A JFK repülőtértől a borsi határátkelőig: versenyt szaladt az idővel egy erdélyi fiatalember


-A A+



Az Egyesült Államokból egyenesen 14 napos otthoni elkülönítésbe vonult a határ átlépése után egy erdélyi fiatalember, aki korántsem gondolta, hogy ilyen kalandosra sikerül a hazaútja. A magyar kormány által indított különjáraton jutott el Budapestig, és hajszálon múlt, hogy nem az egyik borsi szállodában helyezték kéthetes karanténba. A neve elhallgatását kérő fiatalembert kifaggattuk a viszontagságairól és az amerikai állapotokról.

Pár napja érkeztél haza az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékéről. Milyen Amerikát hagytál magad mögött?

Pennsylvania állam egyik kisvárosában voltam, a koronavírus-járvány ezt az államot még nem sújtotta annyira, mint például a szomszédos New Jerseyt. A közvetlen környezetemben az autósforgalom nagymértékű csökkenése volt az első változás. A kisvárosban, de Philadelphia külvárosi részeiben is lassan az is feltűnő lett, hogy hétköznap nagyon sokan ültek otthon. Esténként nagy élet a lakásokban és udvarokban egyaránt, ami azelőtt nem igazán volt jellemző. Az üzemanyag gallononkénti ára is jelentősen esett, 2,31 dollárról 1,99-re.

Pennsylvania és New Jersey között naponta ingáztam. Voltak olyan intézkedések, amelyeket a nagyszámú fertőzött miatt piros államnak nyilvánított New Jerseyben már alkalmaztak, de a szomszédos államban még nem. Például a benzinkutaknál plakátok szólítottak fel a 6 lábnyi (szerk. megj.: 1,8 méter) távolság betartására. A kilincseket csak kesztyűvel szabadott megfogni. Ehhez képes a narancssárga zónába sorolt Philadelphiában csak múlt héten szereltek fel műanyag védőfalakat a kiszolgáló pultokhoz.

A szükségállapot bejelentése azonban pánikhangulatot keltett egész Amerikában. Egy bevásárlóközpont mellett laktam, és ott figyeltem meg, hogy rengeteg autó özönlötte el az üzlet parkolóját. Bizonyos termékekből teljes készleteket vásároltak fel, múlt héten is egy nagy üzletlánc hatalmas polcai álltak üresen. Az emberek nem lisztet és élesztőt vásároltak, hisz az amerikaiak döntő többsége nem tud főzni. A tojás az nagy hiánycikk, akárcsak a tej és a müzli. Inkább olyan cikkek és termékek hiányoznak, amelyeket gyorsan kikapsz a fagyasztóból és már kész is.

Március végén kellett volna hazajönnöd, előtte egy héttel törölték a járatot. Hogyan sikerült mégis gépre ülnöd?

Amikor megtudtam, hogy a gépem nem indul, bejelentkeztem a New York-i magyar konzulátus honlapján, hogy tudják, itt vagyok magyar állampolgárként, és haza szeretnék jutni. A magyar kormány két különjáratot indított a velem hasonló helyzetbe kerültek számára. Amikor kiderült a gép pontos indulási napja, visszahívtak, nyilvántartásba vettek, és nagyon gördülékenyen ment az ügyintézés. Végül a Los Angeles–New York–Izland–Budapest járatra sikerült felülnöm, amelyen három csapat pilóta és utaskísérő jött Budapestről, biztosítva a zökkenőmentes utazást.

A JFK repülőtérről indultatok vissza, milyen volt április elsején New York?

Családtagok autóval vittek be a magyar konzulátus épületéhez. Szinte nem volt autóforgalom, ami egyáltalán nem jellemző New Yorkra. Olyan emberek, akik több tíz éve élnek ott, mondták, hogy így még soha nem látták a várost. A város, amelyik soha nem alszik, most teljesen kihalt, a hosszú utcákon pár ember lézengett. Számomra is furcsa volt, mert januárban mintha nem ezt a metropoliszt láttam volna…

Hogyan oldották meg a reptéren az ellenőrzést, hány kaput nyitottak meg?

