tamogato

Történelemformáló tettek voltak 30 éve Kolozsváron is – interjú Fodor János történésszel


-A A+

Úgy született meg a szabadság, hogy a kolozsvári utcán is hullt a vér. Összesen 28 halottja és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i tüntetéseknek a kincses városban. Azonban a gyárakból kiözönlő és az utcákat ellepő tömeget már sem a terrorista csoportokról elterjedt hírek, sem az ivóvíz megfertőzése vagy az áramellátás megbénítása, a robbantgatások vagy a lakosság elleni merényletekről szóló híresztelések nem tudták feltartóztatni. Milyen előzményei voltak a diktatúrával szembeni ellenállásnak Kolozsváron, mi történt az erdélyi fővárosban a forradalom döntő pillanataiban, illetve hogyan próbált azonnal szervezkedni a kolozsvári magyarság? Fodor János történészt kérdeztük.

1989. december 22., Kolozsvár főtere | Fotó: Victor Cutcan

Kezdjük egy kicsit messzibbről, hogyan jellemeznéd a rendszerváltás előtti Kolozsvárt, amelyet mindig is az erdélyi magyarság fővárosaként tartottak számon? Megkopott a régi fénye? Vagy a kulturális élet, a folyóiratok szerkesztőségei köré tömörülő értelmiség tevékenysége fontos volt ebben a periódusban is? Nem beszélve arról, hogy az egyetemi diákság soraiban a megszorítások ellenére még mindig elég sok magyar fiatal volt.

Igen, Kolozsvárnak megmaradt ez a centrum-szerepe a Ceaușescu-korszakban is, annak ellenére, hogy az előző évtizedek során számos történelmi, gazdasági, demográfiai és társadalmi mérnökösködést előírányzó tényező átalakította a város etnikai arculatát. Az erdélyi fővárosban az etnikai arány 1957-ben billent át a román lakosság javára: a legenda szerint Dej és a pártvezetés pezsgőbontással ünnepelte ezt. Számos eszközt vetettek be ennek érdekében: ott voltak a tudatos betelepítések, amelyek a román lakosság arányát növelték, másrészt az erőltetett iparosítás, amely a környező román többségű falvakból, kisvárosokból vonzotta a román nemzetiségű, első generációs munkásokat. A hagyományos élelmiszer és bőrfeldolgozó ágazatokat a gépgyártás és a fémfeldolgozás szorította háttérbe. Ezzel több ipari zóna jött létre Kolozsvár régi központja körül.

Továbbá volt egy tudatos politikai döntés is, mivel Kolozsvár – ahogyan számos más erdélyi város is – kimaradt a Marosvásárhely központtal létrehozott Magyar Autonóm Tartomány projektből, melynek többnyire anyanyelvi szempontból voltak előnyei. Az 1956-os magyar forradalom és annak a kolozsvári következményei nyomán a román hatalom igyekezett az általa „nacionalista gócpontnak” tartott Bolyai Egyetemet és az ott tömörülő magyar elitet hatástalanítani. Ennek egyik lépése az 1959-es egyetemegyesítés.

A román államszocialista nacionalizmus másik kolozsvári megnyilvánulása az 1974 októberében az volt, hogy a római kontinuitásra hivatkozva, Ceauşescu jelenlétében a várost Cluj-Napoca-ra keresztelték. Mindezek ellenére az 1960-as évek közepétől látszólagos enyhülés bizonyos korlátok között lehetőséget adott a kolozsvári magyar értelmiség számára a részleges reaktivizálódáshoz, egyáltalán munkahelyhez jutáshoz, különböző irodalmi intézmények, szerkesztősége keretében.

Kolozsvár egyik legnagyobb lakónegyede, amelyet már az 1960-as években elkezdtek fölépíteni: a Monostor

Voltak-e olyan rendszerellenes szervezkedések, tiltakozások a kolozsvári magyar elit részéről, amelyeket a történetírás számontart?

