Klaus Iohannis: így játszik a populisták kottájából a régió „legeurópaibb” politikusa


-A A+



Miközben egyre-másra kapja az európai díjakat állítólagos európaiságáért, Klaus Iohannis egyike a régió legvirulensebb populista politikusainak. Mintha tankönyvként használná a populizmusról szóló szakirodalmat.

Ha minden jól megy, május 21-én az észak-rajna-vesztfáliai Aachenben, a Frank Birodalom egykori székvárosában Klaus Iohannis átveszi a Nagy Károlyról elnevezett díjat egyebek mellett „a kisebbségek és a kulturális sokszínűség védelméért” – röviddel azután, hogy Kelet-Európa „legeurópaibb országának” elnöke a rendszerváltás óta precedens nélküli támadást intézett a magyar kisebbség ellen.

Az államfő kirohanására sokan felkapták a fejüket, nem véletlenül. A nyugati sajtó – sőt a magyarországi sajtó egy része is – „bezzegországként” tekint Romániára, amely „sziget az illiberális tengerben”. Az ország elnökét amolyan keresztes lovagként ábrázolják, aki „visszaverte a populista Szociáldemokrata Párt (PSD)” jogállam elleni támadásait, és akinek köszönhetően Románia „a legeurópaibb állammá vált Délkelet-Európában”.

Az idézett indoklással ítélték oda a tavalyi év végén Iohannisnak a Nagy Károlyról elnevezett díjat, amelyet olyan nemzetközi személyiségeknek adományoznak, akik az európai értékeket képviselik és támogatják. A díj rangjáról sokat elmond, hogy 2016-ban például Ferenc pápa, előtte pedig az Európai Unió alapító atyái is megkapták. A korábbi díjazottak névsora egyben árulkodik Iohannis nyugati megítéléséről is. Hab a tortán – különösen az elnök friss nyilatkozatainak fényében –, hogy a Karlpreis-bizottság elnöke, Jurgen Linden szerint azért is esett Iohannisra a választás, mert „az igazságszolgáltatásért harcol, védi kisebbségeket és a kulturális sokszínűséget, mint ahogy egy fontos közvetítője és építője a Nyugat- és Kelet európai társadalmak közötti hídnak”. (A szerző kiemelése.)

Bár az utóbbi hetekben jelentek meg róla bíráló cikkek is a német lapokban, ha a nyugati sajtót olvassuk, Klaus Iohannis egy demokrata, a liberális demokrácia keresztes lovagja, éppen az ellentéte a magyar miniszterelnöknek. A valóságban Klaus Iohannis nem demokrata, és populista.

Mi a populizmus

Az utóbbi években – hála a régió több országának és vezetőinek is – a populizmusnak gazdag szakirodalma keletkezett. Ennek ellenére mindenki mást ért populizmus alatt. Sokszor maguk a populisták aggatják ezt a jelzőt ellenfeleikre. Igen gyakran populistának titulálják a népszerű intézkedéseket vagy népszerűséghajhász vagy megtévesztő diskurzust, holott a legtöbbször csupán demagógiáról van szó.

A téma egyik kiváló szakértője, Cas Mudde szerint a populizmus egyik alapfeltétele a népközpontúság, illetve a népre mint egészre való hivatkozás. A szintén sokat idézett Jan-Werner Müller úgy véli: nem beszélhetünk populizmusról anélkül, hogy „valaki az egész nép nevében szólalna fel”. Szerinte a populizmus „egy sajátos, moralista felfogás a politikáról”, amely „szembeállítja az erkölcsi értelemben szeplő nélküli és teljes mértékben egységes népet a korrupt vagy más szempontok alapján morálisan alacsonyabb rendűnek ítélt elittel”.*

Természetesen a „teljes mértékben egységes nép” csupán fikció, viszont annak vélelmezése különbözteti meg a populistákat a többi pluralizmusellenes politikustól. A populista ugyanis minden esetben azt állítja magáról, hogy ő és csakis ő képviseli a népet; a többi politikai szereplő csak az erkölcstelen, korrupt elit (amikor a populisták ellenzékben vannak) vagy illegitim ellenzék (amikor a populisták hatalomra kerülnek).

