„Nem puszta hanyatlástörténet” – Bárdi Nándor a Magyarok Romániában dokumentumfilm-sorozatról


-A A+



Nyolc részes dokumentumfilm készült a romániai magyarság múltjáról Magyarok Romániában – száz év történelem címmel a kolozsvári székhelyű Iskola Alapítvány megrendelésére. A sorozat csupán egy kisebb, de annál látványosabb részét képezi az alapítvány által 2018-ban indított 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában programnak. Vig Emese rendező és Varró-Bodoczi Zoltán operatőr-vágó filmes koncepciója találkozott a munkában a Bárdi Nándor történész által irányított szakembergárda kutatásainak eredményével. A két éves munkát lezáró utolsó rész elkészült, és online, illetve televíziós premierjét április 18-án tartják. Ezt megelőzően beszélgettünk Bárdi Nándor történésszel a sorozat koncepciójáról és a hozzá kapcsolódó háttérmunkáról.

A Magyarok Romániában dokumentumfilm vetítése a Sapientia EMTE kolozsvári székhelyén | Forrás: RMDSZ

A filmes alkotók, Vig Emese és Varró-Bodoczi Zoltán, a gazdag képi- és mozgóképi szemléltető segédanyag segítségével, dinamikus fókuszváltással és drámai zenehasználattal rendkívül közérthető és könnyen követhető eseménytörténetet alkottak, amelynek gerincét a 80-nál is több magyar és román történész, illetve társadalomkutató szakmai ismertetője, véleményezése, végsősoron élőszóban elhangzó vizsgálata képezi.

A vizuálisan erős eseménytörténeti montázs és a társadalomkutatók hozzászólásai között Szűcs Ervinnek, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének objektíven pátoszmentes elbeszélése képez felvezető, megvilágító, avagy értelmező kapcsot, időnként pedig, kezdő vagy záróhang gyanánt egyik-másik korabeli személyiségtől zendül fel idézet, így az értelmezési keretek is jótékonyan illeszkednek egymásba.

A dokumentumfilm szakmai irányítását Bárdi Nándor történész, a magyar kisebbségtörténet jeles kutatója vállalta, a budapesti székhelyű Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségtörténeti és Etnopolitikai Osztályának vezetője, aki jó 30 éve a 20. századi romániai magyarság múltját és emlékezetét tárja fel, egyben tudományszervező is, tevékenysége mind új kutatások elindításában, mind azok gondozásában, mind a primér és szekundér források közhasznú és könnyítetten elérhetővé tétele terén egyaránt jelentős.Vele beszélgettünk a dokumentumfilm kapcsán, és szükségszerűen szóba került a romániai magyar kisebbségkutatás múltja, jelene és jövője.  

A romániai magyarság százéves történetének dokumentumfilmes feldolgozására korábban nem került sor. Mi volt a szándéka, milyen célokat fogalmazott meg, amikor felvállalta a projekt irányítását?

Szaktörténésznek gondolom magam és azt szoktam mondani, hogy bárkinek segítek, hiszen ezért kapom a fizetésem. Mikor Székely István megkeresett az ötlettel már láttam Vig Emese ’56-os filmjét, aztán megnéztem más dolgait is. Személyesen nem ismertük egymást, de azt gondoltam, hogy szakmailag el tudjuk látni anyaggal, a filmkészítés úgyis az ő dolga, lássuk… Előtte, 2017-ben írtam egy 120 oldalas összefoglalót (Románia magyarságpolitikája 1918-1989), túlméretezett bevezető volt a Magyarok Romániában című tanulmánykötethez. Ez egy kísérlet az addigi szakirodalom összefoglalására. Majd jött Kiss Tamásék angol nyelvű kötete 2018-ban, amely sokkal koncepciózusabb lett és a nemzetközi tudományosság szintjén foglalta össze az 1989 utáni folyamatokat (Unequal Accommodation of Minority Rights Hungarians in Transylvania). Tehát azt lehet mondani, hogy lehetőségem volt egy szakirodalmi és fogalmi áttekintésre.

