal is több száz főt tett ki.

Az utolsó két alkalommal már nem értek el Bukarestbe

1996 óriási meglepetést tartogatott Iliescuék számára: elvesztették a választásokat. A Demokratikus Konvencióba tömörülő ellenzéki pártok győztek, az államelnök Emil Constantinescu lett. Az 1998-1999-es évek azonban a gazdasági csőd szélén találták Romániát, a külső adósság megközelítette a 9 milliárd dollárt. 1999 júniusáig az országnak közel 3 milliárd dollárt kellett volna törlesztenie, ami a nemzetközi pénzintézetek által nyújtott újabb kölcsönök nélkül szinte lehetetlenség volt. Ezek viszont – többek között – a veszteséges vállalatok felszámolását is követelték. Ilyen körülmények között a román kormány úgy döntött, hogy 1 év alatt megszünteti a bányaipar veszteségeit.

Első intézkedésként be akarták csukatni a két Zsil-völgyi bányát. Ennek megakadályozása céljából 1999. január 4-én a bányászok ismét sztrájkolni kezdtek. Mivel a kormányfő nem volt hajlandó leülni velük tárgyalni, a bányászok január 18-án ismét megindultak Bukarest felé. Ez volt az ötödik bányászjárás. 

1991 szeptemberében a negyedik bányászjárás alkalmával | Forrás: iiccr.ro

 A csendőrség a Zsil völgyét torlaszokkal zárta le, de a torlaszokat a bányászok lerombolták, és a rendfenntartó erőket egyszerűen félresodorták. Számuk egyre növekedett, mert sokan csatlakoztak hozzájuk azokban a helységekben, ahol átvonultak. Január 19-én véres összecsapásra került sor a bányászok és a rendfenntartó alakulatok között. A bányászok először visszavonultak a könnygáz elől, aztán szabályosan bekerítették a csendőröket és rendőröket. 1500 csendőrt és egy alprefektust ejtettek foglyul. A csendőrséget irányító tábornokok elmenekültek a helyszínről. Utólag felmerült a gyanú, hogy szabotálták az akciót.

Az államfő, Emil Constantinescu ki akarta hirdetni a rendkívüli állapotot, ami annyit jelentett volna, hogy a bányászok ellen bevetik a hadsereget is. Úgy tűnt, hogy immár csak tankokkal, éles töltényekkel lehet őket feltartóztatni. A véres események elkerülésének érdekében január 22-én Radu Vasile miniszterelnök a Râmnicu Vâlcea melletti coziai kolostorban két püspök (!) közvetítésével egyezségre jutott Miron Cozmával.

 A megállapodást, illetve az aláírt „protokollumokat" nem hozták nyilvánosságra, de kiszivárgó hírek szerint a miniszterelnök vállalta, hogy a bányászok bérét 35 százalékkal emelik, és nem zárják be a bezárásra ítélt két bányát. Ugyanakkor azt is megígérte, hogy az akcióban részt vevő bányászoknak nem esik bántódásuk. Miron Cozma a bányászszakszervezet nevében biztosította a kormányfőt arról, hogy a bányaigazgatósággal együtt tervet dolgoznak ki a veszteségek évi 20 százalékkal való csökkentésére, 5 év alatt tehát teljesen kiküszöbölik. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ezeket a megállapodásokat a kormány nem tarthatja tiszteletben, hiszen ez az ágazat tervezett reformjának csődjét jelentené.

Február 15-én robbant a bomba: Miron Cozmát a legfelsőbb bíróság 18 évi börtönbüntetésre ítélte az államhatalom aláásása miatt. A bányászvezér csapdába került: a miniszterelnök tárgyalópartneréből egyik napról a másikra elítéltté vált. Kétségbeesetten útnak indult, hogy meghódítsa Bukarestet. Akkor már csak kevesen csatlakoztak hozzá, inkább elszökdöstek mellőle.

Miron Cosma a  bányászok élén az utolsó bányászjárat alkalmával | Forrás: iiccr.ro

Február 16-án szembekerült a rendfenntartó erőkkel, amelyek rövid küzdelem után utat engedtek neki. Valójában taktikai húzásról volt szó. Már 2000 embere sem volt. Másnap, február 17-én Stoienești-nél bekerítették, és véres ütközet után leverték a bányászokat. A csendőrök 543 bányászt őrizetbe vettek, 800-at pedig erővel visszairányítottak Petrozsényba.

Az igazságszolgáltatás: jó munkához idő kell. Rossz munkához még több.

Menekülés közben Miron Cozmát és alvezéreit is elfogták. Cozmát 10, Romeo Beját 5 év szabadságvesztésre ítélték 2005-ben. Beja, mielőtt börtönbe vonult volna, elmenekült Romániából, és nyoma veszett. Ausztriában élt, Wiener Neustadtban, ahol segélyekből tartotta el magát és családját. Csak 2016-ban fogták el, amikor fellebbezést nyújtott volna be az ítélet ellen. Miron Cozmát öt év börtön után az ismét hatalomra került Iliescu 2004. december 15-én államfői kegyelemben részesítette, ám a felháborodás miatt néhány órán belül visszavonta határozatát. Cozma viszont bíróságon támadta meg a visszavonást, és 2005 júniusában szabadlábra helyezték.

Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség végül 2015 októberében jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben a strasbourgi emberjogi bíróság elítélte, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot.

2016-ban végül emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárás indult Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök, valamint a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt vezetője, Virgil Măgureanu ellen. Ugyanebben a dossziéban bűnügyi eljárás indult az akkori ideiglenes kormány miniszterelnök-helyettese, Gelu Voican Voiculescu, a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke, Nicolae Dumitru, valamint Mugurel Cristian Florescu volt főügyész-helyettes, a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának egykori vezetője ellen is.

A 90 éves Iliescu perében azóta sem született ítélet, éppen úgy, ahogy az 1989-es forradalomban elesett, szinte ezer ember halála miatt elindított bűnvádi eljárásban sem.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X