A populisták egyik alaptézise – ezt kifejezhetik explicit módon vagy burkoltan –, hogy aki nem őket támogatja, az először is nem része az „igazi népnek”, amelyet az „igazi állampolgárok” alkotnak, és amely erkölcsileg tiszta és tévedhetetlen. Nem véletlen, hogy Nigel Farage a Brexit-referendum után „az igazi nép győzelméről” beszélt, értésre adva, hogy a brit uniós tagság fenntartása mellett szavazó 48 százaléknyi választó kevésbé igazi, tulajdonképpen megkérdőjelezve ezzel a politikai közösséghez való tartozásukat.

Donald Trump még egyértelműbben fogalmazott egy 2016. májusi kampányrendezvényen, amikor kijelentette, hogy „egyedül az emberek egyesítése a fontos – mert a többi ember egyáltalán nem számít”. Tovább bővítve a populizmus fogalmát Müller megállapítja, hogy az a politikai szereplő (politikus vagy párt) tekinthető csak populistának, aki az állampolgári közösség egy részét helyezi a közösség egésze helyébe. Hogy ebbe ki tartozik bele, azt természetesen mindig a populisták döntik el. A populisták felfogása szerint létezik egy – és csakis egy – beazonosítható közjó, az ebből következő közakaratot pedig ők valósítják meg.

A fentiekből következik, hogy – az igazi nép egyetlen legitim képviselőjeként – csakis a populista lehet hatalmon, ha pedig (még) nincs, az kizárólag a „csendes többséggel” magyarázható (Richard Nixon után). Magyarán, ha nem a populista győz a választásokon, az nem azért történik, mert nem ő a nép igazi képviselője, hanem mert nem érvényesült a többségi akarat az urnáknál.

A „nemzet bölcsessége”

„A demokráciának ez a balesete nem annyira a PSD-nek tulajdonítható, hanem sokkal inkább a szavazók távolmaradásának”. Ezt röviddel a 2019-es európai parlamenti választások előtt mondta Klaus Iohannis államfő egy nyilvános vitán. Majd perceken át fejtegette, hogy a PSD-kormányzás „nem azért vált lehetővé, mert egy óriási tömeg elment és a PSD-re szavazott”, hanem „mert mások nem mentek el”. Meglátása szerint „a nemzet bölcsessége a szavazásban fejeződik ki, nagyon egyszerű, de részvétel nélkül nem fejeződik ki a bölcsesség, hanem valami más fejeződik ki, ami manipulálható”.

Más szóval a nemzet akkor bölcs, ha Iohannis politikai szövetségeseit juttatja kormányra – az „én kormányomat”, ahogyan azt többször megfogalmazta. Ezzel Iohannis azt is sugallta, hogy a PSD-t nem a nemzet juttatta hatalomra. A distinkció egyértelmű annak fényében, hogy az elnök a múltban szembeállította már a PSD-t és a románokat, illetve a PSD szavazóit és a románokat, azt sugallva, hogy előbbiek nem (igazi) románok.

Elődjéhez, Traian Basescuhoz hasonlóan Klaus Iohannis előszeretettel használja az állampolgári közösség jelölésére a „románok” (românii) szót, míg előttük Emil Constantinescu vagy akár Ion Iliescu inkább állampolgárokat (cetăţeni) emlegetett.

Iohannis népfelfogása nem új keletű. Amikor 2014 őszén megnyerte első elnöki mandátumát, a következő szavakkal ünnepelte győzelmét: „GYŐZTÜNK! Visszavettük az országunkat!” A Facebook-on közzétett üzenetéhez Románia nemzeti zászlóját mellékelte. Majd azt írta: „Kedves románok, fantasztikusak voltatok”.

 

Összehasonlításként ellenfele, Victor Ponta az urnazárás utáni nyilatkozatában köszönetet mondott mindenkinek, aki az urnákhoz járult, és azt mondta: „a népnek mindig igaza van”. Nyilvánvaló, hogy miközben Ponta „népét” valamennyi választópolgár alkotja, addig Iohannisnál a románok azok, akik rá voksoltak, és ezzel „visszavették az országukat” – értsd – a nem románoktól.