De mindez nem jöhetett volna létre egy, a kilencvenes évek óta többé kevésbé tudatosan épülő, úgymond kisebbségtörténeti kutatási háttér nélkül. Ebben bízva, erre építve kezeltem ezt a munkát. Az említett „kutatási infrastruktúra” tekintetében három meghatározó pillért kell kiemelnem. Az egyik azok a publikációs fórumok, amelyeket Burus Endre kérésére gondoztam, ezek a Múltunk és a Források a romániai magyar kisebbség történetéhez könyvsorozatok, illetve Györgyjakab Izabellának és Székely Istvánnak segédkeztem a Magyar Kisebbség folyóirat és a Magyar Kisebbség Könyvtára (8 kötet) szerkesztésében. Az előbb említett Pro Printes könyvsorozatokban nem csak a mennyiség (27 kötet, illetve a nyolc forráskiadvány) és az érdekes, hogy egy új történész generáció lépett színre, hanem hogy a köteteket szakmai viták előzték meg, erős lektorálásokkal. A forráskiadványok pedig jórészt doktori dolgozat előtti szakmai gyakorlatok voltak, egy-egy témában az önmagáért való elmélyedést is szolgálta.

A sorozat első két részének plakátja. Grafikus: Sütő Ferenc

A másik pillér a 2004-től induló Erdélyi Magyar Adatbank (adatbank.ro) volt, amellyel a virtuális térbe próbáltuk megjeleníteni az elképzelt romániai magyar társadalom intézményességét, az arról összegyűjthető információkat a Transindex (Gyöngyi Annamária) és a Jakabffy Alapítvány Kortörténeti gyűjteményének segítségével és sok munkatárssal, programszerű tartalomfejlesztéssel és digitalizálással. Az ott meglévő, oda készülő kronológiák, bibliográfiák, statisztikák, szövegtárak komoly hátteret biztosítottak a kisebbségtörténeti, etnopolitikai kutatásoknak. Ehhez jön az Erdélyi Magyar Adatbankkal elkezdett digitalizálás extenzív folytatása az Arcanummal, az Iskola Alapítvány és mások támogatásával. Az utóbbi két évben ebben a programban kb. egy millió oldal periodika és könyv részben a digiteka.ro-n, illetve az Arcanum adt-ben lett elérhető. Lényegében az 1910-es évektől napjainkig az interneten folyamatosan elérhetővé, kereshetővé váltak az erdélyi vezető napilapok, hetilapok és folyóiratok, most kerül fel a Kriterion összes kiadványa a szaktars.hu-ra, ez így együtt óriási léptékváltás a kutatásban.

Végezetül van egy teljesen más jellegű és nehezen megfogható harmadik pillér is. Ez a Lőrincz József által kezdeményezett, és 2000-től 15 éven át működő szelterszi társadalomtudományi táborok sora, ahol talán alig van a sorozatnak olyan interjú alanya, aki ne fordult volna meg, hiszen itt szociológusok, politológusok, történészek, néprajzosok, irodalmárok beszélték meg évente a fontos erdélyi magyar társadalomtudományi kutatásokat, voltak komoly kéziratviták, lezajlott jó néhány könyvbemutató, és nem utolsó sorban közéleti problémák, mint kutatási kérdések megbeszélése. Egyáltalán, fontos volt tudni arról, hogy évről évre a fiatal mesterisek, doktoranduszok, egyes műhelyek, projektek mivel is foglalkoznak, mire jutottak. Több volt ez, mint egy konferencia, hiszen nyugodtan lehetett beszélgetni, vitatkozni, a fiatalok szakmai vitákat láthattak, sokféle módszertani nézőpontot megismerhettek, hallhattak azokról, akik előttük jártak, ráérezhettek a dolgok önmagukban való vizsgálatára és a kutatók társadalmi felelősségére is.

Tehát amikor Vig Emesével elkezdtünk tárgyalni, volt hova nyúlni, de a sorozat arra is jó volt, hogy lássuk, mekkora tématerületek nincsenek továbbra sem szakértőkkel lefedve. A film egyes részeinek volt egy-egy külön szakértője, akikkel a vázlatot, tematikát, interjúalanyonként a kérdéseket kialakítottuk. Az interjúkat Emese készítette, ő gépelte le, és rakta össze a tematikus vázlatot, az összehozott dokumentáció alapján. Így közös munka volt a forgatókönyv is. A felelős szakemberek az egyes részek sorrendjében: Fodor János, jómagam, az ötven hónap észak-erdélyi részének vázát Sárándi Tamás, a dél-erdélyit L. Balogh Béni állította össze, majd Nagy Mihály Zoltán, Stefano Bottoni, Novák Zoltán Csaba következett. A nagyon összetett ’89 utáni forgatókönyvet pedig Székely István Gergővel készítettük el.

