Mi lesz ezután? Hogyan tovább? A járvány utáni világról kérdeztük Horváth István szociológust


-A A+



Napok óta bezártan élünk, biztatjuk egymást a #maradjotthon , #mindenrendbenlesz, #együttvagyunk, #vigyázzunkegymásra  és egyéb hashtagekkel. Miközben nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, a következő hét vagy a következő hónap. Sőt azt sem látjuk át, hogy miért ilyen a ma. Van, persze, számtalan kérdésünk, és azt is tudjuk, hogy mit szeretnénk, ha egyszer vége lesz a világjárványnak. „Egy szebb, jobb, igazságosabb világot.”  Horváth István szociológussal, egyetemi tanárral, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatójával beszélgettünk arról, mennyire valósak azok az elképzelések, miszerint az eddig ismert és megélt világunk gyökeresen változni fog ezek után.

A globalitás árnyékos oldala: a pandémia | Fotó: time24.news

A társadalomkutatók általában a múltból következtetnek a jelenre, jövőre. Itt azonban gyakorlatilag precedens nélküli jelenséggel állunk szemben. Emiatt igazából csak lehetséges szcenáriókat lehet előrevetíteni, nem állíthatjuk száz százalékosan, hogy úgy is fog történni, ahogy most elképzeljük, de számtalan fejtegetést hallhattunk, olvashattunk az elmúlt napokban arról, hogy a koronavírus megváltoztatja a teljes világot. Hogy látja a társadalomkutató ezt? Valóban nagy változást fog okozni a világjárvány, vagy visszaáll egyfajta régi rend?

Szerintem vissza fog állni a régi rend. Nagy valószínűséggel a jelenlegi struktúrák életképesek maradnak 2-3 hónap múlva is. Persze, ha azt nézzük, hogy tízezrével térnek vissza Romániába azok, akik eddig külföldön dolgoztak, akkor úgy érezzük, hogy valami összeomlott. Hasonlóképpen megerősíti ezt az érzést az összes olyan intézkedés, amely nyomán itthon is bezártak az éttermek, kávézók, sok-sok kis- és nagyvállalat alkalmazottai számára vált bizonytalanná a jövő.

Azonban szerintem a jelenlegi struktúrák egyelőre csak hibernálnak, nem beszélhetünk egy konkrét gazdasági összeomlásról, nem járunk a csőd szélén még akkor sem, ha tetemes gazdasági veszteségekkel kell számolnunk. A trend az mindenképpen a visszaépülés felé fog irányítani mindenkit. A makrogazdasági mozgatóereje ezeknek a társadalmaknak valószínűleg ugyanolyan minta szerint fog visszaépülni, mint eddig.

2-3 hónap nem rombolja szét a gazdasági struktúrákat, és nem lesz elég arra sem, hogy a mentalitásban létre hozza azt a változást, amelyet mindenki megelőlegezett már.

Sokat halljuk ugyanis azt, hogy már semmi sem lesz olyan, amilyen volt, és át fogjuk gondolni a korlátlan fogyasztói indulatainkat, és ez a világ meg fog változni. Nem. Nem fog megváltozni.

Szóval, a globalizáció, a mobilitás, a fogyasztói társadalom győzni fog a világjárvány ellenére is. Pedig nagyon sok rendszerkritikus hang szerint éppen emiatt kerültünk ilyen helyzetbe.

A globalizáció nem egy új keletű folyamat. Tulajdonképpen már a nagy földrajzi felfedezések óta folyik, a különböző földrészek meghódítása után a legfontosabb politikai szereplők már globális méretekben gondolkodtak. És elkezdődött a kakaóimport Amerikából, hozták a teát Indiából és a kávét Afrikából.

 Ami változott az, hogy mára egyre gyorsabban zajlanak le a különböző jelenségek. Ami néha évekbe, hónapokba telt, az most megtörténik napok alatt, de ez elsősorban a technikai vívmányoknak köszönhető, és úgyszintén ezeknek köszönhető az is, hogy ma már egyre szélesebb tömegek vehetnek igénybe olyan szolgáltatásokat, amelyek valamikor csak kivételezettek számára voltak elérhetők.