Vannak arra utaló jelek, hogy a populista pártok (és politikusok) szavazói maguk is erősen intoleráns és pluralizmusellenes nézeteket vallanak. A médiában vagy a közösségi médiában megszólaló liberális (Iohannis-) szavazó gyakran ilyen. Amikor „Visszavettünk az országunkat” címmel alakítanak Facebook-csoportot, vagy az ellenzék halálát kívánják – gyakran szó szerinti értelemben –, csupán politikai kedvencük pluralizmusellenes nézeteit visszhangozzák.

„Simplu!”

A hatalomra került populista magától értetődően nem ismer el legitim ellenzéket: ha ugyanis egyetlen „nyilvánvaló” közjó és közakarat létezik, az ezt megvalósító kormánnyal (vagy elnökkel) csak egyetérteni lehet. Aki nem ért egyet, az nemcsak a hatalom, hanem a nép ellensége is.

Klaus Iohannis egyik kedvenc szófordulata, amikor az ellenzékére utal, hogy Románia és a románok ellen („împotriva României şi a românilor”) cselekednek, miközben ő és a kormánya „tudjuk, hogy mit kell tenni” (másik gyakori szófordulat). A szakirodalom szerint a populisták egyik jellemzője éppen ez: a közpolitikai döntések leegyszerűsítése a végletekig. Ami azonban érthető: az egyetlen közjó és közakarat vélelmezéséből ugyanis értelemszerűen következik, hogy a tennivaló bárki számára nyilvánvaló, tehát egyszerű.

A közellenség

Mint minden populista, Iohannis is úgy állítja be az ellenzékét, mint az egyetlen akadályát a Kánaánnak; ők azok, akik miatt nem valósulhat meg „Románia újraindítása”, „a nemzet teljes mértékű újjáépítése”. Azonban Iohannis nem csak populista, hanem kimondottan virulens is; megszólalásaiban az ellenzék „toxikus”, „kártékony”, „fertőző”.

A legtöbb esetben a jövőre az informatikai terminológiából kölcsön vett resetelés kifejezéssel utal. Mint tudjuk, ez olyan eljárás, amely egy informatikai eszközt vagy szoftvert egy meghatározott kiindulási állapotba vagy alaphelyzetbe juttat. Resetelésre akkor van szükség, amikor a rendszer nem működik megfelelően, és a szokásos hibaelhárító mechanizmusok nem jártak sikerrel. „Románia resetelése” azt a mögöttes üzenetet hordozza, hogy létezett egy korábbi állapot, amikor a dolgok jól mentek. Ugyanakkor benne van az is, hogy az üzenet megfogalmazója az, aki a „visszaállítást” vállalja, és az alaphelyzet pillanatát is megválasztja. Rendszerint azt is hozzáteszi (legutóbb múlt csütörtöki nyilatkozatában), hogy „a PSD és gyertyahordozói” – a „becsületes”, „keményen dolgozó” és „hozzáértők” románok ellenségei – megpróbálják megakadályozni a resetelést; azt akarják, hogy „a nemzet teljes újjáépítését célzó erőfeszítések kudarcba fulladjanak”.

A „gyertyahordozók” listája folyamatosan bővül – lényegében mindenki felkerül rá, aki a legapróbb kritikával illeti Iohannis és a PNL tevékenységét. Ne tévesszen meg senkit, hogy Iohannis többnyire kizárólag a PSD-be száll bele. Az évek során volt már a „nép ellensége” az ALDE, az RMDSZ, sőt rövid időre az USR is tavaly ősszel. Ugyanezek a pártok álltak már a „jó oldalon” is – a PSD-t leszámítva –, ami azt bizonyítja, hogy az ellenségkép-gyártást a pillanatnyi politikai érdek határozza meg, nem a szóbanforgó pártok eseteként bírálható viszonyulása konkrét kérdésekhez, például az igazságszolgáltatás szervezéséhez, hogy az utóbbi három év legforróbb álvitáját említsük.