Ha egy mondatba kell összefoglalni, akkor az előbbiekben említett tudástermelés, tudásszervezés megjelenítése volt a cél, egy szakszerű beszédmód felmutatása a romániai magyar kisebbség történetéről. Ezért kerültük az értékelő elemeket, történeti folyamatokat szerettük volna az adott lehetőségek között minél részletesebben körül járni. Az irodalomtörténeti, esszéisztikus, emlékirat központú „nagy történeti” általánosságokkal szemben, egy-egy korszakon belül – mintegy varázstalanítva – szenvedéstörténet/hőstörténet helyett, a folyamatosan változó viszonyrendszer működésére próbáltunk koncentrálni. 

Az ilyen jellegű összegző és szintetizáló munkák esetében a történész elsődleges célja egy olyan narratíva megteremtése lehet, amely értelmezési keretet biztosíthat a korszak lényeges folyamatainak megértéséhez. Melyek azok a pozíciók, folyamatok, működési modellek, amelyek a romániai magyarság történetét meghatározták az évtizedeken átívelően?

Nincs ilyen száz évre érvényes narratívám. A nyolcadik résznél felmerült valamilyen összegzés igénye, de végül is kitértem előle, pontosabban Székely István Gergő és Kiss Tamás megállapításaival zártuk a részt és a sorozatot is. Bizonyos értelemben ugyanaz a probléma, mint azzal az igénnyel, hogy miért nincs megírva a romániai magyar kisebbség története? Egyrészt 1989-ig létezik több ilyen összefoglaló, el kell olvasni, meg kell bírálni… másrészt a három kötetes Székelyföld története a példa rá, hogy hiába készült el, visszhangtalan maradt. De az igazi gond az előmunkálatok hiánya: szöveggyűjtemények, forráskiadás, életrajzok, résztémák kevés kutatója stb.

Közönségbemutató | Forrás: ezer100.ro

Például, ha csak az utóbbi 30 évet nézzük, lényegében sajtószemléink vannak kronológiaként, és most kell az eseményeket datálni, a dokumentumok tartalmi összefoglalóit újraírni. E nélkül és esettanulmányok, illetve felkészülten kérdező életútinterjúk elkészítése nélkül nem megy az összefoglalások készítése sem. Ebben a folyamatos építkezésben jönnek létre az értelmezési modellek, új kérdések, amelyekre keressük a válaszokat, és az ilyen filmek, részösszefoglalók arra is jók, hogy együtt lássuk a kutatási eredményeket. Ha most összegezni kellene, hogy milyen általános szempontok keretezik a kutatásokat, akkor négy fontos dolgot emelhetek ki.

Abban kutatói közmegegyezés van, hogy nem pusztán hanyatlástörténetről van szó. Hanem egy olyan közösségről, amely a 20. század rendkívül változó romániai, román-magyar, nemzetközi viszonyai között adottságaival és erőforrásaival kereste a helyét. Vezetői nemcsak elszenvedői voltak az eseményeknek: a gyakori és radikális politikai-hatalmi változásokra különböző válaszokat dolgoztak ki, és ezek megvalósítása érdekében döntéseket is hoztak. Többek között azt vizsgáljuk, hogy ezeknek az embereknek milyen lehetett a társadalomképük, mit gondolhattak arról, hogy kiket és mit is képviselnek?

Az is világos, hogy a változásokat négy szereplő/tényező viszonyrendszere határozta meg: a nemzetközi politikai, hatalmi, ideológiai erőviszonyok; Románia és mindenkori etnopolitikai rezsimje; Magyarország és annak szomszédság- és magyarságpolitikája; valamint az erdélyi magyarság pozíciói és elitjének társadalom- és kisebbségpolitikája. Ebben a nemzetközi viszonyok átalakulása a legátfogóbb keret. Ha sorsjóslásra kérnek a médiamunkások, válaszom: napjaink nagy kérdése az, hogy a jelenlegi transznacionalizációs folyamatok hogyan befolyásolják a másik három aktort?