A 70-es és 80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg sérelmeiket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkciót töltöttek be, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát. Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos is.

A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek. Ezek elsősorban azok a kisebbségi disszidensek voltak, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban, valamint korábban a Bretter György tanítványai között folyó vitákban. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. Mivel megúszta a Limes-kör lebukását követő állambiztonsági nyomozást, folyamatosan felkereste és megpróbálta beszervezni a mozgalomba azon kolozsvári értelmiségieket, akik részt vettek a Limes-kör vitáin.

A Kiáltó Szó kapcsán, mint szamizdat mozgalom, nem gondolkodtak semmilyen pártalakításon, vagy átfogó programon. Nem tudták elképzelni a többpártrendszerű demokrácia eljövetelét. A Kiáltó Szó-t kordokumentumoknak szánták, amelyekből kiderül, hogy a nyolcvanas évek végén Romániában milyen körülmények között élt a magyar kisebbség. Tehát elmpondható, hogy Kolozsváron a rendszerváltás megelőző időszakban igencsak aktív magyar – és nem mellesleg román – nyilvános, vagy éppen illegális tiltakozó mozgalom alakult ki.

Így jutunk el az 1989. decemberi eseményekhez. Hogyan szereztek tudomást a kolozsváriak arról, hogy „valami” zajlik Temesváron?

A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. Vagyis az értelmiségi csoportoknak mind megvoltak azon kapcsolathálói, amelyek szinte naprakészen értesültek az eseményekről, és ezen információkat többnyire sikeresen továbbították. Mások is megtudhatták, mert a véres december 17-e után a Szabad Európa Rádió többször bejátszotta azt a hangfelvételt, amelyen a puskalövések és a tömeg kiáltásai voltak hallhatók.

Aztán a bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság nagy részét cselekvésre buzdította. Volt, aki csatlakozott a tüntetőkhöz, az utcai megmozdulásokban, illetve a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze. Az eseménynek pontosan ez a spontenaitás adta a „forradalmi” jelleget, amely beláthatóan nem volt irányított, viszont a szociális elégedetlenség, az állampárt iránt érzett nagyfokú gyűlölet, valamint a változás igénye mintegy gyújtóanyagként terjedt a lakosság körében a temesvári és bukaresti eseményekre reagálva.

Természetesen a hadsereg és az állambiztonsági szervek is készenléti állapotban voltak és a város kulcspontjait – gazdasági, adminisztratív székházakat, intézményeket – igyekeztek biztosítani.

Tömeg a Continental szálloda előtt 1989. december 21-én | Fotó: Victor Cutca

A temesvári eseményekre reagálva, december 16-án Vasile Milea ezredes, nemzetvédelmi miniszter utasítást adott Iulian Topliceanu vezérezredesnek, aki a IV. (Erdélyi) Hadsereg főparancsnoka volt, hogy hozzon létre bevethető operatív egységeket az esetleges zavargások megfékezésére. Másnap szintén m inisztériumi utasításra elrendelték a csapatok kivezénylését – a nyugalom megőrzése érdekében – Kolozsvárra, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, Besztercére és Zilahra. Ugyanezen a napon szükségállapotot rendeltek el Temes megyében. Továbbá meghatározták, hogy a bevetendő katonák a következő figyelmeztetéseket alkalmazzák: „Állj! – Állj, mert lövök! Levegőbe lőni, majd lábakra lőni.” Ioachim Moga, a Kolozs megyei RKP első titkárának az utasítására a katonaság készenlétben állott. Elsősorban a pártvezetés számára kulcsfontosságú gazdasági-adminisztratív székházakat, intézményeket őrizték. Ugyanakkor alegységeket küldtek Szászfenesre és Szamosfalvára Vasile Lateş és Florian Caba ezredesek irányításával.

Hol és mikor tört ki az első zavaragás? Hány helyszínen lőttek, kik lőttek és hány sebesültje, halottja volt az eseményeknek?

