tamogato

Békés forradalom és fekete március jelentette a rendszerváltást Szatmárnémetiben


-A A+



Az 1989-es romániai eseményekről már könyvtárnyi irodalom született, azonban ezek nagyrészt vagy a központi, bukaresti eseményekre fókuszáltak, vagy pedig korabeli, az eseményekben részt vevő emberek meglehetősen személyes vonatkozású visszaemlékezései. A helyi események vizsgálatára nem sok kísérlet történt. Ennek oka egyrészt az, hogy viszonylag kevés idő telt el az események óta, másrészt a korabeli dokumentumok alig kerültek nyilvánosságra. Mindez fokozottan érvényes Szatmár megyére, illetve Szatmárnémetire. A rendszerváltást megelőzően Szatmárnémetiben túl sok látható jele nem volt annak, hogy történni fog valami az országban, a városban. Ennek ellenére számos korabeli szemtanú szerint érezhető volt a feszültség, mintha az emberek valamire vártak volna, de azt senki nem gondolta, hogy ennyire gyorsan és radikálisan fog bekövetkezni. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.

1989. decemberi napok Szatmárnémetiben | Fotók: Danila Zoltán

A második világháború befejezésekor Szatmár megye minden nagyobb városa magyar többségű volt. Szatmárnémeti azonban elveszítette megyeközponti szerepét, amelyet Nagybánya vett át. Emiatt a beköltözések is elsősorban ezt a várost érintették. Mi történt Szatmárnémetivel, hogyan jellemezhető a város magyarsága, illetve maga a város az 1989-es változást megelőző periódusban?

Szatmárnémeti 1945 utáni fejlődésének főbb jellemzői, hogy az 1950-es éveket fémjelző erőltetett iparosítás elkerülte a várost, a nagyobb ipari beruházások csak 1968-as megyésítés után indultak meg, s ekkor is inkább a szervezett fejlődés volt a jellemző, vagyis korábbi vállalatokat futtattak fel. Ebből következően a lakosság ugrásszerű növekedése csak az 1960-as évek második felében indult be, s a román etnikum az 1970-es évekre vált többségivé. A kései betelepülés/betelepítésnek köszönhetően az új lakosok között magyar családok is voltak, így a kialakuló szocialista lakónegyedekben nem alakult ki etnikai elkülönülés, azok leképezték a város etnikai összetételét. Az 1989-es események idején a város etnikai szerkezete 60:40 arányú volt a román etnikum javára.

Amikor rendszerváltást emlegetünk, akkor általában a decemberi napokra értjük ezt, és a csúcspont december 22-e. Azonban a történész másként látja a dolgokat, folyamatokat elemez. A kutatása szerint a Szatmárnémetiben lezajlott események több tekintetben is eltérést mutatnak Erdély más városaihoz képest, így a szakaszhatárokat jelölő töréspontok is máshová esnek. Hogyan szakaszolná a Szatmárnémetiben lezajlott 89-es eseményeket?

1989 decembere és 1990 májusa között lezajlott eseményeket négy szakaszra lehet osztani Szatmárnémeti esetében. A szakaszok nagyrészt megegyeznek más erdélyi nagyvárosokéval, a szakaszhatárok azonban némileg különböznek. Az első korszakhatár 1989. december 16–22. közé tehető, amikor a temesvári események hatására Szatmárnémeti utcáin is megjelentek a Hazafias Gárda alakulatai, s megszállták a város kulcspontjait.

A második szakasz már egy három hónapos periódust ölel fel: 1989. december 24.–1990. március 31. közé tehető. Ekkor Szatmárnémetit is az új szervezetek és testületek  – Nemzeti Megmentési Front, RMDSZ, történelmi román pártok – megalakulása, illetve a magyar elit képviselőinek hatalomba jutása jellemzi.