Mindennek van azonban színe és fonákja. A pozitívumokat nem kell különösebben ecsetelnem, elég, ha arra gondolunk, hogy Kolozsvár repteréről nemrég mindössze 3-4 repülő szállt fel naponta, a járvány előtt meg valószínű, hogy több mint ötven. A negatívum? A középkorban is voltak világjárványok, de míg a pestis 6-7 év alatt érte el Európát, annyi időbe telt, míg Közel-Keletről átjött a mi kontinensünkre, addig ma már a vuhani vírus néhány hét alatt szétszóródott a nagyvilágban. Tehát nem a globalizációról van szó, hanem a sebességről. És én nem hiszem, hogy a sebességet vissza lehetne fogni. Még egy ilyen világjárvány után sem.

Vannak azonban olyan szociológusok, politológusok, akik azt állítják, hogy létrejöhet egy politikai lázadás a koronajárvány lecsengése után, egy új Occupy Wall Street, a tömegfogyasztás mérséklődése, a belföldi ellátási láncok megerősítése. Ez mind utópia volna?

 A globalizáció mindig hullámokban valósult meg, és valóban, egyre többen mondják a pandémia kapcsán, hogy be fog indulni egy deglobalizációs folyamat. A kutatók egyébként már régóta felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a globalizáció hol nekilendül, hol lelassul.

A 19. század vége felé volt például egy nagyon intenzív szakasza, elképesztően megnőtt a külkereskedelmi forgalom, a migráció, az embereknek a mozgása, aztán az első világháború, és az azt követő spanyolnátha után következett egy recesszió. Csökkent az áruforgalom, az államok bezárkóztak, megerősödtek az autoriter rendszerek. Ez a trend a második világháború után fordult meg, amikor legalábbis a kommunista blokkon kívül, az úgynevezett nyugati társadalmakban ismét felgyorsultak a globalizációs folyamatok.

Ez a fajta hullámzás máig érvényes modellje azoknak az univerzális, a teljes világot behálózó folyamatoknak, amelyeket gyűjtőnéven globalizációnak nevezünk. Elképzelhető, hogy egy lelassulás következik ezután, de mindez természetes része az előbb vázolt modellnek. Egy dolog biztos, ezt a sok évszázados mintát eddig sem a világháborúk, sem a világjárványok nem tudták szétszakítani.

Pedig nagyon sokakban él a vágy, hogy valamit változtasson az adott helyzeten. Vagy krízishelyzetekben ez teljesen szokásos jelenség?

Valahogy így. Azonban sok minden nem választás kérdése, bár mi szeretjük azt hinni, hogy csak akarni kell, és egyik napról a másikra olyan döntések hozhatók, amelyek átrajzolják a világ arculatát. Ez nem így van. Kiépített struktúrákról, sokszorosan összefonódó nemzetközi hálózatokról beszélünk, bármilyen társadalmi vetületről volna szó, a gazdaságtól a kultúráig.

Szét kellene rombolni a létező és működő szerkezeteket, hogy valami teljesen más épüljön ki.

Vegyünk egy egyszerű példát: ma reggel voltam vásárolni, hadd ne mondjam milyen üzlethálózat helyi boltjában, ahol az árucikkek, amelyeket kosaramba tettem, legalább 6-7 ország termelői szektorából származnak. Lehet persze azt mondani, hogy a helyi termelőkre kell alapozni, ez azonban az ellátói hálózat teljes átszervezését igényli, olyan bonyolult újrakódolást, amely valóban globális léptékű változásokat feltételez. Ezzel nem azt mondom, hogy a termelői és ellátói struktúrák átalakítása, a fogyasztói szokások megváltoztatása nem lehetséges, de nem működik egyik napról a másikra, és sokkal radikálisabb döntéseket kell hozni, ha azt szeretnénk, hogy megtörténjen. És az ilyen irányú intézkedések bevezetésével is elég hosszú időbe telik, amíg kialakul egy újfajta rend.

