tamogato

Tőkés László: „Ha soha nem vállaltak volna kockázatot az emberek, semmi nem történt volna a történelemben”


-A A+

Harminc évvel ezelőtt, 1989. december 16-án csapott át Temesváron a Tőkés László melletti szolidaritás és szimpátiatüntetés rendszerellenes tiltakozásba, ami végül a kommunista diktatúrát megdöntő országos méretű népfelkeléssé terebélyesedett. A szavát az elnyomás és megfélemlítés, a Nicolae Ceaușescu néhai diktátor falurombolási terve ellen felemelő egykori lelkipásztort és családját, valamint szűk baráti körüket hónapokon át tartotta megfigyelés alatt, illetve próbálta elnémítani a hírhedt titkosrendőrség, a Securitate. Végül a karhatalommal együttműködő egyházi vezetés kísérelte meg elmozdítani Temesvárról, de a hívek a december 15-re kitűzött kilakoltatást megakadályozták. Előbb a román baptista gyülekezet tagjai, majd nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül mások is csatlakoztak a tömeghez, amely Tőkés László megfogalmazása szerint ezután „öntörvényűvé” vált. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület későbbi püspökét, volt európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét az 1989 decemberi események harmincadik évfordulója alkalmával kérdeztük.

Bizonyára minden évfordulón felidézte az akkor történteket, de milyen most, harminc év után emlékezni a temesvári eseményekre?

Nem lehet meghatódás nélkül visszagondolni azokra a hétköznapi hősökre, azokra a nénikre és bácsikra, fiatalokra és idősekre, presbiterekre és barátokra, színművészekre és külföldi hírvivőkre, akik annak idején felsorakoztak egy igaz és nemes ügy mellett. Önként tették, elkötelezettségből, lelkesedésből, meggyőződésből – aztán az lett a vége, ami lett. Ez az első része az emlékezésnek, amit nem neveznék nosztalgiának, hanem nemes emlékezetnek.

Van egy másik része is, ami versenyfutás a történelemhamisítók törekvéseivel, és ellensúlyozása a történelmi torzítási szándékoknak és folyamatoknak. Higgye el, hogy nem tartanánk annyi megemlékezést – én például minden évben tartottam megemlékezést, nemcsak a kerek évfordulókon –, hogyha nem látnánk, hogyan – ezt a népi kifejezést használom – lopják a forradalmat. Két héttel az események után a barátaim, az itteni szabadságharcosok, kitették a négynyelvű emléktáblát a református templomépület falára, hogy legalább azt ne tudják letagadni utóbb a román történetírók vagy a szekusok, ami tényállás és megfelel a valóságnak.

Azóta sajnos elvált a román és a magyar narratíva, külön malomban őrölünk. Van ugyan egy becsületes román emlékezetpolitika, amely egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényállást, legfeljebb le akarja kicsinyelni a református magyar részvételt, de van egy román – Ion Aurel Pop után nevezhetjük így – akadémiai-titkosszolgálati irányvonal, amely teljesen át akarja írni a történelmet. Egyenesen odáig terjed, hogy például az én volt főszekusom, aki a megyei Securitate főnökhelyettese volt, Radu Tinu nap mint osztja az észt Filip Teodorescu, annak előtte meg Iulian Vlad társaságában a televízióban, és a Securitate hamis interpretációjával mérgezi meg a levegőt, és mindenféle összeesküvés-elméletek szerint próbálja lekicsinyelni a román szabadságharcosok érdemeit is, és kétszeresen a magyar részvételt. Például nekem is perre kellett mennem azokkal a főszekusokkal, akik idegen titkosszolgálati ügynöknek és hazaárulónak tituláltak. Ezzel állandó harcban állunk és ezért fontos ez a konferencia is. Arra törekedtünk, hogy minél szélesebb nemzetközi kontextusba helyezzük, ezért jött el az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, hogy a szövetségeseink támogatásával próbáljuk a helyükre tenni a dolgokat.

„Elcsúszott” a rendszerváltás? Ha igen, hol és mikor történt a hiba?

