Romsics Ignác: válasz Bethlen Klára levelére


-A A+



Pontosítani kívánta Bethlen Béla dédunokája, Bethlen Klára a Bethlentől Bethlenig – a 20. század erdélyi történelmében barangolunk Romsics Ignáccal című interjúnkban leírtakat. Álláspontját módosítások nélkül közöltük. Az alábbiakban Romsics Ignác válaszát közöljük, ugyancsak módosítások nélkül.

A „vita”, amelyet több hónapos hallgatás után Bethlen Klára, Bethlen Béla dédunokája most újrakezdett, Kovács Attila Zoltán 2019. nyári vádaskodásával kezdődött.  Az MNK internetes fórumon nevezett szerkesztő a következő állításokat tette:

1. Bethlen Béla emlékiratainak 1989-es kiadásában a szerkesztő (vagyis én) „jelölés nélkül hagyott el passzusokat a könyvből”.

2. A „hajdani”, vagyis 1989-es kiadásnak „semmi értelme nem volt, benne félrevezető jelölések, illetve jelöletlenségek (ahol cenzúráztak elhallgatták) sorjáznak, kitépték a szöveg gerincét, majd a börtönélmények fejezetnél holmi utólagosan kreált kronológia okán szó szerint szétverték a memoárt”. Ráadásul a kiadás külsőleg „libafoszöld, aprócska kötet”, s mindezek miatt a leszármazottak „elkeseredettek” és „csalódottak”.

3. Mindez annak érdekében történt, hogy „csináljunk Bethlenből bűnöst, avagy maradjon a bűnös képében”.

4. Bethlen István memoárja, amelyet szintén én szerkesztettem, és adtam ki 1988-ban, nevezett szerkesztő szerint ugyancsak „csalfa-torzó”.

Ezekre a vádakra a MASZOL-nak adott 2019. szeptember 24-ei interjúmban részletesen válaszoltam. Elmondtam, hogy Bethlen István emlékiratát betűhíven közöltem. Arra, hogy mitől lenne „csalfa” és „torzó”, azóta sem kaptam választ. Elmondtam továbbá azt is, hogy „Bethlen Béla emlékiratán szerkesztői változtatásokat eszközöltem. A rövidítéseket – terjedelmi okokból -- részben a kiadó kérte, részben én láttam szükségesnek a szöveg egységességének és logikai, kronológia ívének a biztosítása érdekében. Egy hosszabb rész elhagyását Bethlen Klára kérte – édesapja emlékének védelme miatt. A kihagyásokat, melyeket a szerkesztői szabályoknak megfelelően szögletes zárójelbe tett három ponttal jelöltem, semmilyen tekintetben sem érintik a visszaemlékező mondanivalóját, és semmilyen szempontból sem vetnek rossz fényt rá. A változtatások tehát egyáltalán nem tekinthetők politikai cenzúrának vagy »csonkolásnak«. Aki – akár reklámfogásként, akár politikai megbízásból mást állít --, mint például a 2019-es új kiadás szerkesztője, az egész egyszerűen hazudik.”

Akkori állításaimat, melyek – mint a fenti idézet is mutatja -- természetesen nem a Bethlen-családra, hanem nevezett szerkesztőre vonatkoztak, maradéktalanul fenntartom. Újra végig lapozva a kötetet megállapítottam, hogy éppen 33 szögletes zárójel található a szövegben. A sorozat többi kötetéhez képest így is dupla terjedelmű mű született. Ezt bárki ellenőrizheti. A szerkesztői „beavatkozásból” egyébként egyáltalán nem csináltam titkot, úgyhogy nincs mit leleplezni. A könyv szerkesztői bevezetőjében a tényeknek megfelelően megírtam, hogy „A kötet – a jogutódok kívánságának megfelelően [ezek Bethlen Béla leányai voltak] – Bethlen Béla emlékiratainak mind a négy részét tartalmazza. Az első két fejezetet a szerkesztés során kismértékben rövidítettük. Elhagytuk a szerző olyan szubjektív történeti kommentárjait, amelyek az előadottakhoz szorosan nem kapcsolódnak és az írásmű logikai vonalvezetését megtörik. Ugyancsak elhagytuk az egész visszaemlékezéshez szervetlenül kapcsolódó családtörténeti betéteket, valamint mellékleteket. […] A harmadik fejezetben, amely az egész anyagon belül a leginkább csapongó és asszociatív, kétféle módosítást végeztünk: kihúztuk az ismétléseket, és bekezdések áthelyezésével igyekeztünk az előadottakat kronológiai rendbe állítani. A negyedik rész változtatások nélkül kerül az olvasó elé. Szerkesztői változtatásaink, melyeket minden esetben a család tudtával és beleegyezésével hajtottunk végre, az emlékirat szellemét és mondanivalóját a legkisebb mértékben sem torzítják, sőt megfelelnek a szerző intencióinak”.