Kronológiai sorrendben a kolozsvári tüntetések első konfliktuális a helyszíne a főtéri Continental Szálloda előtt volt, december 21-én. A visszaemlékezések alapján, 15 óra környékén történt az első incidens, ahol a katonai források szerint egy 7–8 fős csoport rátámadt a Carp Dandea százados által vezetett alegységre. Ennek része volt Călin Nemeş színész, aki rátámadt a kapitányra, megpróbálva lefegyverezni azt. A dulakodás során a kapitány fegyvere eldördült, megsebesítve a színészt.

Călin Nemeș színész szemtől szembe a fegyveres járőrcsapattal | Fotó: Răzvan Rotta

Ezt követően a katonák parancsra tüzet nyitottak, először a levegőbe, majd a tömegbe lőttek, több embert halálosan megsebesítettek. Sokan úgy vélték, hogy a katonaság lövésein kívül a golyók a Melody Hotel, illetve a Szent Mihály templom felől is érkezhettek. Így már az első alkalommal összemosódik a hadsereg szerepe a titkosszolgálatéval. Ekkor ezen a helyszínen tizenkét ember vesztette életét, illetve többen megsebesültek.

A második helyszín a Horea út elején álló Astoria- szálloda környéke volt, ahol a katonaság egy 60 katonából álló szakaszt tartott készenlétben. A Niculae Dicu százados által vezetett alegység 16 óra körül nyitott tüzet a tüntetőkre. Ez esetben már a katonai jelentések is egyértelműen megerősítik, hogy a Securitate egységeinek is része volt a sortűzben.

A harmadik incidensre délután öt óra környékén került sor a Mărăşti-téren, ahova szintén egy katonai egység volt kitelepítve. A katonaság jelentése szerint, egy 600–800 főből álló tüntető csoport támadása történt, akik kövekkel, üvegekkel dobálták az állomásozó 30 katonából álló alegységet. Itt a lövöldözésnek egy áldozata volt, Ioan Rusu, akinek a halála egyértelműen a katonaság számlájára írható.

A negyedik helyszín a Moţilor úton, a Sörgyár környéke volt, ahol 18 óra tájékán a Virgil Burtea őrnagy vezetése alatt állomásozó alegység tüzet nyitott a Monostor negyedből, a főtér felé tartó tüntető tömegre. A katonai vizsgáló bizottság szerint 28 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek.

A kolozsvári áldozatok névsora: Borbély István, Dorin-Sorinel Jurja, Horia Pedestru, Szabó Attila,Viorel Cioară, Luminiţa Corina-Mişan, Emil Ciorta, Grigore Borş, Lucian Matiş, Tamás Burgya József, Ioan Vălean, Ioan Inclezean, Szabó István, Călin Mihai Ţiclete, Ballai Csaba Zoltán, Aurel Merca, Teodor Pop, Ioan Sabău, Ioan Rusu, Alexandru Pop, Marin Vergica, Adrian Gheorghe Nasc, Egyedi Imre, Rodica Cristureanu, Ştefan Rus, Chira Ioan, Smical Adrian Dinu, Iosif Cionca, Chican Ciuptu Fanel.

Gyertyák az elesett áldozatok emlékére | Fotó: Victor Cutca

December 22-e már gyakorlatilag „a forradalom győzelmének” a napja. Voltak-e még összecsapások, mikor tudatosult a civilekben, hogy „a hadsereg átállt” ?(„Armata e cu noi!” – az egyik híres román jelszava a forradalmároknak december 22-éttől kezdődően –szerk. megj.) Vagy a délelőtti órák még mindig bizonytalanságban teltek el?

A tömeg december 22-én reggel behatolt a pártszékházába, ahol elsősorban Ioachim Moga első titkárt keresték. A rongálások és kiürítések is megkezdődtek, miközben a tüntetőkkel együtt behatolt értelmiségiek – Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd – tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem tudták lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni. Kísérlete kudarcot vallott, mert kifütyülték.

Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével alakult meg az első Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa. A megyeszékháznak, valamint a pártközpontnak a hadsereg általi védelme, december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió egyaránt közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát és a szükségállapot kihirdetését. A Ceauşescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg nem működött együtt az RKP megyei vezetésével.

A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, valamint menekítette ki, amint a tüntetők elfoglalták az épületet. Moga az épület hátsó ajtaján, egy hordágy segítségével menekítették ki, az éjszaka leple alatt. A Securitate fegyverállományát is szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében.

A december 22-i események egy másik fontos része a tüntetések voltak. December 23-án, a lövöldözések befejeződésével gyertyákkal emlékeztek meg az elhunyt vértanúkról, akik holttesteit már elszállították. A kolozsvári román lakosság vezéregyénisége Doina Cornea volt, aki több helyszínen is feltűnt és beszédet mondott (pl. a román Nemzeti Színházzal szemben, az ortodox katedrális lépcsőjén), egyre nagyobb tömegeket megmozgatva.

A kolozsvári balkonisták | Fotó: Victor Cutca

A kolozsvári magyar értelmiség hihetetlenül gyorsan kezdett el szervezkedni, talán gyorsabban mint a román értelmiség. És ekkor szövegezték meg a Hívó Szót. Mi ennek a története?

Szervezkedés szempontjából a kolozsvári magyarság lépést tartott a felgyorsult eseményekkel. A december 24-re összehívott Nemzeti Megmentési Front alakuló ülésekor már megvolt egy kész nyilatkozat, ez volt a Hívó Szó, és a képviseleti szervezet, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, a KMDT is megvolt. Az utóbbi egyike volt azon három, viszonylag független kezdeményezésnek, amely a romániai magyarság átfogó képviseletére törekedett.

Gáll Ernő filozófus, a Korunk folyóirat volt főszerkesztőjének a lakására hirdették meg összejövetelt. A találkozóra felkészülve, tudatosan érkeztek a résztvevők. A megbeszélésen részt vevők az aláírók sorát kibővítették azon személyekkel, akiket erre érdemesnek találtak. A szöveget Kántor Lajos és Balázs Sándor fogalmazta meg, amelyet később felolvasva kiigazítottak a megfelelő részletekkel. Ez később a Szabadság-ban jelent meg, illetve Balázs Sándor a rádióban még aznap felolvasta. Emellett a következő napokban több román lap is leközölte a fordítását.

A Hívó Szót a következő 15 személyiség írta alá: Balázs Sándor, Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Benkő Samu, Cseke Péter, Csép Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Csetri Elek, Gáll Ernő, Jakó Zsigmond, Jenei Dezső, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy György.

A kiáltvány több célt is megfogalmazott: a nemzetiségek politikai-kulturális önrendelkezésének igényét, nyelvi jogok biztosítását, a magyar nyelvű oktatás visszaállítását megnevezve a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem visszaállításának az igényét, a kulturális intézmények, a média, a műemlékvédelem működésének a biztosítását.

Már elhangzott néhány személyiségnek a neve a Hívó Szó megszövegezésének kapcsán azok közül akik a helyi közösség újraszervezésében szerepet vállaltak. Hogyan indult el az új élet, hiszen ehhez nem elég egy szándéknyilatkozat, egy kiáltvány. Melyek voltak a kolozsvári magyarság első lépései az önszerveződése útján?

Számos kolozsvári személyiség járult hozzá első időszakban az események szervezésében. Nyilván elsősorban azok nevei emelkednek ki, akik a nyilvánosságban is szerepet vállaltak és a szervezkedések elsődleges hangadói voltak. A Hívó Szó megszövegezői és aláírói mellett inkább néhány olyan központi helyszínt említenék meg, amely fontos szereppel bírt a december végi események szervezkedéseiben.