Nem vétettük el, legfeljebb gyanútlanok voltunk hosszú ideig. Sikeres volt az az államcsíny, amit az Iliescu-klán ráépített a forradalomra. Doina Cornea rögtön észrevette, és ki is lépett a Nemzeti Megmentés Frontjának Tanácsából, én csak két hónap múlva döbbentem rá... Mindenkit kiszorítottak vagy visszavonultak a hiteles emberek, és lényegében az utódkommunista visszarendeződésnek az államcsíny vonalán haladó erői működnek mind a mai napig. Azért is van tudathasadásos állapotban Románia, mert nem tud igazán szívből ünnepelni, teljesen fragmentált, zavaros a román emlékezés, egymással sem tudnak egyetérteni a forradalmi szervezetek. Egy kicsiny magja a szabadságharcosoknak a December 21. Egyesület, a Temesvári Forradalom Emlékmúzeuma, vagy a Temesvár Társaság, amelyek hitelesen képviselik az ügyet és a történelmi emlékezést, a többiek meg vannak zavarodva. Például láttuk, hogy az államelnök is miként tévelygett, amikor a bűnözőknek meghagyta az állami kitüntetést, de az én kitüntetésem visszavonásával arcul csapta a református egyházat és a magyarságot, mert nem az én érdememről van szó, hanem a történelmi realitásról. Tehát – leegyszerűsítve – folyik tovább az a forradalmi–ellenforradalmi küzdelem, amely az államcsíny által vette kezdetét, és ideje volna már végre fordulatot elérni ezen a téren, és egyenesbe hozni a rendszerváltozást.

Annak idején nemcsak itt, Temesváron, hanem országszerte azt gondoltuk-hittük, hogy véget ér a magyarellenesség, eljön románok és magyarok közti történelmi kiegyezés, de a kezdeti eufória után rá kellett döbbenni, hogy nem így van, sőt az elmúlt harminc évben még fel is erősödött. Mitől és mit lehet tenni ellene?

A kommunista visszarendeződés ékes példája az, ami a romániai magyarságpolitikában, pontosabban, ami a románok magyarellenessége terén mutatkozik, ami teljes mértékben egyezik a Ceaușescu-korabeli magyarellenességgel. Akkor is a „magyar kártya” dívott, ráadásul a magyarokra akarták rákenni a felkelés és a forradalom ódiumát, és azzal riogatták Temesvárt, hogy jönnek a magyarok, majd rá három hónapra Marosvásárhelyen is, tehát látnivaló, hogy ezen a téren nem történt változás. Marosvásárhelyen sikerült egy óriási féket benyomni az elvárható és remélt változások terén, és azóta sem tudtunk ebből kikecmeregni, mert mesterségesen fenntartják az oszd meg és uralkodj elve alapján ezt a társadalmi, politikai lelkiállapotot. Ennek kellene végre véget vetni, de nem jött még el az a politikus, és az a politikai erő sem mutatkozik, amelyik hajlandó volna és szándékában állna, hogy ennek a kommunizmusból örökölt politikai kurzusnak véget vessen, és új fejezetet nyisson.

Magánemberként, kisgyerekes családapaként nem volt önben félsz azokban a decemberi napokban, különösen azután, hogy az önhöz közel álló Újvárossy Ernő, akit a forradalom első mártírjaként tartanak számon, gyanús körülmények között meghalt?

Áldott emlékű édesanyám tartása lebeg a szemem előtt, aki egy pillanatig nem mondta azt pályafutásom során – márpedig mindig késélen táncoltam, bátor közéleti szerepet folytattam egyházban, egyházon kívül –, hogy fiam: hallgass el, nyugodj meg, állj félre, ne veszélyeztesd a saját életedet, egzisztenciádat, a családod biztonságát. Nálunk a családban egy ilyen szellem uralkodott, fontos volt a hit, a hitbeli elköteleztetés, a hitből fakadó cselekvés, a bátorság, a kockázatvállalás, az elveinkhez való hűség.