A harmadik állítás az, hogy mivel a román egy nemzetiesítő állam, annak intézményrendszerében a kisebbség mindenképp hatalmi egyenlőtlenségek között él. Így marginalizálódik, nemzeti azonosságának, társadalmi esélyegyenlőségének fenntartása sokkal nagyobb erőfeszítéseket kíván tőle, mint a többségi polgártársaktól. Ennek ellensúlyozására a magyar kisebbség folyamatos határtermeléssel párhuzamos, etnikailag integrált intézményhálózatot (társadalmat) hoz létre.

A marginalizációs folyamatot és az arra adott válaszokat korszakonként három nagy területen tudjuk vizsgálni. Ezek egyike a politikai rendszerbe való integráció- és érdekérvényesítés gyakorlatai. Ezek egymással keveredve a következők lehetnek: az egyéni, informális kijárások; a pártpolitikai, koordinált interetnikus alkuk; a kollektívumként, kvázi társnemzeti alapon történő fellépések. A másik szegmens a kisebbséghez tartozóknak a társadalmi rétegződésben elfoglalt pozícióinak átalakulása a változó etnopolitikai rezsim hatására (demográfiai mutatók, urbanizáltság, képzettség, gazdasági aktivitás-foglalkozási szerkezet). A harmadik nagy terület pedig az, hogy miként is lesz a lokális etnokulturális csoportokból közösség, hogyan működik és miként változik az integrációs képessége, intézményeinek hatékonysága, azonosságtudata.

Bárdi Nándor történész, a film szakmai irányítója, a sorozat egyik képkockáján | Forrás: RMDSZ

A negyedik évszázados jelenség, amelyet megfigyeltem az, hogy politikai korszakonként a romániai magyar intézményesség újraszerveződik, majd dezintegrálódik. Folyamatosan a reintegráció állapotában van. Ez a felfutás általában a nemzetközi helyzet hozta romániai etnopolitikai rezsim engedékenységével van összefüggésben, majd egy bizonyos önállósodás és a külső viszonyok változásával ezek az intézményesülések leállnak, visszaesnek. Nagyon elnagyolva ezek a dinamikus időszakok kb. 1922–1930; 1941–1944; 1945–1947; 1954–1957; 1967–1974; 1996–2010? Fontos jellemzőjük, hogy ezek az intézményesülési folyamatok eddig nem tudták hosszú távon, alkotmányosan a romániai etnopolitikai rendszert átalakítani.

Persze ez így nagyon tömény és általános, de épp az lehet előrevivő, ha korszakonként látjuk a sajátosságokat és képesek vagyunk ezeket összevetni, ez adhat egy átfogóbb képet a közösség történetéről.

A teljes sorozat két év alatt készült, és nyolc részt ölel fel. A megszólaló szakembereket, illetve az egyes részek forgatókönyvíróit ön választotta ki. Milyen szempontok szerint? Sikerült-e a több, mint 80 kutató szakmai véleményét és álláspontját egy összetartó irányba terelni?

Mint említettem, van egy több mint két évtizedes előtörténet és azt hiszem L. Balogh Béni kivételével minden forgatókönyvírót egyetemista kora óta ismerem, és Bénit is beleértve elég szoros munkakapcsolataink voltak. Annak során, amikor egymás írásait javítgatjuk, ezekről beszélgetünk, elég közeli viszonyok alakulhatnak ki, talán ezt hívják bizalomnak. Ezek a forgatókönyvírók az adott korszakról egy vagy több forráskiadványt, monográfiát publikáltak és mint interjúalanyok is a legfontosabb állításokat közvetíteni tudták. A film csalóka, hisz egy-egy szakértő több részben is szerepel, nincs szakember túltermelés. Az interjúalanyok szintén meghatározó publikációkkal bírnak és arra törekedtünk, hogy párhuzamos narratívák legyenek, s ezeket össze lehessen illeszteni.