A harmadik szakasz, 1990. február 1.–március 14., amely valamelyest rátevődik a másodikra, a demokratizálódás időszakának tűnt a kortársak számára, utólag értékelve azonban már ekkor megjelentek az etnikai konfliktus első jelei. A periódust a város új központjában lezajlott demonstrációk vezetik be, aminek nyomán látszólag a hadsereg visszavonul a közvetlen hatalomgyakorlásból, és átadja a helyét a civil csoportoknak. Csak utólagosan lehet az eseményeket egyértelműen a Vatra akciójának feltüntetni.

A negyedik szakaszt (1990. március 15.–május) a március 15-i események nyomán kialakuló bizalmatlanság jellemzi. Ennek ellenére az 1990. májusában megtartott parlamenti választásokon az RDMSZ-nek sikerült a legtöbb helyet megszereznie a megyében.

Mi történt december 16-22. között a városban? Honnan értesültek a temesvári történésekről, illetve az államhatalom milyen eszközöket vetett be annak érdekében, hogy ellenőrzés alatt tartsa a megyeszékhely lakosságát?

Ha azt tekintjük forradalomnak, hogy a Ceaușescu házaspár december 22-i elmenekülése előtt volt-e megmozdulás, tüntetés, akkor Szatmárnémeti esetében nem beszélhetünk forradalmi eseményekről. A temesvári eseményekről azonnal értesült a lakosság, mivel a határ közelsége miatt a magyarországi tv műsorok nézhetőek voltak. A sajtó beszámolója szerint az ezt követően minden nagyvállalatnál, illetve intézménynél kötelező módon megszervezett, a temesvári eseményeket elítélő nagygyűlések rendben lezajlottak, azonban a későbbi beszámolókból s visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez nem minden esetben volt így.

A legnagyobb konfliktus a színházban alakult ki, ahol Parászka Miklós rendező nem volt hajlandó elítélni a temesvári eseményeket, Szélyes Ferenc színész pedig visszaadta pártkönyvét. A lakosság leginkább a Hazafias Gárda alakulatainak utcákon való megjelenéséből érzékelte az események eszkalálódását. A helyi RKP utolsó ülésén Bukarest javasolta, hogy hozzanak a városban újabb katonai alakulatokat, de ezt visszautasították. A Ceaușescu házaspár elmenekülésének hírére a Hazafias Gárda alakulatait visszavonták, a lakosok pedig kitódultak az utcára.

Sok más erdélyi városhoz hasonlóan itt is létezett egy értelmiségi csoportosulás, akik a decemberi eseményeket megelőzően titokban találkozókat szerveztek egymás lakásán, ahol megbeszélték a romániai helyzetet, és próbáltak stratégiákat kidolgozni arra, hogy mit lehet tenni az adott helyzetben. Kik azok a magyar értelemiségiek, akik kezdeményezőként léptek fel a decemberi napokban? Sikerült-e valamilyen csoportot összekovácsolniuk, illetve milyen stratégiában gondolkodtak?

1989 előtt – visszaemlékezők szerint – a szatmárnémeti magyar elit nem volt tagja semmilyen korábban szerveződött ellenzéki csoportosulásnak. Egyénileg voltak kapcsolataik bukaresti vagy kolozsvári értelmiségiekkel, de ezek nem alkottak összefüggő hálózatot. Helyi szinten kezdetben a színház, illetve az ott dolgozó emberek játszották a vezető szerepet, elsősorban Parászka Miklós rendező és Visky András író. A későbbiekben a NMF-be bekerült emberek számítottak a meghatározó figuráknak, elsősorban Formanek Ferenc fizikus, tanár, illetve Pécsi Ferenc közgazdász. Ők idővel az RMDSZ vezetőségébe is meghatározó szerepet vittek.