A magyar konzulátus előtt felültettek két buszra, és rendőri kísérettel elvittek a New York-i JFK repülőtér egyik parkolójába. A buszok zsúfolásig teltek, de mindenki be volt nagyon öltözve. A parkolóban egyenként kiszálltunk, átmentünk a szabadtéren felállított mobil ellenőrző kapun. A csomagokat sorba helyezték, és rendőrkutyával vizsgálták meg. A biztonsági kapuk után átültettek két üres reptéri buszba, az pedig kivitt a repülőgépig. Itt közel másfél órás várakozás után megérkezett a gépünk Los Angelesből. A soronként háromüléses gépen már úgy ültünk, hogy nem volt közvetlen szomszédom. Itt már osztogattak maszkokat is. Első és egyben utolsó orvosi ellenőrzés leszálláskor, a Liszt Ferenc reptéren volt. Itt mindenkinek megmérték a lázát. Amerikához képest Budapesten már jóval szigorúbb volt a légkör, valójában itt tudatosult bennem, itt már régebb bevezették ezeket a szabályokat, nagyon felkészülten és rutinszerűen ment minden. A gépen rajtam kívül volt még egy erdélyi házaspár és egy kisebb szlovén csoport is, más nemzetiségűek nem voltak.

Mivel tudtál Budapestről hazajönni?

Talán itt kezdődött utazásom legkalandosabb része. Én naivan úgy képzeltem el, hogy egy magyarországi család, akivel a gépen ismerkedtem meg, elvisz a határig. Sajnos hamar a realitás talajára értem, amikor Budapesten kiderült, hogy nem engednek ki a reptérről, mert nincs állandó magyarországi lakcímem. Ekkor szembesültem azzal, hogy itthon már sokkal komolyabbak és szigorúbbak a szabályok. Egy ezredes, aki a Magyarország területén lakcímmel nem rendelkező polgárokról döntött, tudatta, hogy tizennégy napos karanténba tesznek. Mivel én mindenképp haza szerettem volna jönni, és saját lakásomban egyedül tizennégy napos otthoni elkülönítésbe vonulni, a budapesti román konzulátustól kértem segítséget hazajutásom ügyében. Kiderült, hogy a reptéren még van két Londonból érkező román állampolgár, aki harminc órája épp az amerikai gépet várta a rajta levő erdélyi házaspár miatt. A reptéren a nem magyar állampolgárok számára elkülönített részen mindenki várta a konzulját, hogy oldódjon meg elszállítása a határig. Ugyanis a magyar állam csak azzal a feltétellel engedte ki ezeket az embereket a repülőtérről, ha az illető konzulátus vállalja elszállításukat a határig. A román konzulátus gyorsan, érkezésemtől számítva másfél óra alatt küldött kisbuszt, amelynek költségeit mi fizettük. Végül csak hármunkat kellett elvinni a borsi határátkelőig, mivel az erdélyi házaspár rendelkezett magyarországi lakcímmel és az ottmaradás mellett döntött. Mivel már tudtuk, hogy éjféltől hatályba lép az a törvény, amely szerint az AEÁ is felkerül a piros zónának nyilvánított államok listájára, azaz bárki, aki ebből az országból érkezik, intézményesített karanténba kerül, a sofőr eléggé taposta a gázpedált. Így éjfél előtt fél órával sikerült megérkezni a borsi gyalogos határátkelőhöz. Ezzel a sofőr vissza is tért Budapestre. Mi meg bőröndökkel, táskákkal rohantunk, hogy még éjfél előtt beérjünk Romániába. A határon saját felelősségre nyilatkozatot kellett írnunk, hogy melyik országból érkeztünk. Csak itthon jutott eszembe, hogy mi van, ha valaki nem vallja be őszintén és simán annyit ír, hogy Budapestről…

Gondolom, azért a határról nem gyalog kellett hazajönnöd…

A jelenlegi rendelkezések szerint a gyalogos határon kétféleképpen juthatsz el a lakásodig. Ennek egyik módja, ha egy térben egyedül utazol és ezt igazolni is lehet – például egy mentőautó. Viszont némelyek harminc órákat is vártak, amíg az adott megyéből, ahová a lakcímük szól, mentőautót tudtak küldeni. A másik megoldás, amit én is választottam, egy üres autó, amivel beállsz egy konvojba, és elkísérnek a lakásodig. Ezt úgy tudtam megoldani, hogy két családtagom két autóval eljött a határig. A két gépkocsit egymás mellé parkolták, és az enyémet üresen hagyták. Beültem a saját autómba, és az ablakon keresztül integettünk egymásnak, telefonon beszéltünk. Majd elindult a konvoj, és a bihariak a megyehatárig kísértek el, pontosabban a Királyhágón adtak át a Kolozs megyei rendőrkíséretnek. Ők Gyaluig vittek, ahol a kolozsvári bázis fel van állítva. Mivel tudták, hogy még másodikán léptem be az ország területére, és jeleztem, hogy egyedül lakom a megadott lakcímen, s tizennégy napos otthoni elkülönítésbe vonulok, a bázisorvos kiállított egy papírt, és elmehettem.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X