A román történészek bevonása többé-kevésbé sikeres volt. Itt is az számított, hogy ki az, akinek szakmailag korrekt kutatásai vannak a témában. Azt se szerettem volna, ha vitafórum lesz a film, de fontos volt egy, a magyar állásponttól különböző szemszög megjelenítése is. Ebben a körben a megkeresések körülbelül fele volt sikeres, őket próbáltuk minél hosszabban szerepeltetni. Nem érzékeltem, hogy nagyon tartanának egy ilyen filmben való szerepléstől, a sikertelen megkeresés egyeztetési gondokra, vagy arra volt visszavezethető, hogy az addig felgyűlt magyar interjúk nagy mennyisége miatt szégyelltünk volna 1-2 percet bevágni, ami félreértésre adhat okot. Tudatában voltam, de furcsa volt azzal szembesülni, hogy Szlovákiához képest mennyire kevés a többségi „magyar szakértő”. Kivált az utolsó résznél vakartuk a fejünket, hogy a mainstream román társadalomtudományból kit is kellene megszólítani, aki nekünk érdemit tud mondani.

Mindenik epizódban legkevesebb tíz interjúalany részletezi az elmúlt száz év történetének bizonyos aspektusait. Óriási adatanyaggal dolgoztak. Hogyan válogattak, mi került bele a sorozatba, illetve mi maradt ki?

Részenként, – amelyek így is valamivel hosszabbak a tévéműsorok szabványos 52 percénél – 15-20 óra felvétel készült. Persze, ismerve a nyilatkozók munkásságát, feltettük az 5-6 fontos kérdést és én úgy gondoltam, hogy kb. tudom milyen bekezdéseket/válaszokat kapunk. De aztán Emese kérdező kedve kinyitotta ezeket a történészeket és jóval részletesebben taglalták a válaszaikat. Ez azonban óriási nyereség, mert ezekből a felvételekből még 15-20 perces, egy-egy személy részéről egy-egy kérdést körüljáró kis youtube-anyagot lehetne legyártani.

Vig Emese, a sorozat rendezője | Forrás: ezer100.ro

Az „összetartást” szerintem eleve az biztosította, hogy hasonló forrásközpontú, módszertani elveket követő szakemberek szólaltak meg. No meg aztán vágás közben az adott rész felelőse, jómagam és Emese szemléleti hozzáállása együtt hozott némi koherenciát. A fő koordináta az az időben és tematikailag elkülönülő 5-6 blokk volt, amiből a sorozat egy-egy része felépült. Itt két dologra ügyeltünk. Egyrészt, hogy a történetfelmondásban minden elem legalább elhangozzék, másrészt, hogy a szakirodalom legfontosabb 3-4 állítása ott legyen egy-egy blokknál, de ne kátéként, hanem mutatva a feszültséget. Lásd például az 1940-es bevonulás és a magyarországi közigazgatás berendezkedése közti feszültséget.

A nyolc epizód egyfajta korszakolása is a száz évnek, és mint általában az eseménytörténeti korszakolások, ezek is a politikai mozgástér által determináltak. „Otthon és haza” című, 2013-ban kiadott kötetében három nagy, és azokon belül több kisebb korszakot különböztet meg a romániai magyarság első hetven évében, melyekhez a dokumentumfilm hozzákapcsolta a rendszerváltás óta eltelt harminc évet is. Melyek azok a politikai tényezők és változások, melyek a nagyobb és kisebb korszakolást meghatározzák?

A négy nagy országtörténeti korszak adja magát. Az impériumváltásról épp az új lokális kutatások miatt fontos volt külön részt csinálni. A második világháború időszakánál pedig a két részt az indokolta, hogy legyen egy külön súlypont a dél-erdélyi magyarságról, amely, ha akarjuk, ha nem, eltűnőben van, és ha egybe tárgyaljuk a két – akkor más országokhoz tartozó – régió történetét, akkor biztos kevesebb figyelmet kapnak a Romániában maradtak. De amiatt is külön kellett kezelni ezt az ötven hónapot, mert az észak-erdélyi magyarok akkor nem Romániában éltek, de későbbi világukat évtizedekre hatóan ez a négy év meghatározta. (Ha feltesszük azt a kérdést, hogy egy-egy kisebbségi közösség számára mi is a nagy közös összetartó kollektív élmény, akkor pl. Szlovákiában a hontalanság évei voltak, Romániában a „kis magyar világ”, Vajdaságban a partizánbosszú. Csakhogy ezek a közgondolkodást meghatározó generációkhoz kapcsolódnak. Ezért például a mostani 50 körülieknél Erdélyben a nyolcvanas évek, majd a ’90 utáni 2-3 év lehet a nagy közös élmény. Erre mutatnak a sorozatos irodalmi feldolgozások is. Tehát generációs csoportonként lehet ilyen regionális kollektív élményről beszélni. De hogy 1989 után a közös magyar médiatérben ez hogyan alakul, azt mérni kellene.)