Kereskényi Sándor elmondása szerint létezett egy magyar értelmiségi kör a városban, akik a decemberi eseményeket megelőzően találkozgattak egymás lakásán, ahol megosztották a birtokukban lévő információkat, olvasmányélményeiket, beszélgettek a romániai helyzetről. A társaság tagjai Visky András, Parászka Miklós, Nagy Gyula, Bura László, Formanek Ferenc, Kereskényi Sándor, Láng Zsolt és Veress István voltak. Ezen találkozások fő jellemzője az volt, hogy bírálták a rendszert, de mindig azon belül gondolkoztak, nem merült fel radikális elképzelés, illetve semmilyen konkrét forgatókönyvet nem dolgoztak ki. Arra azonban készültek, hogy változás esetén aktívan fognak fellépni. Voltak kapcsolataik hasonló romániai magyar értelmiségi és magyarországi ellenzéki körökkel. Ez elsősorban Visky Andrásról, Parászka Miklósról és Láng Zsoltról mondható el. Visky a Limes kör tagja volt és személyes kapcsolatot tartott fenn Esterházy Péter íróval, Németh Zsolt politikussal és Solt Otília polgárjogi aktivistával. Egyes román személyiségekkel is tartottak fenn kapcsolatokat (mint Radu Ulmenau, Ioan Vădan, Gheorghe Vulturescu), akik többnyire a megye különböző kulturális intézményeiben dolgoztak, akkor már vezető beosztásban. Kereskényi szerint a román értelmiségiek egy csoportja is bírálta a rendszert, s változás esetén egy européer, de ugyanakkor románabb, nemzetiesítőbb rendszerben gondolkodtak. A rendszer szorítása miatt az 1970–80-as években a két nemzetiségi csoport között meglévő ellentétek 1989-re enyhülni látszottak, s az események bekövetkezte előtt a magyar értelmiségiek esélyt láttak arra, hogy a két népcsoport képes lesz összefogni.

Mikor vonult ki az utcára a szatmári lakosság? Békés tüntetés volt-e a városban, lövöldözések nélkül, vagy itt is voltak áldozatai a tüntetéseknek?

1989. december 22-e előtt Szatmárnémetiben nem került sor utcai megmozdulásra, a tömeg csak a Ceaușescu házaspár elmenekülésének bejelentését követően vonult ki az utcára, s alakult ki spontán megmozdulás a város új főterén. Itt spontán beszédek hangzottak el, majd délután folyamán bejelentették a helyi NMF megalakulását is. Így a városban nem voltak lövöldözések, ebből kifolyólag helyi szinten áldozatai sem. Összesen hét áldozatot tartanak számon, ezek azonban nem a városban estek el, többségük sorkatonai szolgálatát töltötte különböző városokban. Másnap december 23-án zajlott az első, úgynevezett szabad népgyűlés, amin már magyar lakosok is felszólaltak, azonban egyeztetés folyt a román féllel arról, hogy kik szólalhatnak fel.

December 22–23-át követően teljesen megváltozott a helyzet a városban. A lakosságon eufória lett úrrá, de már ekkor megjelentek az első nyugtalanító szóbeszédek. Mindenféle rémhírek terjedtek el különböző terroristákról, akik behatoltak a városba, illetve megmérgezték az ivóvizet. Mindezek nemcsak helyi, hanem a hadsereg parancsnoksága szintjén is elterjedtek.

December 22-én éjjel a kolozsvári 4. román hadsereg parancsnoksága élénk mozgást észlelt a radarokon Szatmárnémeti térségében, aminek nyomán légi csapást valószínűsítettek Magyarország irányából. December 23-án éjjel a szatmári parancsnokság Kolozsvárra küldött jelentése szerint légi deszantegységek szálltak le a szatmári repülőtéren. A kolozsvári parancsnokság utasította a nagybányai és a zilahi tankegységeket, hogy vegyék fel velük a harcot. Ezek a hírek később mind tévesnek, pontosabban diverziónak bizonyultak, azonban akkor nagy riadalmat keltettek, illetve megalapozták az azóta is létező, a forradalom egyik nagy rejtélyének számító jelenségét, a „terroristák részvételét.”

Hogyan zajlott le az elitcsere? Mi lett a régi elit sorsa, kik azok, akik „helyzetbe” kerültek a változást követően?