Ha a globális szintről lefele haladunk, és megnézzük a világjárvány okozta helyzetet az országok szintjén, én úgy látom, hogy nincs olyan kormány, amelynek flottul sikerült volna megoldania a súlyos és egyre súlyosbodó problémákat, attól függetlenül, hogy az egészségügyi szektor mennyire jól működik az illető országban.

Az biztos, hogy nagyon sok ország át fogja gondolni a prioritásait, amint a világjárvány véget ér. Nagyon ritka kivételekkel ugyanis a legtöbb állam esetében az figyelhető meg, hogy az egészségügy és nyomában a szociális szektor, valamint sok országban az oktatás alulfinanszírozottsága – azaz minden olyan területé, amelyben bizonyos gondoskodási feladatok közszolgáltatássá alakultak – most a járvány nyomán egyszerre üt vissza az államokra, de legfőképpen azok állampolgáraira. A csökkenő finanszírozás gazdasági és politikai döntés, és kevesebb állami bevételből kevesebb univerzális és jó minőségű közszolgáltatást lehet finanszírozni.  Magyarán: nem lehet annyi beteget ellátni, nem lehet beüzemelni a távoktatást, nem lehet az idősekről kiemelten gondoskodni, nem végeznek el megfelelő számú tesztet, a megelőzés elsősorban adminisztratív módszerekkel zajlik stb.

Az állami struktúrák működésképtelensége miatt sok esetben magukra maradtak az emberek a különböző problémákkal, és mindenkinek egyéni megoldási stratégiákat kell keresnie. Ehhez azonban nem áll mindenkinek egyenlő mértékű erőforrás a rendelkezésére, így szociális helyzettől függenek a szűkebb vagy tágabb lehetőségei azzal kapcsolatban, hogy ezeket az állami hiányokat végül a saját életében valaki hogyan pótolja.

Hát azt hiszem, hogy ez hatványozottan érvényes Romániára, ahol éppen az említett szektorok finanszírozása, fejlesztése a legkevésbé megoldott. A várható élettartam Romániában továbbra is évekkel elmarad a legtöbb uniós országhoz képest, a román egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, az egy főre jutó egészségügyi költés az uniós átlag fele talán, az is lehet, hogy kevesebb, nem beszélve arról a tömeges exodusról, amelynek tanúi lehettünk az elmúlt években, amikor ezerszámra hagyták el az országot az orvosok, ápolók, nővérek, stb.

Ha európai léptékben mérjük, akkor Romániában a legalacsonyabb az ezer főre eső egészségügyi dolgozók aránya. A szakemberekkel való ellátottság alacsony szintjén túl a legborzasztóbb az, hogy a kevés szakember, amely rendelkezésünkre áll, az sem egyenlően oszlik el az ország területén. Az ország rurális települései, községek, falvak sínylik meg a legjobban ezt. A legfrissebb felmérések azt mutatják, hogy országszerte több mint 300 községben nincs egyetlen háziorvos sem, és országszerte 2200 háziorvossal van kevesebb a szükségesnél. A három székelyföldi megyében összesen 30 községben nincs egyetlen orvos sem, és ez mintegy 43 ezer embert érint.

Amíg a nagyvárosokban és a hozzájuk tartozó környezetekben az odafigyelés és az ellátás működik, addig a megyeközpontoktól távolabb eső falvakban nem.  Ez is hozzájárul a fejlettebb régiók és a leszakadó régiók eltávolodásához. A rendszernek a problematikussága ilyen szinten fog megmutatkozni, mert lehet, hogy a fejlett nagyvárosokban jól lehet majd kezelni a különböző felmerülő járványügyi problémákat, viszont a gazdaságilag elmaradottabb vidékek esetében ez nem érvényes. Kézzelfogható példa erre a Suceava megyei történet.