Sajnos a filmsorozat szerkezete nem igazán tette lehetővé, hogy szisztematikusan ne csak politikatörténeti, hanem társadalomtörténeti töréspontokat is végig vegyünk. Én ilyennek látom 1922-t, amikor leszámolnak a visszacsatolás illúziójával. 1930-ra pedig az erdélyi román politikai elit iránt táplált illúziókkal, a lehetséges politikai integrációval is leszámolhat a parasztpárti kormányzásba csalódott magyar politikai közvélemény. Ugyanakkor a revízióból, mint ábrándból egyre inkább reménység, majd a harmincas évekre hit és vágy lesz.

A negyedik rész plakátja. Grafikus: Sütő Ferenc

A második világháború alatt 1943 nyarát gondolom egy olyan fordulópontnak, amikor kiderült, hogy a háborút nem lehet megnyerni és a reciprocitás politikájával sem Észak-, sem Dél-Erdélyben nem lehet a nemzetiségi kérdést kezelni. Az államszocialista időszak társadalomátalakítása szempontjából 1948 az államosítással, de még inkább 1962 a kollektivizálással jelent igazi töréspontot. A dél-erdélyi nagyvárosokban 1940 és 1956 között, Észak-Erdélyben a hetvenes években veszti el a magyar nyelv domináns (jelöletlen) pozícióját, a Székelyföldön lényegében 1940-től a hetvenes évek második feléig a magyar nyelvet hivatalos közegben is lehetett használni, ez máshol már az 1957–1959 közti nemzetiségpolitikai fordulattal megszűnt.

1990 után csak a tudatlanság bátorságával lehetne ilyen társadalom- és mentalitástörténeti töréspontokat kijelölni, de valószínűleg az 1990 márciusi marosvásárhelyi események, az 1996-os kormánykoalíciós részvétel, 2002–2004 ilyenek lesznek. (Az utóbbi a kedvezménytörvény, majd a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a székelyföldi regionális azonosságépítő mozgalmak az összmagyar- és a regionális szülőföld-kötődéseket párhuzamosan nagymértékben erősítették.) Az uniós tagság, a kettős állampolgárság és a remélt schengeni integráció (2007, 2011, ?) ilyen újabb fontos belső töréspont lehet. Toró Tibor ezekre a változásokra utalva sokkal plasztikusabban fejezte ki magát, amikor a 8. részben arról beszél, hogy 1989 után a „romániai magyarság” önelnevezése után inkább az „erdélyi magyarság” került előtérbe, és ma már egyre dominánsabb az összmagyar keretben való önazonosítás.

Vannak kimagasló figyelemnek örvendő pillanatai a száz évnek, ilyen Trianon, vagy Észak-Erdély visszacsatolása. Ezek „örökzöld” toposzok. Történetünk mely más pillanatait lenne érdemes bevinni a köztudatba, felhívni rájuk a figyelmet?

Az előbb a töréspontokról beszéltem, de közben a kutatásokból az derül ki, hogy mennyire erős a nagy politikai és társadalmi változások ellenére a helyi közösségekben, a hivatás-csoportokban a folytonosság, amikor ugyanaz a személy vagy épp egy régebbi közegben szocializálódott csoport hatását tapasztaljuk meg. Ezt látjuk a székely közművelődési hagyományok, az irányított háziipar, vagy épp meghatározó életpályák mélyebb feltárásakor: Mikó Imre, Szabó T. Attila, Jordáky Lajos, Bányai László, Bányai János, Domokos Géza, Dávid Gyula… Hogy ne a lassan közismert Mikó Imre–Fazekas János kapcsolatot emlegessem, mondok egy másikat: az egykor a marxistákkal és Gaál Gáborral keresztényszociális vitákat vezető Ferencz Ervin atya hatása Böjte Csaba fejlődésére. S hány hasonló lehet helyi szinten?