A színház többszörösen központi szerepet kapott a kolozsvári forradalmi események során. Egyrészt Kötő József igazgató helyet adott a már említett értelmiségi és politikai találkozóknak, majd ezek után a KMDT ideiglenes székhelyeként volt ismert. Ugyanakkor pedig a KMDT-be való belépési nyilatkozatokat a lakosság szintén a magyar színház pénztárán keresztül adhatta be. A gyűlések számára „biztonságos” helyszínt jelentett, több visszaemlékező említi a „rácsos vaskaput,” amely a fenyegetések időszakában jelentette a csendes menedéket. A KMDT számára a színházon belül több helyiség játszott fontos szerepet, így az emeleten található büfé, a próbaterem, vagy éppen Kötő irodája.

Másik központi és meghatározó helyszín a helyi napilap, az Igazságból lett Szabadság átszervezése és ennek köre volt. Az említett 1989. december végi átszerveződések nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát, illetve voltak közülük, akik önkéntesen maguktól távoztak. Helyükbe az első lapszám megjelenéséhez a szerkesztők Tibori Szabó Zoltán vezetésével (aki a lap főszerkesztője is lett), Székely Raymond, Orbán Ferenc, Pillich László és Pálfi Mircea lépett, továbbá a lap külső munkatársai segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Továbbá a szerkesztők az egyházakat is fontosnak tartották megszólaltatni az új lapban. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel, a kölcsönös tájékoztatás jegyében. Maga a szerkesztőség pedig szintén központi gyűlési helyszínnek számított az értelmiségi találkozók lebonyolítására.

Az első segélyszállítmányok befutottak Kolozsvárra | Fotó: Septimiu Bizo

Kutatásaid során milyen következtetésre jutottál a kolozsvári eseményeket illetően? Hogyan illeszkedik be a kolozsvári ellenállás, illetve az azt követő, a magyar értelmiségi elit által elindított önszerveződési folyamat a nagy képbe?

Összességében, a kolozsvári eseményeket tekintve úgy gondolom, hogy a jelenlegi kutatások által csupán részleges következtetések vonhatóak le. A Kolozsvári magyar értelmiségi elit tevékenysége az eddig összegyűjtött források alapján szinte teljes mértékben elkülönül a kolozsvári román politikai elit tevékenységétől. Ez elsősorban a kevés átfedéssel, valamint a román szervezetek párhuzamos működésével magyarázható, ily módon interakcióra csupán gyűlések, viták, vagy konfliktusok által került sor.

Az első, decemberi események jelentős fejleménye azon érdekképvisleti szervezet megálmodása és létrehozása volt, amely párhuzamosan más nagyvárosokban is megtörtént. Már ennek az alakulógyűlésnek az elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés módszerével kapcsolatban.

Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, míg Balázs Sándor a két világháború között működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát az az értesülés rekesztette be, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet, így a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a következőkben elsősorban a helyi ügyekre koncentrálnak. Mindezek után, a jelenlevők egyhangúan elfogadták a KMDT nyilatkozatát, valamint vezetőségét. Emellett pedig a Hívó Szó című kiáltvány a romániai magyar érdekképviselet mindmáig egyik első és meghatározó kordokumentumaként tekinthető.

Fodor János történész egyetemi tanulmányait 2011-ben végezte a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karán, Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok szakon, 2013-ban MA fokozatot szerzett ugyanitt. Ugyancsak 2013-ban végzett történelem szakon is. 2013 és 2016 között a BBTE doktori programjának résztvevője, témavezetője Romsics Ignác akadémikus. 2013-ban kutatói tevékenységéért Pro Scientia Aranyéremmel tűntették ki. Doktori disszertációját 2016-ban védte meg Bernády György. Politikai életrajz címmel, kitűnő minősítéssel. A kolozsvári Jakabffy Elemér Kortörténeti Gyűjtemény munkatársa volt, a „Birodalmi átmenetek helyi kontextusban, 1918–1925. Helyi es regionális átmenettörténetek összehasonlító szemszögből az Osztrák–Magyar Monarchiától az utódállamokig” című, 112968-es azonosítóval rendelkező OTKA-projekt társkutatója. Az Erdélyi Krónika internetes portál felelős szerkesztője.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X