A járvány lecsengése után, az adatok összesítésekor fog kiderülni, hogy a leszakadt régiókat, a monoindusztriális kisvárosokat mennyire viselte meg az epidémia. A probléma tehát nem általános szinten fog megnyilvánulni, és egyenletes lefedettséggel jelentkezni országszerte, hanem ott fognak jelentősebb gócpontok kialakulni, ahol már amúgy is gondok voltak az ellátórendszerrel, az egészségügyi szakemberek számával, a kórházi infrastruktúrával.

Attól tartok, hogy el sem jut hozzánk ezeknek a helyzeteknek a híre. Ezek a régiók nem véletlenül „maradtak le” és a fejlesztés hiánya abban is megnyilvánul, hogy kevesebbet hallunk róluk, kevesebbet tudunk róluk. A média sem figyel oda rájuk.

Nagy valószínűséggel így van. Ha véletlenül meg is mutatnak egy-két esetet, az inkább a látvány része, a híradónézők számára jelzés, hogy íme, faluhelyen nem tartják be az előírásokat, mert vannak kocsmák, amelyek nyitva tartanak, vagy vannak olyan falusi emberek, akik kimozdultak az utcára a kötelező nyilatkozat nélkül. Ilyen helyeken a temetések sem öt emberrel zajlanak. De ha nincsenek ott a közegészségügyi hatóságok, a lelkészek nem fogják hazaküldeni az embereket. Vagy a közelgő húsvéti ünnepek alkalmával sem fog működni a karantén.

Koronavírusos beteget szállítanak kórházba Romániában | Fotó: Agerpres

Mert a hatóságoknak is csak akkor lehetnek elvárásaik, ha ők már teljesítették ebben a helyzetben a kötelezettségek rájuk eső részét. Olyan településeken, ahol évek óta nincs háziorvos, most maximális fegyelmet követelni a tájékozatlan lakosságtól, szerintem nem működik. Itt nem az emberek butaságáról van szó, hanem arról, hogy a közegészségügy hatóságoknak a becsatornázási lehetőségei nagyon korlátozottak ezeken a vidékeken, ahol az egészségügyi infrastruktúra teljes hiányával kell szembenézniük. És itt fognak bekövetkezni a helyi drámák, tragédiák, a közösségek magukra hagyottsága miatt.

Lehet-e ilyen körülmények között arra alapozni, hogy az aktuális kormány sikeresen megoldja a felmerülő problémákat? Vajon, ha most mérnénk fel a bizalmi indexét a végrehajtó hatalomnak, akkor mi derülne ki?

Ez politikai szempontból is nagyon érzékeny téma lesz, hiszen elméletileg választási évben vagyunk, kampányban biztos kiemelten foglalkoznak majd ezekkel a jelenségekkel a pártok, hisz egy, a romániainál sokkal jobban működő egészségügyi, szociális rendszer is megtépázottan kerül ki ebből a világjárványból, hát még egy olyan, ahol – mint olvasható a napi sajtóban – a koronavírussal fertőzött betegek több mint 10 százalékát az egészségügyben dolgozók képezik. Ez annak a jele, hogy a rendszer valóban súlyos hiányosságokkal küszködik.

A választók biztosan oda fognak figyelni arra, hogy ki milyen ajánlatot vet fel egy ilyen típusú tapasztalat után. Ne feledjük el, hogy a közegészségügy kapcsán már történt egy-két húzósabb dolog Romániában, és ha kenyértörésre került a sor, akkor az emberek mindig az egészségügyi szektorban dolgozók mellett álltak ki. Ez történt a Colectiv-tragédia alkalmával, amikor Victor Pontának mennie kellett, de akkor is, amikor Traian Băsescu államfő le akarta váltani Raed Arafatot, a szimpátia-megnyilvánulások egyértelműen megmutatták, hogy Arafatban megbíznak az emberek.  Ugyanez történt most is, amikor felvetődött a közvélemény részéről annak a lehetősége, hogy Arafatnak kellene átvennie a teljes irányítást ebben a helyzetben. 

