Málenkij robot a szovjet munkatáborokban – 75 éve deportálták a szatmári svábokat


-A A+



Hetvenöt évvel ezelőtt a szatmári sváb közösség ötezer tagját – 16-35 év közötti nőket és 16-45 év közötti férfiakat – terelték vagonokba 1945 januárjában és vitték szovjet munkatáborokba, málenkij robotra, azaz „kis munkára”. A több évnyi kényszermunka alatt majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt.

Január-február a megemlékezések időszaka Szatmárban, amelyre a második világégés kétszeresen szomorú örökséget hagyott, a deportáltakkal – akiknek egyetlen „vétkük” származásuk volt – telezsúfolt marhavagon-szerelvények kétszer indultak és vittek közel 19 ezer zsidót a haláltáborokba, és közel 5 ezer svábot a szovjet kényszermunkatáborokba.

Hetvenöt évvel ezelőtt az országból 80 ezer embert, köztük 5 ezer szatmári svábot (de nem csak) deportáltak málenkij robotra, azaz kis munkára – ezzel a megnevezéssel azt próbálták (volna) elérni, hogy a civilek megnyugodjanak: munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség, és hamarosan hazatérhetnek otthonaikba. A málenkij robot azonban kőkemény, akár öt éven át is tartó fizikai munkát jelentett (bányászat, romeltakarítás, építkezés) valamelyik szovjet iparvidéken. A kényszermunkáról életben hazatérők a kommunista kormánytól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve, ugyanis a „kis munka” s bármiféle hozzá kapcsolódó téma a kommunizmus idején tabu volt, a csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot.

Ám a részletek teljes feltárása mind a mai napig nem ért véget. „Hetvenöt éve, hogy elindultak a vonatok a Szovjetunióba, a vagonokban ártatlan emberekkel, akik aztán sokat éheztek, szenvedtek. Sokan a kényszermunka alatt haltak meg, mások halálos betegen tértek haza. Ahogy 1990-óta évről évre, ma is rájuk emlékezünk. Szomorú ez az emlékezés, különösen mert azok, akik ezt a szörnyűséget elkövették ugyanolyan keresztények voltak, mint az áldozatok, vagy legalábbis ugyanabban az Istenben hittek. És mégis, mekkora kegyetlenségre voltak képesek!” – fogalmazott szentbeszédét Schönberger Jenő megyés püspök a szatmárnémeti Kálváriatemplomban az egykori deportáltakért, illetve az elhunytak lelki üdvéért tartott szentmisén, megbocsátást kérve az egykori deportáltaktól és az utódoktól.

„Nem tudom, a még közöttünk lévő deportáltak tudnak-e megbocsátani, tudják-e elengedni az adósságot és tudnak-e kiengesztelődni? Tudunk-e imádkozni az ellenségünkért? Ha nem, nem tanultunk semmit a történelemből! Ne a harag, ne a fájdalom, hanem a szeretet és megbocsátás legyen a szívünkben. Ha tanulunk az eseményekből, akkor nem fog fájni, hogy megtörtént – ehhez bölcsességre, Isten bölcsességére van szükség. A bölcsességet pedig Isten annak adja, aki kéri” – hangsúlyozta a püspök. A szentmisét követően Schönberger Jenő, a jelen levő hivatalosságok, valamennyi sváb település polgármestere, a különböző szervezetek és közösségek képviselői koszorúikat helyezték el a Kálváriatemplom udvarán található, sváb deportáltaknak emléket állító táblánál.

„Minek ez a felhajtás a deportálások miatt?”

A szatmári svábok történelmének legtragikusabb napjaira való emlékezés a megyei múzeumban folytatódott, annak a rendhagyó kiállításnak a megnyitójával, amely nem csak a korabeli, oroszországi, s főleg donbaszi munkatáborokban készült kevés fényképet, a lágerekről készült rajzokat-grafikákat, egy-egy megmaradt tábori lapot mutatott be, de a sváb falvakban felállított emlékműveket is, köztük a 'legsűrűbben teleírt” szaniszlóit, amelyre több mint 400, vétlenül elhurcolt településbeli neve vésetett fel.

Mint elhangzott, 1945-ben több mint 80 000 romániai németet (szászt, svábot, cipszert) hurcoltak el kényszermunkára, a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátételre”, és amellyel a 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek. Viszont nem értették. „Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?” – ahogy azt Winston Churchill híressé vált mondatában megfogalmazta. A brit külügyminiszter a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta, s úgy vélte, azoknak valóban joguk van azt tenni a megszállt országokban élő németekkel, amit csak akarnak.

Bár a Románia és a szövetségesek 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezménye nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, illetve titkos záradékot a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről, elkezdett terjedni a szóbeszéd a németek küszöbön álló deportálásáról – úgy hírlett, hogy más jóvátételi intézkedések mellett Sztálin 100 000 román állampolgárt igényelt a Szovjetunió újjáépítéséhez. Alig két hónap múltán a híresztelések felerősödtek, és nem is alaptalanul, hiszen október 31-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese, Vinogradov tábornok jegyzéket adott át a román kormánynak azzal a követeléssel, hogy november 10-ig írják össze a Romániában található magyar állampolgárokat, besszarábiai szökevényeket, birodalmi németeket és a „német vagy magyar származású román állampolgárokat.”