Az elitcsere is látszólag spontánul zajlott le, s viszonylag gyorsan. December 22-én már be is jelentették a helyi NMF megalakulását, ennek élére Gheorghe Bilanici ezredes, a Hazafias Gárda korábbi parancsnoka került, akiről a helyi lakosságnak nem voltak információi, nem ismerték. A december 22-i megmozdulást követően a pártszékházban tartózkodó RKP vezetői elhagyták az épületet, s teljesen visszavonultak a közélettől, többségük a várost is elhagyta. Ezt megelőzően azonban kiürítették irodáikat, illetve Maria Bradea, az RKP korábbi megyei első titkára a lakását is kiüríthette. Az NMF gyűlésen felmerült a korábbi RKP vezetőinek sorsa, de felelősségre vonásukhoz nem volt meg a kellő politikai akarat, mivel jelentős részük átmentette megát, illetve fontos gazdasági tisztségeket is betöltöttek.

A kialakuló új elitet három csoportba sorolhatjuk. Első kör a hadsereg tagjait jelenti, elsősorban Gheorgeh Bilanici ezredest, Petru Golban ezredest, illetve a későbbiekben Ioan Orban Brîndușan ezredest. Ők ismeretlenek voltak a helyi lakosság előtt, azonban az NMF mind a megye, mind a város esetében a hadsereg kezében volt, így ők játszották a legfontosabb szerepet az átmenet hónapjaiban, mondhatjuk azt, hogy a megyében s városban a hadsereg vette át az irányítást.

A második s legnagyobb csoportot azok alkották, akik tagjai voltak korábban is a pártapparátusnak, de abban nem játszottak vezető szerepet – pl. nem voltak a politikai bizottság tagjai –, a nyilvánosság számára nem voltak ismertek, így nem is kompromittálódtak. A harmadik körben pedig olyan személyeket sorolhatunk, akik úgymond „önként” jelentkeztek. Ezen felosztás megfeleltethető mind a megyei, városi NMF összetételére, mind a kialakuló új magyar elitre.

A Szatmárnémetiben létező fentebb említett magyar értelmiségi kör, amely december 22-i fordulatot követően azonnal aktívabb fellépésre szánta el magát, felvetette egy érdekvédelmi szervezet megalakításának az ötletét. Ebből alakult aztán az RMDSZ helyi szervezete? Mit kell tudnunk a „taktika-vitáról”?

A temesvári események hatására december 22-én már megbeszélést tartottak a színházban, ahol felmerült egy érdekvédelmi szervezet megalakítása. Ennek eredményeként december 24-én létre is hozták a Magyar Demokratikus Tanácsot, ami mutatja, hogy a kezdeményezés helyi szinten született meg, s nem központi utasításra. A hivatalos alakuló ülést december 26-án tartották meg, ekkor már a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség Szatmár Megyei Tanácsa néven. Az átmenet hónapjaiban a szervezet vezető testülete több alkalommal is átalakult, s az elfoglalt tisztségek nem mindig tükrözték a szervezeten belüli valódi erőviszonyokat.

Megalakulásakor az elnök Báthory Zoltán, alelnök Formanek Ferenc, titkár Bura László, szóvivő Parászka Miklós volt. 1990 márciusában az elnökség tagjai: Báthory Zoltán tiszteletbeli elnök, Formanek Ferenc elnök, Pécsi Ferenc alelnök, Gerényi Zoltán alelnök, Muzsnay Árpád titkár, Bura László, Kereskényi Sándor és Nagy Gyula tagok. Ezzel szemben kezdetben a legmeghatározóbb emberek Parászka Miklós – Visky András – Formanek Ferenc voltak, majd az értelmiségiek lassú kiszorulását követően Formanek Ferenc és András István lettek a meghatározó emberek. 1990. áprilisában a helyi sajtóban vita bontakozott ki a magyar elit között az RMDSZ által követendő taktikáról a kisebbségi kérdést illetően.