Cas Mudde szerint a populizmus fő jellemzője a jó-rossz kettősség, amelyre fentebb már utalás történt. Ennek megfelelően Klaus Iohannis kampánystratégiája a Szociáldemokrata Párt démonizálásával kezdődik és végződik: a PSD a „románok” ellensége, és meg kell semmisíteni. Ez a megközelítés leegyszerűsíti a dolgokat a választók számára. Ha ugyanis személyek, álláspontok, programok között kell választani, akkor az opciók nem egyértelműek. Ha viszont a Jó és a Rossz között kell választani, nincs helye a mérlegelésnek. Ezért a populista egyik ismertetőjegye, hogy a döntéseket igyekeznek értékválasztássá tenni.

Mi ezzel a baj

A populisták elkerülhetetlenül pluralizmus-, tehát demokráciaellenesek. Ez nem jelenti azt, hogy megszüntetik a választásokat, de mindent megtesznek azért, hogy hatalomra az „igazi nép” „igazi képviselői” kerüljenek. Klaus Iohannis elnöksége alatt példátlan ütemben bomlottak le a demokratikus normák, amelyektől magának a demokráciának a megmaradása függ. Ezekről bővebben írtam egy korábbi cikkemben, most csak egyet említek.

Az a tény, hogy Klaus Iohannis következetesen hazaárulóként bélyegzi meg politikai ellenfeleit, mindenre vall, csak demokratára nem. Ha korábban esetleg ürügyként hozhatta volna fel, hogy okkal teszi (hiszen a PSD az igazságszolgáltatás függetlenségére tör, tehát az ország európai státuszának gyengítésén, és ezzel lényegében az ország érdekei ellen dolgozik – bár ezekkel az állításokkal is lehet vitatkozni), a székelyföldi autonómiatervezet ürügyén indított támadássorozat megalapozatlansága talán még az elnök egy-egy támogatója számára is nyilvánvaló.

Azon a címen, hogy „a PSD megfertőzte a legfontosabb állami intézményeket is”, Iohannis és támogatói megpróbálnak leváltani mindenkit, aki nem az ő emberük. Igyekezetükről sokat elmond, hogy a tavalyi kormányváltáskor nagy garral bejelentett leépítési lázban végül mindössze a betöltetlen posztokat szüntették meg. Kiderült ugyanis, hogy az állítólag PSD-s sofőrökkel és szeretőkkel be- és túlnépesített hivatalok a legtöbb esetben takaréklángon működnek – a liberálisok nemhogy PSD-s tömegeket nem találtak, de másokat is alig.

Nagyüzemben zajlik a közellenséggyártás, politikai szereplők, eszmék és jogok „kerülnek indexre”, köztük az erdélyi magyarság jogai. A „konkrét” következmények egyike a magyar honatyák törvénykezdeményezési jogának a szűkítése lehet (bár normális körülmények között egy ilyen kezdeményezésnek el kellene buknia az alkotmánybíróságon). Egy másik következmény a demokratikus intézmények „bedarálása” lehet.

Ha megnyerik a parlamenti választásokat, és egyedül alakíthatnak kormányt, a PNL és Iohannis hatalmának két intézmény szabhat gátat csupán: az ombudsman és az alkotmánybíróság. Az előbbi megóvhatja a kormány sürgősségi rendeleteit, és egyáltalán felhívhatja a figyelmet a kormány visszaéléseire, az utóbbi pedig érvénytelenítheti a kormány és a parlament döntéseit. Aligha kétséges – a szükségállapot idején kiszabható bírságok megóvása után –, hogy a nép ügyvédjeként Renate Weber napjai is meg vannak számlálva. Ugyanakkor Ludovic Orban és Klaus Iohannis világossá tette, hogy „amint meglesz a kellő politikai és nyilvános támogatás”, más szóval a parlamenti szavazatok és a népi felhatalmazás, átalakítják az alkotmánybíróságot.

A populisták célja a politikai versenytársak delegitimálásával „jókra” és „rosszakra” osztani a társadalmat úgy, hogy amikor választásra kerül sor, senki se kérdőjelezze meg a „mi még mindig jobbak vagyunk” logika érvényességét. Iohannis ennek a logikának köszönheti a második elnöki mandátumát, és így próbál parlamenti többséget és ezzel teljhatalmat szerezni.

* Az idézetek fordítások a kötetek angol nyelvű kiadásai alapján.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X