Tehát olyan kiemelt események mellett, mint pl. a Vásárhelyi Találkozó (1937), fontos kutatási témák lehetnének az 1941–1944 közti oktatási felzárkóztatási programok, a ferences és a jezsuita szerzetesek hatása a gyulafehérvári püspökség függetlenségének fenntartása érdekében, vagy azok a falusi lelkészek, orvosok, tanítók, akik egy-egy közösség bizalmából helyi véleményformálókká váltak az államhatalom folyamatos beavatkozásaival szemben.

A hatodik rész vetítése a kolozsvári Vallásszabadság Házában. A közönség előtt: Vig Emese, Bárdi Nándor és Stefano Bottoni | Forrás: KMN

De nem új pontok tematizálásában látom a tudásmegjelenítés legfontosabb feladatát, hanem a meglévő társadalomtudományi munkák megismertetésében. A filmsorozatunkban legalább a szerzők megjelentek, de Gagyi József lopás könyvéről vagy a most készülő, a villanyáram nyárádmenti fogyasztástörténetéről szóló munkájáról (Aki tudta vitte. Lopás, közösség, társadalom, 2018) kik tudhatnak? Avagy Kinda István évszázados távlatban két kisrégió modernizációját összehasonlító példaértékű munkájáról (Kontrasztok. Gazdálkodási minták két székelyföldi régióban, 2017), Oláh Sándornak az ötvenes-hatvanas évek bonyolult falusi viszonyait taglaló tanulmányairól hol van szó az erdélyi köztájékoztatásban? Folytassam? …

Láthatóan lenne mit kutatni még, így egy képzelt jövőbe tekintéssel mit gondol, a mai erdélyi magyar történetírás vagy társadalomtudományosságból vajon 20-30 év múlva mit emelhetnek ki?

Nem tudom. Csak arról beszélhetek, hogy én most mit gondolok arról, hogy 20-30 év múlva, hogyan is tekinthetnek majd vissza a mostani eredményekre. Egyrészt biztos fordulópont az, hogy hat-nyolc, a negyvenes éveiben járó fiatal társadalomkutató nagyon fontos nemzetközi fórumokon publikál. Képesek arra, hogy az erdélyi magyar társadalom kérdéseit bevigyék a nemzetközi összehasonlító társadalomtudományi kutatásokba. Ezt nem lehet túlbecsülni!

A másik fontos dolog, hogy miközben az erdélyi magyar szellemi élet folyamatos határtermelésben él, illetve az összmagyar és regionális kultúra feszültségében, van egy nagyon markáns, egymással párhuzamosan működő törekvés világképek rekonstrukciójára. Itt Szilágyi N. Sándor előadásaira gondolok (A szimpatikus ember és viselkedéstudomány alapjai) és facebook-normakontrolljára. Teljesen más lépték Tánczos Vilmos Elejtett szavak című könyve, amely a magyar társadalomtudományi szakirodalomban is egyedülálló, egy archaikus világot, illetve annak felbomlását rekonstruálja édesapja világképén keresztül. A harmadik és legnagyobb szabású vállalkozás Keszeg Vilmos doktori iskolájának főként narratív elemzései, az Emberek és kontextusok c. sorozata, 16 kötettel. Ezek nem csak a magyarországi szakkörökben, de az erdélyi értelmiségi véleményformálók körében sem igen ismertek. De lehet, hogy az én látószögem értékeli túl ezeket a munkákat.

Mindegyik résznek több vetítést szervezett a megrendelő Iskola Alapítvány, de különböző kulturális intézmények, kutatóközpontok és könyvtárak is. Legtöbbször a vetítéseket beszélgetések követték. Mit szűrt le ezekből a közönségtalálkozókból? Mennyire jól informált a nagyközönség, mennyire ismeri, látja át azokat a folyamatokat, amelyeket bemutattak a sorozatban?

Az 5. és 6. rész DVD-borítója. Grafikus: Sütő FerencÚgy tapasztaltam, az első reakció az, hogy ledöbbennek az információ zuhatagtól s talán attól, amit valaki úgy fogalmazott meg, hogy „de miért nem tudtam ezekről így együtt?” Vagy egy másik gyakori költői kérdés a „Miért nem tanítják ezeket az iskolában?” Aztán a beszélgetések vagy az emlékezés, a személyes sorsok, történetek irányába megy el vagy aktuális politikai kérdések felé, ahol a nyitány mindig az, hogy a magyar politikusok mit tudnak ezekről a történésekről, tapasztalatokról? stb.