A németeket tartalmazó romániai listák október és december között készültek el, de ezzel párhuzamosan a szovjet hadsereg felmérést készített a magyarországi, jugoszláviai és csehországi németek számáról is – az eredményeket bemutatták Sztálinnak, aki december 16-án kiadta a parancsot a munkaképes német férfiak és nők elhurcolására; ugyanakkor elkészült az akcióterv, és kijelölték a felelősöket is. Jugoszláviából az első kényszermunkás-transzportok már decemberében elindultak a Szovjetunióba, december 19-én pedig a román rendőrfelügyelők telefonon megkapták az utasítást az előkészületekre, és a román államvasútnak pár hét alatt elő kellett készítenie az akcióhoz a marhavagonokat.

Szilveszter napján a Szovjetunió – a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében – átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy bocsássák a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével. Nicolae Rădescu kormányfő január elején a diplomáciai képviseletek útján jogi, gazdasági és humanitárius érveket felhozva, I. Mihály király pedig memorandumokban tiltakozott a Szovjetunió jogellenes eljárása ellen a brit és amerikai kormánynál – elsősorban a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozva, amely nem tartalmazott rendelkezést a munkaerő rendelkezésre bocsátásáról. Követeléseik süket fülekre találtak, és megkezdődtek a deportálások.

Indulnak a vonatok

„Mivel különböző alaptalan híresztelések terjedtek el, a német származású lakosság tudomására hozzuk a következőket: a Legfőbb Szovjet Parancsnokság rendelkezésére az alábbi kategóriájú német származású állampolgárokat elszállítják olyan helyekre, ahol munkaerőre van szükség: 16 és 45 év közötti férfiak, 18 és 30 év közötti nők, az egy év alatti gyermekkel rendelkezők kivételével. A rendeltetési helyre érkezés után a családokat értesítik, és feljogosítják, hogy leveleket és csomagokat küldjenek. A mozgósítás átmeneti jellegű, mivel a háborús szükségletek miatti munkáról van szó” – állt a Minisztertanács deportálást elrendelő közleményében, amelyet a Scînteia román pártlap 1945. január 16–17-én megjelent számaiban tettek közzé.

Január 11–16. között 30 336 erdélyi szászt vittek el (ez az 1941-es népszámlálás szerinti lakosság mintegy 15 százaléka), közülük minden harmadik deportált a Donyeck-medencei, a Don menti területeken és az Uralban lévő munkatáborokban halt meg. Ezzel a már 800 éve Erdélyben élő s anno az erdélyi magyarokkal és a székelyekkel megalakított három nemzet uniójának tagja, az erdélyi szász közösség (akaratán kívül) megindult azon az úton, amely rövid távon az orosz munkatáborokba, hosszabb távon azonban a szinte teljes felszámolódáshoz vezetett.

Január 14. és 16. között mintegy 33 ezer bánáti svábot deportáltak, a városokban román-szovjet katonai őrjáratok gyűjtötték össze az embereket házaikból, a falvakban pedig az érintettek a csendőrség és a helyi hatóságok felhívására az iskolákban gyülekeztek, ahonnan a gyűjtőhelyre, majd vonattal Temesvárra szállították őket. Innen az első szállítmányok január 18-án indultak a keleti határ felé. Őket is marhavagonokban szállították a Szovjetunió szénbányáiba és ipari területeire, ahol heti hét napot és napi tizenkét órában végeztek kényszermunkát elégtelen táplálkozás és rémes higiéniai feltételek mellett. A „málenkij robotot” körülbelül 5000 bánsági sváb nem élte túl.

Közel 5 ezer embert hurcoltak el magyar nyelvterületről

A magyar nyelvterületi legkompaktabb sváb tömbközösség, a szatmári svábok deportálása már január 2-án megkezdődött. A harminckét településről közel 5000 embert hurcoltak el, s voltak közöttük magyarok és románok is, ugyanis az oroszok nem találtak annyi sváb nemzetiségű lakost, amennyi lefedte volna a településre eső kvótalétszámot. Az 1948-49-ig tartó kényszermunka éveiben majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt.

 „1944 karácsony első napja volt, a háború mely oly sok szenvedést okozott, még nem ért véget. A harangok szentmisére hívták a hívőket. A templom zsúfoltságig megtelt. A szentmise nagyon szép volt, az emberek a békéért imádkoztak. Sok svábnak az utolsó karácsonya volt hazájában. Senki nem sejtette, milyen veszélyek jönnek” – írja visszaemlékező levelében a munkaszolgálatot megjárt Julius Hager. Ma már mindössze 45-en élnek még deportáltak közül, s négyen vállalták, hogy Florin Bresoiu megszólalnak dokumentumfilmjében.

Ők a kamera előtt mesélnek az összegyűjtésről, a marhavagonokban közel egy hónapig tartó utazásról, megérkezésükről a térdig érő hóval borított, félig kész, félig romos barakkokba, a bányákban, homokkitermelőkben töltött évekről, könnyes szemmel emlékezve az embertelen körülményekre, a folyamatos éhezésre (volt amikor cukorrépát loptak a földekről s azt nyersen, a zsenge füvet megfőve ették), az átélt szörnyűségekre, az éhenhaltakra és elhunytakra (akiket sokszor csak éjszaka tudtak eltemetni a kézzel kikapart sekély sírhantokba, mert napközben dolgozni kellett, s egyik legnagyobb fájdalomként említik, hogy nem volt pap, aki eltemette, imát mondott volna lelki üdvükért), a betegségekre, amelyeket csak azért kellett elszenvedniük, mert svábok voltak.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X