Jelen levél szerzőjének a hozzájárulását, aki mindeddig az első és az egyetlen olyan Bethlen-leszármazott, aki az emlékirat 1989-es, rövidített kiadását kifogásolja, s aki az 1980-s évek végén még nem is élt, természetesen nem kérhettem ki. Arról pedig, hogy a Bethlen-család történetének kutatását monopolizálni akarnám, természetesen szó sincs. A pálya mindenki számára nyitott: az ír Bethlen Istvánról, Bethlen Béláról vagy a Bethlen család bármely más tagjáról életrajzot, aki akar. Ez régen is így volt, és ma is így van. Persze egy jegyzetekkel alátámasztott alapos életrajznak az elkészítése jóval időigényesebb és összehasonlíthatatlanul több intellektuális erőfeszítést igényel, mint különböző, már megjelent szövegek újrakiadása. De azért csak rajta!

Kovács András Zoltán azon vádjára, hogy amit, mint szerkesztő tettem, azt Bethlen Béla „bűnösségének” az alátámasztása érdekében tettem volna, az 1989-es kötet bevezetőjének néhány passzusával válaszolok. 1. „Bethlen Béla főispáni életvitele (1940 után vagyunk – R.I.) a legkevésbé sem hasonlított azoknak a vármegyei uraknak a mindennapjaihoz, akiket a mai magyar olvasó Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond regényeiből ismerhetett meg. […] Munkarendjét alapvetően az jellemezte, hogy vasárnap kivételével a hét minden napján hajnalban kelt, s a menetrend szerinti autóbusszal a két megyeszékhely egyikére, Désre vagy Besztercére utazott. […] Hivatali hatalmát sohasem önkényeskedésre és egyéni előnyök szerzésére, hanem mindig a két vármegye alárendelt lakosainak a szolgálatára használta fel.”  2. „A vitás ügyekben mindig pártatlanul próbált ítélkezni, és általános intenciója volt, hogy azért, mert valaki románnak született, sohase szenvedjen hátrányt. […] Tudta, hogy Erdély földjéről egyik ott élő nemzetiséget sem lehet elűzni vagy kiirtani, hanem csakis minél harmonikusabb együttélésük elősegítésén szabad munkálkodni. Mély humanizmusát és rokonszenvét a transzilván gondolat iránt emlékiratában több konkrét megnyilvánulás idézi. […] Ezt az a tucatnyi »igazolás« is bizonyítja, amelyekben erdélyi román értelmiségiek és egyszerű emberek tanúskodnak Bethlen Béla humanizmusa és az emlékiratban előadottak valódisága mellett.” 3. „1944 augusztus végén ismét közhivatalt vállalt. Az erdélyi részek polgári kormánybiztosa lett. Tette ezt azzal a tragikus heroizmussal, amellyel 1919 elején Apáthy István, akkori erdélyi magyar kormánybiztos is a süllyedő hajó kapitányi hidjára állt. […] Bátor fellépésével megmentette a tordai zsidóságot a deportálástól, megakadályozta Kolozsvár kiürítését és gyárainak leszerelését, szabadon bocsátotta a bebörtönzött kommunistákat, s a munkásságot fegyverekkel látta el.”. 4. Öt esztendőnyi raboskodás után „1952-ben Nagyváradra szállították, és felajánlották: hagyja el Erdélyt, és települjön át Magyarországra. Mint 1919-ben és 1944/45-ben, Bethlen ekkor is Erdélyt választotta. Ezért – immár ítélet nélkül – újabb három évet töltött el különböző belső-romániai börtönökben.” 5. „Megbocsátott a bethlenieknek, akik lakását őrültek házává alakították, őseinek sírboltját pedig feldúlták és kifosztották. 1970-ben, a nagy árvíz idején 1000 lejt küldött a bethleni néptanácsnak, hogy osszák szét a rászorultak között. Ugyanekkor az NSZK-ban élő Ágnes lányától érkező csomagokat is Bethlenbe irányította – magyar és román károsultaknak.”  -- Mindenki döntse el maga, hogy ezekkel a megállapításaimmal valóban Bethlen Béla „bűnösségét” vagy inkább emberi nagyságát kívántam-e bizonyítani?

A „vitát” a magam részéről ezzel befejeztem. Amennyiben akár Kovács Attila Zoltán, akár Bethlen Klára komolyan gondolják azt, amit írnak, kérem indítsanak ellenem polgári peres eljárást történelemhamisítás és Bethlen Béla emlékének a „bemocskolása” vádjával. Ha pedig nem, akkor kérjenek bocsánatot.

  Romsics Ignác

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X