Mi születik globális média és a globalizációellenesség házasságából? – Jack Lule amerikai professzort kérdeztük


-A A+



A globalizáció és a média szorosan összefüggnek, tulajdonképpen szimbiózisban élnek egymással Jack Lule szerint. Az amerikai Lehigh Egyetem újságírást és kommunikációt oktató professzorát Globalization and Media: Global Village of Babel (Globalizáció és média: bábeli globális falu) című könyve kapcsán a nacionalizmus és média kapcsolatáról kérdeztük.

A mai globalizációellenes – izolacionista, nacionalista – politikai erők folyamatosan felhasználják a globális médiát üzeneteik terjesztésére. Ez számomra paradoxon. Ön hogyan közelíti meg a kérdést?

Úgy tűnik, hogy irónia, paradoxon és ellentmondás jellemzi a jelent. Globalizációellenes szószólóknak már felhívtam a figyelmét arra, hogy a globális médiát használják céljaik elérésére. Ezt iróniával fogadják és fogadják el. Mélyebbre fúrva, azt gondolom, hogy észlelhetjük: a globalizációellenesek nem általában véve a globalizáció ellen vannak, ők maguk is globálisan olvasnak, globálisan kommunikálnak és utaznak. A globalizmus bizonyos eredményei ellen vannak, korunkban például a migráció ellen.

„Árthat” ez a gyakorlat a globalizáció folyamatának, vagy éppen a tény, hogy ilyen eszközökre hagyatkoznak, egyfajta garancia, hogy ezek az üzenetek csak rövid távon hatékonyak?

Amikor globalizációra gondolunk, nemzetközi kommunikáció-szakértők gyakran „mozgásokról” beszélnek – pénzmozgásról, emberek, elképzelések, kulturális termékek és egyebek mozgásáról –, amelyek a globalizációt képezik. A globalizációellenesek – ahogyan globálisan együttműködnek és nemzeti határokon átívelve kommunikálnak – a globalizáció számos aspektusát erősítik meg és karolják fel, de válogatni akarnak a mozgások között.

Sikeresek is lehetnek egy időre a mozgások sorának szűkítésében – például, megállíthatják vagy lelassíthatják az emberek mozgását Délről Északra. De végső soron a saját támaszkodásuk más globális mozgásokra (legyen szó pénzről, ötletekről, támogatásról) megerősíti a folyamatot.

Létezik olyan érvelés, amely szerint a sajtó túlságosan sok figyelmet szentel ezekre a hangokra éppen a szenzáció értékük miatt. Donald Trump amerikai elnök például folyamatosan bekerül a hírekbe, ez segíthette abban, hogy megválasszák. Egyetért ezzel az érveléssel?

A sajtó mindig érzékeny a konfliktusra és drámára – globalizációellenes erők, beleértve Donald Trumpot, ügyesek abban, hogy ezt előállítsák. A tevékenységük valóban megteremti nekik a túlméretezett hírlefedettséget. Ugyanakkor, ahogyan időről időre láttuk ezt, a lefedettség önmagában nem befolyásolja a választásokat. A hírek befolyásolnak, de a híreket befolyásolják hatalmas társadalmi erők. Például megkérdezhetjük az Egyesült Államokban, hogy a konzervatív FOX News segített-e létrehozni a konzervatív politikai mozgalmat, vagy ez a mozgalom hozta létre a FOX Newst?

Van megoldás arra, hogy a sajtó az emberek figyelmétől függ? Át lehet valahogyan hidalni ezt a problémát?

A sajtó sikere valóban mindig az emberek figyelmén fog alapulni – és az anyagi támogatás, amelyet a figyelem von magával, előfizetéseken vagy reklámokon keresztül érkezik. Ez a figyelem azonban több módon érhető el. A korai egyesült államokbeli sajtó az 1700-as és 1800-as években meglehetősen pártalapú volt, az újságok szó szerint pártlapként működtek, trágár írásokkal a másik pártról. Végül a piac fejlesztett ki objektívebb és árnyaltabb híreket. Azt remélem, hogy talán hasonló fejleményeknek leszünk tanúi.

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi globalizációellenes politikai alakulatok előnnyel bírnak: azért lehetnek sikeresebbek, mert az üzenetük nemcsak, hogy gyakran valós kritikát tartalmaz, de az állítólagos periférikus, „lázadó” pozíciójuk sokak számára vonzóvá teszi őket. Ha igazam van, hogyan segíti őket ez a lázadó imázs a sajtó sikeres felhasználásában?

Ez az imázs rövidtávú figyelmet idézhet elő. De ha és amennyiben a lázadóból valaki a rendszer része lesz és támogatókat szerez – és ez megtörténhet művészetben, zenében, irodalomban, politikában és így tovább –, a lázadó már a rendszer maga lesz és a többség képviselője. Ugyanakkor, hogyha a lázadó valóban a periférián van, és csak a felháborító magatartása miatt vonzó, a médiafigyelem elapad vagy akár negatívvá válik. Számos ilyen hullócsillag figyelmet szerez, aztán elhalványul.

Az utóbbi években jelentőségre tettek szert a közösségi médiumok. Mi a különbség a „hagyományos” kommunikációs megoldások – interjúadás, sajtótájékoztató tartása stb. – és az emberek közvetlen megszólítása között?

Számos területen – legyen szó zenéről, sportról, művészetekről, politikáról – az egyének lehetősége van arra, hogy kikerülje a sajtót és közvetlenül szólítsa meg az embereket, egyik nagy előnye volt a közösségi oldalaknak. Az újságíróknak ezt meg kellene érteniük. Mindenki azt részesítené előnyben, hogy közvetlenül szólítsa meg a közönséget ahelyett, hogy a szavaikat és tetteiket mások közvetítenék és értelmeznék. És nem látok veszélyt sem az újságírásra nézve ebben a fejlődésben. A sajtó feladata, hogy nyilatkozatokat alátámasszon, megerősítsen, ellenőrizzen, ez pedig nem változik, sőt talán még fontosabbá válik.

Hogyan közelíti meg azokat a sajtótermékeket, amelyek autoriter rezsimek részeiként működnek, például mint a Russia Today? Komoly veszélyként értelmezhetnénk őket, akár letilthatónak nyugati országokban, vagy inkább puszta alternatívákként, amelyeket védenünk kell olyan értékek mentén, mint a sajtó szabadsága?

A cenzúra soha nem megoldás – még válaszként sem a média legundorítóbb használatára. Ha ezt gondoljuk pusztán az elvek mentén, akkor abban hiszünk, hogy egy téves kijelentésre a válasz a kijelentés korrigálása, nem a cenzúra. Azt az érvet is hozzátehetjük, hogy a cenzúra a jelenben gyakran nem is hatékony. A téves nézetek mindig megtalálják az útjukat. A válasznak olyannak kell lennie, hogy ellensúlyozzuk vele ezeket a nézeteket.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X