Ezeket én próbálom kis színes történetekkel visszavezetni a film témájához. Nem szeretem a megmondósdit. Nagy a veszélye annak, hogy sokféle gyakorlatot ismerve a történész kapásból osztogassa a múlt ismeretében a tapasztalatait, első legyen az igazságkimondásban. (Persze vannak a megtörténtek tanulságai inspirálta ötleteim, de azt a magam szakmai közegében próbálom megvalósítani. Nem kell mindenben részt venni, amihez közöm lehetne.)

Ezeknél a vetítéseknél sokkal több ember látta a filmeket YouTube-on, de itt az általában pozitív román, magyar szakmai visszajelzéseken túl nem tudom, hogy miként hatnak ezek a filmek. Egyáltalán a történeti ismeretekről, illetve a történeti tudatról kevés ismerettel rendelkezünk. Hermann Gusztáv és Orbán Zsolt kísérlete a székely származástudattal kapcsolatos ismeretek felmérésére azért mutatja, hogy a közösségi hitnek, a szóbeli emlékezésnek nagyon fontos szerepe van. Remélhetően 2020 októberétől beindul egy nagyobb székelyföldi kérdőíves kutatás, amelynek része lesz a történelmi tudat és a történelmi ismeretek vizsgálata is, és akkor sokkal többet tudunk majd erről mondani.

Ha ezt a filmet is a tudományos építkezés vagy az erdélyi magyar társadalmi önismeret mélyítéseként kezeljük, akkor mik azok a korlátok és lehetőségek, amelyeket a további munka szempontjából a legfontosabbnak gondol?

A kutatások szempontjából, ha a nemzetközi kilépés meg is történt, de a sorjázó intézmények és jelentős kutatási forrásbőség ellenére az intézményi háttérmunkát tartom a legfontosabb problémának. Balázs Imre József ez év januárjában beszélt egy erdélyi magyar irodalmi múzeum és az irodalomtörténeti háttérmunkák szükségességéről. Ő 1999 óta hajtogatja, miközben maga is a Szabédi Házban végzett hagyatékfeldolgozást. Ezt épp úgy, mint az adatbázisépítést, tartalomfejlesztéseket, digitalizálást lehet pályázati pénzekből, projekt alapon végezni, de ez nem megoldás. Kínos önkéntesség. Végső soron egy központi erdélyi magyar könyvtárra volna szükség, nagy tárolókapacitással és a romániai magyarság múltjára és jelenére koncentráló dokumentációs apparátussal.

Ezeket a feladatokat épp úgy fel lehetne vállalni, mint az egyházi gyűjtőlevéltárak az örökségmentést. Erre 2000 körül volt egy kísérlet, magyarországi támogatással, de a kolozsvári szereplők igazából nem voltak ebben érdekeltek. A romániai magyarságra vonatkozó dokumentációnak igazából ma nincs felelőse. A székelyföldi intézmények, ahol lehetne szakembereket erre alkalmazni, paradox módon épp az önkormányzati alárendeltség miatt igazából regionális kultúrpolitikai feladatokra koncentrálnak. Már az is nagy előrelépés volna, ha az ebben érintettek egy közös program alapján egyeztetnék a feladatokat és ehhez szakmai alapon sikerülne 3-4 év távlatában forrásokat rendelni.

A másik sokkal nagyobb problémának a bölcsész- és társadalomtudományi képzésben a kisebbségtörténet alulreprezentációját látom. Ezen azonban – épp úgy, mint a téma közoktatásbeli honosításán – dokumentumfilmekkel nem lehet segíteni.

Az első rész bemutatója 2108-ban a kolozsvári Bánffy-palotában | Forrás: RMDSZ

A dokumentumfilm nyolcadik, befejező részének bemutatójára 2020. április 18-án, szombat este 10 órától kerül sor az Erdélyi Magyar Televízió adásában. Szakmai koordinátor: Bárdi Nándor; Forgatókönyvíró: Székely István Gergő; Rendező: Vig Emese; Operatőr-Vágó: Varró-Bodoczi Zoltán. A film az RMDSZ kezdeményezésére, az Iskola Alapítvány 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában című projektje keretében valósulhatott meg, a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X