A vitát Baranyai Attila cikke nyitotta, amiben bírálta az RMDSZ addigi politikáját, szerinte az apró lépések taktikája lenne a kifizetődőbb, jobban odafigyelni a többség akaratára, s az igényeket folyamatosan a közhangulathoz igazítani. A vitához hozzászólók nem értettek egyet a kisebbségi kérdés megoldásának elodázásával, s a túlzott kompromisszumkészéggel, ugyanakkor azt elfogadták, hogy az erkölcsi normák feladása nélkül a többséggel egy féle megállapodást kell kötni.

A vitához Kereskényi Sándor szólt hozzá először. Szerinte megengedett a szervezeten belül a platformszabadság, kérdés, hogy van-e a szervezetben kellő intellektuális tartalék az igazi pluralizmus létrehozására. Nem értett egyet azzal, hogy a kisebbségi jogok kivívását odébb kell tolni, de azzal igen, hogy az RMDSZ-nek taktikát kellene váltania. A következő hozzászóló, Formanek Ferenc vitába szállt mindkét addigi hozzászólóval. Szerinte a taktikáról és stratégiáról szóló viták csak üres szavak, a kérdés az, hogy meddig lehet kompromisszumot kötni az erkölcsi értékek feladása nélkül. Szerinte az RMDSZ-ben egyre inkább az önkormányzati modell megvalósítása kerül előtérbe. A túlzott taktikázás a kisebbségi kérdés perifériára szorulását eredményezi, a cél szerinte megtalálni a román politikusok között azokat, akik „Európára néznek.” Kulcsár Edit a MADISZ nevében szólt hozzá a vitához. Szerinte a magatartás és a társadalmi szemlélet változására van szükség. Cél a demokrácia és az önmagát felépítő civil társadalom megteremtése. Utolsónak Parászka Miklós szólt hozzá a vitához. Elmondása szerint megállapodást kell létrehozni a többség és kisebbség között. Felkínálják a kétmilliós kisebbség alkotó energiáját, kulturális értékeit, közvetítő szerepét, cserébe kérik a kisebbségeket a 20. század végén megillető jogokat. Véleménye szerint a visszarendeződésre nem lehet mérsékelt taktikával válaszolni, mivel céljaik nem a többség megrövidítését eredményezik.

Hogyan jelentkezett az átrendeződés periódusában a nemzetiségi kérdés Szatmárnémetiben és frissan alakult NMF-en belül?

A magyarság képviselői csak az RMDSZ megalakulását követően, 1990. januárjában kerültek be a NMF vezetőségébe. Ekkor mind a megyei, mind a városi NMF esetében megszerezték az alelnöki tisztséget, illetve emellett 10 tagot delegálhattak. Ezt követően a magyarok is előadhatták kéréseiket, s azok meghallgatásra találtak. Ezt jól jelzi az iskolakérdés gyors rendezése, aminek köszönhetően 1990. januárjában már megnyílhatott a Kölcsey Ferenc Líceum. Az elért eredményeket jól jelzi, hogy a helyi RMDSZ nem csatlakozott a február 10-én zajló gyertyás felvonuláshoz, mivel elégedett volt az eddig elért eredményekkel. A nemzetiségi kérdés február második felében került előtérbe, majd a március 15-i eseményeket követően a két tábor közötti viszony megmerevedett, s attól kezdve már túlzónak tartották a magyarság követeléseit, minden etnikai alapre helyeződött, illetve mindennek ára lett. Ezt mutatja, hogy 1990. március 28-án betiltották a kétnyelvű feliratokat a városban.