Ha ezt nem vállalták volna soha az emberek, akkor soha nem történt volna semmi a történelemben, úgyhogy igyekeztem minimálisra csökkenteni a kockázatot, és mindvégig a romániai törvényesség jegyében jártam el, kivéve talán egy szamizdat folyóiratban való közreműködést vagy egy titkos dokumentumnak a kiküldését külföldre. De még azokban az iratokban is a törvényességet követtem, a román alkotmány, a romániai emberi jogok, polgárjogok tiszteletben tartását, a vallásszabadságot kértem számon, amiket biztosított Románia törvénye – az más kérdés, hogy csak papíron. Ezáltal igyekeztem minimálisra csökkenteni a kockázatot, és ezt csak nyilvánosan tehettem, mert akkor láthatták az emberek, hogy az, amit én mondok, nem ördögtől való: ha szabad az embereknek templomba járni, akkor kell adni nekik énekeskönyvet, falinaptárt, akkor nem szabad riogatni, példának okáért, a gyerekeket az iskolában a hitük miatt. Tehát így igyekeztem kifogni a rendszeren, mindazonáltal tudtam, hogy adott pillanatban ez semmit nem számít. De Istennek hála, én nem a börtönben végeztem, mert már egy olyan korban éltünk, amikor messzebb lehetett menni, mint az elején. Fel kellett ismerni, hogy megnőtt a mozgásterünk, és az egyházi, családi kapcsolatok, édesapámnak az egyházban betöltött magas tisztsége, a püspöknek a fia vagy a püspökhelyettesnek az unokája, akikkel összeszövetkeztem, Nagy László vagy Vetési László, ők is védettséget jelentettek. Úgyhogy ez egy kockázatvállaló magatartás és később politizálás volt, de hál' istennek, nem vesztünk rajta.

Mikor érezte úgy, hogy ez a szolidaritás, amit a hívek és a gyülekezeten kívüliek tanúsítottak ön iránt, több is lehet, rendszerváltássá nőheti ki magát?

Amikor elkezdtek gyülekezni az emberek december 15-én reggel az ablakom alatt, és rövid időn belül elkergették a kapumba állított civil és egyenruhás karhatalmistákat, rendőröket és szekusokat, akkor érzékeltem, hogy „ez már több a soknál”, ez már rendszerellenes megnyilvánulásként értelmezhető, és a folytatásban ez még inkább kihangsúlyozódott. Éreztem, éreztük a barátaimmal, hogy késélen táncolunk és a tűzzel játszunk. Próbáltam is visszafogni az embereket, és megköszönve a szolidaritásukat, támogatásukat, igyekeztem szétoszlatni őket. Ezt némelyek a szememre is vetik, de hát mi akkor nem tudhattuk, hogy Ceaușescu meg fog bukni. Én akkor nemcsak a családom életét kockáztattam, hanem a támogatóim életét is veszélybe sodortam akarva-akaratlanul. De akkor már nem tudtam hatni reájuk, öntörvényűvé vált az utcai mozgás, elvesztettem az ellenőrzést felettük, ez már az ő döntésük és a tömegpszichózisnak a hatása volt, hogy folytatták a tiltakozást. Ez később átcsapott rendszerellenes tüntetésbe, és itt már végképp nem volt mit tennem. Le a kalappal előttük, hogy kezükbe vették a sorsukat, és nem féltek, a Jóisten megáldotta a magatartásukat, a bátorságukat, és egyesek még életük feláldozása árán is vállalták ezt az ügyet.

Az elmúlt harminc év tapasztalataival a háta mögött van-e valami, amit másként tenne – nemcsak azokban a forradalmi napokban, hanem az azt követő egyházfői vagy politikai pályáján?

Ha több ismeretnek, információnak lettem volna a birtokában, akkor bizonyára más döntéseket lehetett volna hozni. A legjobb tudásom szerint, következetesen kiálltam azon értékrend mentén, amelyet követtem, sőt olykor elégedetlen vagyok, hogy nem képviseltük radikálisabban a rendszerváltozáskor felállított, kitűzött eszményeket. Véleményem szerint ez a hibája az egész pártrendszernek, és a romániai magyar politizálásnak, hogy beleolvadt a román politikai életbe, egyikévé vált a román versenypártoknak, és emiatt pont azt az előnyét veszítette el az erdélyi magyarság, amellyel kitűnt 1989-ben. Végül is a magyarság járt az élen a rendszerváltásban, de ma már ez nem annyira nyilvánvaló, sőt erre már sok magyar nem is büszke. Márpedig ebből nagyon komoly politikai tőkét lehetne kovácsolni – nem irigyelni, hanem tőkét kovácsolni belőle.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X