Azt hiszem, hogy ha egyre lejjebb megyünk a társadalmi struktúrák megvizsgálásában, hogy hol hogyan csapódik le a világjárvány hatása, akkor egyértelműen azt látjuk, hogy a nagyobb struktúrák inognak, de állnak még, viszont az egyének szintjén alaposan „megbomlott a rend”.

Mert legtöbbünk olyan élethelyzettel szembesül, amire eddig nem volt példa. Van, akinek megszűnt az állása, de most nem mehet új alkalmazást keresni, van, akinek otthon van a gyereke, és nem bízhatja a nagyszülőkre, mert ők a legveszélyeztetettebb kategóriát képezik, van, aki dolgozhatna otthonról, de ha mindenki a családból otthon tartózkodik, akkor nincs ahova elvonulnia. Van, akinek haza kellett jönnie külföldről, és teljes bizonytalanságban tölti a napjait, heteit.

A legkiszolgáltatottabb társadalmi kategóriák azok, amelyek ezúttal is jobban ki vannak téve ennek a „földrengésnek”.

Az eddigi fő modell az volt, hogy a rendszer alulfinanszírozottságából fakadó gondoskodási erőforráshiányt rá lehetett tolni a családokra. A családdal kapcsolatos állami politikák jellemzően arra épülnek már évtizedek óta, hogy a családon belül a generációk közötti alkukra építve próbálták meg minimalizálni a gondoskodásban szükséges fokozottabb állami részvételt.

Most a járvány tömegesen szül olyan élethelyzeteket, amelyekben a régi „megoldások”egyszerűen nem tudnak tovább működni. A gondoskodást adjuk is, kapjuk is másoktól az életünkben, és a generációk közötti szívességek nélkül már eddig is családok váltak volna működésképtelenné. Most például az egyik legfontosabb gondoskodási transzfercsatorna dőlt be azzal, hogy a vírus az idősebb, nagyszülői generációra nézve különösen veszélyes, ezért kifejezetten kerülendő, hogy az iskolák, óvodák bezárásával párhuzamosan a sokszor szokásos módon a nagyszülők, jellemzően a nagymamák vigyázzanak a gyerekekre.

Sokaktól hallhattuk ezekben a napokban, hogy  – bár kevés –, de van néhány pozitív oldala is az új élethelyzetnek. Éppen azáltal, hogy új megoldásokat kell keresni, sokan próbára tehették a pszichológusok által olyan nagyra tartott rezilienciájukat. (A fogalom olyan reaktív megújuló képességet jelent, amelynek köszönhetően a pszichés működést érő sokkhatás, trauma következtében a személyiség rugalmasan képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és a személyiség egészséges működése hosszú távon is megmarad – szerk. megj.)

Meg kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok gyerekeimre és édesanyámra is ilyen tekintetben. A gyerekek esetében azt hittem, hogy most egész nap csak henyélés, internetezés, csettelés zajlik majd, és teljes meglepetésemre nagyon gyorsan alkalmazkodtak, új programot alakítottak ki maguknak, megértették, hogy működik az online tanítás, hogy a tanár inkább csak irányít, és az önálló munka teszi ki nagy részét a folyamatnak, és nagyon jól csinálják.

Édesanyám esetében pedig a járvány felgyorsította a digitális szocializációját, elkezdett barátkozni az internettel, és napok alatt odáig fejlődött, hogy most már skype-on tudja követni kis unokájának a lépéseit, és tud beszélgetni velünk, a húgommal, úgy hogy látjuk is egymást, tehát részt tudunk venni egymás életében, nem érzi magát egyedül.

Szóval az ilyen helyzetekben kiderül, hogy bizony ki lehet tolni, és érdemes kitolni a határainkat.

Merjünk tehát új dolgokat kipróbálni, bízzunk képességeinkben, és abban, hogy ha elmúlik a pandémia, akkor ismét megtaláljuk az egymáshoz vezető utat, és a teljes társadalom, a nagyvilág, a különböző országok – beleértve a nagyon megpróbáltakat is, mint Olaszország vagy Spanyolország –, és mi, egyenként is, talpra tudunk állni.

(Címlapfotó: Achmad Ibrahim, AP)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X