Február 7-én a Gazeta de Nord-Vest helyi román nyelvű lap a Vatra Românească marosvásárhelyi megalakulásáról közölt híreket. A szervezet meghirdetett programjában az 1918-as egyesülés fontosságát hangsúlyozták, ami elhozta minden román „felszabadulását.” Kiemelték, hogy a román nép mindig is egységes volt, s továbbra sem fogják tűrni, hogy bármilyen különálló adminisztratív egység jöjjön létre, amit bizonyos csoportok szorgalmaznak, s ami a többségi román lakosság kárára lenne. Szatmárnémetiben a Vatra fiókja hivatalosan február 16-án alakult meg. Mindezeket figyelembe véve meglepőnek tűnik, hogy az RMDSZ a magyar újságban közölt február végi nyilatkozatában üdvözölte a Vatra Kolozsváron közzétett felhívását, amiben párbeszédet sürgetett a nemzetiségekkel. Kereskényi szerint e mögött az állhatott, hogy a sorra megalakuló pártok miatt az RMDSZ továbbra is nyitott s tárgyalókész akart maradni minden román párt és szervezet irányába, így a Vatra irányába is. Másrészt nem volt semmilyen eszköz a kezükben, amivel kideríthették volna, hogy milyen csoportok, vagy érdekek álltak a Vatra mögött. Kereskényi vélekedése a Vatráról: „[…] Ezért nem maradt más hátra, mint hogy az államszocializmustól örökölt szinte összeesküvő eszközökkel és módszerekkel hozzanak létre úgynevezett civil szervezeteket, ilyen akart lenni a Vatra. Civilnek álcázott, valójában paramilitáris és militáns nacionalista szervezet. Azt hiszem, így lehet jellemezni a Vatrát. S a Vatrának a legnagyobb problémája az volt, hogy igazából nem volt egy komoly nemzeti ideológiai profilja sem. Iliescu forgatókönyvében, vagy azok, akik Iliescu mellett állnak, azoknak a forgatókönyvében mindenképpen szükséges, ha másnak nem, mumusnak […] A Vatrát nem is igazán vette komolyan senki, addig, amíg nem derült ki az, hogy valójában a Vatra olyan, mint egy gárda. Most nem akarok Vasgárdát emlegetni,de mindenképpen egy gárda, egy nemzeti gárda.”

Az első „szabad március 15-e” nagyon sok városban feszültségeket generált. Szatmárnémetit egy nagyon vékony hajszál választotta el attól, hogy ne ott robbanjon ki az az etnikai feszültség, amely végül Marosvásárhelyen tört ki. Hogyan zajlottak a városban a március 15-i „ünnepségek”?

Március 15-ének a megünneplése természetes igényként jelentkezett a magyarság körében. A terv az volt, hogy a feszült hangulat miatt – román tömeg már március 14-én is tüntetést szervezett a város főterén – a program legyen visszafogott, két elemből állt volna, koszorúzás a városban lévő Bălcescu szobornál, majd az ünnepség második része az erdődi Petőfi szobornál zajlott volna.

Az ünnepség misével kezdődött a város főterén lévő katolikus székesegyházban, annak végeztével a szervezők értesültek, hogy a román tömeg elfoglalta a Bălcescu szobor körüli teret, ezért a programot megváltoztatva a koszorúzás a székesegyház udvarán zajlott. A román tömeg időközben átvonult a város régi főterére, ott megrongáltak több magyarországi személygépkocsit, de nagyobb összetűzésre nem került sor.

A magyar tömeg nagy része ezt követően átvonult Erdődre, ahol a hangosítás elvágását leszámítva az ünnepség rendben lezajlott. A román tömeg közben folyamatosan tüntetett, kérve a magyarság vezetőinek lemondását. Az NMF rendkívüli gyűlést hívott össze, amire behozták az Erdődön lévő Formanek Ferencet és Pécsi Ferencet is, majd a kialakult helyzet miatt mindketten beadták lemondásukat.

A Szatmáron lezajlott eseményeknek napjainkig sincs egyértelmű magyarázata. Sokan a pár nappal később Marosvásárhelyen lezajlott események „főpróbájának” tekintik. Kérdés, hogy mennyire beszélhetünk előre kitervelt s irányított etnikai konfliktus szításáról, vagy spontán megmozdulásról? Ugyanígy kérdés a román tömeg szervezettsége, illetve, hogy ki és a megye melyik részéről utaztatott be román tömegeket? A kérdésekre nem tudunk megnyugtató választ adni, s valószínűleg a levéltári források kutathatóvá válása sem ad majd magyarázatot ezekre.

A magyarellenes akciók ezt követően is folytatódtak, egyrészt a sajtóban, másrészt 1990. március 28-án ismeretlen tettesek felrobbantották az erdődi Petőfi-emlékművet. Az akciót az RMDSZ-en kívül elítélte a román Gazeta de Nord-Vest napilap is, a Vatra sajtóorgánuma, az Universul Sătmărean azonban nem. A meginduló nyomozásnak nem sikerült kiderítenie a tetteseket. Kereskényi szerint az akcióra amiatt került sor, mert egyes románok úgy érezték, a magyarok nem ijedtek meg eléggé március 15-ét követően. A megváltozott helyzet egyik jele az volt, hogy március 28-án a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa az 1661-es és az 2007-es számú rendeleteivel betiltotta a kétnyelvű feliratok használatát a megyében.

Az 1989-es eseményekről nem alakult ki egy egységes kép, így a szatmári események kapcsán is nehéz következtetéseket levonni. Illetve elég-e a 30 év perspektíva a történész számára ahhoz, hogy az akkor lezajlott folyamatokról véleményt formálhasson?

Az interjúalanyok közül, akik aktív részesei voltak az eseményeknek, egyikük sem nevezte az 1989-es eseményeket forradalomnak, véleményük megoszlott az orosz, illetve a román titkosszolgálat által megszervezett forgatókönyv, valamint az RKP-n belüli puccs között, amely által az RKP második vonalának számító Iliescu és köre került előtérbe.Ugyanakkor mindegyikük hangsúlyozta a diktatúra megdöntésének, illetve a demokrácia kibontakozásának fontosságát.

A Szatmáron lezajlott események több ponton is eltérni látszanak az országos vagy más erdélyi városokban lezajlott eseményektől, folyamatoktól. Egyrészt meglepő a hadsereg 1989. december 22. előtti és alatti passzív magatartása, másrészt a hadsereg február eleji látszólagos visszavonulása. Ugyancsak eltérő az iskolakérdés gyors megoldása, aminek köszönhetően 1990 februárjában a helyi magyarság vezetői még elégedettek voltak a változásokkal. Ugyanakkor az eddigiekhez képest sokkal erőteljesebbnek és fontosabbak tűnik a Vatra szerepe, aminek akciói több esetben későbbi események előjátékaként is értelmezhetők.

Mindezek megerősítése vagy cáfolata további kutatást igényel, amiben döntő szerepet játszhat majd a korabeli helyi dokumentumok hozzáférhetővé válása. Szatmár esetében az 1990. márciusi történések döntő momentumnak számítanak a magyarság életében. Tovább erősödött a Magyarországra történő kivándorlás, másrészt az 1989-es fordulatot követően Szatmárnémeti nem tudta kihasználni a határ menti pozíciójából adódó lehetőségeket, így fokozódott mind gazdasági, mind kulturális elmaradottsága, és mára egyértelműen perifériára szorult, amely csak tovább fokozta a más városokba történő elvándorlást.

Sárándi Tamás múzeológus, történész. Tanulmányait a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, ezt követően a Szatmár Megyei Múzeumban dolgozott, jelenleg a Maros Megyei Múzeum munkatársa. 2011–2013 között az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történelem doktori iskolájának hallgatója volt. Kutatási területe a magyar és a román nemzetiségpolitika 1940–1944 között és a két világháború közötti időszak társadalomtörténete. A szatmárnémeti rendszerváltás fontosabb eseményeit az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben található tanulmányában foglalta össze, melynek címe: „… itt nem politikáról van szó, hanem nacionalizmusról”. Az 1989–1990-es események Szatmárnémetiben. A cikkben található kiemelések ebből a tanulmányból származnak.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X